without wings~
Írta: Liana
Fandom: KAT-TUN
Párosítás: JinDa
Figyelmeztetések: angst, OOC, AU, one-shot, +16, szereplő halála
Ajánlás: Jarith, cicám, neked! Remélem, tényleg nem fogsz rám haragudni.
Történet: Jin elmegy Amerikába, csupán a helyzet az, hogy… vissza se fog jönni.
Ueda POV
Szárnyak nélkül
Régen az éjszakák tűntek a leghosszabbaknak az életemben. Létezni a sötétségben, melletted fénypontnak lenni a távolból. Imádtam.
Aztán félni kezdtem, a sötétségtől, ami lassan belém kúszott, ami kioltotta a fényt, és eggyé tett magával. Rettegtem attól, hogy elveszek benne… képtelen voltam lehunyni a szemeimet. Mert legjobban aludni féltem, öntudatlannak lenni úgy, hogy a karjaid helyett csak a néma sötétség ölel körül.
Az éjszakák mégis rövidebbé váltak, csupán összekulcsolta kezét a nappallal, így mindeggyé vált, hogy a Nap vagy a Hold ül az égen, a feketeség állandóan körül vett.
Gyűlöltem.
~oOo~
A tükörbe nézek, és már meg sem riaszt a tekintetem tompa fénye, az egyszer volt ragyogás hiánya… Amiben állandóan magadat lested, miközben közrefogtál, és jó érzés volt, hogy minden kontaktus nélkül is az enyémnek tudhattam egy-egy pillantásod legalább.
Veled annyira könnyű volt jó embernek lenni… egyszerűen melletted nem volt okom a problémákon merengni. Megmutattad, hogyan hunyjam úgy be a szemem, hogy mindent lássak, túl a nehéz sötétségen, túl… mindenen.
Szárnyakat adtál, a karjaid voltak azok, és a suttogó hangod emelt minket a felhők fölé.
Dühösen bokszolok a falba, és újra, és újra…
Miért adtál nekem álmokat?!
Azzal hitegetem magam, hogy nem vagyok csalódott, hogy nem fáj, hogy tollanként csonkítottad meg a szárnyaimat. Boldog vagy, és ez a lényeg, nem?
Képtelen vagyok haragudni rád, amiért nélkülem repültél tovább… magamat gyűlölöm, amiért ólomsúlyként vissza akartalak rántani a porba.
A fal meg sem mozdul, nem szól, nem kiabál, nem esik térdre, és nem könyörög, hogy hagyjam abba… Újabb és újabb ütésekkel próbálom rávenni, hogy tegye meg, de úgy látszik, már tényleg senki nincs, aki megpróbálna megállítani.
És már megint hazudok magamnak - mikor váltam ilyenné? Hisz itt vannak a többiek, magam előtt látom, ahogy a nap folyamán állandóan fél szemmel engem lesnek. Érzem a belőlük áradó aggodalmat, és a hangjuk is a fülemben cseng. Segíteni akarnak, velem lenni, de én ellököm őket, mert… csak rád van szükségem.
A mögöttem elterülő szoba már rég nem hasonlít arra a mennyei helyre, ami alig pár hónapja még itt állt. A hatalmas ablak elé függönyöket akasztottam, és a vajszínű ágyneműt is mélyzöldre cseréltem. A fal mellett álló asztal poros, de már nem tud érdekelni. Az éjjeli lámpákat kihúztam a konnektorból, ugyanúgy, ahogy a telefonkábel is csak esetlenül fekszik a parkettán.
Arrébb lépek, és lekapom a tükröt a falról, a kezemben tartom, próbálok belelátni. Keresem az elveszett világunkat; talán ide rejtetted mielőtt elmentél.
De nincs sehol, a láthatatlan mennyezet tükröződik a felületén, az arcom halvány színe, de sehol nincs az a szenvedély, az a boldogság, ami volt. Nem látlak téged, és nem sokára már magamat se fogom.
Nem törődöm lendülettel hajítom keresztül a szobán, hogy a szemközti falnak ütközve hangokkal töltse be a helyiséget. Az ablakon beszökő fény mellett tökéletesen látni a szilánkok halálos zuhanását a földre, ahol keverednek a puha tollpihékkel, az egyszer volt álmaimmal.
Lefelé csúszok, a falhoz kuporodom, a kezeim ezzel ellentétben az arcomra siklanak. A körmeim a húsomba marnak, de még én sem vagyok képes magamért üvölteni.
Pedig sírnom kéne végre, küzdeni… nem csak némán kezet csókolni a feketeségnek.
De csak egyetlen könnycsepp harcolja ki, hogy életre kelhessen, egyetlen cseppnyi vágy, hogy felkeljek, anélkül, hogy eljönnél, hogy te rángass fel a mélyből.
De így csak kúszok, lüktető kezekkel, arccal, szívvel… egészen a szilánkokig. Alig érzem, ahogy a tenyerembe, a térdembe nyomódnak, és szótlanul pirosra festik a padlót. Végigfekszem rajtuk, és fáradtan lehunyom a szemeimet.
Ebben az álmomban megtaláltalak téged… Annyira tudtam, hogy a tükörben rejtőzöl!
Egy vékony üvegdarab újra közel vitt hozzád.
- Miért csinálod ezt? - a hangod felháborodott volt, mint mindig, mikor nem hittem eléggé magamban.
- Veled akarok lenni - bújtam hozzád, de te finoman eltoltál magadtól.
- Én is, de ez nem te vagy, Ueda!
- De Jin, ez én vagyok… ezzé váltam nélküled.
Fandom: KAT-TUN
Párosítás: JinDa
Figyelmeztetések: angst, OOC, AU, one-shot, +16, szereplő halála
Ajánlás: Jarith, cicám, neked! Remélem, tényleg nem fogsz rám haragudni.
Történet: Jin elmegy Amerikába, csupán a helyzet az, hogy… vissza se fog jönni.
Ueda POV
Szárnyak nélkül
Régen az éjszakák tűntek a leghosszabbaknak az életemben. Létezni a sötétségben, melletted fénypontnak lenni a távolból. Imádtam.
Aztán félni kezdtem, a sötétségtől, ami lassan belém kúszott, ami kioltotta a fényt, és eggyé tett magával. Rettegtem attól, hogy elveszek benne… képtelen voltam lehunyni a szemeimet. Mert legjobban aludni féltem, öntudatlannak lenni úgy, hogy a karjaid helyett csak a néma sötétség ölel körül.
Az éjszakák mégis rövidebbé váltak, csupán összekulcsolta kezét a nappallal, így mindeggyé vált, hogy a Nap vagy a Hold ül az égen, a feketeség állandóan körül vett.
Gyűlöltem.
~oOo~
A tükörbe nézek, és már meg sem riaszt a tekintetem tompa fénye, az egyszer volt ragyogás hiánya… Amiben állandóan magadat lested, miközben közrefogtál, és jó érzés volt, hogy minden kontaktus nélkül is az enyémnek tudhattam egy-egy pillantásod legalább.
Veled annyira könnyű volt jó embernek lenni… egyszerűen melletted nem volt okom a problémákon merengni. Megmutattad, hogyan hunyjam úgy be a szemem, hogy mindent lássak, túl a nehéz sötétségen, túl… mindenen.
Szárnyakat adtál, a karjaid voltak azok, és a suttogó hangod emelt minket a felhők fölé.
Dühösen bokszolok a falba, és újra, és újra…
Miért adtál nekem álmokat?!
Azzal hitegetem magam, hogy nem vagyok csalódott, hogy nem fáj, hogy tollanként csonkítottad meg a szárnyaimat. Boldog vagy, és ez a lényeg, nem?
Képtelen vagyok haragudni rád, amiért nélkülem repültél tovább… magamat gyűlölöm, amiért ólomsúlyként vissza akartalak rántani a porba.
A fal meg sem mozdul, nem szól, nem kiabál, nem esik térdre, és nem könyörög, hogy hagyjam abba… Újabb és újabb ütésekkel próbálom rávenni, hogy tegye meg, de úgy látszik, már tényleg senki nincs, aki megpróbálna megállítani.
És már megint hazudok magamnak - mikor váltam ilyenné? Hisz itt vannak a többiek, magam előtt látom, ahogy a nap folyamán állandóan fél szemmel engem lesnek. Érzem a belőlük áradó aggodalmat, és a hangjuk is a fülemben cseng. Segíteni akarnak, velem lenni, de én ellököm őket, mert… csak rád van szükségem.
A mögöttem elterülő szoba már rég nem hasonlít arra a mennyei helyre, ami alig pár hónapja még itt állt. A hatalmas ablak elé függönyöket akasztottam, és a vajszínű ágyneműt is mélyzöldre cseréltem. A fal mellett álló asztal poros, de már nem tud érdekelni. Az éjjeli lámpákat kihúztam a konnektorból, ugyanúgy, ahogy a telefonkábel is csak esetlenül fekszik a parkettán.
Arrébb lépek, és lekapom a tükröt a falról, a kezemben tartom, próbálok belelátni. Keresem az elveszett világunkat; talán ide rejtetted mielőtt elmentél.
De nincs sehol, a láthatatlan mennyezet tükröződik a felületén, az arcom halvány színe, de sehol nincs az a szenvedély, az a boldogság, ami volt. Nem látlak téged, és nem sokára már magamat se fogom.
Nem törődöm lendülettel hajítom keresztül a szobán, hogy a szemközti falnak ütközve hangokkal töltse be a helyiséget. Az ablakon beszökő fény mellett tökéletesen látni a szilánkok halálos zuhanását a földre, ahol keverednek a puha tollpihékkel, az egyszer volt álmaimmal.
Lefelé csúszok, a falhoz kuporodom, a kezeim ezzel ellentétben az arcomra siklanak. A körmeim a húsomba marnak, de még én sem vagyok képes magamért üvölteni.
Pedig sírnom kéne végre, küzdeni… nem csak némán kezet csókolni a feketeségnek.
De csak egyetlen könnycsepp harcolja ki, hogy életre kelhessen, egyetlen cseppnyi vágy, hogy felkeljek, anélkül, hogy eljönnél, hogy te rángass fel a mélyből.
De így csak kúszok, lüktető kezekkel, arccal, szívvel… egészen a szilánkokig. Alig érzem, ahogy a tenyerembe, a térdembe nyomódnak, és szótlanul pirosra festik a padlót. Végigfekszem rajtuk, és fáradtan lehunyom a szemeimet.
Ebben az álmomban megtaláltalak téged… Annyira tudtam, hogy a tükörben rejtőzöl!
Egy vékony üvegdarab újra közel vitt hozzád.
- Miért csinálod ezt? - a hangod felháborodott volt, mint mindig, mikor nem hittem eléggé magamban.
- Veled akarok lenni - bújtam hozzád, de te finoman eltoltál magadtól.
- Én is, de ez nem te vagy, Ueda!
- De Jin, ez én vagyok… ezzé váltam nélküled.