Felismerés
Éppen a 3 nen B gumi Kinpachi Sensei 8-at néztem, és elgondolkoztatott. Persze sok gondolatot felvetett, de ezek között is volt egy, ami külön érdekes volt számomra. Ez pedig az a kérdés, hogy miért kezdtem el LJ-t írni?
Az elsődleges szempont az volt, hogy legyen egy hely, ahova leírhatom a gondolataimat, mielőtt túl sok forog a fejemben. Természetesen vannak barátaim, de nem tudok nekik 100%-osan mindent elmondani. Hányan ismerik ezt az érzést? Biztos vagyok benne, hogy mindenki esetében vannak olyan dolgok, amit senkinek nem mond el, ilyen-olyan okokból. Ezen belül az én legelső okom, hogy a barátaim nem az én korosztályom. Nem is várhatom, és nem is várom el, hogy megértsék, a gondolataimat. Persze, lehet, hogy van, aki megértené. De az ő esetükben tudom, hogy megvannak a saját gondjaik. Olyan barátom pedig sajnos nincs, akivel szemben önző tudnék lenni. Így marad, hogy saját magammal rendezem le.
Régebben, még középiskolában füzetekbe írtam, de mostanában valahogy nem tudok ilyesmire időt szánni. T_T Ráadásul a gondolataim jóval gyorsabban pörögnek, mint ahogy kézzel írni tudnék. Szeretek gépelni, úgyhogy az LJ jó megoldás.
Most, ami hirtelen eszembe jut, 'nem tudok szabadulni a gondolattól' típus, az a novellaírás. Múlt héten már a harmadik novella-gondolat jutott hirtelen eszembe... de nincs bennem elég drive, hogy meg is írjam az ötleteket. Jó ötletek, hétköznapi gondolatok egyszerű köntösben~ rövid szösszenetek... alapvetően a gondolatokat zseniálisnak~.
De minden novella-ötletnél eszembe jut az irodalom érettségimen feltett kérdés: 'Miért írok?' A válasz az elismerés. Bizony, az írók mind elismerésre hajtanak. Elismerés az ötletért, a tehetségért, az egyszerű gondolatért, ami annyi újat vet fel, az írásért, amiről hosszasan lehet beszélgetni~. Ebben én sem térek el a többiektől. Sajnos a saját esetemben tisztában vagyok vele, hogy ilyesmit a környezetemtől nem várhatok el. Fiatalság, érzéketlenség, a mai világ gyorsasága mellett novellákról beszélgetni igazán nincs idő. Ezért, bár sajnálom a novellákat, de valahogy leírni is sajnálom. Hosszú távon az ember nem ír csak saját magának. És minek is írjam le, ha legjobb esetben annyit hallok vissza, hogy 'Jó.'? Elveszi a kedvem bármi elgondolkoztatót írni, mert valójában nem tölti be a novella a célját, aki olvassa nem gondolkodik el rajta. T_T Hiába, a művészlelkek számára a mai világban nehezen boldogulnak. x_X
I watched 3 nen B gumi Kinpachi sensei 8 now, and it made me think. Sure there were many things to think about, but above all there was one quite interesting for me. And this was the question, why I begun with LJ?
The most important for me was to have a place, where I can write what I think about, before to many roll around in my head. Sure, I have friends, but I can't tell them everything. How many people know this feeling? I'm sure, everyone has thinks they can't tell anyone, for different reasons. For me the first reason is, that my friends are not my age. I can't, and won't expect that they understand. Sure, there should be some, who would understand. But I know, that they have they own problems to worry about. Sad fact is that I don't have a friend, I could be selfissh with. So the only way to handle it my own.
In old times, in highschool I wrote into school-notes, but nowdays I don't have the time for that. T_T That, and the fact, that my thoughts are more quick, than my hand could write. I like to type, so LJ is a good resolution.
Now, 'what I think about the most' thought is novel-writing. Last week I had my third idea in a short while... but I don't have enough drive to write it. It's a good idea, everyday thinking in everyday coat - short story... the thoughts are genial~.
But every new novel-idea makes me think about my graduation: 'Why do you write?' The answer is: recognition, acknowledgement. Every writer is so. Acknowledgement for the idea, talent, the simple thought, that brings so many on~. In that I'm no different from others. Sadly in my case, I know already that people around me will not acknowledge me. Youth, insensitivity, the speed of living nowdays... next to this, nobody will take the time to talk about novel-stories. Because of this - sure, I pity the novels I don't write, but then again - I would feel regret, if I would write them. In a long run nobody writes just for themselfs. And why would I write, if I know that the most I would hear would be: 'good.'? So I regret to write a novel, something to think about, because in real, the novel would not have a reason: nobody would really think about it. T_T Sadly, artist-souls have a hard life. x_X