[Multichaptered] Munkahelyi viszonyok ch. 6.
VI. fejezet
Ez a vég, vagy csak a kezdet?
- Te mégis mi a frászt csinálsz? - kérdezte elképedve Takashi, közben pedig durván eltolt magától.
- Próbállak észhez téríteni! - továbbra sem adtam fel, eltökélt szándékom volt megszerezni ezt a srácot, és nem hagytam, hogy valami ostobaság miatt elszalasszam életem szerelmét. Lehet, hogy ez valami hoolywoodi film giccses szövegének hangzik , de mentségemre legyen mondva, körülöttem mindenfelé rózsaszín ködöcskék meg szívecskék lebegtek, mintha valami tini csajszi lennék.
- Azt hiszem, ezt már megbeszéltük nem? És arra jutottunk, hogy nem lenne szerencsés tovább folytatni ezt kis viszonyt.
- Hm…szóval most már kis viszony? Na szép. Én meg azt hiszem, továbbra sem kaptam értelmes választ az egyetlen nyamvadt kérdésemre: Miért? - kezdtem dühös lenni. Miért nem fogja már fel végre, hogy ez így egyikünknek se lenne jó? Idióta. Látszott rajta, hogy egyetlen kimondott szavát sem gondolja komolyan. Akkor meg? Legalább adna valami értelmes magyarázatot!
- Már megmondtam! A főnököd vagyok., és így nem lehetek a párod is! Abból csak totális katasztrófa lenne, és ezt te is nagyon jól tudod.
- Nem, képzeld nem tudom! És nem az ügyfeled vagyok és a kapcsolatunk sem valami szaros reklám, amit el kell passzolnod, úgyhogy hagyd ez a rizsát.
Na jó, ritka az, mikor egy ember ennyire fel tud húzni. Legszívesebben a grabancától fogva rángattam volna össze-vissza. Szét tudtam volna robbanni!
- És te miért akarod ennyire tudni? Miért akarsz te minden áron mindent tudni? És mi van, ha egész egyszerűen VELED van a problémám és nem a főnök-beosztott viszonnyal? - Hát ez szép. És mindezt halál nyugodt, rezzenéstelen arccal közölte.
- Hát én ezt megütöm. - nagyjából ez volt gondolatban az első reakcióm, hangosan azonban megpróbáltam higgadtan válaszolni. Legalább próbáljam meg tartani a látszatot, bár ez nagyon nevetséges, főleg ha csak ránéztem az ökölbe szorított kezemre.
- Hidd el, észreveszem, ha valaki viszonozza az érzéseimet. Márpedig nem vagyok közömbös számodra. Ez nyilvánvaló. Különben nem hívtál volna fel anno a lakásodba, és nem indult volna folyamatosan a kezed az enyém felé az elmúlt napokban. Legalább annyival megtisztelhetnél, hogy elmondod az igazat. Hogy mi a fészkes fenétől félsz te ennyire. - a mérgem hirtelen elpárolgott, már csak a szomorúság és a kíváncsiság valami különös egyvelege maradt. Tiszta gáz, hogy lehetek ennyire szélsőséges? Egyik pillanatban még robbanok fel a dühtől, következőben pedig totál letargikus hangulatba kerülök.
- Tényleg tudni akarod? - kérdezte immár teljesen komoly hangon Takashi.
Válasz helyett csak bólintottam. Tudtam, hogy most végre fény derül a dolgokra, és kissé féltem tőle. Jóra semmiképp nem számíthattam. Éreztem, hogy történt valami Takashi múltjában, amitől nem tud továbblépni, nem tud közel engedi magához senkit, még engem se.
- Mielőtt elmondom, szeretném, ha tudnád, hogy ettől még nem változik semmi. Ugyanúgy visszautasítalak, még ha nehezemre is esik, de éppen a te érdekedben teszem. - egy pillanatra elhallgatott, majd egy nagy levegőt véve belefogott az érzéseim szerint cseppet sem boldog történetbe.
- Nagyjából úgy másfél évvel ezelőtt történhetett. Egy fiatal, életvidám, örök bohóc sráccal jártam akkoriban. Mindig csak nevettünk és élveztük egymás társaságát Imádtuk egymást, szabályosan rosszul lettünk, hogyha egy napnál többet kellett egymás nélkül töltenünk. Életemben nem voltam még olyan szerelmes. Úgy éreztem, végre teljes vagyok, megtaláltam életem párját. Minden szép és jó volt, persze egyikünk sem volt a hűség mintaképe, de ez nem számított. Nagyon is jól tudtuk, hogy minden más pasi mellékes élvezet, a szerelmünkön mit sem változtat. Felhőtlenül boldogok voltunk, talán túlságosan is. Hát igen, minden nagy szerelemnek véget vet egyszer valami. Azt hittük, miénk a világ, az örök fiatalság és szórakozás. Ez egészen addig így volt, míg egyik este Edward sírva jött haza, és könyörgött, hogy menjünk el egy AIDS tesztre. Mindig is jók voltak a megérzései, sajnos. Bárcsak akkor tévedett volna!! De nem. Nem voltunk olyan szerencsések. Valamelyik alkalmi partnere megfertőzte, ő pedig automatikusan tovább adta a halálos vírust nekem is. A nagy szerelemnek vége lett, nem úgy a vírusnak. Így most már érted? Semmi esélyünk. Túl nagy felelősség lenne számomra. Nem kívánom senkinek ezt a nyavalyát, főleg neked nem.
Pár percig megszólalni sem tudtam. Besokkoltam. Persze örök életemben ott lebegett a szörny a szemem előtt, amit HÍV vírusnak hívtak. De nekem szerencsém volt, én megúsztam. És erre most kiderül Takashiról ez a dolog, én meg leblokkolok. Az érzéseimen nem változtat, de a tudat, hogy a szerelmem egy halálos vírus hordozója, elborzaszt. Próbáltam beszélni, de a hangok valahogy nem akartak érvényesülni, csak elhalt suttogásra futja.
- Ne haragudj, de ebből a suttogásból semmit sem hallottam. - mosolygott kesernyésen főnököm.
Eddig miért nem vettem észre, hogy ennyire fájdalmasan, kétségbeesve is tud mosolyogni? Megpróbáltam összeszedni magam, és rendbe szedni gondolataim összevisszaságát.
- Én…hmm…nem is tudom, mit mondjak erre. - Tudom, szánalmas. Ennél szarabbul nem is reagálhattam volna.
- Nem kell semmit mondanod. Elmondtam, mert kierőszakoltad. Így legalább mindkettőnknek könnyebb lesz a továbblépés. - az a fránya, kitartó, szomorú mosoly továbbra sem tűnt el az arcáról.
Én viszont hirtelen kijózanodtam, mintha hideg zuhany alá tuszkoltak volna be. Hogyan is vannak ezek a dolgok? Hát nem arra vágytam, nem azért emésztettem magam ennyit, mert kellett ez a pasi? Akkor meg? Mi változott? Ugyanúgy szeretem, vele akarok lenni. Ez biztosan tudtam. Sóhajtottam egy nagyot, majd lassan felemeltem fejéhez kezemet, és egy kósza, ében tincset a füle mögé simítottam.
- Nem érdekel, ha pozitív vagy. Na jó, ez nem igaz. Igenis érdekel, és kissé félelemmel tölt el, de….én…tudod…azén érzéseim nem változtak. Csak…még meg kell emésztenem. De nem hagyom, hogy ez az átkozott kór kettőnk közé álljon!
- Neked nem változtak az érzéseid, nekem meg nem változott a véleményem. Nem akarlak megfertőzni, érted? Legjobb lesz, ha elfelejtjük egymást. Sőt…ha kell, hajlandó vagyok ebből a pompás kis irodából is kiköltözni és más állás után nézni, csak hogy…
- NEM. Miattam aztán végképp ne menj el. - kisebb szünet, ami alatt lázas agyam próbált valami épkézláb gondolatot is szülni, de ilyen idegállapotban persze, hogy nem sikerült. Végül csak ennyit nyögtem ki: - Jobb lesz, ha most megyek.
Nem emlékszem, hogyan jutottam le a garázsba, vagy hogy hogyan jutottam egyáltalán haza. Csak arra emlékszem, hogy egy Sakés üveggel a kezemben ledőltem a kanapéra. Jól nézhettem ki, egyik kézben pia, másikban bagó. De nagy szükségem volt akkor és ott mindkettőre. És már megint jött a jól ismert, pusztító gondolkodás. Mikor aztán meguntam a fájdalmas emlékeket, érzéseket, húztam egy nagyot az üvegből, és jólesően hunytam le a szemem a jól ismert érzéstől, ahogy agyamat átjárta az alkohol, és jótékonyan megnyugtatott és elaltatott.
- Picsába! A picsába! SHIT!!!!!! - hát persze, hogy elaludtam.
Ez nem volt kérdés. Csomó pia, sokkos lelkiállapot. Hogy is várhatná el bárki is, hogy képes legyen így az ember időben, hajnalok hajnalán felkelni? Habár, sajnos ebben az esetben nem csak pár perces késésről volt szó. Gyakorlatilag az egész délelőttöt átaludtam. Esküszöm soha még nem öltöztem olyan gyorsan, mint akkor. Kerek tíz perccel később már a motoromon száguldottam a hatalmas felhőkarcoló felé. Senki nem nézett ám hülyének, mikor futva , lóhalálában végigszáguldottam a folyosón és lihegve, kócosan, kissé ferde nyakkendővel beestem az irodába.
- Hát te meg? Merre jártál? Már azt hittem, be sem jössz. - gyomrom hirtelen valahogy több centit süllyedt és pingponglabda méretűre zsugorodott a felismert hangtól.
Takashi állt velem szemben, teljes életnagyságban. Irtó zavarban voltam. Nem tudtam, hogyan reagáljak a tegnap este után. Annyi minden kavargott a fejemben, annyi mindent szerettem volna elmondani neki, kiönteni a szívem. Úgy döntöttem, inkább hagyok magamnak is egy kis időt, hogy átértékeljem a dolgokat, és feldolgozzam magamban ezt az egész helyzetet.
- Ne haragudj. Elaludtam. - fintorodtam el. Reméltem lesz olyan aranyos és elnézni nekem, bár ezt egy ilyen cégnél nem tehette. A főnököm volt, és hát sajnos nem először fordult elő. Én biztos kirúgtam volna magam, de ő ehelyett tök megértően ezt mondta:
- Látom a koránkelés nem a te műfajod. De lehetőleg próbálj hozzászokni, mert a főnök nem igazán örülne, ha kiderülnének a te kis késéseid. - somolygott megnyugtatóan.
A fülem nagyjából egy cékla színéhez hasonlított. Hát igen, én voltam a feketebárány. A családomban is, és úgy látszik, még itt is. Mindenkire jellemző volt a maximalitás, precizitás, de nálam ez valahogy zsigerből elmaradt.
- Az Endeson - ügyet az asztalodra tettem, bár már befejeztem a reklámtervet, szeretném, ha te is átnéznéd. - mondta egy mappát lapozgatva. Én pedig döbbenten néztem rá.
- Meg…megcsináltad? De hát azt még épp, hogy elkezdtük, tegnap még jóformán sehol sem tartottunk benne. Mikor volt időd megcsinálni? - kérdeztem megrökönyödve, bár mondjuk volt egy sejtésem.
- Hosszú az éjszaka.- magyarázta meg hosszú körmondatban.
Miért is jön be minden megérzésem! Szóval ő sem aludt valami sokat. A munkába menekülés meg rám is annyira jellemző. Kirei sehol sem volt, szóval simán beszélhettem volna vele kettesben, de valahogy nem akaródzott. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, vagy inkább nem tudtam, hogyan mondjam. Olyan szépen hangzott az a mondtad, hogy nem érdekel, ha pozitív vagy. Bájos. Csakhogy nem igaz. Könyörgöm, kit ne érdekelne? Igen, engem is érdekelt, csak még azt nem tudtam, ez mennyiben befolyásol. Így inkább egy sóhaj kíséretében szépen bevonultam az én kis zugomba, és belevetettem magam a melóba. Egész nap jóformán nem beszéltünk, csak amit feltétlenül muszáj volt. Ebédidőben pedig sietve leléptem gondolkozni. Volt a környéken egy nagyon kedves teázó, ahol el lehetett vonulni az emberektől, a hangfalakból halk zene szólt, és az ember egy pillanat alatt képes volt megnyugodni. Érthető tehát, hogy az első utam oda vezetett. Beültem az egyik kis „fülkébe”, rendeltem magamnak egy teát, majd kényelmesen elterültem a földön. Karomat fejem alá téve gyönyörködtem a plafonon elterülő festményekben, és közben Takashira gondoltam. Milyen érzés lehet avval a tudattal élni, hogy tudod, akár egy kisebb megbetegedés is végzetes lavinát indíthat el? Elveszíteni az öröklétben való hitet, mely minden ember sajátja. És elveszíteni e miatt a nyamvadt kór miatt azt az embert, akit szeretsz. És még én voltam kiborulva! Önző voltam. Bele se gondoltam, neki milyen nehéz lehet. Igen, neki sokkal nehezebb. Persze nagyobb a veszély, benne van a pakliban, hogy esetleg én is elkapom, de hát rengeteg ilyen problémával küzdő pár van, és ők is valahogy megoldották.
Ahogy ott ültem, egyre biztosabb voltam a dolgomban. Beszélni fogok vele. Azt akarom hogy tudja, ettől még ugyanúgy szeretem, és bár jócskán megnehezíti a dolgokat, attól még jól meglehetnénk. Nem nyűglődnénk ennyit, mert ez a huzavona már kezd idegesíteni.
Felhörpintettem a teámat, kifizettem a számlát és visszasiettem az irodába. Takashi még nem volt ott, nem is baj. Egyelőre még nem akartam letámadni, majd mielőtt elindulnánk haza. Elhívom magamhoz. Ott nyugodtan beszélgethetnénk, és…hmm…lehet, hogy másra is sor kerülne. Majd meglátjuk, meglátjuk. Fő az optimizmus.
Ez a vég, vagy csak a kezdet?
- Te mégis mi a frászt csinálsz? - kérdezte elképedve Takashi, közben pedig durván eltolt magától.
- Próbállak észhez téríteni! - továbbra sem adtam fel, eltökélt szándékom volt megszerezni ezt a srácot, és nem hagytam, hogy valami ostobaság miatt elszalasszam életem szerelmét. Lehet, hogy ez valami hoolywoodi film giccses szövegének hangzik , de mentségemre legyen mondva, körülöttem mindenfelé rózsaszín ködöcskék meg szívecskék lebegtek, mintha valami tini csajszi lennék.
- Azt hiszem, ezt már megbeszéltük nem? És arra jutottunk, hogy nem lenne szerencsés tovább folytatni ezt kis viszonyt.
- Hm…szóval most már kis viszony? Na szép. Én meg azt hiszem, továbbra sem kaptam értelmes választ az egyetlen nyamvadt kérdésemre: Miért? - kezdtem dühös lenni. Miért nem fogja már fel végre, hogy ez így egyikünknek se lenne jó? Idióta. Látszott rajta, hogy egyetlen kimondott szavát sem gondolja komolyan. Akkor meg? Legalább adna valami értelmes magyarázatot!
- Már megmondtam! A főnököd vagyok., és így nem lehetek a párod is! Abból csak totális katasztrófa lenne, és ezt te is nagyon jól tudod.
- Nem, képzeld nem tudom! És nem az ügyfeled vagyok és a kapcsolatunk sem valami szaros reklám, amit el kell passzolnod, úgyhogy hagyd ez a rizsát.
Na jó, ritka az, mikor egy ember ennyire fel tud húzni. Legszívesebben a grabancától fogva rángattam volna össze-vissza. Szét tudtam volna robbanni!
- És te miért akarod ennyire tudni? Miért akarsz te minden áron mindent tudni? És mi van, ha egész egyszerűen VELED van a problémám és nem a főnök-beosztott viszonnyal? - Hát ez szép. És mindezt halál nyugodt, rezzenéstelen arccal közölte.
- Hát én ezt megütöm. - nagyjából ez volt gondolatban az első reakcióm, hangosan azonban megpróbáltam higgadtan válaszolni. Legalább próbáljam meg tartani a látszatot, bár ez nagyon nevetséges, főleg ha csak ránéztem az ökölbe szorított kezemre.
- Hidd el, észreveszem, ha valaki viszonozza az érzéseimet. Márpedig nem vagyok közömbös számodra. Ez nyilvánvaló. Különben nem hívtál volna fel anno a lakásodba, és nem indult volna folyamatosan a kezed az enyém felé az elmúlt napokban. Legalább annyival megtisztelhetnél, hogy elmondod az igazat. Hogy mi a fészkes fenétől félsz te ennyire. - a mérgem hirtelen elpárolgott, már csak a szomorúság és a kíváncsiság valami különös egyvelege maradt. Tiszta gáz, hogy lehetek ennyire szélsőséges? Egyik pillanatban még robbanok fel a dühtől, következőben pedig totál letargikus hangulatba kerülök.
- Tényleg tudni akarod? - kérdezte immár teljesen komoly hangon Takashi.
Válasz helyett csak bólintottam. Tudtam, hogy most végre fény derül a dolgokra, és kissé féltem tőle. Jóra semmiképp nem számíthattam. Éreztem, hogy történt valami Takashi múltjában, amitől nem tud továbblépni, nem tud közel engedi magához senkit, még engem se.
- Mielőtt elmondom, szeretném, ha tudnád, hogy ettől még nem változik semmi. Ugyanúgy visszautasítalak, még ha nehezemre is esik, de éppen a te érdekedben teszem. - egy pillanatra elhallgatott, majd egy nagy levegőt véve belefogott az érzéseim szerint cseppet sem boldog történetbe.
- Nagyjából úgy másfél évvel ezelőtt történhetett. Egy fiatal, életvidám, örök bohóc sráccal jártam akkoriban. Mindig csak nevettünk és élveztük egymás társaságát Imádtuk egymást, szabályosan rosszul lettünk, hogyha egy napnál többet kellett egymás nélkül töltenünk. Életemben nem voltam még olyan szerelmes. Úgy éreztem, végre teljes vagyok, megtaláltam életem párját. Minden szép és jó volt, persze egyikünk sem volt a hűség mintaképe, de ez nem számított. Nagyon is jól tudtuk, hogy minden más pasi mellékes élvezet, a szerelmünkön mit sem változtat. Felhőtlenül boldogok voltunk, talán túlságosan is. Hát igen, minden nagy szerelemnek véget vet egyszer valami. Azt hittük, miénk a világ, az örök fiatalság és szórakozás. Ez egészen addig így volt, míg egyik este Edward sírva jött haza, és könyörgött, hogy menjünk el egy AIDS tesztre. Mindig is jók voltak a megérzései, sajnos. Bárcsak akkor tévedett volna!! De nem. Nem voltunk olyan szerencsések. Valamelyik alkalmi partnere megfertőzte, ő pedig automatikusan tovább adta a halálos vírust nekem is. A nagy szerelemnek vége lett, nem úgy a vírusnak. Így most már érted? Semmi esélyünk. Túl nagy felelősség lenne számomra. Nem kívánom senkinek ezt a nyavalyát, főleg neked nem.
Pár percig megszólalni sem tudtam. Besokkoltam. Persze örök életemben ott lebegett a szörny a szemem előtt, amit HÍV vírusnak hívtak. De nekem szerencsém volt, én megúsztam. És erre most kiderül Takashiról ez a dolog, én meg leblokkolok. Az érzéseimen nem változtat, de a tudat, hogy a szerelmem egy halálos vírus hordozója, elborzaszt. Próbáltam beszélni, de a hangok valahogy nem akartak érvényesülni, csak elhalt suttogásra futja.
- Ne haragudj, de ebből a suttogásból semmit sem hallottam. - mosolygott kesernyésen főnököm.
Eddig miért nem vettem észre, hogy ennyire fájdalmasan, kétségbeesve is tud mosolyogni? Megpróbáltam összeszedni magam, és rendbe szedni gondolataim összevisszaságát.
- Én…hmm…nem is tudom, mit mondjak erre. - Tudom, szánalmas. Ennél szarabbul nem is reagálhattam volna.
- Nem kell semmit mondanod. Elmondtam, mert kierőszakoltad. Így legalább mindkettőnknek könnyebb lesz a továbblépés. - az a fránya, kitartó, szomorú mosoly továbbra sem tűnt el az arcáról.
Én viszont hirtelen kijózanodtam, mintha hideg zuhany alá tuszkoltak volna be. Hogyan is vannak ezek a dolgok? Hát nem arra vágytam, nem azért emésztettem magam ennyit, mert kellett ez a pasi? Akkor meg? Mi változott? Ugyanúgy szeretem, vele akarok lenni. Ez biztosan tudtam. Sóhajtottam egy nagyot, majd lassan felemeltem fejéhez kezemet, és egy kósza, ében tincset a füle mögé simítottam.
- Nem érdekel, ha pozitív vagy. Na jó, ez nem igaz. Igenis érdekel, és kissé félelemmel tölt el, de….én…tudod…azén érzéseim nem változtak. Csak…még meg kell emésztenem. De nem hagyom, hogy ez az átkozott kór kettőnk közé álljon!
- Neked nem változtak az érzéseid, nekem meg nem változott a véleményem. Nem akarlak megfertőzni, érted? Legjobb lesz, ha elfelejtjük egymást. Sőt…ha kell, hajlandó vagyok ebből a pompás kis irodából is kiköltözni és más állás után nézni, csak hogy…
- NEM. Miattam aztán végképp ne menj el. - kisebb szünet, ami alatt lázas agyam próbált valami épkézláb gondolatot is szülni, de ilyen idegállapotban persze, hogy nem sikerült. Végül csak ennyit nyögtem ki: - Jobb lesz, ha most megyek.
Nem emlékszem, hogyan jutottam le a garázsba, vagy hogy hogyan jutottam egyáltalán haza. Csak arra emlékszem, hogy egy Sakés üveggel a kezemben ledőltem a kanapéra. Jól nézhettem ki, egyik kézben pia, másikban bagó. De nagy szükségem volt akkor és ott mindkettőre. És már megint jött a jól ismert, pusztító gondolkodás. Mikor aztán meguntam a fájdalmas emlékeket, érzéseket, húztam egy nagyot az üvegből, és jólesően hunytam le a szemem a jól ismert érzéstől, ahogy agyamat átjárta az alkohol, és jótékonyan megnyugtatott és elaltatott.
- Picsába! A picsába! SHIT!!!!!! - hát persze, hogy elaludtam.
Ez nem volt kérdés. Csomó pia, sokkos lelkiállapot. Hogy is várhatná el bárki is, hogy képes legyen így az ember időben, hajnalok hajnalán felkelni? Habár, sajnos ebben az esetben nem csak pár perces késésről volt szó. Gyakorlatilag az egész délelőttöt átaludtam. Esküszöm soha még nem öltöztem olyan gyorsan, mint akkor. Kerek tíz perccel később már a motoromon száguldottam a hatalmas felhőkarcoló felé. Senki nem nézett ám hülyének, mikor futva , lóhalálában végigszáguldottam a folyosón és lihegve, kócosan, kissé ferde nyakkendővel beestem az irodába.
- Hát te meg? Merre jártál? Már azt hittem, be sem jössz. - gyomrom hirtelen valahogy több centit süllyedt és pingponglabda méretűre zsugorodott a felismert hangtól.
Takashi állt velem szemben, teljes életnagyságban. Irtó zavarban voltam. Nem tudtam, hogyan reagáljak a tegnap este után. Annyi minden kavargott a fejemben, annyi mindent szerettem volna elmondani neki, kiönteni a szívem. Úgy döntöttem, inkább hagyok magamnak is egy kis időt, hogy átértékeljem a dolgokat, és feldolgozzam magamban ezt az egész helyzetet.
- Ne haragudj. Elaludtam. - fintorodtam el. Reméltem lesz olyan aranyos és elnézni nekem, bár ezt egy ilyen cégnél nem tehette. A főnököm volt, és hát sajnos nem először fordult elő. Én biztos kirúgtam volna magam, de ő ehelyett tök megértően ezt mondta:
- Látom a koránkelés nem a te műfajod. De lehetőleg próbálj hozzászokni, mert a főnök nem igazán örülne, ha kiderülnének a te kis késéseid. - somolygott megnyugtatóan.
A fülem nagyjából egy cékla színéhez hasonlított. Hát igen, én voltam a feketebárány. A családomban is, és úgy látszik, még itt is. Mindenkire jellemző volt a maximalitás, precizitás, de nálam ez valahogy zsigerből elmaradt.
- Az Endeson - ügyet az asztalodra tettem, bár már befejeztem a reklámtervet, szeretném, ha te is átnéznéd. - mondta egy mappát lapozgatva. Én pedig döbbenten néztem rá.
- Meg…megcsináltad? De hát azt még épp, hogy elkezdtük, tegnap még jóformán sehol sem tartottunk benne. Mikor volt időd megcsinálni? - kérdeztem megrökönyödve, bár mondjuk volt egy sejtésem.
- Hosszú az éjszaka.- magyarázta meg hosszú körmondatban.
Miért is jön be minden megérzésem! Szóval ő sem aludt valami sokat. A munkába menekülés meg rám is annyira jellemző. Kirei sehol sem volt, szóval simán beszélhettem volna vele kettesben, de valahogy nem akaródzott. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, vagy inkább nem tudtam, hogyan mondjam. Olyan szépen hangzott az a mondtad, hogy nem érdekel, ha pozitív vagy. Bájos. Csakhogy nem igaz. Könyörgöm, kit ne érdekelne? Igen, engem is érdekelt, csak még azt nem tudtam, ez mennyiben befolyásol. Így inkább egy sóhaj kíséretében szépen bevonultam az én kis zugomba, és belevetettem magam a melóba. Egész nap jóformán nem beszéltünk, csak amit feltétlenül muszáj volt. Ebédidőben pedig sietve leléptem gondolkozni. Volt a környéken egy nagyon kedves teázó, ahol el lehetett vonulni az emberektől, a hangfalakból halk zene szólt, és az ember egy pillanat alatt képes volt megnyugodni. Érthető tehát, hogy az első utam oda vezetett. Beültem az egyik kis „fülkébe”, rendeltem magamnak egy teát, majd kényelmesen elterültem a földön. Karomat fejem alá téve gyönyörködtem a plafonon elterülő festményekben, és közben Takashira gondoltam. Milyen érzés lehet avval a tudattal élni, hogy tudod, akár egy kisebb megbetegedés is végzetes lavinát indíthat el? Elveszíteni az öröklétben való hitet, mely minden ember sajátja. És elveszíteni e miatt a nyamvadt kór miatt azt az embert, akit szeretsz. És még én voltam kiborulva! Önző voltam. Bele se gondoltam, neki milyen nehéz lehet. Igen, neki sokkal nehezebb. Persze nagyobb a veszély, benne van a pakliban, hogy esetleg én is elkapom, de hát rengeteg ilyen problémával küzdő pár van, és ők is valahogy megoldották.
Ahogy ott ültem, egyre biztosabb voltam a dolgomban. Beszélni fogok vele. Azt akarom hogy tudja, ettől még ugyanúgy szeretem, és bár jócskán megnehezíti a dolgokat, attól még jól meglehetnénk. Nem nyűglődnénk ennyit, mert ez a huzavona már kezd idegesíteni.
Felhörpintettem a teámat, kifizettem a számlát és visszasiettem az irodába. Takashi még nem volt ott, nem is baj. Egyelőre még nem akartam letámadni, majd mielőtt elindulnánk haza. Elhívom magamhoz. Ott nyugodtan beszélgethetnénk, és…hmm…lehet, hogy másra is sor kerülne. Majd meglátjuk, meglátjuk. Fő az optimizmus.