Az életem fele álom...
Rég nem történt meg. Gondolom azért mert elég elszigetelten éltem tavaly nyár óta. El se nagyon hagytam a házat, és ha mégis akkor se találkoztam túl sok emberrel. Az agyamnak nem kellett semmi és senki elől menekülnie.
Nah most van új meló (szeretem) és stressz és emberek és nagyvilág és... és reggel megint úgy ébredtem hogy nem tudom hol vagyok, ki vagyok és mikor ezekre rá is jöttem órákba telt kiszűrni azokat az emlékeket amik nem igaziak.
Például egészen biztos vagyok benne, hogy nem azért dobtak ki az egyetemről, mert felrobbantottam egy biciklit a parkolóban, mégis úgy emlékszem rá mintha valódi lenne.
És ez még a jobbik eset azt hiszem. Volt már rosszabb is, rosszabb emlékek, rosszabb perspetívák, sok olyasmi amit be se vallanék senkinek, mert bármilyen hihetetlen vagy szörnyű is, mégiscsak az én agyam kreálta.
Persze vannak szép dolgok is. Egy rakás álemlék amit szeretnék ha igazi lenne, amikben olykor napokat dagonyázik az agyam. Mert ki ne akarna átélni igazi szerelmet? Teázni egy vámpírral? Kiugrani egy repülőből? Fél évet élni egy gyönyörű dzsungelben? Régi pesti bérházakban keringőzni? Gyalog elsétálni Pesttől Veszprémig, közben felfedezni egy rakás kis falut, erdőt, miegymást...? Vagy látni a városban még egy várost?
Persze másnap mikor sétálsz az utcán és a házak kétféleképp festenek, a saját szobád fölül is eltűnt valahogy egy plussz emelet...
És most emberek között vagyok. Furcsán normálisak. Nekem meg több életnyi hallucinált élmény zötyög az agyamban, pedig az eredeti sem volt soha egyszerű.
És amúgy fura életem van. Tele olyasmikkel amik állítólag nem normálisak. És néha eljátszom a gondolattal, hogy talán meg sem történtek.