Egy film egy szerelem
Akkor itt a második rész is. Remélem mindenkinek tetszeni fog^^
Shou POV
A próba szokásosan telt. Mindenki beleadott mindent, hogy minél jobbak legyünk a turnén, ami majd nyáron fog indulni. Már várom, pedig még van egy pár hónap vissza. Imádom a nyüzsgést, ami olyankor körbe vesz minket. Az a csomó boldog rajongó! Azok a vidám arcok! Nem gondoltam volna soha, hogy én egyszer Japán egyik leghíresebb bandájának a tagja leszek. Hatalmas megtiszteltetés ez az egész, látni az értünk sikítozó lányokat és fiúkat…
Mosolyogva lépek be a lakásomba, ahol újra csak az üresség fogad. A boldog mosoly leolvad az arcomról, és helyére a lelkembe keserűség csordul. Miért van az, hogy csak nekem nem adatik meg az igaz szerelem? Miért csak én szenvedek egyedül? Annyira kezd ebből elegem lenni! Jó látni, hogy a többiek ilyen boldogok, de nekem legbelül fáj…
Hanyagul ledőlök a kanapéra, bekapcsolom a tévét, és nézni kezdek valami értelmes adást. Igazából nem nagyon fogom fel, hogy mi megy benne, mert a gondolataim elvonják a figyelmem.
Azóta, hogy megtudtam, Nao és Tora, meg Saga és Hiroto összejöttek, kicsit megfordult velem a világ. Nagyon jóba vagyunk mindenkivel a bandában, nincs köztünk veszekedés. Csak, kicsit kívülállónak érzem magam amiatt, hogy ők így szeretik egymást. Már nem lehet csak úgy hülyeségből egymással szórakozni, gondolok itt a fenékre csapásra, és a többire. Talán kicsit megváltoztak a viszonyok a bandán belül. Hiányoznak a régi esték, amikor az öt szingli pasi elment iszogatni.
Gondolatmenetemből a telefonom hangos csörgése szakít ki. Rögtön kihalászom a zsebemből, majd felveszem.
- Moshi, moshi - szólok bele.
- Kato Masatoshi vagyok. A találkozó ügyében hívom - szólal meg a másik végén a már ismerős hang.
- Hallgatom - ülök fel.
- Holnap esedékes a találkozó, már, ha önnek is megfelel. - Itt elhallgat, gondolom, arra vár, hogy válaszoljak. Akkor illene, nem?
- Persze, megfelel - vágom rá hirtelen. Maximum lemondom azt a programot, ami beleesik.
- Akkor olyan négy körül találkozunk a Secret Recipe-ben, egyszerű kis beszélgetés lesz.
- Rendben. Köszönöm, hogy felhívott. További szép estét - köszönök el.
- Önnek is. Visszhall - szakítja meg a vonalat.
Hátradőlök a kanapén, majd sóhajtok egyet. Most már csak azt kéne megnézni, hogy van-e holnapra valami programom délutánra - veszem fel az asztalról a noteszem. Lehet, hogy kissé maradi vagyok, mivel a telefonomba is beleírhatnám, de az valamiért olyan személytelen, vagy nem is tudom. Annyira nem vagyok az a modern fajta. Szeretek sok mindent inkább egy füzetbe feljegyezni.
Szerencsére semmi sem jön közbe, aminek nagyon örülök. Nem szeretek dolgokat lemondani, mert utána mindig bűntudatom van. Fura, mi? - csóválom a fejem, miközben felkelek a kanapéról. Átsétálok a szobámba, ledobálom magamról a ruhákat, utána megyek a fürdőbe. Amíg a kád megtelik vízzel, én felkötöm a hajam, felteszem a hajpántom, lemosom a sminket, és megszabadulok a bokszeremtől is. Teszek a vízbe habfürdőt és illőolajokat, legalább ezt a kis kényeztetést megengedem magamnak…
Beülök a kellemes hőfokú, gőzölgő fürdővízbe, és teljesen elmerülök a habokban. Lehunyom a szemeim, miközben elengedem a testem minden egyes kis izmát. Ellazulok teljesen, átengedem magam az élvezeteknek. Imádom így kényeztetni a testem, mert egy ilyen hosszú nap után, mint amilyen a mai is volt, megérdemlem, úgy hiszem. Keményen próbálunk a fiúkkal, mint azt már említettem, de muszáj. Nem akarunk engedni a szintünkből, sőt, egyre jobbak akarunk lenni…
Lassan felülök, majd elnyúlok a kedvenc kókusz aromás tusfürdőmért. Még egyszer régen Sagától kaptam a születésnapomra, azóta csak ilyet veszek. Ő mindig tudja, hogy mit vegyen nekünk, bezzeg én már hetekkel előtte törni kezdem a fejem, hogy valami rendeset találjak ki. Persze végül mindig ott kötök ki, hogy az utolsó pillanatban találom meg az igazi ajándékot. Ilyesmiben elég béna vagyok…
Nyomok a tenyerembe a tusfürdőből, majd eloszlatom a testem minden egyes kis pontján. Alaposan átmosom magam, utána leöblítem a vízzel. Sóhajtok egy mélyet, végül kimászok a kádból. Amint megtörölköztem, felkapom a köntösöm. Megkötöm, és átsétálok a szobámba. A takaró alól kiszedem a pizsamám, de még nem öltözöm fel. Odalépkedek az ablakhoz, kicsit kinyitom, és kinézek rajta. Az égre tekintek, ami tele van ragyogó csillagokkal. Ajkaimra egy apró mosoly kúszik, ahogy eszembe jut, mikor Hirotóval először mentünk el kettesben iszogatni.
Aznap szakított az akkori barátjával, már nem emlékszem a nevére, de nem is igazán lényeges. Felhívott, hogy nem tudnék-e elmenni vele egy kicsit beszélgetni. Persze jó barátként elmentem vele. Egy kis lebuj egyik sötétebb sarkában húztuk meg magunkat. Hiroto összerendelt mindenféle piát, a felét nem is ismertem, de mindegyikből kellett innom. Borzalmasak voltak, az egyszer már biztos, viszont őt nem nagyon zavarta. Rezzenéstelen arccal gurította le egymás után a más-más színű italokat. Igazából az elején nem mondta el, hogy mi bántja, de úgy a második üveg whisky után beadta a derekát. Mindent elmondott, még olyan részleteket is, amikre igazából nem lettem volna kíváncsi.
Miután végre el tudtam szakítani az üvegektől, elmentünk sétálni, hogy kiszellőztessem a fejét. Én nem ittam annyit, szinte a negyedét sem annak, amit ő. Elsétáltunk a közeli parkba, és az ott található mesterséges kis tó partján telepedtünk le. Elfeküdtünk a fűben, nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Félszemmel figyeltem Hirotót, így láttam, hogy a könnyei patakokban folynak, viszont a teste meg sem rezdül. Ez már az az állapot, mikor az ember észre sem veszi, hogy mi folyik körülötte. Nem akartam sosem, hogy bármelyik bandatársam ezt elérje, de sajnos megtörtént…
Felkeltem, majd odaültem fölé, és a fejét ölembe hajtottam. Arcából kisimítottam a haját, letöröltem könnyeit, amire felnyitotta szemeit. Kinyújtotta a kezét, megfogta a tarkómat, végül lehúzott magához, hogy megcsókolhasson. Először nem is tudtam, hogy mi tévő legyek, de miután nem szűnt nyelve ostroma, leváltam ajkairól. Halkan súgtam, hogy ez nagyon nem jó ötlet. Féltem, hogy az egésznek rossz vége lesz, Hirotót mégsem érdekelte.
Felkelt, majd eldöntött a puha fűbe, és újra birtokba vette ajkaim. Végül győzött a bennem lévő alkoholmámor, így engedtem neki. Feltérképezte a testem, mindenhol egyszerre akart megérteni, amivel engem csak jobban feltüzelt. Akartam, abban a pillanatban piszkosul, viszont nem őt néztem, hanem a csillagokat az égen. Valamiért megfogtak, és azt súgták, hogy valljam be Hirotónak az érzéseim, mondjam el neki az igazat. Én megtettem, miután elvált a testünk, a fülébe súgtam, hogy szeretem, viszont az ennyiben is maradt…
Amint összeszedtük magunkat, haza vittem őt. Én el akartam onnan menni, de magához láncolt, egész éjjel egy percre sem engedett el. Reggel persze nem emlékezett semmire, én, pedig nem mondtam el neki azt a tényt, hogy lefeküdtünk. Azt, hogy a ruhájába bele volt törve a fű, annyival magyaráztam, hogy a parkban megcsúszott. Én akkor megfogadtam, hogy soha többet egy csapattársammal sem fogok testi kapcsolatba kerülni.
Az esetre rá két héttel jelentették be Sagával, hogy együtt járnak. Fájt, piszkosul, talán a mai napig is, de nem mondom el senkinek…
Apró mosollyal ajkaimon megcsóválom a fejem, majd becsukom az ablakot, és behúzom a függönyt. Ledobom a köntösöm, utána felveszem a pizsamámat. A telefont beállítom hét órára, hogy keltsen, végül bedőlök a jó puha ágyba. Lekapcsolom a kisvillanyt, a nyakamig húzom a takarót, és átlépek az álmok mezejére…
***
Hiába keltem időben, a készülődés a szokásosnál is több időt vett igénybe, így késésben vagyok. Az sem segített, hogy folyamatosan pirosat kaptam az úton, tetejébe még egy hatalmas dugóba is belekeveredtem. Eddig semmi sem úgy sikerül, ahogy én elterveztem tegnap. Előre félek, hogy a többiek mit fognak szólni, hogy kések. Azt csodálom, hogy még nem hívtak, hogy merre vagyok.
Leparkolok a PSC földalatti parkolójában, kipattanok az autóból, bezárni is majdnem elfelejtem, de azért még eszembe jut. Rohanok a lifthez, legalább ötször megnyomom a földszinti gombot, persze gyorsabb nem lesz tőle. Alig akarok a recepciós lánynak is köszönni, miközben bejelentkezem, de hát késésben vagyok basszus! Gyorsan be a liftbe, fel a próbateremhez. A folyosón végig rohanok, végül úgy fél órával a megbeszélt időpont után beesek a terembe. Minden szem rám szegeződik, de egy szavuk sincs.
- Gomen nasai! - hajolok meg gyorsan. - Hatalmas dugó volt, a pirosokat is kifogtam.
- Nem kell magyarázkodnod - sóhajt fel Saga, miközben a félig szívott cigijét elnyomja.
- Mi ez a gyászos hangulat? - ülök le Nao mellé, hogy kicsit kifújjam magam.
- Szakítottak - motyogja, mire a basszeros felmordul, nekem meg a szemeim kikerekednek.
Ez meg, hogy lehet? Annyira jóba voltak, annyira szerették egymást. Tényleg, Hiroto hol van?
- Ugye Pon nem ment el inni? - csapom pofán magam.
- Nem - ül le mellénk Saga is. - Csak lakást keres, meg egész nap bőg, pedig ő szakított velem.
- De hát mi történt?
- Nem volt képes elviselni, hogy folyamatosan morgok a kutya miatt, így engem dobott inkább, nem, hogy a kutyáját nevelné meg.
Lehajtom a fejem, miközben egy mélyet sóhajtok. Emiatt szakítottak? Ez kész röhej, de komolyan. Hiroto néha annyira gyerekes tud lenni. Viszont nekem van egy olyan sejtésem, hogy valami más is van itt a háttérben, de majd kiderítem.
- Akkor most mi lesz? - lép elénk Tora. - Lesz próba, vagy sem?
- Nem tudom… várjunk még, hátha bejön. De nekem legkésőbb háromkor viszont el kell mennem, mert Masatoshi hívott, és ma találkozunk.
- Tényleg?! - csillan fel Nao szeme, mire bólintok egyet.
Mindannyian elhelyezkedünk valahol, és egy szót sem szólunk. Hallani a másik teremből átszűrődő próbát, ami talán egy kicsit megtöri ezt a gyászos csöndet. Úgy érzem magam, mintha otthon lennék…
Várunk Hirotóra, de nem hajlandó betolni a képét, így felbontom a mai próbát. Nem értem, hogy minek kellett ezt az egészet ennyire elcsesznie. Régen szerettem, bevallom, de ma már egyszerűen néha a hideg kiráz tőle, mikor ilyeneket csinál. Nem azt mondom, hogy összetörte Saga szívét, mert azt biztosan nem, annyira nem ügyes, de akkor is! Ezzel feszültséget szított a bandában, ami egyáltalán nem jó dolog!
Idegesen szállok ki a kocsiból, miután leparkoltam az étterem előtt. Felveszek egy bájos mosolyt ajkaimra, és besétálok. Rögtön odavezetnek az asztalhoz, ahol Masatoshi ül, meg egy másik férfi.
- Konnichiwa - hajolok meg, mire mindketten viszonozzák kedvességem.
Leülök közéjük, máris kapok egy étlapot. Egy csomó ínycsiklandó sütemény van felsorolva, képtelen vagyok választani.
- Kazumasa-kun, bemutatnám önöket egymásnak - szólal meg hirtelen Masatoshi.
- Óh, igen - mosolyodom el, miközben lerakom az étlapot.
- Kazuya-kun, ő itt Kohara Kazumasa az Alice Nine nevű banda énekese. Kazumasa, ő, pedig Kamenashi Kazuya, a hírhedt Kat-tun egyik énekese - mutat be minket egymásnak.
- Örvendek - nyújtom a kezem a férfi felé.
- Én is - ül az arcára egy mosoly, amivel azt hiszem máris megfogott.
Nem tudom még, hogy nekünk mi közünk lesz egymáshoz, de máris úgy érzem, hogy jól megleszünk…
Kame POV
Mire végzünk a próbával, már lassan közeledik a három óra. Erre úgy jöttünk rá, hogy két pörgés között Kokinak hangosan korogni kezdett a gyomra. Nem is vettem észre mennyire elszállt az idő. Már lassan senki sem tudott normálisan koncentrálni és egyre több hibát vétettünk tánc közben is, így úgy döntöttünk, hogy inkább elmegyünk enni.
Koki megrohamozta a kajás szobát, így a többiek is utána rohantak, mert félő volt, hogy semmi sem fog maradni mire ő végez. Egyáltalán nem voltam éhes, ezért nem siettem túlságosan követni a többieket. Inkább leültem az ajtó mellé, hátam nekitámasztottam a falnak, és azon gondolkodtam, hogy vajon milyen filmre készülünk tulajdonképpen.
Még azt sem tudom, mikor kell találkoznom Masatoshi-sannal, nem, hogy azt tudjam, hogy mi lesz a szerepem. De jobban belegondolva nagyon örülök neki, hogy újra szerepet kaptam, szeretem a színészkedést. És annak is örülök, hogy Masatoshi-sannal dolgozhatok. A Gokusen…
Erre azt hiszem, jobb lett volna nem gondolni. Hirtelen rám tört pár nagyon régi emlék, amik mára már csak maró fájdalmat hagynak maguk után minden egyes alkalommal, mikor eszembe jutnak.
Az a nap is pontosan olyan volt, mint a többi, nem nagyon volt kedvünk semmihez, és csak hülyültünk ahelyett, hogy igenis koncentráltunk volna. Összegyűltünk pici csapatokba, és úgy voltunk össze-vissza a próbaterembe. Tisztán emlékszem rá, hogy Jin mennyire nyűgös volt, így kicsit távolabb húzódtunk a többiektől. Leültünk az egyik ajtó melletti padra, és onnan bámultuk, hogy mit csinálnak a többiek. Igazából nem is figyeltünk, csak egyszerűen egymás társaságára vágytunk.
- Figyu, Kame! Nincs egy olyan érzésed, hogy ma történni fog valami?
- Miért kérdezel ilyeneket?
- Nem tudom… csak egyszerű megérzés.
Akkor hülyeségnek tartottam, de később Jin megérzése valóssá vált. Még aznap este behívtak a főnökhöz, aki kijelentette, hogy egy doramában fogunk szerepelni… együtt. Annyira örültünk mindketten. Persze, hogy örültünk, elvégre nem mindennap játszhattunk együtt egy filmben. Óriási vigyorral az arcunkon jelentettük be a többieknek a jó hírt, azonban hamar elvesztettük a jókedvünk, ugyanis egyikük sem szólt semmit. Egyedül Maru volt az, aki gratulált nekünk, de rajta is látszott, hogy egyáltalán nem örül. Akkoriban még mi voltunk a sztárok. Akame. Mi már nem voltunk Jin vagy Kame, mi csak Akame voltunk. Mi meg örültünk ennek, de sajnos túl későn vettük észre, hogy ezzel egyedül vagyunk.
Hamarosan elkezdődtek a forgatások is. Megtudtuk, hogy rossz fiúkat kell játszunk, ezért még jobban élveztük a szerepünk. Jin nagyon sok fejtörést okozott, mivel kevés tapasztalata volt a színészkedés terén. Rengeteget segítettem neki, ott ültem mellette, mikor a szerepét tanulta, vagy mikor nehézségei voltak. És boldog voltam, mert mellette lehettem.
A sorozatnak persze eszméletlen sikere lett. El sem tudtuk hinni, hogy tényleg ennyire értékelhető volt a munkánk. Nagyon boldogok voltunk, és a bemutatónk után, egyenesen hazarohantunk. Belépve az ajtón, úgy egymásnak estünk, mintha egy hete nem láttuk volna egymást. Kettőnk közül mindig is én voltam a gátlásosabb, de aznap éjjel, eszembe sem jutott valamiért is tiltakozni. Jin úgy szorított magához, mint még soha, és annyira boldog voltam, hogy teljesen odaadtam magam neki. Minden pillanata itt lebeg az agyam egy eldugottabb részén, és a mai napig sem felejtettem el.
Mindenki tudta, hogy mi van köztünk, de senki sem beszélt róla előttünk. Meg voltak elégedve mindkettőnk teljesítményével, így egy ideig nem is szóltak semmit. Azonban, egy reggelen Johnny behívott az irodájába.
- Azt hiszem, nem tudjátok, miért hívtalak most ide titeket. A helyzet az, hogy mindenki kezd már túlzásokba esni. Azt hittem jó ötlet lesz, ha kicsit reklámozzuk Akamét, de mára ez már túl sok lett. Mindenki tudja, hogy mi van köztetek, és a rajongók nagyon elvannak a találgatásokkal, de ez idáig ment. Azt akarom, hogy a kamerák előtt, és a nyilvánosságnak semmit se mutassatok a kapcsolatotokból.
- Nem gondolja, hogy ez nem fair? Nem a mi ötletünk volt ez az „Akame” hülyeség. Tehetünk mi arról, hogy a cég néha túlzásokba esik?
- Jin, kérlek…
- Elegem van abból, hogy semmibe sincs beleszólásunk.
- Nem azt mondtam, hogy vessetek véget a kapcsolatotoknak, csak annyit, hogy tegyetek úgy, mintha már nem lennétek a legjobb barátok…
Jin meg sem várta, hogy Johnny befejezze a mondatát, dühösen kiviharzott az irodából. Egy gyors meghajolás után rögtön követtem. Próbáltam megnyugtatni, de semmivel sem sikerült, így hagytam, hogy kitombolja magát. Hazamentem, de ezúttal egyedül, nem akartam senkit sem látni. Engem is nagyon bántottak Johnny szavai, de nem volt mit tenni. Ha ő úgy dönt, hogy nincs többé Akame, akkor Akame megszűnik létezni.
Aznap éjjel vihar volt, és nem tudtam elaludni. Annyira féltem, hogy inkább kimentem a nappaliba, és a kanapéra feküdtem. Annyira szégyelltem magam, hogy felnőtt férfi létemre, ennyire félek, de egyedül voltam, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Felhívtam Jint, de biztos voltam benne, hogy alszik. Tévedtem, ugyanis nagyon éber volt, és túl vidám. Akkor már tudtam, hogy valahol épp részegre itta magát. Részegnek részeg volt, és arra kért engedjem be. Először meglepődtem, de észbe kapva az ajtóhoz rohantam. Jin ott ült elázva, nyúzottam, de mosolygott mikor meglátott. Nem tudtam, mennyit ihatott, de biztosan sokat, mert alig állt a lábán. Aznap éjjel eldöntöttük, hogy akkor Akame megszűnik, és a helyébe lép Jin és Kame…
Akkor szakadtak meg a gondolataim, mikor Taguchi állt meg előttem, teli szájjal, és meglebegtette párszor a tenyerét előttem.
- Föld hívja Kamét, Kame, jelentkezz! Mit üldögélsz itt egyedül?
- Bocs, Junno, de nem vagyok éhes.
- Maru~! Kame megint nem akar enni!
- Shhht, ne mondj neki semmit! Csak gondolkodtam kicsit. Attól félek, hogy ma nem tudok veled menni énekórára.
- Ne aggódj, tudom, hogy dolgoznod kell. Nem tudod, mikor kell menned?
Elővettem a telefonom és észrevettem, hogy két üzenetem is van. Egyiket Takuya senpaitól kaptam, a másikat azonban Kondou küldte. Azt írta, hogy Secret Recipe étteremben kell találkoznom Masatoshival, és a „partneremmel”. Sietnem kéne, ha oda akarok érni időben.
- Bocs, Taguchi, de rohannom kell. Köszi, hogy emlékeztettél rá. Ja, és meg tudnád mondani Marunak, hogy nem tudom, mikor érek ma haza?
- Persze, menj csak nyugodtan. És ganbatte!
- Arigatou, majd jövök neked eggyel!
Utolsó mondatomban már nem vagyok benne biztos, hogy Junno meghallotta. Fénysebességgel ültem kocsiba, és kevesebb, mint fél óra alatt meg is érkeztem. Még nem voltam ebben az étteremben. Hű GPS-em nélkül talán meg sem találtam volna. Gyors parkolás után, be is mentem az ajtón, ahol egy kedvesen mosolygó hölgy vezetett el Masatoshi-san asztaláig.
- Hmmm, pontos vagy, mint mindig.
- Konichiwa, Masatoshi-san.
- Tényleg semmit sem változtál.
Meglepett kicsit Masatoshi közvetlensége, azonban örültem neki, hogy nem kell feszengenem egész délután. Gyors meghajlás után, leültem az egyik székre, majd elvettem az asztalról az étlapot, és reflexszerűen lapozgatni kezdtem. Rögtön megjelent mellettem az előbbi hölgy, és felvette a rendelésem.
- Nos, Kamenashi-kun, gondolom, fogalma sincs, miről is van szó.
- Hát, így is mondhatjuk. Igazság szerint, csak annyit tudok, hogy egy új film készül…
- Mindenképpen téged meg Shou-kunt akartalak benne látni.
- Shou-kun?
- Igen, nem ismered?
- Nem egészen…
- Semmi baj, majd megismerkednek hamarosan. Ő is hamarosan megérkezik. Nagyon remélem, hogy jól ki fognak jönni egymással. Szükségünk lesz rá…
Nem értettem, miért lesz ekkora szükségünk arra, hogy annyira jóba legyünk, de gondolom csak azért, mert ha gyűlölködve, vagy közömbösen fogunk egymásra nézni, akkor annak semmi értelme.
- Tudod, Shou-kunnak nincs túl sok tapasztalata színészkedés terén, így arra szeretnélek megkérni, hogy segíts neki beilleszkedni. Tudom, hogy a tehetsége megvan, de mivel ő inkább a zene terén jeleskedik, így nem volt ideje kibontakozni, de felfigyeltem rá.
- Értem. Megteszek majd minden tőlem telhetőt.
És ekkor megjelenik mellettünk egy igen jól öltözött fiatalember, mire Masatoshi-san feláll a helyéről. Gyorsan követem példáját, így mindketten meghajolunk. Gondolom ő Shou-kun…
Köszönés után leül ő is, célba veszi az étlapot, és nagy rajongással végignéz a süteményeken.
- Kazumasa-kun, bemutatnám önöket egymásnak. - Kicsit zavartnak tűnik, így gyorsan lerakja az étlapot, és figyelni kezd.
- Kazuya-kun, ő itt Kohara Kazumasa az Alice Nine nevű banda énekese. Kazumasa, ő, pedig Kamenashi Kazuya, a hírhedt KAT-TUN egyik énekese.
- Örvendek - nyújtja felém a kezét.
- Én is - előveszem legkedvesebb mosolyom, majd gyors kézfogás után, visszaülünk helyünkre.
Nem tudom, mit mondhatnék erről a férfiről. Először is lerí róla, hogy visual-kei bandából jött. Mégis miért akarja pont őt Masatoshi egy filmbe? Azért bevallom, első pillantásra kedvesnek tűnik, ezért reménykedem benne, hogy tényleg ilyen, és nem lesznek gondok a filmezés közben. És amiben jobban reménykedem, hogy még véletlenül sem fogok úgy járni, mint pár évvel ezelőtt…
Shou POV
A próba szokásosan telt. Mindenki beleadott mindent, hogy minél jobbak legyünk a turnén, ami majd nyáron fog indulni. Már várom, pedig még van egy pár hónap vissza. Imádom a nyüzsgést, ami olyankor körbe vesz minket. Az a csomó boldog rajongó! Azok a vidám arcok! Nem gondoltam volna soha, hogy én egyszer Japán egyik leghíresebb bandájának a tagja leszek. Hatalmas megtiszteltetés ez az egész, látni az értünk sikítozó lányokat és fiúkat…
Mosolyogva lépek be a lakásomba, ahol újra csak az üresség fogad. A boldog mosoly leolvad az arcomról, és helyére a lelkembe keserűség csordul. Miért van az, hogy csak nekem nem adatik meg az igaz szerelem? Miért csak én szenvedek egyedül? Annyira kezd ebből elegem lenni! Jó látni, hogy a többiek ilyen boldogok, de nekem legbelül fáj…
Hanyagul ledőlök a kanapéra, bekapcsolom a tévét, és nézni kezdek valami értelmes adást. Igazából nem nagyon fogom fel, hogy mi megy benne, mert a gondolataim elvonják a figyelmem.
Azóta, hogy megtudtam, Nao és Tora, meg Saga és Hiroto összejöttek, kicsit megfordult velem a világ. Nagyon jóba vagyunk mindenkivel a bandában, nincs köztünk veszekedés. Csak, kicsit kívülállónak érzem magam amiatt, hogy ők így szeretik egymást. Már nem lehet csak úgy hülyeségből egymással szórakozni, gondolok itt a fenékre csapásra, és a többire. Talán kicsit megváltoztak a viszonyok a bandán belül. Hiányoznak a régi esték, amikor az öt szingli pasi elment iszogatni.
Gondolatmenetemből a telefonom hangos csörgése szakít ki. Rögtön kihalászom a zsebemből, majd felveszem.
- Moshi, moshi - szólok bele.
- Kato Masatoshi vagyok. A találkozó ügyében hívom - szólal meg a másik végén a már ismerős hang.
- Hallgatom - ülök fel.
- Holnap esedékes a találkozó, már, ha önnek is megfelel. - Itt elhallgat, gondolom, arra vár, hogy válaszoljak. Akkor illene, nem?
- Persze, megfelel - vágom rá hirtelen. Maximum lemondom azt a programot, ami beleesik.
- Akkor olyan négy körül találkozunk a Secret Recipe-ben, egyszerű kis beszélgetés lesz.
- Rendben. Köszönöm, hogy felhívott. További szép estét - köszönök el.
- Önnek is. Visszhall - szakítja meg a vonalat.
Hátradőlök a kanapén, majd sóhajtok egyet. Most már csak azt kéne megnézni, hogy van-e holnapra valami programom délutánra - veszem fel az asztalról a noteszem. Lehet, hogy kissé maradi vagyok, mivel a telefonomba is beleírhatnám, de az valamiért olyan személytelen, vagy nem is tudom. Annyira nem vagyok az a modern fajta. Szeretek sok mindent inkább egy füzetbe feljegyezni.
Szerencsére semmi sem jön közbe, aminek nagyon örülök. Nem szeretek dolgokat lemondani, mert utána mindig bűntudatom van. Fura, mi? - csóválom a fejem, miközben felkelek a kanapéról. Átsétálok a szobámba, ledobálom magamról a ruhákat, utána megyek a fürdőbe. Amíg a kád megtelik vízzel, én felkötöm a hajam, felteszem a hajpántom, lemosom a sminket, és megszabadulok a bokszeremtől is. Teszek a vízbe habfürdőt és illőolajokat, legalább ezt a kis kényeztetést megengedem magamnak…
Beülök a kellemes hőfokú, gőzölgő fürdővízbe, és teljesen elmerülök a habokban. Lehunyom a szemeim, miközben elengedem a testem minden egyes kis izmát. Ellazulok teljesen, átengedem magam az élvezeteknek. Imádom így kényeztetni a testem, mert egy ilyen hosszú nap után, mint amilyen a mai is volt, megérdemlem, úgy hiszem. Keményen próbálunk a fiúkkal, mint azt már említettem, de muszáj. Nem akarunk engedni a szintünkből, sőt, egyre jobbak akarunk lenni…
Lassan felülök, majd elnyúlok a kedvenc kókusz aromás tusfürdőmért. Még egyszer régen Sagától kaptam a születésnapomra, azóta csak ilyet veszek. Ő mindig tudja, hogy mit vegyen nekünk, bezzeg én már hetekkel előtte törni kezdem a fejem, hogy valami rendeset találjak ki. Persze végül mindig ott kötök ki, hogy az utolsó pillanatban találom meg az igazi ajándékot. Ilyesmiben elég béna vagyok…
Nyomok a tenyerembe a tusfürdőből, majd eloszlatom a testem minden egyes kis pontján. Alaposan átmosom magam, utána leöblítem a vízzel. Sóhajtok egy mélyet, végül kimászok a kádból. Amint megtörölköztem, felkapom a köntösöm. Megkötöm, és átsétálok a szobámba. A takaró alól kiszedem a pizsamám, de még nem öltözöm fel. Odalépkedek az ablakhoz, kicsit kinyitom, és kinézek rajta. Az égre tekintek, ami tele van ragyogó csillagokkal. Ajkaimra egy apró mosoly kúszik, ahogy eszembe jut, mikor Hirotóval először mentünk el kettesben iszogatni.
Aznap szakított az akkori barátjával, már nem emlékszem a nevére, de nem is igazán lényeges. Felhívott, hogy nem tudnék-e elmenni vele egy kicsit beszélgetni. Persze jó barátként elmentem vele. Egy kis lebuj egyik sötétebb sarkában húztuk meg magunkat. Hiroto összerendelt mindenféle piát, a felét nem is ismertem, de mindegyikből kellett innom. Borzalmasak voltak, az egyszer már biztos, viszont őt nem nagyon zavarta. Rezzenéstelen arccal gurította le egymás után a más-más színű italokat. Igazából az elején nem mondta el, hogy mi bántja, de úgy a második üveg whisky után beadta a derekát. Mindent elmondott, még olyan részleteket is, amikre igazából nem lettem volna kíváncsi.
Miután végre el tudtam szakítani az üvegektől, elmentünk sétálni, hogy kiszellőztessem a fejét. Én nem ittam annyit, szinte a negyedét sem annak, amit ő. Elsétáltunk a közeli parkba, és az ott található mesterséges kis tó partján telepedtünk le. Elfeküdtünk a fűben, nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Félszemmel figyeltem Hirotót, így láttam, hogy a könnyei patakokban folynak, viszont a teste meg sem rezdül. Ez már az az állapot, mikor az ember észre sem veszi, hogy mi folyik körülötte. Nem akartam sosem, hogy bármelyik bandatársam ezt elérje, de sajnos megtörtént…
Felkeltem, majd odaültem fölé, és a fejét ölembe hajtottam. Arcából kisimítottam a haját, letöröltem könnyeit, amire felnyitotta szemeit. Kinyújtotta a kezét, megfogta a tarkómat, végül lehúzott magához, hogy megcsókolhasson. Először nem is tudtam, hogy mi tévő legyek, de miután nem szűnt nyelve ostroma, leváltam ajkairól. Halkan súgtam, hogy ez nagyon nem jó ötlet. Féltem, hogy az egésznek rossz vége lesz, Hirotót mégsem érdekelte.
Felkelt, majd eldöntött a puha fűbe, és újra birtokba vette ajkaim. Végül győzött a bennem lévő alkoholmámor, így engedtem neki. Feltérképezte a testem, mindenhol egyszerre akart megérteni, amivel engem csak jobban feltüzelt. Akartam, abban a pillanatban piszkosul, viszont nem őt néztem, hanem a csillagokat az égen. Valamiért megfogtak, és azt súgták, hogy valljam be Hirotónak az érzéseim, mondjam el neki az igazat. Én megtettem, miután elvált a testünk, a fülébe súgtam, hogy szeretem, viszont az ennyiben is maradt…
Amint összeszedtük magunkat, haza vittem őt. Én el akartam onnan menni, de magához láncolt, egész éjjel egy percre sem engedett el. Reggel persze nem emlékezett semmire, én, pedig nem mondtam el neki azt a tényt, hogy lefeküdtünk. Azt, hogy a ruhájába bele volt törve a fű, annyival magyaráztam, hogy a parkban megcsúszott. Én akkor megfogadtam, hogy soha többet egy csapattársammal sem fogok testi kapcsolatba kerülni.
Az esetre rá két héttel jelentették be Sagával, hogy együtt járnak. Fájt, piszkosul, talán a mai napig is, de nem mondom el senkinek…
Apró mosollyal ajkaimon megcsóválom a fejem, majd becsukom az ablakot, és behúzom a függönyt. Ledobom a köntösöm, utána felveszem a pizsamámat. A telefont beállítom hét órára, hogy keltsen, végül bedőlök a jó puha ágyba. Lekapcsolom a kisvillanyt, a nyakamig húzom a takarót, és átlépek az álmok mezejére…
***
Hiába keltem időben, a készülődés a szokásosnál is több időt vett igénybe, így késésben vagyok. Az sem segített, hogy folyamatosan pirosat kaptam az úton, tetejébe még egy hatalmas dugóba is belekeveredtem. Eddig semmi sem úgy sikerül, ahogy én elterveztem tegnap. Előre félek, hogy a többiek mit fognak szólni, hogy kések. Azt csodálom, hogy még nem hívtak, hogy merre vagyok.
Leparkolok a PSC földalatti parkolójában, kipattanok az autóból, bezárni is majdnem elfelejtem, de azért még eszembe jut. Rohanok a lifthez, legalább ötször megnyomom a földszinti gombot, persze gyorsabb nem lesz tőle. Alig akarok a recepciós lánynak is köszönni, miközben bejelentkezem, de hát késésben vagyok basszus! Gyorsan be a liftbe, fel a próbateremhez. A folyosón végig rohanok, végül úgy fél órával a megbeszélt időpont után beesek a terembe. Minden szem rám szegeződik, de egy szavuk sincs.
- Gomen nasai! - hajolok meg gyorsan. - Hatalmas dugó volt, a pirosokat is kifogtam.
- Nem kell magyarázkodnod - sóhajt fel Saga, miközben a félig szívott cigijét elnyomja.
- Mi ez a gyászos hangulat? - ülök le Nao mellé, hogy kicsit kifújjam magam.
- Szakítottak - motyogja, mire a basszeros felmordul, nekem meg a szemeim kikerekednek.
Ez meg, hogy lehet? Annyira jóba voltak, annyira szerették egymást. Tényleg, Hiroto hol van?
- Ugye Pon nem ment el inni? - csapom pofán magam.
- Nem - ül le mellénk Saga is. - Csak lakást keres, meg egész nap bőg, pedig ő szakított velem.
- De hát mi történt?
- Nem volt képes elviselni, hogy folyamatosan morgok a kutya miatt, így engem dobott inkább, nem, hogy a kutyáját nevelné meg.
Lehajtom a fejem, miközben egy mélyet sóhajtok. Emiatt szakítottak? Ez kész röhej, de komolyan. Hiroto néha annyira gyerekes tud lenni. Viszont nekem van egy olyan sejtésem, hogy valami más is van itt a háttérben, de majd kiderítem.
- Akkor most mi lesz? - lép elénk Tora. - Lesz próba, vagy sem?
- Nem tudom… várjunk még, hátha bejön. De nekem legkésőbb háromkor viszont el kell mennem, mert Masatoshi hívott, és ma találkozunk.
- Tényleg?! - csillan fel Nao szeme, mire bólintok egyet.
Mindannyian elhelyezkedünk valahol, és egy szót sem szólunk. Hallani a másik teremből átszűrődő próbát, ami talán egy kicsit megtöri ezt a gyászos csöndet. Úgy érzem magam, mintha otthon lennék…
Várunk Hirotóra, de nem hajlandó betolni a képét, így felbontom a mai próbát. Nem értem, hogy minek kellett ezt az egészet ennyire elcsesznie. Régen szerettem, bevallom, de ma már egyszerűen néha a hideg kiráz tőle, mikor ilyeneket csinál. Nem azt mondom, hogy összetörte Saga szívét, mert azt biztosan nem, annyira nem ügyes, de akkor is! Ezzel feszültséget szított a bandában, ami egyáltalán nem jó dolog!
Idegesen szállok ki a kocsiból, miután leparkoltam az étterem előtt. Felveszek egy bájos mosolyt ajkaimra, és besétálok. Rögtön odavezetnek az asztalhoz, ahol Masatoshi ül, meg egy másik férfi.
- Konnichiwa - hajolok meg, mire mindketten viszonozzák kedvességem.
Leülök közéjük, máris kapok egy étlapot. Egy csomó ínycsiklandó sütemény van felsorolva, képtelen vagyok választani.
- Kazumasa-kun, bemutatnám önöket egymásnak - szólal meg hirtelen Masatoshi.
- Óh, igen - mosolyodom el, miközben lerakom az étlapot.
- Kazuya-kun, ő itt Kohara Kazumasa az Alice Nine nevű banda énekese. Kazumasa, ő, pedig Kamenashi Kazuya, a hírhedt Kat-tun egyik énekese - mutat be minket egymásnak.
- Örvendek - nyújtom a kezem a férfi felé.
- Én is - ül az arcára egy mosoly, amivel azt hiszem máris megfogott.
Nem tudom még, hogy nekünk mi közünk lesz egymáshoz, de máris úgy érzem, hogy jól megleszünk…
Kame POV
Mire végzünk a próbával, már lassan közeledik a három óra. Erre úgy jöttünk rá, hogy két pörgés között Kokinak hangosan korogni kezdett a gyomra. Nem is vettem észre mennyire elszállt az idő. Már lassan senki sem tudott normálisan koncentrálni és egyre több hibát vétettünk tánc közben is, így úgy döntöttünk, hogy inkább elmegyünk enni.
Koki megrohamozta a kajás szobát, így a többiek is utána rohantak, mert félő volt, hogy semmi sem fog maradni mire ő végez. Egyáltalán nem voltam éhes, ezért nem siettem túlságosan követni a többieket. Inkább leültem az ajtó mellé, hátam nekitámasztottam a falnak, és azon gondolkodtam, hogy vajon milyen filmre készülünk tulajdonképpen.
Még azt sem tudom, mikor kell találkoznom Masatoshi-sannal, nem, hogy azt tudjam, hogy mi lesz a szerepem. De jobban belegondolva nagyon örülök neki, hogy újra szerepet kaptam, szeretem a színészkedést. És annak is örülök, hogy Masatoshi-sannal dolgozhatok. A Gokusen…
Erre azt hiszem, jobb lett volna nem gondolni. Hirtelen rám tört pár nagyon régi emlék, amik mára már csak maró fájdalmat hagynak maguk után minden egyes alkalommal, mikor eszembe jutnak.
Az a nap is pontosan olyan volt, mint a többi, nem nagyon volt kedvünk semmihez, és csak hülyültünk ahelyett, hogy igenis koncentráltunk volna. Összegyűltünk pici csapatokba, és úgy voltunk össze-vissza a próbaterembe. Tisztán emlékszem rá, hogy Jin mennyire nyűgös volt, így kicsit távolabb húzódtunk a többiektől. Leültünk az egyik ajtó melletti padra, és onnan bámultuk, hogy mit csinálnak a többiek. Igazából nem is figyeltünk, csak egyszerűen egymás társaságára vágytunk.
- Figyu, Kame! Nincs egy olyan érzésed, hogy ma történni fog valami?
- Miért kérdezel ilyeneket?
- Nem tudom… csak egyszerű megérzés.
Akkor hülyeségnek tartottam, de később Jin megérzése valóssá vált. Még aznap este behívtak a főnökhöz, aki kijelentette, hogy egy doramában fogunk szerepelni… együtt. Annyira örültünk mindketten. Persze, hogy örültünk, elvégre nem mindennap játszhattunk együtt egy filmben. Óriási vigyorral az arcunkon jelentettük be a többieknek a jó hírt, azonban hamar elvesztettük a jókedvünk, ugyanis egyikük sem szólt semmit. Egyedül Maru volt az, aki gratulált nekünk, de rajta is látszott, hogy egyáltalán nem örül. Akkoriban még mi voltunk a sztárok. Akame. Mi már nem voltunk Jin vagy Kame, mi csak Akame voltunk. Mi meg örültünk ennek, de sajnos túl későn vettük észre, hogy ezzel egyedül vagyunk.
Hamarosan elkezdődtek a forgatások is. Megtudtuk, hogy rossz fiúkat kell játszunk, ezért még jobban élveztük a szerepünk. Jin nagyon sok fejtörést okozott, mivel kevés tapasztalata volt a színészkedés terén. Rengeteget segítettem neki, ott ültem mellette, mikor a szerepét tanulta, vagy mikor nehézségei voltak. És boldog voltam, mert mellette lehettem.
A sorozatnak persze eszméletlen sikere lett. El sem tudtuk hinni, hogy tényleg ennyire értékelhető volt a munkánk. Nagyon boldogok voltunk, és a bemutatónk után, egyenesen hazarohantunk. Belépve az ajtón, úgy egymásnak estünk, mintha egy hete nem láttuk volna egymást. Kettőnk közül mindig is én voltam a gátlásosabb, de aznap éjjel, eszembe sem jutott valamiért is tiltakozni. Jin úgy szorított magához, mint még soha, és annyira boldog voltam, hogy teljesen odaadtam magam neki. Minden pillanata itt lebeg az agyam egy eldugottabb részén, és a mai napig sem felejtettem el.
Mindenki tudta, hogy mi van köztünk, de senki sem beszélt róla előttünk. Meg voltak elégedve mindkettőnk teljesítményével, így egy ideig nem is szóltak semmit. Azonban, egy reggelen Johnny behívott az irodájába.
- Azt hiszem, nem tudjátok, miért hívtalak most ide titeket. A helyzet az, hogy mindenki kezd már túlzásokba esni. Azt hittem jó ötlet lesz, ha kicsit reklámozzuk Akamét, de mára ez már túl sok lett. Mindenki tudja, hogy mi van köztetek, és a rajongók nagyon elvannak a találgatásokkal, de ez idáig ment. Azt akarom, hogy a kamerák előtt, és a nyilvánosságnak semmit se mutassatok a kapcsolatotokból.
- Nem gondolja, hogy ez nem fair? Nem a mi ötletünk volt ez az „Akame” hülyeség. Tehetünk mi arról, hogy a cég néha túlzásokba esik?
- Jin, kérlek…
- Elegem van abból, hogy semmibe sincs beleszólásunk.
- Nem azt mondtam, hogy vessetek véget a kapcsolatotoknak, csak annyit, hogy tegyetek úgy, mintha már nem lennétek a legjobb barátok…
Jin meg sem várta, hogy Johnny befejezze a mondatát, dühösen kiviharzott az irodából. Egy gyors meghajolás után rögtön követtem. Próbáltam megnyugtatni, de semmivel sem sikerült, így hagytam, hogy kitombolja magát. Hazamentem, de ezúttal egyedül, nem akartam senkit sem látni. Engem is nagyon bántottak Johnny szavai, de nem volt mit tenni. Ha ő úgy dönt, hogy nincs többé Akame, akkor Akame megszűnik létezni.
Aznap éjjel vihar volt, és nem tudtam elaludni. Annyira féltem, hogy inkább kimentem a nappaliba, és a kanapéra feküdtem. Annyira szégyelltem magam, hogy felnőtt férfi létemre, ennyire félek, de egyedül voltam, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Felhívtam Jint, de biztos voltam benne, hogy alszik. Tévedtem, ugyanis nagyon éber volt, és túl vidám. Akkor már tudtam, hogy valahol épp részegre itta magát. Részegnek részeg volt, és arra kért engedjem be. Először meglepődtem, de észbe kapva az ajtóhoz rohantam. Jin ott ült elázva, nyúzottam, de mosolygott mikor meglátott. Nem tudtam, mennyit ihatott, de biztosan sokat, mert alig állt a lábán. Aznap éjjel eldöntöttük, hogy akkor Akame megszűnik, és a helyébe lép Jin és Kame…
Akkor szakadtak meg a gondolataim, mikor Taguchi állt meg előttem, teli szájjal, és meglebegtette párszor a tenyerét előttem.
- Föld hívja Kamét, Kame, jelentkezz! Mit üldögélsz itt egyedül?
- Bocs, Junno, de nem vagyok éhes.
- Maru~! Kame megint nem akar enni!
- Shhht, ne mondj neki semmit! Csak gondolkodtam kicsit. Attól félek, hogy ma nem tudok veled menni énekórára.
- Ne aggódj, tudom, hogy dolgoznod kell. Nem tudod, mikor kell menned?
Elővettem a telefonom és észrevettem, hogy két üzenetem is van. Egyiket Takuya senpaitól kaptam, a másikat azonban Kondou küldte. Azt írta, hogy Secret Recipe étteremben kell találkoznom Masatoshival, és a „partneremmel”. Sietnem kéne, ha oda akarok érni időben.
- Bocs, Taguchi, de rohannom kell. Köszi, hogy emlékeztettél rá. Ja, és meg tudnád mondani Marunak, hogy nem tudom, mikor érek ma haza?
- Persze, menj csak nyugodtan. És ganbatte!
- Arigatou, majd jövök neked eggyel!
Utolsó mondatomban már nem vagyok benne biztos, hogy Junno meghallotta. Fénysebességgel ültem kocsiba, és kevesebb, mint fél óra alatt meg is érkeztem. Még nem voltam ebben az étteremben. Hű GPS-em nélkül talán meg sem találtam volna. Gyors parkolás után, be is mentem az ajtón, ahol egy kedvesen mosolygó hölgy vezetett el Masatoshi-san asztaláig.
- Hmmm, pontos vagy, mint mindig.
- Konichiwa, Masatoshi-san.
- Tényleg semmit sem változtál.
Meglepett kicsit Masatoshi közvetlensége, azonban örültem neki, hogy nem kell feszengenem egész délután. Gyors meghajlás után, leültem az egyik székre, majd elvettem az asztalról az étlapot, és reflexszerűen lapozgatni kezdtem. Rögtön megjelent mellettem az előbbi hölgy, és felvette a rendelésem.
- Nos, Kamenashi-kun, gondolom, fogalma sincs, miről is van szó.
- Hát, így is mondhatjuk. Igazság szerint, csak annyit tudok, hogy egy új film készül…
- Mindenképpen téged meg Shou-kunt akartalak benne látni.
- Shou-kun?
- Igen, nem ismered?
- Nem egészen…
- Semmi baj, majd megismerkednek hamarosan. Ő is hamarosan megérkezik. Nagyon remélem, hogy jól ki fognak jönni egymással. Szükségünk lesz rá…
Nem értettem, miért lesz ekkora szükségünk arra, hogy annyira jóba legyünk, de gondolom csak azért, mert ha gyűlölködve, vagy közömbösen fogunk egymásra nézni, akkor annak semmi értelme.
- Tudod, Shou-kunnak nincs túl sok tapasztalata színészkedés terén, így arra szeretnélek megkérni, hogy segíts neki beilleszkedni. Tudom, hogy a tehetsége megvan, de mivel ő inkább a zene terén jeleskedik, így nem volt ideje kibontakozni, de felfigyeltem rá.
- Értem. Megteszek majd minden tőlem telhetőt.
És ekkor megjelenik mellettünk egy igen jól öltözött fiatalember, mire Masatoshi-san feláll a helyéről. Gyorsan követem példáját, így mindketten meghajolunk. Gondolom ő Shou-kun…
Köszönés után leül ő is, célba veszi az étlapot, és nagy rajongással végignéz a süteményeken.
- Kazumasa-kun, bemutatnám önöket egymásnak. - Kicsit zavartnak tűnik, így gyorsan lerakja az étlapot, és figyelni kezd.
- Kazuya-kun, ő itt Kohara Kazumasa az Alice Nine nevű banda énekese. Kazumasa, ő, pedig Kamenashi Kazuya, a hírhedt KAT-TUN egyik énekese.
- Örvendek - nyújtja felém a kezét.
- Én is - előveszem legkedvesebb mosolyom, majd gyors kézfogás után, visszaülünk helyünkre.
Nem tudom, mit mondhatnék erről a férfiről. Először is lerí róla, hogy visual-kei bandából jött. Mégis miért akarja pont őt Masatoshi egy filmbe? Azért bevallom, első pillantásra kedvesnek tűnik, ezért reménykedem benne, hogy tényleg ilyen, és nem lesznek gondok a filmezés közben. És amiben jobban reménykedem, hogy még véletlenül sem fogok úgy járni, mint pár évvel ezelőtt…