Sun & Moon
Cím: Sun & Moon
Páros: Akame / AU
Szerző: uchi90/Hiroki
Besorolás: Angst, Hurt/Comfort, Általános, Romantikus, Kaland
Figyelmeztetések: SLASH, Csúnya beszéd, 18
Leírás: Egy elit középiskolában Akanishi Jin bandája diktálja a szabályokat egészen addig, még egy nap új diák érkezik a sznob fiúk közé, s fenekestől felforgat mindent. Akanishi és Kazuya mindenben különböznek, a kölcsönös vonzalom a másik iránt mégis egyre közelebb hozza őket. Vajon megtörheti a perzselő Nap uralmát a hűvös nyugalommal ragyogó Hold árnyéka?
Megjegyzés1: A történet fenntartja a karakterek OOC ábrázolásának lehetőségét.
Fülledt volt a levegő az osztályteremben, ahogy a Nap forró sugarai égették a diákok arcát. A tanítási órából mindössze pár perc volt hátra, már mindenki összecsomagolta a könyveit egy kupacba.
- Pszt! - suttogott a leghátsó padból az egyik fiú, miközben az előtte ülő barátjának a gallérját rángatta, aki a padra borulva feküdt és nyitott szemmel próbált érdeklődést színlelni.
- Mi van? - mordult rá, már majdnem elnyomta az álom.
- Csak nem aludtál? - kuncogott.
- Megzavartál - jelentette ki játszott dühvel a hangjában az érintett. - Éppen azon gondolkodtam, mit fogok enni délután. Éhen halok.
- Bakanishi! - röhögött fel hangosan a fiú, mire a tanárnő ingerülten az asztalra csapta a vonalzóját.
- Az órának még nincs vége, Nishikido-kun.
- Elnézést, sensei - biccentett bűnbánóan a fiú, de az első adandó alkalommal visszahajolt a barátjához. - Nézd már, milyen cipője van.
- Kinek? - vonta fel a szemöldökét Akanishi.
- Na, kinek? A csóró kölyöknek - jött a cinikus felelet.
Akanishi ezúttal rögtön tudta, hogy kiről van szó. Oldalra fordult, és tekintetével megkereste a bejárati ajtóhoz legközelebb helyezkedő padot, ami egy vékony testalkatú, vörös hajú fiú helye volt. Jin megtámasztotta az arcát a tenyerében és végigmérte a srácot, aki látszólag vadul koncentrált az órára, pedig legszívesebben minél hamarabb megszabadult volna onnan. Kamenashi Kazuyát kiközösítették a társai, mert szegény családból származott, az iskolába is csak azért vették fel, mert elnyert egy különleges pályázatot. Attól a naptól kezdve, hogy betette a lábát a sznob diákok közé az eddigi nyugodt élete igazi pokollá változott. Hiába könyörgött számtalanszor, a szülei nem vették ki onnan, azon a véleményen voltak, hogy nagy megtiszteltetésben van része, amiért oda járhat, hát szokja meg a kezdetleges helyzetet. Csakhogy már négy hónapja tartozott az elit fiúk közé, azok mégsem voltak hajlandók bevenni őt maguk közé. Az iskolában Akanishi bandája dirigált, s mivel nekik az első perctől unszimpatikus "betolakodó" volt, más nem is mert közelíteni felé, nehogy ők is Kazuya sorsára legyenek ítélve.
Jin óvatosan játszott az ujjbegyeivel az ajkain, mindig ezt csinálta, ha unatkozott vagy éppen elbambult. Hiába figyelte hosszan Kazuyát, semmi érzelmet nem tudott leolvasni a fiú arcáról. Különlegesnek tartotta őt, ha bántották akár szóval vagy tettel, szembeszegült velük, s akkor sem félt visszabeszélni nekik, amikor sarokba szorították, mint más náluk gyengébb áldozataikat.
Az óra végét jelző csengő végre megszólalt, mire Kazuya összerezzent és félve fordult Akanishiék irányába. Ryo önelégült vigyorral nyugtázta, hogy ilyen hatással van rá a tekintélyük, Akanishi azonban elkapta róla a tekintetét és egy laza mozdulattal besöpörte az asztalról a cuccait a táskájába.
- Végre - fakadt ki Ryo, egy hatalmas nyújtózás közepette, az sem zavarta különösebben, hogy a tanárnő még a teremben volt. - Na - tette a kezét barátja vállára. - Mit csinálunk ma?
- Először is eszünk.
- És semmi szórakozás? - kérdezte csalódottan Ryo, majd észrevette, hogy Kazuya már el is tűnt a teremből. - Látom gyorsan lelépett.
- A változatosság kedvéért, ma békén hagyhatnánk - javasolta unott hangon Jin, majd lustán a hátára dobta a táskáját.
- Nem szeretem a változatosságot - erőszakoskodott a másik, de mivel látta, hogy Jinnek tényleg nincs kedve a dologhoz, hagyta magát sodródni az árral.
- Hé, Jin! - hallatszott a kiáltás a folyosó végéről. Yamapi más osztályba járt, mint a két fiú, de ő is ugyanúgy a banda vezető tagja volt, mint ők.
- Épp jókor - vigyorgott Akanishi, majd kezet fogott a barátjával - Jössz velünk enni?
- Mi az, hogy - lelkesedett Yamapi.
- Unalmasak vagytok - panaszkodott mellőlük Ryo. - Folyton kajásak vagytok...
- Te meg folyton bunyóznál - cukkolta őt Yamapi - Amit mi csinálunk legalább nem okoz sérülést, sőt.
- Ha ennyire bandázni akarsz, menj a többiekkel - parancsolt rá Jin, mikor megelégelte a fiú szájmenését. - Nem kell minden nap szétütni valakit a suliból.
- Ez eddig nem zavart különösebben - jegyezte meg Ryo, majd félve fordult Jin felé, mert érezte, hogy ezzel túl messzire ment. Jin azonban csak unottan megvonta a vállát, majd kinyitotta az iskola kapuját.
- Elég nagy a tekintélyünk így is. Nem kell ennél nagyobb pánikot kelteni.
- De ha gyengének látnak minket, azt hiszik majd, hogy...
- Nyugodj már le, Ryo-chan - lökte meg őt a vállánál Yamapi, amikor kiértek az utcára, majd lefordultak a folyóhoz, ahol minden iskola után sétáltak haza felé. - Senki nem hisz gyengének minket. És főleg, senki nem olyan hülye, hogy szembe szegüljön velünk.
Ahogy távolodtak az iskolától, így verődtek egyre többen a társaságukba. A banda többi tagja nem állt "közvetlen" viszonyban Akanishivel, sem a többiekkel, de hozzájuk tartoztak, s általában egészen hazáig kísérték őket, ha esetleg gyűlésre vagy csoportos megmozdulásra került volna sor.
Körülbelül huszonöten voltak, amikor elértek a hídhoz és egy ismeretlen fiú sziluettjét vették ki az egyik fa mellett. Akanishi nem törődött vele különösebben. Alig ismerte őt, pedig osztálytársak voltak, párszor megtámadták csupán a hecc kedvéért, s mert a fiú annyival gyengébb volt náluk. Legnagyobb döbbenetükre a korábbi áldozatuk kilépett a fa biztonságot nyújtó árnyékából és hangosan utánuk kiabált:
- Aljas szemetek!!!
Jinnek megfordulni sem volt ideje, mert hirtelen valami egyenesen az arcába csapódott. A szemhéja felrepedt, s amikor odanyúlt hogy letörölte a vért undorodva konstatálta, hogy mialatt a fiú rájuk kiabált, valaki tojással dobta fejbe. Dühösen felnézett, majd elüvöltötte magát:
- KAPJÁTOK EL!!!
A többiek nem tudták, hogy pontosan kire vonatkozott az utasítás, de a fa mögött álló fiúnak már nyoma veszett. Bizonyára a tojás dobáló dolga volt, hogy elterelje a figyelmet, mialatt ő olajra lép.
- Eltűnt, Akanishi-san - jelentette be Shirota, miután átadott a vezérnek egy kendőt, hogy megtörölje az arcát.
- És a másik kölyök??? - kérdezte ingerülten, de arra is ugyan azt a választ kapta.
- Ezt hogy képzelik? - akarta tudni Yamapi.
- Én mondtam nektek - okoskodott Ryo - Előre mondtam, hogy nem szabad gyengének látszanunk, mert támadni fognak.
- Mondhattad volna erőszakosabban is.
- Akárhogyan is... - kezdte vészjós bosszúvággyal a hangjában Jin. - A kiabálós kölyök, meg a tojásdobáló haverja megemlegetik még ezt a délutánt.
- Nézzetek szét a környéken - szólt hátra pár társának Yamapi, mire azok engedelmesen szétszóródtak, hogy megtalálják a két fiút.
- Azt hiszem, neked volt igazad - szűrte a fogai között Jin - Túl engedékenyek voltunk velük.
- Mit javasolsz, mi legyen?
- Holnaptól érvénybe lépnek a régi szabályok. És ameddig az igazi tettes ki nem adja magát, mindenki bűnhődni fog az ő vakmerősége miatt.
- Gondolod, hogy beismeri? - kérdezte kételkedve Yamapi - Én a helyében olyan kicsire húznám össze magam, amekkorára csak lehet.
- Majd meglátod - vigyorodott el Jin. - Ők kezdték a játékot, de az én szabályaim szerint fogunk játszani.
*********
Másnap a kiabáló fiút, akit egyébként Tsuyoshinak hívtak, úgy szívatták, ahogy csak lehetséges volt. Kigáncsolták a folyosón, az ebédlőben az ételbe nyomták az arcát, mindenhová követték, egy perc nyugtot sem hagytak neki. Akanishi terve az volt, hogy a bűntársa vagy bárki más felszólal a fiú érdekében, de semmi nem történt. A nap végére Jin kezdte végleg elveszíteni a türelmét. Fogta Tsuyoshi összes cuccát, ami az asztalán volt és a nyitott ablakhoz vitte őket.
- Hát... úgy látom ezekre nem lesz ma már szükséged.
A fiú hisztérikus zokogásba kezdett. Személyes tárgyai és gyakorlatilag az összes könyve és jegyzete volt a másik kezében készen arra, hogy repüljön három emeletet.
- Kérlek, Akanishi-san. Nem úgy értettem.
- Mit nem lehet ezen úgy érteni? - kérdezte felvont szemöldökkel Ryo.
- Átkozott szemetek? - ismételte el a fiú tegnapi szavait Yamapi, aki az egyik szomszédos padon ült és remekül szórakozott a jeleneten. - Legalább lettél volna kreatív a nevet illetően.
Az osztály többi tagja megszeppenve figyelte a közjátékot, kivéve persze azokat, akik a bandába tartoztak. Ellenkezni, felszólalni, senki nem mert Tsuyoshi érdekében, nem akarták felváltani a fiú helyét a szégyen dobogóján.
Kazuya, aki ezúttal hátul ült erősen megrántotta Ayuta karját maga mellett és közelebb vonta magához a fiút, hogy a fülébe súghasson.
- Miért nem léptek közbe? Nem Tsuyoshi a felelős egyedül.
- Hagyjál - szakította ki magát a szorításból Ayuta. - Nem látod mit művelnek vele??? Hülye leszek önként jelentkezni a saját kivégzésemre.
- Nem vagy különb náluk, amiért ilyen gyáva vagy. Te dobtad meg Akanishit, vállald fel!!!
- Fogd be a szád, Kamenashi! Semmi közöd hozzá! Azt sem tudom honnan vagy ilyen jártas a részletekben.
- Hallottam angol után, hogy mire készültök.
Ismét Jin felé fordultak, amikor az visszalépett az ablaktól és a tanári asztalra dobta Tsuyoshi dolgait. Túlságosan élvezte a bosszú édes ízét ahhoz, hogy észre vegye a két fiú szóváltását, az arcán gonosz mosoly terült szét.
- Kellenek? - bökött a fejével az asztal felé, mire Tsuyoshi felpattant a székéből és letörölte a könnyeket az arcáról.
- Bármit megteszek, csak add vissza őket.
Ryo csatlakozott Akanishihez, lazán átvetette a karját az idősebb vállán, majd ő mondta ki az ítéletet.
- Akkor mutasd meg az egész osztály előtt mennyire sajnálod, amit tettél. - Hatásszünetet tartott, majd ő is mosolyogni kezdett. - Térdelj le, és úgy kérj bocsánatot Akanishi-santól.
Az osztály egy emberként hördült fel, Tsuyoshi szemei elkerekedtek, a lábai remegni kezdtek.
- Nem hallottad? - pirított rá Ryo. - Térdre.
Kazuya nem bírta tovább nézni a fiú gyötrődését, visszafordult Ayutához.
- Add ide! - parancsolt rá.
- Micsodát? - kérdezte suttogva a másik, félt hogy a beszéddel magukra vonják majd a figyelmet.
- A táskát, amiben a tojások voltak tegnap, és amivel ma is támadni akartatok.
- De minek az...?
- Azt mondtam, add ide!
Ayuta engedelmeskedett és átadta azt a sporttáskát, amiben a tegnapi tojások voltak. Kazuya felpattant a helyéről, majd Akanishire nézett és hangosan rászólt.
- Várj!
Minden szem Kazuyára szegeződött, de ő csak Jint nézte.
- Mit akarsz? - mordult rá a fiúra. Tudta jól, ha önfeláldozásra kerül sor, egyedül Kazuyában lesz annyi érzés, hogy felszólaljon. Valamiért becsülte ezt a bátorságot benne.
- A csóró kölyök maradjon ki az ügyből - fintorgott Ryo, majd félreérthetetlen gúnnyal mérte végig a másikat.
- Beszélj - intett neki végül Akanishi.
- Én dobtalak meg tegnap - jelentette ki határozottan Kame, miközben olyan erősen szorította az öklét, hogy a körmei a tenyerébe vésődtek. Tsuyoshi és Ayuta tátott szájjal néztek a fiúra, akivel eddig csak pár szót beszéltek, mert attól tartottak, hogy Akanishi bandája megbünteti őket, s most ez az ember védi meg őket.
- Nocsak - ült fel az asztalra Jin, maga előtt összefonta a karjait. - Valamiért nem hiszek neked... van rá bizonyítékod?
Kazuya feldobta a táskát az asztalra, majd egy határozott mozdulattal széthúzta rajta a zipzárat. A távolabb ülők beleértve Akanishit is kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, hogy lássák a tartalmát.
A bizonyíték egyértelmű volt, Jin mégis halk kuncogásba kezdett. Kazuya csodálkozva nézett rá, amikor a vezér leugrott az asztalról, majd lazán zsebre csúsztatta a kezeit.
- Így akarod felhívni magadra a figyelmet? - kérdezte továbbra is mosolyogva.
- Jin - szólt neki Ryo, mikor odament Kazuya mellé és közelebbről megvizsgálta a táskát. - Szerintem ő lesz az.
De Akanishi csak leintette őt.
- Csak nem képzeled, hogy beveszem a mesét arról, hogy egy olyan gyenge felépítésű kölyök, mint te ilyen erővel tud dobni?
Kazuya reszketni kezdett a dühtől, gyűlölte ha gyengének nevezték és a nyilvános megaláztatás sem volt éppen kellemes. Tudta mire megy ki a játék, a vezér azt akarta, hogy ingerült egyen, így még több indokot adna a kezébe, hogy az udvaron megbüntessék.
- Na, mi van? - nyalt végig az ajakin Jin - Érzékeny területre tapintottam, Kamenashi?
- Egyáltalán nem - hazudott hűvös nyugalommal Kazuya, holott iszonyatos vihar tombolt benne és tömény gyűlölet a másik iránt.
- Különben meg... túl drága neked és a családodnak a tojás, hogy elpazarold ránk "aljas szemetekre", ahogy más volt szíves megjegyezni. - Tsuyoshi összerezzent a sarokban, mikor megértette a célzást. Kazuya arca megfeszült, leírhatatlan undort keringett az ereiben, a kirobbanni készülő indulat lassan teljesen felemésztette őt.
- Nem vesztegetem az időm kislányokra - sóhajtott unottan Akanishi, majd megadta a kegyelem döfést. - Tudod nem szabadna ezt az uniformist viselned, amikor a magad fajtának a szoknyát találták ki.
A következő jelenet olyan gyorsan zajlott, hogy Akanishi és a többiek, ha akarták se tudták volna megakadályozni. Kazuya kivett egy tojást a táskából és iszonyú erősen megküldte azt a másik felé. A találat pontos volt és elkerülhetetlen. Akanishi hátra tántorodott, majd megtámaszkodott egyik kezével a táblán.
Pár óráknak tűnő másodpercig néma csönd volt, a diákok lélegzet visszafojtva várták, hogy mi fog következni.
Akanishi megtörölte az arcát, majd intett Yamapinek és Ryónak mielőtt távozott a teremből. A két fiú hangtalanul bólintott, két oldalról megragadták Kazuyát, majd erőszakkal magukkal hurcolták őt. Jin igazgatni kezdte az állkapcsát. Alábecsülte a fiút, de alaposan. Amúgy is hazudott a tegnapi támadással kapcsolatban, mert elég gyenge volt és ez a mostani kegyetlenül fájt. Amikor kiértek az udvarra befordultak a kosárlabda pályára és olyan erősen ellökték a fiút, hogy a földön kötött ki. Mindig ezt a helyet választották, ha megvertek valakit és ezzel Kazuya is pontosan tisztában volt, nem egyszer járt már itt. A pálya alkalmas volt, hiszen a tanárok nem nagyon látogatták és egyedül az ő osztály termük nézett le rá. Így tökéletes volt nyilvános megszégyenítésre is, mindenki láthatta mit művelnek az éppen aktuális áldozattal.
- Nem te támadtál rám tegnap - jelentette ki egyszerűen Jin, majd lenézett a földön fekvő fiúra.
- Azt hiszem már kellő bizonyítékot adtam - nyögött fel halkan Kazuya, mikor próbált felegyenesedni, de Yamapi visszanyomta őt.
- Bátor dolog volt, amit a beszari társaidért tettél, de ne nézz ostobának.
- Az nem lesz könnyű - suttogta Kame, éppen elég érthetően ahhoz, hogy kapjon Ryótól egy rúgást a hátába.
Jin leguggolt a fiú elé, előre nyúlt majd megragadta Kazuya állát, hogy kényszerítse a szemkontaktusra.
- Azt hiszed, ezért a gyerekes önfeláldozásért majd befogadnak maguk közé és végre nem leszel egyedül?
- Nem azért csináltam, hogy megkedveljenek - világosította fel Kazuya, majd kirántotta magát Akanishi szorításából.
- Köröm rágva várom a magyarázatot, Kamenashi. Ugyanis próbálom megérteni, mire volt jó az iménti akciód.
- Ez olyan dolog, amit te sosem fogsz megérteni.
- Valóban. Én sosem veretném össze magam szándékosan azért, hogy olyan emberek seggét védjem, akiknek semmit nem jelentek.
- Még mindig nem érted, ugye? - kérdezte Kazuya, majd megtámaszkodott a földön, hogy az arca egy vonalba kerüljön Akanishiével. - Gyűlölöm az igazságtalanságot. Az teljesen mindegy, ki ellen követik el.
Jin átható pillantással kémlelte a fiút. Sosem próbálta más szemszögéből vizsgálni a dolgokat. Számára egy út létezett: az övé, azon kívül mindenki csak ostoba volt. Ostobának tartotta Kazuyát is... ugyanakkor érdekesnek is. Nem próbálta megérteni a fiú indokait, de most először az életében megrendült a bizalma a saját felfogásában és ez ijesztő volt. Sem a szülei sem a barátai nem érték még el ezt az eredményt nála, miért pont egy olyan fiú készteti, hogy másképp lásson dolgokat, akit mindenki kiközösített? Kazuya annyira más volt, senkihez sem volt fogható. Ha nem parancsolt volna a többiekre, hogy nézzék levegőnek őt, gyanította akkor sem tudott volna azonnal beilleszkedni közéjük. Érettebb volt a koránál, mindig fegyelmezett és a mai nappal igazoltan becsületes és önfeláldozó. Olyan jellemvonások voltak ezek, amiket Jin már régen nem ismert és nem is tapasztalt az emberektől. Azon vette észre magát, hogy jobban meg akarja ismerni a fiút, többet akar látni az ő különleges világából. Azonban a saját törvényeinek mondana ellent, ha most megváltoztatná a hozzáállását Kazuyával szemben, így egy sokkal kényelmesebb utat választott tervének kivitelezéséhez.
- Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám tetszik a bátorságod? - kérdezte nyugodt hangnemben. Kazuya hitetlenkedve nézett rá, ez volt amire a legkevésbé számított a másiktól, s ezzel nem volt különben Yamapi és Ryo sem. - Vagy, hogy szükségem van egy ilyen emberre a bandámban?
- Jin! - lépett előre Ryo, nem bírta tovább magában tartani mennyire nem tetszik neki az ötlet. - Ezt most nem gondolhatod komolyan.
- A srác megszegte a törvényt, arról nem is beszélve, hogy lejáratott mindenki előtt a teremben - érvelt jogosan Yamapi is.
- Mit gondolsz milyen visszhangja lesz annak, hogy a vezér bevette a bandába azt a kölyköt, aki megdobta tojással?
- Olyan visszhangja lesz, amit én mondok. - Jin arra sem vette a fáradtságot, hogy a barátaira nézzen, továbbra is Kazuya reakcióit figyelte. Senkitől nem tűrte, hogy megkérdőjelezzék a döntéseit, az esetleges következmények pedig fikarcnyit sem érdekelték. - Ha valakinek ellenvetése lesz, velem kell közölje.
Yamapi és Ryo sokat mondóan néztek össze. Jól tudták, hogy ilyen ember úgysem lesz, senki nem olyan hülye, hogy önként vásárolja meg a saját sírkövét. Rendben, talán csak Kazuya, de mivel ő kivételesen nem tehette, úgy döntöttek, hogy hallgatnak és megvárják a döntését.
- Nos, Kamenashi? - hajolt közel a fiúhoz Jin, majd előre nyújtotta neki a jobbját. - Felfogtad mit ajánlottam neked? Felfogtad milyen nagylelkű lehetőséget kaptál, amit még senki előtted?
- Fel - hangzott a kurta felelet, amiben egy csepp lelkesedés vagy hála sem tükröződött.
- A válaszod?
Akanishi ismerte már annyira Kazuyát, hogy tudja a fiú mindenre másképp reagál, mint amire ő számít, azonban rá kellett döbbennie, hogy még az ő képzeleteit is túl lehet szárnyalni. Undorodva törölte Kamenashi ingébe a tenyerét, amibe a fiú válaszként beleköpött. Felegyenesedett a földről, majd megigazította a nyakkendőjét.
- Ne mondd, hogy nem voltam irgalmas - mondta lesajnálóan, majd a két barátjára nézett. - A tiétek.
Azon a késő délutánon, amikor a Nap vörös fényeivel festette véressé a tájat, egy magatehetetlen fiú feküdt a kosárlabda pályán fájdalmasan nyöszörögve, a "Segítség" szót ismételve az ajkán.