Harry Potter - Árnyékból a fénybe - 5. fejezet

[tanthalassa]

Miután kiáztatta magát Mardekár Fürdőjében, visszatért a szobájába, hogy felöltözzön. Szekrényéből egy fekete bőrnadrágot húzott elő, ami úgy feszült lábára és fenekére, mintha ráöntötték volna. Majd ezt egy fekete, testhez simuló hosszú ujjú ing követte, amire egy csípőig érő sárkánybőr tunika került. Lábára ezüsttel kivert, sárkánybőr csizmát húzott, majd erre vette fel szintén sárkánybőrből készült bokáig érő talárját. Miután az öltözködéssel végzett, nekilátott, hogy kibogozza frissen mosott, hátközépig érő haját, majd rutinos mozdulattal egy szimpla, ám erős fonatba fogta azt, a végén smaragdzöld szalaggal kötötte össze. Ahogy újra belenézett egészalakos tükrébe, szinte a saját lélegzete is elállt, amikor meglátta huszonnégy éves képmását. Végre azzá lett, akivé válnia kellett volna már az elejétől kezdve. Most már Severus sem mondhat nemet neki… nem mintha lenne rá esélye.

Harry magára kanyarította láthatatlanná tévő köpenyét, ami épphogy csak eltakarta majdnem száznyolcvan centis magasságát. Harry Potter így már egyáltalán nem hasonlított régen elhunyt szüleire, inkább Salazar Slytherinre, vagy ahogy általában ismerték az emberek, Mardekár Malazárra emlékeztetett, sőt, szinte kiköpött mása volt.

Gyorsan haladt a kihalt folyosókon, szellemként lebbent végig a sok termen és átjárón, mire végre elérte a gyengélkedőt. Madame Pomfrey már fenn volt, és az ágyakat tette rendbe, így készülve fel az aznapi várható rohamra, hiszen a karácsony már nem volt messze, ilyenkor azonban megnövekedett azon tanulók száma, akik túl sok időt töltöttek el kinn a szabadban hógolyózással, vagy korcsolyázással.

A javasasszony felfigyelt az ajtó nyílására.

- Van ott valaki? - kérdezte, bár kezével már a pálcájáért nyúlt.

- Csak én vagyok, Madame Pomfrey. Harry - mondta az ifjú még mindig a köpeny alól. Egyenlőre nem akarta felfedni az arcát a javasasszonynak, hiszen nem tudta, hogy új külseje milyen hatással lesz majd az idősebb boszorkányra. - Jöttem, hogy felébresszem Piton professzort.

- Harry, tudom, hogy csak a jószándék vezérel, de honnan tudod, hogy fel tudod ébreszteni? Ezt már rá kell bíznunk. Mást nem tehetünk.

- Nem. Ez már rajtam múlik. Perselus nem tud magától visszatalálni a fénybe. Úgy érzi, hogy nincs miért visszatérnie, hiszen Dumbledore mindent elvett tőle. Inkább meghalna, minthogy visszajönne ebbe a szenvedéssel teli világba.

Madame Pomfreynak könnyek szöktek a szemébe Harry szavai hallatán. Igaza volt, ezt ő maga is tudta. Így hát, miután letörölte könnyeit, abba az irányba nézett, ahonnan Harry hangját hallotta.

- Ha vissza tudod hozni, Harry, akkor hozd vissza. Szükségünk van rá, nekem is, hisz fiamként szeretem, és neked is, hiszen sorsotok már születésetekkor összeköttetett.

Harry döbbenten nézett a javasasszonyra, aki egy pillanat alatt átvedlett iskolai nővérből bölcs prófétává.

- Úgy lesz - felelte a fekete hajú fiatalember. - Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy visszahozzam.

Majd fogta magát, és belépett a magán kórterembe, ahol Severus Snape herceg már egy hete aludta mély, véget nem érő álmát. Harry leült az ágy szélére, kezébe vette Severus karcsú kezét, előrehajolt, megcsókolta a férfit, majd kényelmesen elhelyezkedett, végig fogva a gyönyörű vámpír kecses kezét, majd lehunyta szemét, és kiürítette elméjét.

Amikor érezte, hogy a világ kezd megszűnni körülötte, elmormolta a varázsigét, melyet még a második évben tanult az Alapítóktól:

Elmém az elméddel, gondolataim a gondolataiddal, lényem a lényeddel, lelkem a lelkeddel. Egyesülünk, mint ég és föld, föld és ég, s miközben elméd sötétjében bolyongok, mutatom az utat, mely visszavezet a fénybe.

A világ forogni kezdett körülötte, színek kavarogtak, míg végül úgy érezte, hogy zuhan és zuhan, s alatta semmi más, csak a fekete üresség.

Harry egy sötét börtönben tért magához. Sehol egy fáklya vagy gyertya. Minden sötét volt, a falakon penész és nedvesség, valamint rozsdás láncok, melyeken egykor valószínűleg a börtön lakói voltak a falnak szegezve. Szeme hirtelen tért át az ultratartományba, mely faja egyik különleges tulajdonsága, majd kiterjesztette érzékeit, és különös hangokra lett figyelmes.

- Mintha egy gyermek sírna valahol a sötét tömlöc mélyében.  Harry felkerekedett, miután egyensúlyérzékét visszaszerezte, és az ajtón kilépve egy sötét folyosón találta magát. Fény még itt sem volt, csak a szorongató sötétség, mely, mint jeges karmok hada, markolt szívébe és lelkébe. Újra meghallotta a hangot, és elindult annak irányába. A folyosó két oldalán végig ajtók sorakoztak, némelyek rácsosak, némelyek pedig tömör fából készültek. Az egyik ajtó félig nyitva volt, így Harry, bár teketóriázott, mégis belépett rajta. A fény hirtelen vakította el, s érezte, ahogy lába alól eltűnik a talaj.

Egy parkban nyerte vissza újra érzékeit. Egy parkban, melyet már régóta ismert, hisz Roxfortos évei alatt sokszor fordult meg az árnyékot adó fák alatt.

Kiáltozásra lett figyelmes, majd ahogy a hangok irányába haladt, egy csapat fiút látott maga előtt. Szinte rögtön felismerte őket, hisz ezt az emléket már máskor is látta, ötödéves korában. Akkor kíváncsisága miatt nézett bele Bájitaltan Professzora Merengőjébe, és most is ugyanaz hajtotta, hogy benézzen. Újra maga előtt látta azt a bizonyos napot, amikor James Potter és Sirius Black megalázták Severust az egész iskola előtt. A fiú oda akart szaladni, hogy segítsen kedvesén, ám az emlék elhalványult, és ő újra a sötét folyosón találta magát.

- Szóval Severus elméjében vagyok, az emlékei között - motyogott magában, ám újra meghallotta a gyermeksírást. - De nem időzhetek. Nem nézhetek be minden ajtón. Severust ki kell hoznom a sötétségből, hisz csak így van esélyünk legyőzni Dumbledore-t és Voldemortot.

Harry biztos léptekkel haladt a gyermeki sírás irányába. Az idő nem létezett számára. Gyalogolhatott perceket, vagy akár napokat is, bár fáradságot nem érzett, hisz hajtotta az elhatározás, hogy megtalálja Severust, még ha a vámpír elméjének legmélyére is kell behatolnia.

A folyosó nem változott. Ugyanaz a sötétség mindenfele, ugyanazok az ajtók, ám a gyereksírás mintha egyre közelebbről jött volna. Harry újult erővel vágott neki a sötétségnek, és végre, oly hosszú idő után fényt látott az egyik ajtó alatt. A sírás pont abból a szobából jött, ám nem csak a gyermek sírását hallotta, hanem egy férfi hangját is, aki, mint egy szerető apa, próbálta nyugtatni a gyermeket. Harry résnyire nyitotta az ajtót, és egy különös kép tárult a szeme elé.

Egy gyermek szobájában volt, melyben fény és vidámság helyett sötétséget és szomorúságot talált csak. A szobában alig volt valami. Csak egy ágy, egy íróasztal és egy könyvespolc, mindegyik sötét, szomorúságot árasztó színben. Harry megborzongott a kiábrándító látványtól.

A sötétben, az ágyon egy gyermek kuporgott, térdeit felhúzva, karjaival átkarolva lábait, fejét térdeibe temetve. Csak ült ott, és sírt, és Harry szemei előtt egyre inkább sötétségbe burkolózott. A sötétség, mint egy burok vette körül a gyermeket, kiben Harry felfedezte párját, a gyermek Severust. Ám volt valami, vagy valaki más is a szobában. A sötétség szélénél egy átlátszó alak állt, aki próbálta nyugtatni a gyermeket, ám a sötét burok miatt nem tudott közelebb menni, vagy hozzáérni.

Harry közelebbről megnézte a másik alakot. Egy magas férfi volt, látszólag harminc év körüli. Haja, mint Severusé, ébenfekete, és a férfi derekáig ért, a tarkójánál egy sötétlila selyemszalag fogta össze. Fekete ruhában volt, és sötétzöld köpeny volt rajta. Hangja, mint a nyugtató vízcsobogás, mégsem tudott közelebb férkőzni a síró gyermekhez.

- Severus, gyermekem, nézz rám. Kérlek, kicsim, emeld fel a fejed. Gyere vissza hozzánk, édesanyád és én várunk rád. Kiszabadítunk, csak tarts ki.

Arca elkeseredettséget és reménytelenséget sugárzott, hisz a gyermeket egyre inkább magába zárta az áthatolhatatlan feketeség. Harry ekkor döbbent rá, hogy a férfi, aki az ágynál állt, nem más, mint Severus édesapja, a Vámpírkirály, Julian Snape. Vámpír mivolta miatt valószínûleg telepatikus úton próbálta gyermekét visszahívni a fénybe, ám a távolság miatt szinte esélye sem volt.

Harry közelebb lépett az ágyhoz, és az átlátszó alak a fiú felé fordult, amikor megérezte, hogy nincs egyedül a szobában.

- Ki vagy te? És mit keresel itt, a fiam elméjében?

- A nevem Harry Potter, Fenséges Uram - felelte Harry, mélyen meghajolva a vámpírúr előtt. - Azért jöttem, hogy visszavezessem a páromat a fénybe, hogy helyreálljon az egyensúly, és megmeneküljön a világ. Együttes erővel képesek vagyunk legyőzni mind a Sötét Urat, mind pedig Dumbledore-t.

- Honnan tudod, hogy neked sikerül az, amit én már egy hete próbálok. A fiamat egyre jobban magába öleli a sötétség, a kétségbeesés, s már csak órák kérdése, hogy teljesen elveszítse az akaratot, hogy folytassa az életet. - Nézett szúrósan a fiúra a vámpír. - És hogy-hogy a párod? Fiacskám, ne próbálj meg szórakozni velem. Tudom, hogy Dumbledore küldött, hogy visszaszerezze a túszát, hogy tovább tarthassa sakkban a népemet.

- Ha nem hisz nekem, Uram, akkor nyugodtan nézzen bele a lelkembe. Nem titkolok semmit. Dumbledore engem is bábjának használt hosszú évekig. Egy csapásra akar megszabadulni Voldemorttól és tőlem, hogy átvehesse az irányítást a varázsló társadalmon. - Harry bátran nézett a vámpír szemébe, megnyitva elméjét az Uralkodó előtt, hogy az megbizonyosodhasson szavai őszinteségéről.

Julian hosszasan nézett a fiatal férfi szemébe, elméjében és lelkében azonban nyomát sem találta hazugságnak, így mikor végre pislogott, és kilépett Harry elméjéből, bólintott, és arrébb lépett, hogy helyet adjon a fiúnak.

Harry mély levegőt vett, majd összpontosította erejét, és a sötétség széle felé vette az irányt. Ahogy közeledett, érezte, hogy varázsereje körbeveszi, mint egy burok, és fényként kavarog körülötte. A fény hatására a sötétség engedett, és Harry nagy nehezen az ágyhoz küzdötte magát, majd felmászott rá, a gyermek Severus elé térdelt, kezeit nyújtva a sötétség középpontja, kedvese felé.

- Severus, kérlek, nézz rám. Engedj közelebb magadhoz. Ne hagyd, hogy a sötétség körülvegyen, ne add fel az életed, hisz itt vagyok neked - kezdte Harry, majd lassan elég közel jutott Severushoz, hogy a fiú vállára tegye egyik kezét, a másikkal óvatosan emelte fel a fiúcska állát, hogy a szemébe nézhessen. Elakadt a lélegzete a látottakon. A sötét tavak most tompán meredtek előre, miközben az ezüstös könnyek, mint megáradt folyók, futottak végig a fiú arcán.

- Kedvesem. Térj magadhoz… Hallasz Severus? Térj vissza a fénybe… gyere vissza hozzám. Én vigyázok rád. Visszaviszlek a családodhoz…

Severus azonban nem reagált, csak nézett előre, s a sötétség megint teret nyert, kezdte magába olvasztani Harry fényét. Harry jobban koncentrált, megnyitotta tudatát, és kieresztette minden varázserejét, ami csak a szívében és elméjében volt. A fény mindkettejüket beborította, majd Harry érezte, hogy zuhan, ám már nem egyedül volt. Egy másik test melegét tartotta a karjai között, s szorította mellkasához. Ahogy zuhant, szemei előtt emlékek elevenedtek meg. Eleinte boldogok: Egy alig pár napos gyermek, egy szerető szülői pár, testvérek, rokonok, boldogság, vidámság… ám e vidám képek helyét hamarosan átvették a sötét, szomorú emlékek. Egy idős ember, aki elragadta a kisfiút a szülői házból, aki megverte, megalázta, megátkozta; elválasztotta a szüleitől, s rabszolgaként tartotta egy cellában, míg a gyermek elvesztette minden akaraterejét a meneküléshez. Látta maga előtt, ahogy Dumbledore az Imperius átokkal irányítja Severust, látta, ahogy a fiút megjelöli a Sötét Úr, majd a beavatás után a halálfalóknak adja, hogy tegyenek vele azt, amit csak akarnak.

Harry szemébe könnyeket csaltak az emlékek, ám amikor már majdnem feladta, hogy a remény legapróbb szikráját is megpillanthassa, egy emlék bukkant fel, mely egy gyertyaláng volt a sötétség kőkemény falai közt. Saját magát látta benne, ahogy az elmúlt évben változni kezdett, ahogy az év első Roxforti napján Severusra néz; a szeretet és törődés szikráját érezte a karjai között tartott gyermek lelkében. Harry elmosolyodott, hisz ez azt jelentette, hogy Severus is érez valamit iránta. Ha még nem is szerelmet, de törődést, és reményt, hogy minden jóra fordult. Harry ezt az emléket ragadta meg, és hozta előtérbe, miközben a gyermeket szorította magához.

- Kérlek, szerelmem. Térj magadhoz. Nyisd ki a szemed, és nézz rám. Itt vagyok veled, és soha nem eresztelek el. Te vagy a mindenem, az én fényem, lelkem másik fele. Többet jelentesz nekem, mint maga az élet. Kérlek, Severus, térj vissza hozzám. - Könnyek kezdtek potyogni a szeméből, mint a csillagok. A könnyek a fiúcska arcára hullottak, aki végre kinyitotta a szemét, s az addigi tompa szemekben új élet, felismerés és remény csillant.

- Harry? - kérdezte a fiúcska szinte suttogva.

- Igen Severus, én vagyok az. Itt vagyok - felelte Harry.

- Mit keresel itt? Miért nem hagysz meghalni?

- Nem tehetem. Szükségem van rád, Sev, mint a fuldoklónak az utolsó fűszálra.

- Én nem kellek senkinek. Csak egy báb vagyok, akit a Sötét Úr, és Dumbledore kénye-kedve szerint rángathat hol ide, hol oda. Elegem van a világból, a szenvedésből. Csak nyugalmat szeretnék.

- Nem hagyom, hogy bajod essen, Sev. Nem hagyhatom, hogy meghalj, hisz akkor nekem is végem.

- Miért? Miért nem hagysz engem békén? Belefáradtam a világ kegyetlenségeibe, abba, hogy irányítsanak, hogy használjanak, mint egy rongyot, és eldobjanak, amikor már nincs rám szükség. - Severus Harry szeme láttára kezdett változni. Gyermekből felnőtté, ám még így is megtartotta szépségét és Harry szemében, ártatlanságát. - Mindenki jobban járna, ha én nem lennék.

- Ez nem igaz, Severus, ezt te is tudod - mondta Harry, még jobban magához ölelve az immár felnőtt vámpírt. Érezte, hogy Severus megpróbálja eltolni magát, ezért még szorosabban ölelte magához, majd egyik kezével felemelte Severus fejét, és gyengéden megcsókolta a rózsavörös ajkakat. - Szeretlek téged, Severus Salazar Snape. Nélküled én semmi sem vagyok. Te vagy az életem. Ha te meghalsz, én is veled halok, hisz most, hogy megtaláltalak, nem tudnék nélküled élni.

Severusnak elakadt a lélegzete. A csók forró volt, megnyugtató. Biztonságot és reményt adott. Severus érezte a fiú őszinteségét, és hitte, hogy mindaz, amit hallott, igaz, és tényleg van valaki, akinek szüksége van rá, aki szeretheti. Reménnyel teli tekintettel nézett Harry szemébe, majd felemelte fejét, jelezve, hogy szeretné, ha a magasabb fiú még egyszer megcsókolná. Harry elmosolyodott, majd lejjebb hajolt, és megint megcsókolta Severust. Mindkettejük szeme lecsukódott, amint ajkaik egymáshoz értek, és Severust újra eltöltötte a remény, a bizalom, a szeretet. A csók hosszú volt, ám mégis gyengéd. Mindkettejüket fény vette körül, ami végül elvakította őket, és mindketten érezték, hogy zuhannak. Egymásba kapaszkodtak, Severus Harry mellkasába temette arcát, karjaival körülfonta a magasabb férfi nyakát, míg Harry karjai Severus derekát ölelték át. Az aranyszín fény, mely az imént még elvakította a párt, szerető anyaként vette őket körül. Érezték lüktetését, mint saját szívverésüket; érezték melegségét, mely, mint egy hatalmas takaró, körülveszi őket. A fény átjárta testüket, összekötötte lelküket és mágiájukat,feltöltve őket erővel és reménnyel. Harry rámosolygott Severusra, majd gyengéden oldalra billentette a fejét, beleharapott szerelme nyakába. Severus nem lepődött meg. Elmosolyodott, és hagyta, hogy Harry annyi vért szívjon, amennyit csak akar. Csalódottan sóhajtott fel, amikor Harry visszahúzódott, majd megnyalta a sebeket, hogy azok hamarabb begyógyuljanak, ám nyomot is hagyjanak. A wierek ily módon jelölték meg párjukat. Majd Severus szemébe nézett, és ő is oldalra billentette a fejét, jelezvén,  hogy szeretné, ha Severus is megharapná, ha  táplálkozna belőle, és megjelölné ugyanúgy, ahogy ő  is megjelölte.

Severus óvatosan, szinte félve közeledett, majd gyengéden megharapta Harry nyakát. Ahogy a friss vér a szájába ért, szinte Severus is feltámadt, és eddigi szépsége megháromszorozódott. Haja immár csillogott, mint a varjú szárnya, arca, mint a porcelán, ajkai a legvörösebb rózsa.

Tovább>>