Arigatou
Egy újabb fordítás
cím: Arigatou
páros: KoDa (UedaxKoki)
korhatár: 14 (XD)
fordítás,: eredeti szerző Whoompah
ajánlanám mindenkinek, aki szereti ezt a párost, ja és egy csomag papírzsepit XDD
a cseleményt nem írnám le, mert lelőném a poént :)
Arigatou
- Arigatou Tat-chan!- egy megvillanó széles vigyor mondott köszönetet annak a kis alaknak, aki a pihenőben üldögélt.
Ez csak a valóság egy pillanatnyi felvillanása volt, Ueda Tatsuya számára, aki már hozzászokott a napok egyhangúságához. Ueda nem tudott mást tenni, mint nézni, ahogy a pihenő ajtaja visszalibben, és becsukódik a távozó alak után.
- Nincs mit…- ez volt, amit sikerült kinyögnie magának.
Ueda Tatsuya, a legzárkózottabb JE tag. Gyakran érzi kényelmetlenül magát, ha más emberekkel kell beszélgetnie. Folyamatosan azon görcsöl, nehogy hülyét csináljon magából, és hogy a többi embernek mi lesz róla a véleménye. Bármikor feltesznek neki egy kérdést , szegény fiú dadogni kezd, és rendkívül kellemetlenül érzi magát az egésztől.
Ueda mindig azt gondolta, hogy bizonyos nehézségei akadnak, ha megpróbál kommunikálni az emberekkel, akik körülötte vannak. Egyfolytában azt érzi, hogy nem elég jó, vagy el fogják ítélni.
Ez gyakran ahhoz vezet, hogy a fiú magába fojtja, és gondosan elzárja az érzelmeit. A mindig érzett paranoiát, hogy mások mit gondolhatnak róla. Ueda nem volt képes megosztani az érzéseit senkivel.
Egy barátja van: Taguchi Junnosuke, akivel együtt nőtt fel. Valaha voltak idők, mikor mindketten csak ültek egy parkban, és mindenféléről beszélgettek. Ueda gyakran elmondta Junnónak hogy mennyire zavarban volt mikor hibázott a próbákon, és Junno mindig emlékeztette, hogy Koki hányszor rúgta fenékbe a magas srácot a nemzeti tévében, csakhogy ő jobban érezze magát. Nagyszerű barátság volt, azonban mikor Jin beismerte Junnónak hogy szereti, és a két fiú kezdett közelebb kerülni egymáshoz, Ueda úgy érezte egyre távolabb kerül barátjától. Junno sokszor hívta Uedát is a Jinnel közös programokra, de ő mindig csak felesleges harmadiknak érezte magát. Ez volt az utolsó csepp, és Ueda ezután zárta be az érzéseit, mindenki számára megközelíthetetlenül.
Most is egymagában üldögélt a stúdió pihenő szobájában, úgy, mint majdnem minden délután: csak ült ott, csendben, és egyedül. Gyakran látta a többi JE tagot bejönni, és aztán kimenni. Nem fordítottak rá túl sok figyelmet. Sem egy üdvözlés, sem egy integetés. Olyan volt, mintha Ueda csak egy szobor lett volna: egy szobor, amelyet csak a külleméért tettek oda. Ueda lassan kezdte úgy érezni, meg sem érdemli többé, hogy köszönjenek neki. Mindenki így kezelte, mert el voltak foglalva a saját kis életükkel. Mindenki kivéve egy embert.
- Tat-chan! - ugyanaz a vigyor tért vissza a szobába - Nagyon köszönöm, hogy kölcsönadtad a zongora kottákat! Már egy ideje nem játszottam, és ezért nagyon sokat segített!- az alacsony figura egy mosolyt villantott Uedára, miközben felé nyújtotta a könyvet.
- Semmiség Koki - Uedának sikerült egy halk választ kipréselnie magából, és elvette a könyvet.
Koki sóhajtott, és körülnézett a teremben, mielőtt visszapillantott az orrát lógató Uedára.
- Egész nap itt akarsz maradni?- kérdezte mosolyogva, és letérdelt, hogy egy szintben legyenek.
- Ehh?- válaszolt Ueda, és meglepetésében felemelte a fejét.
- Gyerünk Tat-chan!- kuncogott Koki - Szükséged van egy kis színre! Tudom már! Menjünk és szórakozzunk! - mosolygott - Hova szeretnél menni?
Ueda nem tudta mit mondjon, ezért csak megvonta a vállát.
- Van olyan hely, ahová el szeretnél menni?
Ueda megint csak vállat vont.
- Nos, tudok egy nagyszerű helyet! Gyerünk! Megmutatom neked! - ezzel az utolsó megjegyzéssel a kezénél fogva felhúzta Uedát.
Tizenöt perccel később, mindketten egy magas épület sarkánál álltak. Ueda felnézett a hatalmas feliratra, a színezett üvegajtón.
- Cool-lulu-Kun Reggae Klubja? - olvasta fel hangosan, mielőtt visszafordult Kokihoz, aki már szinte sugárzott mellette.
- Nagyon jó hely! Bízz bennem!- csiripelte vidáman Koki - Még ingyen világító botokat is kapunk.
Megint megragadta az alacsony fiú karját, és magával húzta az ajtón belülre.
Ueda körülnézett a klubban. Hangos reggae zenét játszottak, és rengeteg ember vette körül. Voltak, akik táncoltak, de voltak, akik csak a bárnál üldögéltek. Félhomály volt, és számos lézerfény villogott a teremben. A földön mindenhol padlószőnyeg volt, kivéve a táncparkettet, amit alulról színes fények világítottak meg. Volt egy külön emelvény a DJ-nek, ahol a CD-ket tudta cserélgetni a keverőpulton.
- Tudom, hogy egy reggae klub, nem a te stílusod, de jól fogjuk érezni magunkat, bízz bennem! Gyere, menjünk táncolni!- vezette Koki Uedát a táncparketthez.
Ueda nem tudott mást tenni, mint mosolyogni azon, amit Koki mondott. Igaza volt. Ueda nem is álmodott róla, hogy életében valaha is elmegy egy Reggae Klubba. Még úgy se, hogy tudta Koki mennyire szeret itt lenni. Csak arra tudott gondolni, hogy ők ketten mennyire különböznek, miközben Kokit nézte, aki a táncok legkülönbözőbb fajtáit tudta a robottól, egészen a csirketáncig. Nem tehetett róla, de csak kuncogott rajta. Volt valami ebben a fiúban, ami megmelengette a bensőjét.
Koki majdnem teljesen Ueda ellentéte volt. Ahelyett hogy visszahúzódó, és szégyenlős lett volna, Koki szeretett eljárni, és szórakozni. Őrülten, és szabadon táncolt, anélkül hogy foglalkozott volna vele, mit gondolnak róla mások. Ueda látta Koki arcán a mosolyt, és a vidámságot. Az az arckifejezés: olyan szabadnak tűnt. Mentes a társadalom korlátaitól, a bizonytalanság érzésétől, és a fájdalom minden formájától. Ez olyasvalami volt, ami után Ueda mindig vágyakozott. Mindig azt kívánta, bár olyan vidáman, és szélsőségesen tudna, eljárni és táncolni, mint Koki: aggodalom, és gond nélkül a világban, mint egy szabad madár.
Koki észrevette, hogy Ueda csak kábultan áll a táncparkett közepén. Megragadta a kezét.
- Gyerünk Tat-chan! Tudod, hogy van a robot tánc?- mosolygott- Így kell csinálni!- azzal megmutatta a fiúnak a mozdulatot, és segített neki a pozícióban. Ueda pedig csak nevetett. A barna még sosem érezte magát ilyen jól. Egyszer az életében Ueda képes volt csinálni valami őrültséget, anélkül, hogy azon aggódott volna, elítélik érte. Egyszer az életében jól érezte magát. És ez nagyon jó érzés volt.
- Ennyire szeretsz táncolni, és reggae zenét hallgatni Koki?- kérdezte vékony hangon, miközben a mellette lévő fiúra pillantott.
Koki elmosolyodott. Tudta, hogy Ueda általában nem az a fajta személy, aki kérdéseket tesz fel. De több mint boldog volt, hogy válaszolhat.
- Tudod Tat-chan, én reggae zenén nőttem fel. Azt hiszem, mondhatod, hogy ez a büszkeségem, és az örömöm. Komolyan, egész nap tudnám hallgatni!- Koki sugárzott, mint egy boldog kisgyerek- A zene olyan mintha az életem lenne. Szeretem hallgatni bármikor ha boldog vagyok, és akkor is ha szomorú. Tudod…Tupac, Hírhedt B.I.G., Puff Daddy?
Ueda megrázta a fejét, mert nem ismert egyetlen embert sem, akiket Koki felsorolt.
- Én csak Gacktot ismerem - felelte vékony hangon.
Koki felnevetett - Igaz is! Te Gacktban vagy otthon, én pedig Dr. Dre-ben. De bárhogy is nézzük, mindketten szeretjük a zenét.- mosolygott- Igaz hogy stílusban más, de a szívünkben ugyanolyan.
Ueda is elmosolyodott azon, amit Koki mondott. A barna tisztelettel bámulta a fiatalabbat. Koki képes volt bölcs lenni, és ugyanakkor nagyszerű is.
- Umm…Koki? Mit csinálnál, ha nem lennél a Johnny's- nál? Ha nem bánod, hogy kérdezem…
- Nos tarthatsz strébernek ha szeretnél, de mennék, és tanulnék annyit amennyit lehet! - nevetett.
- Tudod az anyám, a hátam mögött töltötte ki a jelentkezési lapot, így igazából belekényszerültem ebbe az egészbe. Valójában egyetemre akartam menni, diplomázni, és aztán állatorvos szerettem volna lenni. Oh, nézd azt a két kis fickót!- rikkantotta Koki, miközben egy állatkereskedés előtt mentek el. Két kölyök golden retriever játékosan üldözte egymás farkát. Koki odaszaladt, és rátapadt az üvegre.
- Milyen aranyosak! Nézd mennyire helyesek! Látod, ez az amiért állatorvos akartam lenni. Egész nap körbevéve olyan aranyos kis párákkal mint ezek! Oh, bent még több is van! Gyere Tat-chan!- azzal behúzta Uedát az üzletbe.
Bent Ueda csak bámulta a kirakott állatokat. Mindenféle volt, a teknőstől kezdve, az egéren át a tengeri csikóig, minden. Megállt, és csak csodálta a csodálatos kis lényeket, amíg meg nem érzett egy tenyeret a vállán. Ueda megfordult, és meglátott egy Kokit, aki elragadtatott szemekkel nézte a karjában tartott kicsi és kövér nyulat.
- Nem aranyos?!- mondta Koki élvezettel, miközben úgy tartotta az állatot, mint egy büszke anya az újszülött gyermekét.
- Tat-chan neked is meg kellene fognod! - azzal a másik fiú kezébe nyomta.
- Um…én még sosem tartottam nyulat a kezemben, nem tudom hogyan kell . Nem kéne, igazán…-hebegte Ueda.
- Badarság! - nevetett Koki, és elhelyezte a nyulat Ueda karjaiban.
Ueda először rémült volt, és ideges, aztán megérezte a melegséget. A nyuszi tényleg aranyos volt. Szürke volt, kis fogakkal, és hatalmas orral.
Ueda, pedig megint csak mosolygott, ahogy a gyönyörű kis teremtményt nézte.
- Nem értékes?- mondta Koki, mikor Ueda visszaadta neki a nyulat.
Ueda visszamosolygott, ahogy Koki a kézébe vette, és megpuszilgatta a nyuszi fejét.
- Kicsit úgy néz ki mint Maru, nee? - kérdezte huncutul.
Koki azonnal eltartotta magától a nyuszit. - Ew…eszembe jutott Maru arca, miközben megpusziltam …- viccelődött Koki, és Ueda megint nevetett.
Az állatkereskedésbe való rövid betérés után, Koki, és Ueda folytatták az útjukat vissza a stúdióhoz. Az idősebb pedig csak bámulta a mellette haladót. Boldogság töltötte el. Koki olyan volt, mint a jóleső, és várva-várt tavasz, a kegyetlen tél után, mintha ő lett volna a cukor mindenben, ami édes, és olyan volt mint egy menedékhely Uedának, ahol elfogadják. Kezdett erős érzelmeket táplálni Koki iránt. Először életében kezdte úgy érezni, hogy Kokival bármiről tudna beszélni, és nem aggódna azért Koki mit gondol róla.
De minden jónak vége szakad egyszer…
Egy vak ember kutyája kiszaladt az úttestre. Koki odarohant, hogy visszavigye a kutyát a gazdájának, de akkor a lámpa pirosra váltott. Amit Ueda hallott, az a fékek csikorgása, és ahogy egy hatalmas autó, próbál megállni, de a sofőr teljesen elvesztette az irányítást a jármű fölött, és elütötte az alakot. Ueda menedéke darabokra hullott.
A következő, amire emlékezett, hogy egy váróban ül a sürgősségi műtő előtt, és a barátai, Junno, Jin, Kame és Maru is, mind mellette vannak. Mindenhonnan az orvosok kiabálását lehetett hallani. Ueda pedig csak ült, és meggyötörten nézett maga elé.
Megszólalt egy csengő, aztán meghallották, hogy kijön egy doktor.
- Mindent megtettünk amit lehetett. Koki most már rendbe jön. Maguk valószínűleg a barátai: mindannyian bemehetnek, persze csak ha csendben tudnak maradni.
Maru, és Kame voltak az elsők akik beléptek a szobába, őket követte Jin és Junno akik egymás kezébe kapaszkodtak. Ueda pedig hátul maradt.
És ott volt ő. Koki egy ágyban feküdt. A szemei be voltak kötözve, és a jobb lába is be volt gipszelve. A bal lába tele volt zúzódásokkal, és horzsolásokkal. A bal karja is eltörött, amit begipszeltek, és egy kendővel a nyakába akasztottak. De ennek ellenére, a fú felült.
- Srácok…? Mind itt vagytok? Ueda, Kame, Maru, Junno, Jin?- kérdezte.
- Hai!- válaszolták kórusban, és Koki köré tömörültek.
- A karjai, és a lábai lassan ugyan de meg fognak gyógyulni- mondta a doktor, miközben levette a kartonját az ágy végéről- De nem mondhatjuk el ugyanezt a szeméről. Attól tartok Tanaka Koki, nem fog látni többé.
A fiúkat lesokkolta, és megrémítette ez a hír.
- Várjon! De ez csak átmeneti, igaz? Úgy értem a szeme néhány hónapon belül jobban lesz?- kérdezte Maru, aggodalmasan.
Az orvos megrázta a fejét.
- A szeme túl sok károsodást szenvedett az ütközéskor. Üvegszilánkok is voltak benne a kamion szélvédőjéből, ami nagyobb kárt okozott, mint azt először gondoltuk. Tanaka-kunnak valószínűleg sosem lesz többé remény a teljes felépülésre. Ez sajnos már maradandó állapot.
Ezek voltak az utolsó szavak, amiket Ueda hallott, mielőtt kirohant a szobából, a folyosói ablakhoz és zokogni kezdett. Ez az egész túl ismerős volt. Látni valakit, aki megsérül mellette, úgy mint fiatalabb korában. Olyan volt mint egy dejá vu .
" Miért nem akadályoztam meg? Miért kell mindig ilyen önzőnek lennem, és csak magamra gondolni először? Miért hagytam, hogy a személy, aki a legtöbbet jelenti számomra, ennyit szenvedjen? Miért kell mindenkinek megsérülni akit szeretek?"- ezek a gondolatok futottak át Ueda fején. Túl ismerős volt, és túl korai.
Koki meghallhatta a sírást, habár senki másnak nem tűnt fel, hogy Ueda elhagyta a szobát, felkelt az ágyból . Maru, és Kame azonnal a két oldalára ugrottak, hogy segítsenek neki.
- Mit csinálsz Koki? Még pihenned kéne!- kiáltott fel Maru, de Koki kiszabadult a tartásukból.
- Nem srácok. Ezt meg kell tennem- Koki kibicegett a kevésbé sérült lábán a folyosóra, és valahogy sikerült kitalálni a szobából a fal, és barátja halk sírását követve.
- Tat-chan? Te sírsz?- Koki tovább bicegett a hang felé.
Ueda megfordult, és meglátott egy gyenge, és összetört Kokit. - Kérlek ne gyere közelebb!- kiáltott Ueda- Csak még több fájdalmat fogok okozni neked. Rossz szerencsét hozok…vissza kellene menned a szobába.
Koki kitartóan sántikált Ueda felé, és a jobb kezét használva a saját gyenge testéhez húzta a másikat egy puha ölelésre.
Ueda szeme kitágult a sokktól, és megpróbálta ellökni magától, de Koki erősen tartotta. Ueda végül föladta, és nem tehetett mást, mint hogy Koki vállán zokogott.
- Sajnálom…- csak ezt sikerült kimondania, a sírástól.
- Mit?- kérdezte játékosan: még most is pozitív maradt.
- Ha vigyáztam volna rád, és figyelmeztettelek volna, akkor ez az egész nem történt volna meg…és most megvakultál, és az egész az én hibám!- Ueda még keservesebben kezdett zokogni.
Akkor Koki beszélni kezdett. A hangjából sütött a kimerültség.
- Nem szeretsz Tat-chan? Mert még úgyis, hogy csak egyszer voltunk együtt valahol, ma a reggae klubban, és az állatkereskedésben, …ez volt életem legszebb napja. Még akkor is, ha az egész hátralévő életemet teljes sötétségben fogom leélni, a boldog arcod látványa mindig az emlékezetemben marad.
Ueda felnézett Kokira.
- És ez több mint elég egy világtalan ember számára- Koki folytatta- Aishiteru yo, Tat-chan.
Ueda szeme elkerekedett. A következő, amit érzett, hogy Koki ajkai befedik az övét. Az egész teste lemerevedett, de aztán belesimult az ölelésbe. A csók puha volt, és szabad. Ueda sosem érzett ilyet ezelőtt. Fantasztikus volt, és nem volt szó, amivel leírhatta volna az érzést. A barna hajú tudta, hogy nem engedheti, hogy ez az érzés eltűnjön az életéből.
Megtörték a csókot, Ueda Koki vállára hajtotta a fejét, és olyan halkan suttogott, hogy csak Koki érthette, de a szavak a szíve mélyéről szóltak.
- Arigatou Koki… én is szeretlek.