Harry Potter - Árnyak közt vergődve - 5. fejezet
Azonban a hatodik évem sem volt tragédiáktól mentes. Már év végén elkezdődött. Történt ugyan is, hogy Roxfortba járásom óta először nem töltöttem otthon a karácsonyt, sőt anya egyenesen megtiltotta. Persze, levélben tiltakoztam, de megértette velem, hogy nem szeretné, ha valami bajom esne. Akkoriban Roxfort volt a legbiztonságosabb, így az iskolában maradtam, Remusszal, Perselusszal és Lilyvel együtt. Regulus és Narcissa hazamentek, bár nem nagyon érdekelt, mert a Szükség Szobájában történtek óta nem igazán beszéltünk egymással.
A karácsonyt négyesben töltöttük, bár egyáltalán nem voltunk vidámak, főleg én Remusszal. Lily próbált felvidítani, míg Perselus velünk búslakodott, próbálva átvenni a fájdalmunk egy részét. De sokszor maradtunk kettesben is, mert Lilyék nem egyszer tűntek el hosszabb időre, mint később megtudtuk nem véletlenül. Egyik este, mikor mentünk volna, hogy a hatodéves mardekáros szobában töltsük az éjszakát, ott találtuk őket egymás karjaiban aludva, így azt az estét a Szükség Szobájában töltöttük, aminek a végeredménye valami hasonló lett, mint Perselusék esetében.
Na, de nem is ez volt az egész karácsonyi szünet lényege - bár ez sem volt mellékes körülmény -, hanem az, hogy kivételesen nem csak mi, hanem James Potter is itt maradt a szünetre, így elhatároztuk, hogy borsot törünk a túlságosan is fennhordott orra alá. Kár, hogy a tervünk füstbe ment.
Mikor ugyanis elindultunk, hogy kivitelezzük a tervet, egy zokogó Pottert találtunk. Az egyik folyosó sarkában kuporgott, és erősen ittas állapotban itatta az egereket. Lily, eszem azt az áldott jó lelkét, odament, hogy megvigasztalja. Szerencsétlen majdnem ugrott egyet az ijedségtől, majd erősen akadozó nyelvvel szólalt meg.
- Mit akarsz, Evans? Jöttél sajnálni?
- Miért?
- Ó, ne játszd a hibbantat. A Próféta is ezzel volt tele.
- Nem olvasom azt a szennyet - köpte Lily.
- Ó, akkor elmondom, hogy legyen min röhögnötök - nevetett fel szárazon. - Azok a szemetek elintézték a családomat. Egészségetekre, rohadt halálfalók! - húzta meg a mellette lévő üveget, amit Lily kikapott a kezéből.
- Ezzel nem segítesz rajtuk.
- Mit tudsz te erről? A szüleid muglik. Örülhetsz.
- Mondhatsz, amit akarsz, de a piálás akkor sem megoldás. Te döntesz - vonta meg végül a vállát, majd felénk fordult. - Gyerünk innen!
Ebben mind egyet értettünk, majd otthagytuk az önsajnálatban vergődő, gyászoló, részeg Pottert.
Noha ez az esemény nem igazán hatott meg, de elgondolkodtatott. Voldemorttól senki és semmi nem volt immár biztonságban, még az aranyvérűek sem. Senki. S ahogy nőtt a hatalma, úgy nőtt az emberekben a félelem. Exponenciálisan, visszafordíthatatlanul.
Mikor Regulus és Narcissa visszatért, az arcukra volt írva, hogy baj van. Az egyik délután sikerült őket elkapnom, és rávenni, hogy leüljenek velem beszélgetni, kiderült a baj, ami tulajdonképpen nem volt akkora tragédia, csak az ő szemszögükből. Történt ugyan is, hogy Narcissa szülei a közös vacsorán bejelentették, hogy megtalálták unokatestvérem számára a tökéletes férjet, a Malfoy örökös, Lucius személyében. Mikor ezt előadták, csak legyintettem.
- Ez várható volt. Nem tehettek ellene semmit.
- De igen, megtagadhatom.
- Amíg kiskorú vagy nem teheted.
- Megtagadom és kész. Nem kényszeríthetnek - mondta Narcissa dühvel a hangjában.
- És én sem engedném - jelentette ki Regulus, megingathatatlan határozottsággal.
- Van fogalmatok róla, hogy mit vesztek a nyakatokba?
- Igen.
- Hülyék - jelentettem ki, s eszem ágában sem volt változtatni az álláspontomon.
- Lehet, hogy azok vagyunk, de ennél van egy sokkal nagyobb problémánk is - nézett rám komolyan Cissy, kék szemeiben rettegés csillogott. - A szüleink azt akarják, hogy csatlakozzon a nagyúr követői közé. Májusig kapott haladékot, bár ez nem jelent semmit, mert vagy igent mond, vagy meghal. - A végét már csak suttogta.
- Mondtam nekik, hogy nem érdekel a halálfalóság, de nem foglalkoztak vele. Apa átkokkal akart rábírni, de még utána is ugyanezt mondtam. Sirius, én félek - folytatta Regulus.
Átkaroltam mindkettejüket. Csak ültünk ott összeölelkezve, s próbáltunk megnyugodni, de nem nagyon sikerült. A napok egyre feszültebben teltek, ahogy közeledett a május. Regulus egyre sápadtabb lett, kedvetlenebb és fakó, úgy nézett ki, mint aki beletörődött a sorsába, de én nem akartam annyiban hagyni.
Remus is észrevette, hogy valami megváltozott, az lett volna a csoda, ha rejtve marad előtte. Egy darabig csak figyelte az eseményeket, majd az egyik este, amit szokásunkhoz híven a Szükség Szobájában töltöttünk, rákérdezett.
- Valami nagy baj van, igaz? - könyökölt fel, hogy lássa az arcomat.
Csak egy aprót bólintottam, nem volt értelme tovább titkolni, de szavakba sem bírtam önteni a dolgot, de mint mindig most is segített, míg végül beszélni kezdtem. Elmondtam az egészet egészen az ötödévünkben megesett csókjuktól, a Malfoyok házassági ajánlatán keresztül, egészen a szüleink akaratáig.
- Mit akarsz tenni? - kérdezte a végén.
- Nem fogom hagyni, hogy megöljék.
- Hogyan akarod megakadályozni?
- Nem tudom, de még kitalálom.
- Ígérd meg, hogy életben maradsz - fúrta a fejét a mellkasomba.
- Megígérem - fogtam a két tenyerem közé az arcát, s kissé megemelve csókot leheltem édes ajkára.
R/S
Persze vannak olyan dolgok, amelyet hiába ígérsz meg, nem tudod betartani, na de ne szaladjuk, ha eddig nem siettünk, csak szépen sorjában.
Mint már említettem, Regulus májusig kapott haladékot az apánktól, vagy inkább Voldemorttól, de a lényeg szempontjából mindegy, mert majdnem ugyanazt jelentette. Próbáltunk valamit kitalálni, de nem igazán volt semmi, amit tehettünk volna, mert végül a legépkézlább javaslat is elvetésre került. Az idő pedig egyre fogyott, így próbáltunk minél több időt együtt tölteni, mert nem tudtuk, hogy lesz-e még, már nem tudtunk semmit. Közben Perselus és Lily is megtudta, s kaptunk is érte a fejünkre, hogy nem szóltunk nekik.
Mindketten arról próbáltak meggyőzni, hogy szólnunk kellene Dumbledore-nak, de hamar megértettem velük, hogy nem nagyon van értelme, mert a Blackekről ugyan köztudott volt, hogy nem vetik meg a sötét magiát, de azt, hogy Voldemort követői lennének még nem tudták rájuk bizonyítani. Így az igazgatónak nem lehetett abba beleszólása, ha a szülő kikérte a gyermekeit. Egy hét minden tanulónak engedélyezett volt. Ez a tény hamar lelohasztotta a lelkesedésüket.
De aztán végleg kifogytunk az időből. Egyik reggel elég korán fenn voltam, s lementem olvasni a klubhelységbe, de már volt ott valaki. Egy fotelban kuporgott, s egy levelet szorított a kezében olyan erővel, hogy az ujjai elfehéredtek. Közelebb mentem, hogy megkérdezzem, mi a baj, s akkor megláttam, hogy Regulus az. Rögtön tudtam, mi van. A léptek zajára felnézett.
- Meg fog ölni. Tudom. Apa délután jön értem - mondta remegő hangon.
Leültem a fotel karfájára és átkaroltam.
- Soha nem fogom hagyni, hogy meghalj. Veled megyek.
- Azt nem lehet. Nem teheted! Apa megöl, mikor meglát.
- Nem érdekel, de akkor sem hagyom.
- Sirius... - csuklott el a hangja, s kitört belőle a zokogás.
Az egész nap nagyon furcsán telt, mintha filmen nézném a körülöttem lévő dolgokat. A levélről senkinek sem beszéltünk, még Narcissának sem mondta el. Ebédnél ránéztem a sápadt arcára, és elszorult a szívem.
Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy holnapra nem lesz többé, így minden győzködése ellenére, mikor megláttam, hogy a hoppanálási pont felé indul, óvatosan követtem. Az erdőben már ott várt apánk. Megbújtam a fák között és figyeltem őket.
- Végre itt vagy! Induljunk! - Hangja szinte már sziszegő volt.
- Nem - mondta Regulus határozottan, mindenféle félelem nélkül.
- Mit mondtál?
- Azt, hogy nem megyek sehova.
- Már pedig velem jössz!
Na, eddig bírtam.
- Hagyd békén!
- Ki az? - kérdezte apánk a hang irányába fordulva, de nem látott senkit.
- Csak én - léptem elő a fák közül.
Először csak nézett, majd felismerés jelent meg az arcán.
- Te! Hogy mered elém dugni a képed?!
- Csak meg akarom akadályozni, hogy elkövess egy újabb végzetes hibát - fogtam rá a pálcámat, de ő sem késlekedett, hogy előhúzza az övét.
Mondjuk az esélyeim nem voltak jók, amit tetézett, hogy a Regulusért való aggódásban elfelejtettem a kifinomult érzékeim hangjait, így későn vettem észre, hogy apám nincs egyedül.
Mikor következőleg magamhoz tértem, korom sötét vett körül, s valami keményen feküdtem. Egy tábortüzet vettem észre, amit fehér maszkos alakok álltak körül félkörben. Középen egy trón állt, amin megláttam őt. De tovább nem tudtam nézelődni, mert valaki talpra rántott.
- Végre felébredtél, te fattyú! - Azonnal felismertem nagyapám hangját.
A félkör közepére rángatott, ahol már ott állt Regulus. Összenéztünk.
- Üdvözöllek körünkben, Mr Prewett, vagy inkább Mr Black - állt fel a kígyószerű alak a székről, majd odalépkedve hozzánk, és negédesen folytatta. - Talán ismerős lehet neked ez a hely. Ahogy a nagyapádtól hallottam itt váltál ígéretes aranyvérűből egy eldobott korccsá.
Erre kissé megremegtem. Az az a hely, ahol életem megváltozott, és most itt fog véget érni? Pánik kezdett felkúszni a mellkasomon. Végül a torkomban állapodott meg, elvágva bármilyen megszólalási lehetőséget. Csak néztem, s nem tudtam, mi lesz ezután, de a Nagyúr rendületlenül folytatta.
- Úgy hallottam, hogy egyikőtök sem hajlandó a szolgáim sorai közé lépni. Ez igen sajnálatos, de megadom a lehetőséget, hogy másként döntsetek, s túléljétek. Így még egyszer megkérdezem. Hajlandóak vagytok engem szolgálni?
- Soha! - vágtuk rá egyszerre.
- Hát, legyen. Az itt lévőkre bízom, hogy rábírjanak ennek ellenkezőjére. Ha nem sikerül, nem éritek meg a holnapot. Kezdhetitek!
- Ne! - lépett Regulus elé anyánk. - Kérlek, adj még neki időt!
- Volt elég ideje. Kotródj! - sziszegte Voldemort, s egy pálcaintéssel elkábította anyánkat.
Az első átok nem váratott sokáig magára. Először váratlanul ért a fájdalom, de próbáltam nem üvölteni, s közben végig Regulust figyeltem. Összeszorított fogakkal tűrt, s még annyi hangot sem adott ki, mint én. Az egyik szünetben, amit két kör között tartottak, odasuttogta.
- Nem akartam, hogy te is meghalj velem. Miért jöttél utánam?
- Mondtam már, nem hagyom, hogy meghalj. Én... - de a további beszédet újabb átoksorozat vágta el, az utolsó, aminek a végén már mindketten a vérünkben és hányadékunkban feküdtünk. Összetörten és megalázottan.
S Voldemort, aki eddig a trónusáról nézte a műsort odalépett fölénk, s a következő pillanatban már talpra voltunk állítva egy varázslat fogságában. Tudtuk, hogy itt a történet vége, s hogy a remény elhagyott minket, de nem adtuk meg neki azt az örömet, hogy győzzön. Mikor megkérdezte, újfent nemet mondtunk, így felénk emelte a faragott csontszín pálcát. Behunytam a szemem, mert azt hittem, rám súlyt le a halál előbb, de mikor elhangzott a két gyilkos szó, nem éreztem semmit, de hallani annál inkább hallottam. Walburga fülsértő sikolyát, s erre kinyitottam a szemem. Regulus mellettem feküdt a földön, engem pedig még mindig fogvatartott az előző varázslat. Nem akartam elhinni, az agyam azt ismételgette, hogy nem lehet igaz. Nem lehetséges.
De a Nagyúr nem hagyott elmerülni a tagadás és a gyász képlékeny bugyraiban, hanem nagyon is visszatérített a valóságba. Arcom előtt megjelent csontos tenyere, s hosszú ujjait ezüstös anyag vette körül, valami hártyaszerűség volt.
- Most végleg megtanulod, hogy nem szabad játszani velem. Elérem, hogy úgy sikoltozz, mint életedben még soha.
Ujjai hozzáértek az arcomhoz. Az ezüst burok úgy égetett, mintha tüzes parázzsal vájtak volna az arcomba. Sikoltottam, de már nem érdekelt. Fájt még lélegezni is, aztán az egész abbamaradt, de már nem érzékeltem semmit. Csak tompán hallottam a zajokat, majd egyszer csak éreztem, hogy valaki a karjába vesz, de nem tudtam reagálni rá, minden összemosódott. Beszélt hozzám, de nem értettem, próbált visszahozni a világosságra, de a bennem lézengő árnyak mindig legyőzték.
R/S
Legközelebb a gyengélkedőn tértem magamhoz. Nem tudtam mozdulni és mindenem fájt, elöntött a teljes kétségbeesés, amíg meg nem éreztem Remus körém fonódó karjait, s meghallottam egyenletes szuszogását. Jó darabig néztem a nyugodt, sápadt arcot, majd újra visszaaludtam.
Még aznap halk beszélgetésre eszméltem. Először csak foszlányokat kaptam el, majd egész mondatokat.
- Gyerekek, jobb lenne, ha pihennétek egy kicsit - hallatszott Alice fáradt hangja.
- Nem, maradunk - jött a válasz egyöntetűen.
- Majd szólok, ha lesz változás.
- Nem kell. Már ébren vagyok. - A hangom halk volt és rekedt.
- Sirius?
Remus majdnem összeroppantott olyan erővel ölelt.
- Fáj - nyögtem, mire a szorítás gyengült, de a biztonságos karok ott maradtak körülöttem.
- Annyira örülök, kisfiam - puszilta meg az arcomat anya, lágyan végigsimítva a hajamon.
Hamarosan már újra aludtam.
R/S
Szinte az egész nyár a lábadozásommal telt. Remus és Alice nem tágítottak mellőlem, sőt Narcissa is a Roxfortban maradt. Megtagadta a Lucius Malfoyjal való eljegyzését, és a hazamenetelt is. Amiért ezt megtehette az volt, hogy hamarosan betöltötte a tizenhetet, így kikerült a szülői gyámság alól.
Narcissa csak létzengett. Folyamatosan sápadt volt, alig evett, s szótlanságba burkolózott, vagy éppen sírt, mikor már képtelen volt elviselni a bánatot. Belebetegedett a fájdalomba, amit Regulus elvesztése okozott neki. Én vele ellentétben nem tudtam gyászolni rendesen, csak hagytam, hogy a bánat belülről emésszem, mint élősködők a tehetetlen testet. Fájt és égetett, de nem tudott utat törni magának egészen a hetedévem kezdetéig.
Már kiengedtek a gyengélkedőről, s újra járhattam iskolába. Ez a tény sem változtatott ugyan sokat a hangulatomon, bár most már anya és Remus mellett Lily és Perselus is bőszen próbálkozott, hogy ez ne így legyen, de nem jártak nagy sikerrel lelkem gátjának áttörésében. Annál inkább Lucius Malfoy.
Egyik délután mikor éppen a Szükség Szobájában üldögéltünk Remusszal, Perselus rontott be.
- Azonnal velem kell jönnötök! - kiáltotta, a közömbösség álarca helyén most tömény kétségbeesés ült.
- Mi történ?
- Lucius Malfoy elvitte Narcissát. Az egyik elsős látta, amit a Tiltott Rengeteg felé cipeli.
- Merlinre!
- Gyerünk! Lilyt már elküldtem Dumbledore-ért - vette elejét a szörnyülködésnek Perselus.
Még ilyen gyorsan soha nem tettem meg az utat, a hetediktől a Rengetegig. Mikor megtaláltuk őket, egyáltalán nem várt látvány fogadott. Narcissa ruhái szanaszét hevertek a földön, amik végül is hozzájuk vezettek. Majd megláttuk őket. Cissy félig összeverve nyöszörgött, miközben Malfoy lefogta, s önelégült, élvező képpel ütemesen mozgott rajta, kielégítve beteges vágyait.
Éreztem, hogy eluralkodik rajtam a mindent elsöprő düh. Minden egyszerre tört ki. A bánat, a keserűség, a fájdalom, a gyász. Amit a bennem élő szörnyeteg röhögve fogadott, élvezettel, kéjesen.
Halványan érzékeltem, hogy erős, gondoskodó karok fognak le, hogy megnyugtassanak, de nem tudtam hinni nekik, akkor nem, s a farkas elszakította béklyóit. Égni kezdett a szemem és a kezem is fájni kezdett, ahogy a körmeim előtűntek, de ez semmi volt, mert az ínyem egyenesen parázslott, ahogy az éles fogak előtűntek, s húsért kiáltottak. S már Remus karjai sem voltak képesek megállítani. Félig állatként vetettem magam Malfoyra, és haraptam karmoltam, ahol értem, s már épp a torka jött volna, mikor éreztem a belém ütköző átkokat, melyek elvágták ébrenlétem fonalát.
R/S
Az egész eredménye az lett, hogy az Azkaban még egy fogollyal bővült. Na persze, mielőtt valaki még azt hinné, nem én kerültem oda, én csak a lelkiismeretem börtönében vergődtem, mely újabb sérelmet írt fel a számlájára. De volt a kitörésemnek más következménye is, még hozzá egy eléggé váratlan következménye. Körülbelül öt héttel az erőszak után kiderült, hogy Narcissa terhes. Az a szemét örökre itt hagyta örökét. Végül képtelen volt elvetetni, amivel ugyan nem értettünk egyet, de nem nekünk kellett dönteni. Mellette álltunk, s megvédtük egymást bármi jött is, mert tudtuk, hogy még nincs vége a rossz dolgoknak.
Napról napra jobban éreztük a végső összecsapás szelét, mert Voldemort most már nem titokban akciózott, hanem nyíltan lépett fel a Minisztérium és az aurorok ellen, s nem titkolt szándékkal Roxfortot akarta. Minden percben tudtuk ezt, s egyre nagyobb méreteket öltött a feszültség és a félelem, mely mindenki idegeit kikezdte.
Egyik nap éppen a könyvtárba tartottam, mivel Remusszal megbeszéltük, hogy ott készülünk a R.A.V.A.SZ-ra, mikor suttogó hangra lettem figyelmes.
- Hé, Prewett!
Mikor a hang irányába fordultam az egyik páncél mögött James Pottert pillantottam meg.
- Mit akarsz, Potter?
- Szeretnék beszélni veled. Fontos.
- Miről?
- Elmondom, de nem itt.
Valami hülye ötlettől vezérelve a Szükség Szobájához vezettem. Mikor már benn voltunk, érdeklődve néztem rá.
- Mi olyan fontos, Potter?
- Segítened kell!
- Miben?
- A féreg legyőzésében. - Nem kellett sokat találgatnom, hogy kire utal a megnevezés.
- Miért pont én?
- Mert ugyanannyi okod van rá, mint nekem. Igazam van?
- Az lehet, de még így sem értem, hogy mért pont én.
- Láttam, mit tettél Narcissáért.
Rögtön rá akartam kérdezni, hogy hogy jön ide Cissy, de mikor eljutott agyamig a szavak jelentése, az bennem fakasztotta a szót.
- Te ott voltál? - kérdeztem rá hitetlenkedve.
- Követelek benneteket.
- Miért?
Erre lehajtotta a fejét, s a földet kezdte el pásztázni.
- Szerelmes vagyok - suttogta.
- S ahhoz nekem, mi közöm? - vontam vállat, majd egy furcsa balsejtelem kezdett megfogalmazódni bennem. - Ugye nem belém?
Ekkor felkapta a fejét, s az arcára visszatért a szokásos gúnyos kifejezés.
- Ne nevettesd ki magad, Prewett. Nem érdekel a koszos hátsód.
Azért se vettem fel a dolgot.
- Akkor meg?
- Narcissát szeretem.
- Hogy? Ezt komolyan mondod.
- A legkomolyabban.
- De mi közöm nekem ehhez?
- Szeretném, ha segítenél Voldemort elpusztításában.
- De mégis hogyan?
Ezután egy hosszú haditervet vázolt fel, ami legalább száz sebből vérzett, de mégis belementem.
R/S
Voldemort támadása nem váratott sokáig magára. Pontosan Regulus halálának első évfordulójára időzítette. Május huszonkettő. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot. Emlékszem a szükség szobájában voltunk Remusszal, mikor Lily berontott és közölte, hogy betörtek a kastélyba, majd kiviharzott. Belenéztem Remus félelemtől csillogó borostyán szemeibe, s bátorítólag megszorítottam a kezét. Egy pillanatra szorosan átölelt, majd egy forró, szenvedélyes csókkal tapasztotta be a számat, egy olyannal, mellyel ritkán ajándékozott meg, s a gyengéd testvérei után, ez a fajta nyelvjáték eléggé intenzíven hatott rám.
Pillanatokkal később már lefelé rohantunk, s belevetettük magunkat a lent folyó harcba. Hiába próbáltam a közelében maradni, elvesztettem szem elől, s csak reménykedni tudtam, hogy nem esik baja. Néha megláttam Lilyt, Perselust és Narcissát is, aki egyre gömbölyödő hasa ellenére szintén ott harcolt. Egyre kétségbeesettebbé vált a küzdelem, s nem mi álltunk nyerésre. A szememmel folyamatosan Pottert kerestem, miközben hárítottam és viszonoztam a felém jövő átkokat. Egyszer csak valaki elrántott az egyik átok útjából, s arrébb vonszolt az egyik fal mögé. Nem láttam ki az, aztán a feje előtűnt, mikor levett róla egy láthatatlan valamit.
- Potter! Mi...?
- Egy láthatatlanná tévő köpeny, de nem érdekes. Készen állsz?
Bólintottam. Határozottan néztünk egymásra. Nem voltunk biztosak benne, hogy bármit is elérünk vele, de meg kellett próbálnunk. A Potter által kitalált varázslat egy bonyolult igéből állt, melyet maga Potter fejlesztett ki. Az ötlet akkor pattant ki a fejéből, mikor egyik háztársán Peter Pettegrewn meglátta a Sötét Jegyet. Úgymond rajta kísérletezett. Annak a szerencsétlennek többször volt része exmemóriemben, mint talán az egész varázsvilágnak együttvéve, bár Potter vigyázott, hogy ne tegyen túl nagy kárt benne, bár ez Pettegrew esetében nem sokat számított volna.
A lényege az volt, hogy a Sötét Jegyen keresztül blokkolta a varázserőt. Nagyon erős varázserő kellett hozzá, mert folyamatosan fenn kellett tartani a bűbájt ahhoz, hogy célt érjen vele az ember. Ez a cél pedig nem volt más, mint a halálfalók kiiktatása, hogy esélyt adjunk Dumbledore-nak Voldemort elpusztítására.
Így hát nem vártunk tovább. Elkezdtük halkan mormolni a varázslatot. Először nem történt semmi, aztán, mintha minden halálfalót Sóbálvány Átokkal sújtottak volna. Mindannyian a földön kötöttek ki. Egy pillanatra mindenki megzavarodott, majd az aurorok, a diákok és a tanárok leengedték pálcáikat. Dumbledore Voldemort elé lépett, s végtelennek tűnő harc kezdődött.
Próbáltuk fenntartani a varázslatot Potterrel, de az idő előre haladtával egyre nehezebben ment. Az erőm egyre fogyott, ahogy a halálfalók ereje hadakozott a varázslat ellen, de nem engedtük el. Kitartottunk, de aztán végre vége lett. Voldemort holtan esett össze, de hagyott egy kis ajándékot, ugyanis minden halálfalója belehalt, s kis híján én is. Potternek köszönhettem, hogy végül túléltem, bár ő nem volt ilyen szerencsés. Ugyanis mikor éreztük, hogy minket is el fog érni a pusztító mágiahullám, akkor Potter kitaszított a közösen létrehozott varázstérből, de magát már nem tudta megmenteni.
Végre vége szakadt a rémálomnak, amely egész eddigi életemet végigkísérte, bár a belső árnyak továbbra sem hagytak nyugodni, melyek az emlékekkel együtt talán örökre velem lesznek, de talán képes leszek elhallgattatni őket.
Hamarosan túlestünk a R.A.V.A.SZ-on, s kikerültünk az életbe, ami egy jobb jövővel kecsegtetett. Alice, aki időközben összeköltözött egy mugli orvossal, felajánlotta, hogy költözzünk a házunkba, mert nem igazán akaródzott egyikünknek sem elszakadni a másiktól, így öten költöztünk.
Körülbelül beköltözésünk után egy hónappal megszületett Narcissa kisfia Draco. Szerencsére egyedül csak a szeme hasonlított Malfoyra a többi vonásában az anyjára ütött. Két évre rá született meg Lily és Perselus első gyermeke, aki a Harold Perselus nevet kapta, de mi egyszerűen csak Harrynek hívtuk. Három év múlva az ikrek, Janus és Jana követték.
Remus és én pedig újra boldogok kezdtünk lenni, bevarrtuk egymás sebeit, néha odaadó szeretettel, míg máskor mindent elsöprő szenvedéllyel.
Tovább az epilógushoz>>
A karácsonyt négyesben töltöttük, bár egyáltalán nem voltunk vidámak, főleg én Remusszal. Lily próbált felvidítani, míg Perselus velünk búslakodott, próbálva átvenni a fájdalmunk egy részét. De sokszor maradtunk kettesben is, mert Lilyék nem egyszer tűntek el hosszabb időre, mint később megtudtuk nem véletlenül. Egyik este, mikor mentünk volna, hogy a hatodéves mardekáros szobában töltsük az éjszakát, ott találtuk őket egymás karjaiban aludva, így azt az estét a Szükség Szobájában töltöttük, aminek a végeredménye valami hasonló lett, mint Perselusék esetében.
Na, de nem is ez volt az egész karácsonyi szünet lényege - bár ez sem volt mellékes körülmény -, hanem az, hogy kivételesen nem csak mi, hanem James Potter is itt maradt a szünetre, így elhatároztuk, hogy borsot törünk a túlságosan is fennhordott orra alá. Kár, hogy a tervünk füstbe ment.
Mikor ugyanis elindultunk, hogy kivitelezzük a tervet, egy zokogó Pottert találtunk. Az egyik folyosó sarkában kuporgott, és erősen ittas állapotban itatta az egereket. Lily, eszem azt az áldott jó lelkét, odament, hogy megvigasztalja. Szerencsétlen majdnem ugrott egyet az ijedségtől, majd erősen akadozó nyelvvel szólalt meg.
- Mit akarsz, Evans? Jöttél sajnálni?
- Miért?
- Ó, ne játszd a hibbantat. A Próféta is ezzel volt tele.
- Nem olvasom azt a szennyet - köpte Lily.
- Ó, akkor elmondom, hogy legyen min röhögnötök - nevetett fel szárazon. - Azok a szemetek elintézték a családomat. Egészségetekre, rohadt halálfalók! - húzta meg a mellette lévő üveget, amit Lily kikapott a kezéből.
- Ezzel nem segítesz rajtuk.
- Mit tudsz te erről? A szüleid muglik. Örülhetsz.
- Mondhatsz, amit akarsz, de a piálás akkor sem megoldás. Te döntesz - vonta meg végül a vállát, majd felénk fordult. - Gyerünk innen!
Ebben mind egyet értettünk, majd otthagytuk az önsajnálatban vergődő, gyászoló, részeg Pottert.
Noha ez az esemény nem igazán hatott meg, de elgondolkodtatott. Voldemorttól senki és semmi nem volt immár biztonságban, még az aranyvérűek sem. Senki. S ahogy nőtt a hatalma, úgy nőtt az emberekben a félelem. Exponenciálisan, visszafordíthatatlanul.
Mikor Regulus és Narcissa visszatért, az arcukra volt írva, hogy baj van. Az egyik délután sikerült őket elkapnom, és rávenni, hogy leüljenek velem beszélgetni, kiderült a baj, ami tulajdonképpen nem volt akkora tragédia, csak az ő szemszögükből. Történt ugyan is, hogy Narcissa szülei a közös vacsorán bejelentették, hogy megtalálták unokatestvérem számára a tökéletes férjet, a Malfoy örökös, Lucius személyében. Mikor ezt előadták, csak legyintettem.
- Ez várható volt. Nem tehettek ellene semmit.
- De igen, megtagadhatom.
- Amíg kiskorú vagy nem teheted.
- Megtagadom és kész. Nem kényszeríthetnek - mondta Narcissa dühvel a hangjában.
- És én sem engedném - jelentette ki Regulus, megingathatatlan határozottsággal.
- Van fogalmatok róla, hogy mit vesztek a nyakatokba?
- Igen.
- Hülyék - jelentettem ki, s eszem ágában sem volt változtatni az álláspontomon.
- Lehet, hogy azok vagyunk, de ennél van egy sokkal nagyobb problémánk is - nézett rám komolyan Cissy, kék szemeiben rettegés csillogott. - A szüleink azt akarják, hogy csatlakozzon a nagyúr követői közé. Májusig kapott haladékot, bár ez nem jelent semmit, mert vagy igent mond, vagy meghal. - A végét már csak suttogta.
- Mondtam nekik, hogy nem érdekel a halálfalóság, de nem foglalkoztak vele. Apa átkokkal akart rábírni, de még utána is ugyanezt mondtam. Sirius, én félek - folytatta Regulus.
Átkaroltam mindkettejüket. Csak ültünk ott összeölelkezve, s próbáltunk megnyugodni, de nem nagyon sikerült. A napok egyre feszültebben teltek, ahogy közeledett a május. Regulus egyre sápadtabb lett, kedvetlenebb és fakó, úgy nézett ki, mint aki beletörődött a sorsába, de én nem akartam annyiban hagyni.
Remus is észrevette, hogy valami megváltozott, az lett volna a csoda, ha rejtve marad előtte. Egy darabig csak figyelte az eseményeket, majd az egyik este, amit szokásunkhoz híven a Szükség Szobájában töltöttünk, rákérdezett.
- Valami nagy baj van, igaz? - könyökölt fel, hogy lássa az arcomat.
Csak egy aprót bólintottam, nem volt értelme tovább titkolni, de szavakba sem bírtam önteni a dolgot, de mint mindig most is segített, míg végül beszélni kezdtem. Elmondtam az egészet egészen az ötödévünkben megesett csókjuktól, a Malfoyok házassági ajánlatán keresztül, egészen a szüleink akaratáig.
- Mit akarsz tenni? - kérdezte a végén.
- Nem fogom hagyni, hogy megöljék.
- Hogyan akarod megakadályozni?
- Nem tudom, de még kitalálom.
- Ígérd meg, hogy életben maradsz - fúrta a fejét a mellkasomba.
- Megígérem - fogtam a két tenyerem közé az arcát, s kissé megemelve csókot leheltem édes ajkára.
R/S
Persze vannak olyan dolgok, amelyet hiába ígérsz meg, nem tudod betartani, na de ne szaladjuk, ha eddig nem siettünk, csak szépen sorjában.
Mint már említettem, Regulus májusig kapott haladékot az apánktól, vagy inkább Voldemorttól, de a lényeg szempontjából mindegy, mert majdnem ugyanazt jelentette. Próbáltunk valamit kitalálni, de nem igazán volt semmi, amit tehettünk volna, mert végül a legépkézlább javaslat is elvetésre került. Az idő pedig egyre fogyott, így próbáltunk minél több időt együtt tölteni, mert nem tudtuk, hogy lesz-e még, már nem tudtunk semmit. Közben Perselus és Lily is megtudta, s kaptunk is érte a fejünkre, hogy nem szóltunk nekik.
Mindketten arról próbáltak meggyőzni, hogy szólnunk kellene Dumbledore-nak, de hamar megértettem velük, hogy nem nagyon van értelme, mert a Blackekről ugyan köztudott volt, hogy nem vetik meg a sötét magiát, de azt, hogy Voldemort követői lennének még nem tudták rájuk bizonyítani. Így az igazgatónak nem lehetett abba beleszólása, ha a szülő kikérte a gyermekeit. Egy hét minden tanulónak engedélyezett volt. Ez a tény hamar lelohasztotta a lelkesedésüket.
De aztán végleg kifogytunk az időből. Egyik reggel elég korán fenn voltam, s lementem olvasni a klubhelységbe, de már volt ott valaki. Egy fotelban kuporgott, s egy levelet szorított a kezében olyan erővel, hogy az ujjai elfehéredtek. Közelebb mentem, hogy megkérdezzem, mi a baj, s akkor megláttam, hogy Regulus az. Rögtön tudtam, mi van. A léptek zajára felnézett.
- Meg fog ölni. Tudom. Apa délután jön értem - mondta remegő hangon.
Leültem a fotel karfájára és átkaroltam.
- Soha nem fogom hagyni, hogy meghalj. Veled megyek.
- Azt nem lehet. Nem teheted! Apa megöl, mikor meglát.
- Nem érdekel, de akkor sem hagyom.
- Sirius... - csuklott el a hangja, s kitört belőle a zokogás.
Az egész nap nagyon furcsán telt, mintha filmen nézném a körülöttem lévő dolgokat. A levélről senkinek sem beszéltünk, még Narcissának sem mondta el. Ebédnél ránéztem a sápadt arcára, és elszorult a szívem.
Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy holnapra nem lesz többé, így minden győzködése ellenére, mikor megláttam, hogy a hoppanálási pont felé indul, óvatosan követtem. Az erdőben már ott várt apánk. Megbújtam a fák között és figyeltem őket.
- Végre itt vagy! Induljunk! - Hangja szinte már sziszegő volt.
- Nem - mondta Regulus határozottan, mindenféle félelem nélkül.
- Mit mondtál?
- Azt, hogy nem megyek sehova.
- Már pedig velem jössz!
Na, eddig bírtam.
- Hagyd békén!
- Ki az? - kérdezte apánk a hang irányába fordulva, de nem látott senkit.
- Csak én - léptem elő a fák közül.
Először csak nézett, majd felismerés jelent meg az arcán.
- Te! Hogy mered elém dugni a képed?!
- Csak meg akarom akadályozni, hogy elkövess egy újabb végzetes hibát - fogtam rá a pálcámat, de ő sem késlekedett, hogy előhúzza az övét.
Mondjuk az esélyeim nem voltak jók, amit tetézett, hogy a Regulusért való aggódásban elfelejtettem a kifinomult érzékeim hangjait, így későn vettem észre, hogy apám nincs egyedül.
Mikor következőleg magamhoz tértem, korom sötét vett körül, s valami keményen feküdtem. Egy tábortüzet vettem észre, amit fehér maszkos alakok álltak körül félkörben. Középen egy trón állt, amin megláttam őt. De tovább nem tudtam nézelődni, mert valaki talpra rántott.
- Végre felébredtél, te fattyú! - Azonnal felismertem nagyapám hangját.
A félkör közepére rángatott, ahol már ott állt Regulus. Összenéztünk.
- Üdvözöllek körünkben, Mr Prewett, vagy inkább Mr Black - állt fel a kígyószerű alak a székről, majd odalépkedve hozzánk, és negédesen folytatta. - Talán ismerős lehet neked ez a hely. Ahogy a nagyapádtól hallottam itt váltál ígéretes aranyvérűből egy eldobott korccsá.
Erre kissé megremegtem. Az az a hely, ahol életem megváltozott, és most itt fog véget érni? Pánik kezdett felkúszni a mellkasomon. Végül a torkomban állapodott meg, elvágva bármilyen megszólalási lehetőséget. Csak néztem, s nem tudtam, mi lesz ezután, de a Nagyúr rendületlenül folytatta.
- Úgy hallottam, hogy egyikőtök sem hajlandó a szolgáim sorai közé lépni. Ez igen sajnálatos, de megadom a lehetőséget, hogy másként döntsetek, s túléljétek. Így még egyszer megkérdezem. Hajlandóak vagytok engem szolgálni?
- Soha! - vágtuk rá egyszerre.
- Hát, legyen. Az itt lévőkre bízom, hogy rábírjanak ennek ellenkezőjére. Ha nem sikerül, nem éritek meg a holnapot. Kezdhetitek!
- Ne! - lépett Regulus elé anyánk. - Kérlek, adj még neki időt!
- Volt elég ideje. Kotródj! - sziszegte Voldemort, s egy pálcaintéssel elkábította anyánkat.
Az első átok nem váratott sokáig magára. Először váratlanul ért a fájdalom, de próbáltam nem üvölteni, s közben végig Regulust figyeltem. Összeszorított fogakkal tűrt, s még annyi hangot sem adott ki, mint én. Az egyik szünetben, amit két kör között tartottak, odasuttogta.
- Nem akartam, hogy te is meghalj velem. Miért jöttél utánam?
- Mondtam már, nem hagyom, hogy meghalj. Én... - de a további beszédet újabb átoksorozat vágta el, az utolsó, aminek a végén már mindketten a vérünkben és hányadékunkban feküdtünk. Összetörten és megalázottan.
S Voldemort, aki eddig a trónusáról nézte a műsort odalépett fölénk, s a következő pillanatban már talpra voltunk állítva egy varázslat fogságában. Tudtuk, hogy itt a történet vége, s hogy a remény elhagyott minket, de nem adtuk meg neki azt az örömet, hogy győzzön. Mikor megkérdezte, újfent nemet mondtunk, így felénk emelte a faragott csontszín pálcát. Behunytam a szemem, mert azt hittem, rám súlyt le a halál előbb, de mikor elhangzott a két gyilkos szó, nem éreztem semmit, de hallani annál inkább hallottam. Walburga fülsértő sikolyát, s erre kinyitottam a szemem. Regulus mellettem feküdt a földön, engem pedig még mindig fogvatartott az előző varázslat. Nem akartam elhinni, az agyam azt ismételgette, hogy nem lehet igaz. Nem lehetséges.
De a Nagyúr nem hagyott elmerülni a tagadás és a gyász képlékeny bugyraiban, hanem nagyon is visszatérített a valóságba. Arcom előtt megjelent csontos tenyere, s hosszú ujjait ezüstös anyag vette körül, valami hártyaszerűség volt.
- Most végleg megtanulod, hogy nem szabad játszani velem. Elérem, hogy úgy sikoltozz, mint életedben még soha.
Ujjai hozzáértek az arcomhoz. Az ezüst burok úgy égetett, mintha tüzes parázzsal vájtak volna az arcomba. Sikoltottam, de már nem érdekelt. Fájt még lélegezni is, aztán az egész abbamaradt, de már nem érzékeltem semmit. Csak tompán hallottam a zajokat, majd egyszer csak éreztem, hogy valaki a karjába vesz, de nem tudtam reagálni rá, minden összemosódott. Beszélt hozzám, de nem értettem, próbált visszahozni a világosságra, de a bennem lézengő árnyak mindig legyőzték.
R/S
Legközelebb a gyengélkedőn tértem magamhoz. Nem tudtam mozdulni és mindenem fájt, elöntött a teljes kétségbeesés, amíg meg nem éreztem Remus körém fonódó karjait, s meghallottam egyenletes szuszogását. Jó darabig néztem a nyugodt, sápadt arcot, majd újra visszaaludtam.
Még aznap halk beszélgetésre eszméltem. Először csak foszlányokat kaptam el, majd egész mondatokat.
- Gyerekek, jobb lenne, ha pihennétek egy kicsit - hallatszott Alice fáradt hangja.
- Nem, maradunk - jött a válasz egyöntetűen.
- Majd szólok, ha lesz változás.
- Nem kell. Már ébren vagyok. - A hangom halk volt és rekedt.
- Sirius?
Remus majdnem összeroppantott olyan erővel ölelt.
- Fáj - nyögtem, mire a szorítás gyengült, de a biztonságos karok ott maradtak körülöttem.
- Annyira örülök, kisfiam - puszilta meg az arcomat anya, lágyan végigsimítva a hajamon.
Hamarosan már újra aludtam.
R/S
Szinte az egész nyár a lábadozásommal telt. Remus és Alice nem tágítottak mellőlem, sőt Narcissa is a Roxfortban maradt. Megtagadta a Lucius Malfoyjal való eljegyzését, és a hazamenetelt is. Amiért ezt megtehette az volt, hogy hamarosan betöltötte a tizenhetet, így kikerült a szülői gyámság alól.
Narcissa csak létzengett. Folyamatosan sápadt volt, alig evett, s szótlanságba burkolózott, vagy éppen sírt, mikor már képtelen volt elviselni a bánatot. Belebetegedett a fájdalomba, amit Regulus elvesztése okozott neki. Én vele ellentétben nem tudtam gyászolni rendesen, csak hagytam, hogy a bánat belülről emésszem, mint élősködők a tehetetlen testet. Fájt és égetett, de nem tudott utat törni magának egészen a hetedévem kezdetéig.
Már kiengedtek a gyengélkedőről, s újra járhattam iskolába. Ez a tény sem változtatott ugyan sokat a hangulatomon, bár most már anya és Remus mellett Lily és Perselus is bőszen próbálkozott, hogy ez ne így legyen, de nem jártak nagy sikerrel lelkem gátjának áttörésében. Annál inkább Lucius Malfoy.
Egyik délután mikor éppen a Szükség Szobájában üldögéltünk Remusszal, Perselus rontott be.
- Azonnal velem kell jönnötök! - kiáltotta, a közömbösség álarca helyén most tömény kétségbeesés ült.
- Mi történ?
- Lucius Malfoy elvitte Narcissát. Az egyik elsős látta, amit a Tiltott Rengeteg felé cipeli.
- Merlinre!
- Gyerünk! Lilyt már elküldtem Dumbledore-ért - vette elejét a szörnyülködésnek Perselus.
Még ilyen gyorsan soha nem tettem meg az utat, a hetediktől a Rengetegig. Mikor megtaláltuk őket, egyáltalán nem várt látvány fogadott. Narcissa ruhái szanaszét hevertek a földön, amik végül is hozzájuk vezettek. Majd megláttuk őket. Cissy félig összeverve nyöszörgött, miközben Malfoy lefogta, s önelégült, élvező képpel ütemesen mozgott rajta, kielégítve beteges vágyait.
Éreztem, hogy eluralkodik rajtam a mindent elsöprő düh. Minden egyszerre tört ki. A bánat, a keserűség, a fájdalom, a gyász. Amit a bennem élő szörnyeteg röhögve fogadott, élvezettel, kéjesen.
Halványan érzékeltem, hogy erős, gondoskodó karok fognak le, hogy megnyugtassanak, de nem tudtam hinni nekik, akkor nem, s a farkas elszakította béklyóit. Égni kezdett a szemem és a kezem is fájni kezdett, ahogy a körmeim előtűntek, de ez semmi volt, mert az ínyem egyenesen parázslott, ahogy az éles fogak előtűntek, s húsért kiáltottak. S már Remus karjai sem voltak képesek megállítani. Félig állatként vetettem magam Malfoyra, és haraptam karmoltam, ahol értem, s már épp a torka jött volna, mikor éreztem a belém ütköző átkokat, melyek elvágták ébrenlétem fonalát.
R/S
Az egész eredménye az lett, hogy az Azkaban még egy fogollyal bővült. Na persze, mielőtt valaki még azt hinné, nem én kerültem oda, én csak a lelkiismeretem börtönében vergődtem, mely újabb sérelmet írt fel a számlájára. De volt a kitörésemnek más következménye is, még hozzá egy eléggé váratlan következménye. Körülbelül öt héttel az erőszak után kiderült, hogy Narcissa terhes. Az a szemét örökre itt hagyta örökét. Végül képtelen volt elvetetni, amivel ugyan nem értettünk egyet, de nem nekünk kellett dönteni. Mellette álltunk, s megvédtük egymást bármi jött is, mert tudtuk, hogy még nincs vége a rossz dolgoknak.
Napról napra jobban éreztük a végső összecsapás szelét, mert Voldemort most már nem titokban akciózott, hanem nyíltan lépett fel a Minisztérium és az aurorok ellen, s nem titkolt szándékkal Roxfortot akarta. Minden percben tudtuk ezt, s egyre nagyobb méreteket öltött a feszültség és a félelem, mely mindenki idegeit kikezdte.
Egyik nap éppen a könyvtárba tartottam, mivel Remusszal megbeszéltük, hogy ott készülünk a R.A.V.A.SZ-ra, mikor suttogó hangra lettem figyelmes.
- Hé, Prewett!
Mikor a hang irányába fordultam az egyik páncél mögött James Pottert pillantottam meg.
- Mit akarsz, Potter?
- Szeretnék beszélni veled. Fontos.
- Miről?
- Elmondom, de nem itt.
Valami hülye ötlettől vezérelve a Szükség Szobájához vezettem. Mikor már benn voltunk, érdeklődve néztem rá.
- Mi olyan fontos, Potter?
- Segítened kell!
- Miben?
- A féreg legyőzésében. - Nem kellett sokat találgatnom, hogy kire utal a megnevezés.
- Miért pont én?
- Mert ugyanannyi okod van rá, mint nekem. Igazam van?
- Az lehet, de még így sem értem, hogy mért pont én.
- Láttam, mit tettél Narcissáért.
Rögtön rá akartam kérdezni, hogy hogy jön ide Cissy, de mikor eljutott agyamig a szavak jelentése, az bennem fakasztotta a szót.
- Te ott voltál? - kérdeztem rá hitetlenkedve.
- Követelek benneteket.
- Miért?
Erre lehajtotta a fejét, s a földet kezdte el pásztázni.
- Szerelmes vagyok - suttogta.
- S ahhoz nekem, mi közöm? - vontam vállat, majd egy furcsa balsejtelem kezdett megfogalmazódni bennem. - Ugye nem belém?
Ekkor felkapta a fejét, s az arcára visszatért a szokásos gúnyos kifejezés.
- Ne nevettesd ki magad, Prewett. Nem érdekel a koszos hátsód.
Azért se vettem fel a dolgot.
- Akkor meg?
- Narcissát szeretem.
- Hogy? Ezt komolyan mondod.
- A legkomolyabban.
- De mi közöm nekem ehhez?
- Szeretném, ha segítenél Voldemort elpusztításában.
- De mégis hogyan?
Ezután egy hosszú haditervet vázolt fel, ami legalább száz sebből vérzett, de mégis belementem.
R/S
Voldemort támadása nem váratott sokáig magára. Pontosan Regulus halálának első évfordulójára időzítette. Május huszonkettő. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot. Emlékszem a szükség szobájában voltunk Remusszal, mikor Lily berontott és közölte, hogy betörtek a kastélyba, majd kiviharzott. Belenéztem Remus félelemtől csillogó borostyán szemeibe, s bátorítólag megszorítottam a kezét. Egy pillanatra szorosan átölelt, majd egy forró, szenvedélyes csókkal tapasztotta be a számat, egy olyannal, mellyel ritkán ajándékozott meg, s a gyengéd testvérei után, ez a fajta nyelvjáték eléggé intenzíven hatott rám.
Pillanatokkal később már lefelé rohantunk, s belevetettük magunkat a lent folyó harcba. Hiába próbáltam a közelében maradni, elvesztettem szem elől, s csak reménykedni tudtam, hogy nem esik baja. Néha megláttam Lilyt, Perselust és Narcissát is, aki egyre gömbölyödő hasa ellenére szintén ott harcolt. Egyre kétségbeesettebbé vált a küzdelem, s nem mi álltunk nyerésre. A szememmel folyamatosan Pottert kerestem, miközben hárítottam és viszonoztam a felém jövő átkokat. Egyszer csak valaki elrántott az egyik átok útjából, s arrébb vonszolt az egyik fal mögé. Nem láttam ki az, aztán a feje előtűnt, mikor levett róla egy láthatatlan valamit.
- Potter! Mi...?
- Egy láthatatlanná tévő köpeny, de nem érdekes. Készen állsz?
Bólintottam. Határozottan néztünk egymásra. Nem voltunk biztosak benne, hogy bármit is elérünk vele, de meg kellett próbálnunk. A Potter által kitalált varázslat egy bonyolult igéből állt, melyet maga Potter fejlesztett ki. Az ötlet akkor pattant ki a fejéből, mikor egyik háztársán Peter Pettegrewn meglátta a Sötét Jegyet. Úgymond rajta kísérletezett. Annak a szerencsétlennek többször volt része exmemóriemben, mint talán az egész varázsvilágnak együttvéve, bár Potter vigyázott, hogy ne tegyen túl nagy kárt benne, bár ez Pettegrew esetében nem sokat számított volna.
A lényege az volt, hogy a Sötét Jegyen keresztül blokkolta a varázserőt. Nagyon erős varázserő kellett hozzá, mert folyamatosan fenn kellett tartani a bűbájt ahhoz, hogy célt érjen vele az ember. Ez a cél pedig nem volt más, mint a halálfalók kiiktatása, hogy esélyt adjunk Dumbledore-nak Voldemort elpusztítására.
Így hát nem vártunk tovább. Elkezdtük halkan mormolni a varázslatot. Először nem történt semmi, aztán, mintha minden halálfalót Sóbálvány Átokkal sújtottak volna. Mindannyian a földön kötöttek ki. Egy pillanatra mindenki megzavarodott, majd az aurorok, a diákok és a tanárok leengedték pálcáikat. Dumbledore Voldemort elé lépett, s végtelennek tűnő harc kezdődött.
Próbáltuk fenntartani a varázslatot Potterrel, de az idő előre haladtával egyre nehezebben ment. Az erőm egyre fogyott, ahogy a halálfalók ereje hadakozott a varázslat ellen, de nem engedtük el. Kitartottunk, de aztán végre vége lett. Voldemort holtan esett össze, de hagyott egy kis ajándékot, ugyanis minden halálfalója belehalt, s kis híján én is. Potternek köszönhettem, hogy végül túléltem, bár ő nem volt ilyen szerencsés. Ugyanis mikor éreztük, hogy minket is el fog érni a pusztító mágiahullám, akkor Potter kitaszított a közösen létrehozott varázstérből, de magát már nem tudta megmenteni.
Végre vége szakadt a rémálomnak, amely egész eddigi életemet végigkísérte, bár a belső árnyak továbbra sem hagytak nyugodni, melyek az emlékekkel együtt talán örökre velem lesznek, de talán képes leszek elhallgattatni őket.
Hamarosan túlestünk a R.A.V.A.SZ-on, s kikerültünk az életbe, ami egy jobb jövővel kecsegtetett. Alice, aki időközben összeköltözött egy mugli orvossal, felajánlotta, hogy költözzünk a házunkba, mert nem igazán akaródzott egyikünknek sem elszakadni a másiktól, így öten költöztünk.
Körülbelül beköltözésünk után egy hónappal megszületett Narcissa kisfia Draco. Szerencsére egyedül csak a szeme hasonlított Malfoyra a többi vonásában az anyjára ütött. Két évre rá született meg Lily és Perselus első gyermeke, aki a Harold Perselus nevet kapta, de mi egyszerűen csak Harrynek hívtuk. Három év múlva az ikrek, Janus és Jana követték.
Remus és én pedig újra boldogok kezdtünk lenni, bevarrtuk egymás sebeit, néha odaadó szeretettel, míg máskor mindent elsöprő szenvedéllyel.
Tovább az epilógushoz>>