Harry Potter - Leckék az életről - 4. fejezet - END
CÍM: Leckék az életről
CSAPAT: Tanítvány
KULCS: Perselus Piton
JOGOK: a Harry Potter könyvek világa J. K. Rowling tulajdona, a jogokat csak ő és az általa meghatalmazott társaságok birtokolják. Nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.
MŰFAJ: kisregény, dráma, angst, akció, mentorfic
FIGYELMEZTETÉS(EK): erőszak, kínzás, szereplő halála, OOC Draco, egyéb karakterek is tűnhetnek enyhén OOC-nek, AU
KORHATÁR: 16 év
TARTALOM: Voldemort Perselus Pitont választja Draco Malfoy mentorává. A feladat egyszerű, halálfalót kell nevelnie a fiúból. Azonban nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy a Nagyúr azt eltervezi.
MEGJEGYZÉSEK: A történet készült az V. Malfoy Kihívásra, 2015-ben, a Tanítvány csapatban. A történetben inkább arra fókuszáltam, hogy Draco hogy érzi magát az egyes szituációkban, és nem annyira az események részletekbe menő leírására, kivéve ahol szükséges volt. A történet a hatos és hetes könyvet egyáltalán nem veszi figyelembe.
4. fejezet
A reggelizőasztalnál puskaporos hangulat uralkodott. Ron arca vöröslött az anyjától kapott pofonoktól. Draco, akinek első dolga volt − Madam Pomfrey nagy bánatára − ébredés után elhagyni a gyengélkedőt, most somolyogva ette a rántottáját, amit Mrs. Weasley pakolt a tányérjára egy „Nagyon sajnálom, drágám!” kíséretében. Összevillant a tekintete Ronéval. Ha a kék tekintet ölni tudott volna…
− Megérdemelted! - előzte meg Granger Weasley készülő megjegyzését.
− De Hermione! - tiltakozott Ron.
− Nincs semmi de, Ronald! - torkollta le a barátnője. - Öhm, Drac… Malfoy - fordult zavartan Hermione Draco felé. - Úgy tudom, elég jó vagy rúnaismeretből.
− Igen.
− Lenne egy feladat, amit Dumbledore bízott rám, talán segíthetnél.
− Örömmel, Granger - vigyorgott Draco a láthatóan nagyon is féltékeny Ron Weasleyre.
− Tényleg? - méregette Hermione összeszűkült szemmel a mardekárost.
− Igen.
− Akkor este hétkor a könyvtárban várlak. Öhm… Köszönöm a reggelit, Mrs. Weasley. - Hermione vöröslő fejjel iszkolt ki az ebédlőből Draco nagy derültségére.
− Ha kivigyorogta magát, Mr. Malfoy, akkor jöjjön velem, kérem - szólalt meg az ajtóból Madam Pomfrey.
− Perselus felébredt? - kérdezte kissé döbbenten Draco, nem számított rá, hogy keresztapja ilyen hamar magához tér.
− Igen, Mr. Malfoy. Látni szeretné magát - erősítette meg a fiú feltevését a javasasszony, aki mellett a mogorva Mordon állt.
A fiú azonnal a gyógyító után sietett. A szeme sarkából még látta, hogy Weasley utánairamodik, minden bizonnyal azért, hogy számon kérje az előbbi Grangerrel folytatott párbeszédet, de Rémszem szó szerint elkapta a grabancát.
− Neked nincs dolgod a gyengélkedőn. Velem jössz edzeni, ahogy a haverjaid is - utalt Mordon Deanre és Seamusra.
− De…
− Nyomás! - ragadta fülön Weasleyt az ex-auror.
A másik két említett jómadár is szó nélkül követte őket. Ron visítása egészen a betegszobáig elhallatszott, Draco nagy megelégedésére.
***
Mikor Draco belépett a gyengélkedőre, Perselus az ágyában ült, és épp egy könyvet tanulmányozott az őt körülvevő jókora kupacból, amelybe pergamenek és jegyzetek is keveredtek. Nem nézett ki túl jól, láthatóan minden egyes mozdulat nehézséget okozott neki, mégis megpróbált dolgozni.
− Nem kéne még pihenned? - indított a szőke fiú.
− Neked is jó reggelt, Draco - vetette oda mogorván a férfi.
− Mi olyan fontos, ami nem várhat? - firtatta tovább Draco.
− Próbálok rájönni, hogyan gyorsíthatnám fel a Nagyúr által kért bájitaloknál a főzési időt.
− Te vissza akarsz menni hozzá? - hüledezett a fiú. - Azok u…
− Továbbra is a Rend kéme vagyok, Voldemort pedig úgy tudja, hogy az övé. Nem feltételezi, hogy én küldtelek el akkor este. A leghalványabb fogalma sincs róla - szakította félbe Perselus.
− De hát megkínzott!
− Na és? Gyakran csinálja - vont vállat a férfi, aminek hatására felszisszent a fájdalomtól. - Az elmémbe azonban nem lát bele, és nem is fog.
− Okklumencia - motyogta Draco.
− Pontosan - helyeselt a férfi. - De nem mindegy, mennyire erős a pajzsod. Úgy tudom, anyád elkezdett tanítani az alapokra. - Megvárta a fiú bólintását, aztán a keresztfia arcán átsuhanó fájdalmas kifejezéssel nem törődve, folytatta: - Ezért hívtalak ide. Szeretném, ha tovább tanulnád az okklumenciát.
− De a bájitalok. Nem inkább abban kéne segítenem? - ellenkezett Draco.
− Nem. Azoknak nem engedlek a közelébe, az eddigieket is bánom, hogy megmutattam. Neked más lesz a dolgod. Tessék! - nyújtott a fiú felé pár könyvet a bájitalmester. - Mivel Madam Pomfrey szerint egy ideig még itt kell maradnom, így a tényleges gyakorlást nem kezdhetjük el. Lesz időd, hogy mindegyiket elolvasd és kijegyzeteld. Ajánlom, bármennyire is unalmasnak tűnnek, ne hagyj ki egy részletet sem, mert a gyakorlat elsajátításához fontos az elméleti tudás.
− Nem fogok kihagyni semmit - ígérte a fiú.
− Rendben. Elmehetsz! - bocsátotta el Piton.
− Azért pihenj is - szólt még vissza az ajtóból Draco, de erre már csak egy morgást kapott válaszul.
A szobájába érve dühösen vágta a könyveket az ágyra. Piton megjegyzése egyszerre töltötte el büszkeséggel és fájdalommal. Azt kívánta, bárcsak az anyja taníthatná őt, és nem Piton.
− Mi értelme van így ennek? - bukott ki belőle, és az ágy szélére roskadt.
Jó néhány percbe telt, mire összeszedte magát. Letörölte a makacsul kicsordult könnyeit, és már inkább magára volt mérges, amiért a keresztapját kezdte hibáztatni a helyzetért, holott ő egyáltalán nem volt felelős érte. Végül elhessegette a kínzó gondolatokat, és nekilátott a rábízott feladatnak.
Annyira belemerült a jegyzetelésbe, hogy mikor az órára tévedt a tekintete, döbbenten tapasztalta, hogy munka közben észrevétlenül múltak el az órák. Már majdnem itt volt a Grangerrel megbeszélt találkozó ideje, és még nem is vacsorázott. Gyorsan leírta a soron következő mondatot, aztán elindult a konyhába, hátha lesz még ideje pár falatot bekapni, mielőtt belemerülnének a lánnyal a fordításba. Be kellett vallania magának, kissé izgult, milyen lesz a griffendélessel való munka, de ugyanakkor a rúnák vonzották, így örömmel vállalta a kihívást. Perselus biztosan büszke lesz rá, ha anélkül tudnak együtt dolgozni Grangerrel, hogy szétátkoznák egymást. Igazat kellett adnia a bájitalmesternek, talán sikerülhet új lapot nyitnia élete könyvében, úgy érezte, kész ezt a lépést megtenni. A délutáni rossz és nyomasztó érzéseinek már nyoma sem volt, mire belépett a könyvtárba.
***
Egy hét telt el azóta, hogy Perselustól megkapta a feladatot. Minden jól alakult, a Mordon által vezetett edzések jól mentek, és Grangerrel is sikeres volt a közös munka. Madam Pomfrey mostanra megengedte, hogy a bájitalmester felkeljen, így azon az estén tartották Draco első okklumencia óráját. A fiú, hóna alatt a jegyzeteivel, a Black kúria egy olyan szobája felé tartott, ahol még sohasem járt. Nem tudta, mit várjon az egésztől, ezért nagyon meglepődött, mikor belépett. Egy barátságos, nyugalmat árasztó helyiségben találta magát, aminek a szélén fotelek, két kisasztal és egy kanapé sorakozott, középen pedig egy szabadidőruhába öltözött Piton ült a szőnyegen. Dracónak tátva maradt a szája a látványtól, Perselus azonban nem zavartatta magát, rögtön belekezdett a mondandójába.
− Ülj le velem szemben, Draco! Azokat tedd le valahová - utalt a füzetekre, mikor látta, hogy a keresztfia nem akar megválni tőlük.
− De azok…
− A jegyzetekre most nem lesz szükséged. Gyere! − A fiú engedelmeskedett. Mikor már törökülésben ült, szemben a férfival, az folytatta: - Először is azt fogom megtanítani, hogyan kell ellazulnod. Hunyd be a szemed, és bármit is csinálok, ne mozdulj! - Draco bólintott, és úgy tett, ahogy a mentora mondta.
Először semmi nem történt, aztán megérezte a keresztapja ujjait a halántékán. A masszírozó mozdulatoktól könnyedén ellazult.
Eleinte csak nyugalmat érzett szétáradni az egész testében, majd lassan egy kép jelent meg a fejében. Egy havas gleccser képe. A hó teljesen ellepte Dracót, beburkolta, betömte a száját. Küzdeni akart, de a két kéz továbbra is ott maradt a halántékán, védelmezték őt. Még jobban belemerült a friss porhóba, amely minden gondolatát, emlékét lassan eltüntette. Ezzel együtt már magát a havat sem látta, mert ő maga lett az; eggyé vált vele, ringatózott az azt mozgató széllel.
Aztán az érzés hirtelen megszűnt, és újra Perselus előtt találta magát.
− E… ez érdekes volt - kezdte a fiú félig kábán. - Mi volt ez?
− Megmutattam a saját okklumencia-képemet, és hagytam, hogy elmerülj benne, hogy meglásd. Ez a pajzsom alapja, amit alapesetben senki sem láthat - magyarázta Perselus fáradtan.
− Jól vagy? - kérdezte rögtön Draco, aki kihallotta a mentora hangjából a kimerültséget.
− Igen, csupán fizikailag kissé megterhelő más gondolatait irányítani. Szeretném, ha ezt te is megtanulnád - kérte a férfi.
− Elmerülni a hóban?
− Nem. Meg kell találnod a saját képedet. Ez minél egyszerűbb dolog kell, hogy legyen. Az a lényeg, hogy olyan képet válassz, ami téged jellemez. Ha ez megvan, továbbléphetünk. Most menj! - bocsátotta el Perselus.
− Ne kísérjelek el a gyengélkedőre? - kérdezte Draco még az ajtóból visszafordulva egy aggódó pillantás kíséretében.
− Még be kell fejeznem a soron következő bájitalt - hárította el a segítséget a férfi, így Draco sem firtatta tovább, hanem elindult a szobájába.
***
Újabb egy hét telt el, mire újra találkoztak. Ennyi időbe telt, mire Draco megtalálta a saját képét. Perselus azonban nem volt teljesen elégedett.
− A kertetek. Elismerem, jó választás, mert kapcsolódik hozzád, de túl bonyolult. Koncentrálj egy bizonyos részletére! Kezdjük újra! Legilimens! - A férfi újra betört a fiú elméjébe, aki a kertet állította újra pajzsként, és pár pillanatig ki is tartott a védelem, de aztán szétesett a bájitalmester támadása alatt.
− Nem értem, miért nem működik - lihegte Draco csalódottan.
− Jó irányba haladsz, ne keseredj el. Próbáljuk meg még egyszer.
Perselus most sem kímélte. Úgy látszott, ismét elsöpri, mint eddig, de aztán a fák, a virágok eltűntek Draco elméjéből, és csak a zöld maradt; a fű, melyet ringat a lágy szél. Elmerült benne, eggyé vált a fűszálakkal, amik erősen kapaszkodnak a földbe és nem engednek a szélnek.
Végre sikerült kitaszítania Perselust.
***
Már több napja sikeresen védte az elméjét a mentora támadásaival szemben, így Perselus alkalmasnak nyilvánította arra, hogy kiképzésének egy újabb szintjére lépjenek.
− Lássuk, látod-e a mozdulataimat. - Miután ezt kimondta, a bájitalmester eltűnt, Draco pedig hirtelen a földhöz szegezve találta magát, méghozzá a pálcája nélkül. - Úgy látom, nem - húzta el a száját gúnyosan a keresztapja.
− Mi volt ez? - kérdezte a fiú, miközben mentora felsegítette.
− Mugli harcművészet. Nevezhetjük lefegyverzési technikának. Ha elveszted a pálcádat, még mindig van lehetőséged a harcra, én pedig ezt fogom megtanítani neked - magyarázta Piton.
Draco nagyon nehezen sajátította el a mozdulatokat, de idővel kezdett belejönni. Akkor jött meg igazán az önbizalma az új edzéstípussal kapcsolatban, mikor egy Tonksszal való különedzésen sikeresen alkalmazta az újonnan elsajátított technikát unokatestvérén. Noha Perselust még nem tudta földre vinni, de ez után a siker után legalább olyan kedvvel kezdte ezt is tanulni, mint az okklumenciát.
***
A riasztás hirtelen érkezett. Támadás érte a Rend másik rejtekhelyét, ahol Pansyék és más fiatal rendtagok kiképzése folyt. Szinte mindenkit odaküldtek, kivéve Pottert, Grangert, Lovegoodot, Malfoyt és azokat, akik akkor épp máshol teljesítettek szolgálatot.
Harry megpróbált az öreg lelkére beszélni, de Dumbledore most is hajthatatlan volt, mint mindig, ha róla és a veszélyről volt szó egy mondatban. Draco nem is erőltette, inkább elvonult a Black kúria könyvtárába, és beletemetkezett a rúnákat tartalmazó pergamenek tanulmányozásába, amiknek korábban a megfejtésben segített Grangernek.
− Téged nem is érdekel ez az egész, Malfoy? - rombolta le Potter a koncentrációját.
− De érdekli, a barátai is ott vannak - szúrta közbe Luna, aki Hermione kíséretében Harry mögött jött, bár a tágra nyílt kék szemével nehéz volt teljesen komolyan venni a szavait.
− Ezt jól látod, Lovegood. Mi van, Potter, nem tetszik, hogy Weasley esélyt kapott a harcra, te pedig itt csücsülsz? - próbált visszatérni régi gúnyos stílusához Draco, de az már nem volt ugyanaz, mint régen.
− Ez nem szép tőled, Malfoy! - adott hangot véleményének a griffendéles lány.
− De részben igaza van, Hermione. Sokkal jobb eredményeim vannak, mint Ronnak, Seamusnek vagy Neville-nek, mégse engem küldött.
− Ami azt illeti, Granger még nálad is jobb, Potter - szúrta közbe Malfoy.
− Ti fontosabbak vagytok, Dracónak pedig Piton professzorral kell edzenie - jegyezte meg nagy bölcsen Luna.
− De meghalhatnak! - fakadt ki Potter.
− Ahogy mi is, ha odamegyünk - világított rá a szőke fiú.
− A vita értelmetlen - kezdte Granger, miközben elővette a Rend rövid üzenetek továbbítására használt érméjét a zsebéből. - Erősítést kérnek.
Draco nagyot sóhajtott, mielőtt megszólalt:
− Talán én megpróbálhatom rávenni Dumbledore-t, hogy odaküldjön minket - mondta halkan, de határozottan.
A Potter-Granger páros között néma közjáték játszódott le, aztán Hermione végül megtörte a csendet:
− Ez talán működhet.
Most, hogy alig voltak a Főhadiszálláson, könnyen bejutottak az igazgató itteni irodájába. Csak Kingsley és az igazgató tartózkodott odabent, Dumbledore pedig rögtön észrevette a négy fiatalt, amint azok beléptek az ajtón.
− Tudom, miért jöttetek, de a válaszom továbbra is nem.
− Talán tudok olyat mondani, amivel meggyőzöm - kezdte Draco, mire az idős mágus intett, hogy folytassa. - A halálfalók nem számítanak arra, hogy megjelenhetek, mert azt hiszik, hogy egyszerűen csak megszöktem. Fel sem merül bennük, hogy keresztezhetem az útjukat.
− Ebben lehet valami, Albus - értett egyet Kingsley szinte azonnal. - Továbbá megjegyezném, hogy Harryre sem számítanak. Meglephetnénk őket. Ami Hermionét és Lunát illeti, ők is okozhatnak meglepetést.
Az igazgató elgondolkodva kezdte dörzsölgetni a szakállát, miközben a lehetőségeket mérlegelte. Pár perc után meghozta döntését.
− Alastor szerint az ifjú Malfoy jó szövetséges, és ezt magam is így gondolom - Dumbledore félholdalakú szemüvege mögül derűs tekintettel nézett Dracóra. − Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem, fiam. Mehettek. De ha kérhetem, emlékezzetek Mordon szavaira.
− Tudjuk, igazgató úr, lankadatlan éberség - csicseregte Luna.
− Úgy van.
− Albus, megjött Bill és Arthur - dugta be a fejét Molly az ajtón.
− Akkor gyerünk az előtérbe. - A fiatalok és Kingsley elindultak Dumbledore után, de Molly megtorpant.
− Mit jelentsen ez, Albus?
− Ők is mennek, Molly.
− De…
− Nincs most időnk erre.
Arthur és Bill már várták őket. Dumbledore egy már korábban előkészített zsupszkulcsot vett elő a talárjából, és középre lebegtette.
− A közeli erdőben tesz le benneteket. Ez biztonságosabb. - A kérdő tekinteteket látva még hozzátette: - A hoppanálás hangjára felfigyelnének. Te vezeted őket, Kingsley! Sok sikert!
Egyszerre érintették meg a rozoga órát, mire beszippantotta őket az örvény, hogy aztán egy tisztáson dobja ki őket. Rögtön hallották a csata hangjait, színes fények szelték át a levegőt, ahogy a két tábor hadakozott egymással.
− Lesből támadunk, akit lehet, távolról leszedünk, majd pedig csatlakozunk a többiekhez. Vigyázzatok magatokra és egymásra. Akció indul!
A fák takarásában indultak el. Hamarosan látni lehetett a rejtekhely épületét és a barátaikat, akik láthatóan vesztésre álltak a halálfalókkal szemben. Három irányból közelítettek. Kingsley és Luna jobbról, Bill, Harry és Draco balról, Arthur és Hermione középről. Granger első gumilábrontása rögtön eltalált egy halálfalót, amit a többiek átkai követtek.
A hirtelen a semmiből jött támadás a várt módon megzavarta az ellenfeleiket, azonban nem mindenkit. Bella épp Ronnal küzdött, közel Dracóék csapatához. Weasley elég jól bírta a nő által diktált iramot, sőt néha-néha támadnia is sikerült. Arca a dühtől olyan vörös színt öltött, mint a haja.
− Megfizetsz, amiért bántottad Neville-t! - kiáltotta magából kikelve a fiú, miközben útnak indította kombinált varázslatát, amit sajnos a nő könnyedén kivédett.
− Ó, a Weasley baba csak ennyit tud? - gúnyolódott Bellatrix. - De sebaj. Crucio! - Ron elugrott a kínzóátok elől, de rosszul lépett és hátraesett, pont Longbottom vérző teste mellé.
− Hihihi, most véged van! - indult meg Bella a földön heverő Ron felé, arcán ragadozó vigyorral. - Mivel is kezdjem? - vágott töprengő arcot Lestrange.
A gondolatnyi időt kihasználva, Draco nem tétovázott.
− Fedezzetek! - szólt hátra két társának, majd kiugrott a fák közül.
Nem késlekedhetett. A Perselustól tanult technikát használva gyorsan a nagynénje mögé került. Bal kezével szorosan átkarolta a nő nyakát, míg a másikkal kiverte a pálcát a kezéből, majd egy rántással a földre vitte. Bellát olyan váratlanul érte ez a fajta támadás, hogy mire reagálhatott volna rá, már a földön feküdt Bill bénító átkának béklyójába zárva.
− Egyben vagy, Weasley? - hajolt le Ronhoz Draco.
− Ezt hogy csináltad? - ámuldozott Weasley a másik támadására célozva.
− Egyszerű mugli közelharc.
− Ezt később vitassátok meg, még nincs vége a csatának! - figyelmeztette őket Harry, miközben egy újabb átkot hárított, ami majdnem eltalálta Dracót. - Draco, úgy látszik, népszerűtlenebb vagy a halálfalók körében, mint én.
− Lehetséges - húzta el a száját a szőke.
Draco ezután gyorsan felsegítette Ront, majd ők is újra belevetették magukat a csatába. Furcsa volt számára Potterék mellett küzdeni. Nem úgy harcoltak, mint a halálfalók, nem akartak letarolni, megsemmisíteni mindent egy hibás eszme érdekében. Csak túl akarták élni, lehetőleg úgy, hogy közben megmentik a barátaikat, a szeretteiket. Látta, ahogy Granger vállvetve harcol Pansyvel - összhangban, egymásért -, mintha már nagyon régóta ezt csinálnák, és az sem kerülte el a figyelmét, ahogy Blaise megvédte Lunát egy felé szálló átoktól. A hangsúly az egységen, az összetartáson volt, azon, hogy segítsék a társaikat, fedezzék egymás hátát a küzdelemben, ahogyan azt ő is tette Potterrel. Már tudta, mit akart üzenni neki Perselus, hogy mire kapott új esélyt. Feltárult előtte egy új élet lehetősége, ahol a távoli jövőben új barátokra lelhet, és ő nem akarta elvesztegetni ezt az esélyt. Így hát teljes erőbedobással küzdött a Rend oldalán, hogy megmaradjon ez a számára eddig ismeretlen, önzetlen odaadással teli világ.
***
A csata a Rend győzelmével zárult. Az elfogott halálfalókat a minisztériumba, a súlyosabb sérülteket pedig a Mungóba vitték. A többiek a Grimmauld térre hoppanáltak. A Főhadiszállásra visszaérve Draco csak egy dolgot akart; beszélni Perselusszal. Minden összekuszálódott benne. Egyszerre érzett diadalt a sikeres csata után, örömöt és megmagyarázhatatlan módon olyan melegséget, amit életében soha nem tapasztalt eddig. Foghatta volna a még mindig benne dolgozó adrenalinra, de tudta, hogy más az oka ennek. Együtt harcolt Potterékkel. Védte őket, és ők is védték őt, amiről eddig azt hitte, hogy lehetetlen. A csata igaz bajtársakká kovácsolta őket, amiről hamarosan a Nagyúr is tudomást szerez majd, de meglepő módon ez egyáltalán nem bánta.
Azonban bármennyire is szeretett volna, nem indulhatott rögtön a keresztapja keresésére, mert először Madam Pomfrey tartóztatta fel és látta el a sebeit, utána pedig maga Potter állta útját.
− Köszönöm, hogy kiálltál mellettünk, és a segítségeddel mi is csatlakozhattunk a harchoz - kezdte a griffendéles.
− Az öreget nem könnyű meggyőzni, én csak megpróbáltam logikusan érvelni - hárított a mardekáros.
Erre Harry elmosolyodott, amit Draco kis tétovázás után viszonzott.
− Örülök, hogy együtt harcolhattam veled - folytatta Potter már-már ünnepélyesen, és a kezét nyújtotta a szőke fiú felé. - Remélem, még lesz rá alkalmunk… − Itt félbehagyta a mondatot, és némán várta a másik reakcióját.
Draco tekintete Ronra siklott, aki Seamus és Dean gyűrűjében ült, és fintorogva tűrte Madam Pomfrey ténykedését körülötte. Összevillant a tekintetük, de a fiú nem azt látta a vörös hajú tekintetében, amire számított. Nem gyűlöletet vagy megvetést, hanem hitetlenkedést és némi hálát. Zavartan kapta vissza a pillantását Potterre, aki még mindig tartotta a kezét; türelmesen várt rá. Draco előrenyújtotta a sajátját, és egy örökkévalóságnak tűnő idő után belecsúsztatta a kissé érdes, meleg tenyérbe, amely nagy bizalommal szorította meg a sápadt, izzadságtól nyirkos kezét.
− Én is remélem - szólalt meg nagy sokára Draco.
Egy pillanatig csak néztek egymás szemébe, vizsgálgatva a másikat, majd mikor a pillanat megszakadt, egy biccentéssel elváltak. Immár nem ellenségként, hanem szövetségesként, leendő barátokként. Dracónak tényleg sok mondanivalója volt Perselus számára.
A bájitalmestert néhány perc után a laborjában találta meg. A Voldemortnak szánt bájitalokat készítette elő. Ez megakasztotta a szőke fiút.
− Hamarosan indulsz? - A hangja teli volt feszültséggel és aggodalommal.
− Még nem, nincs kész az összes bájital, de nem szeretek mindent az utolsó pillanatra hagyni - válaszolta a férfi kurtán, miközben fürkésző tekintettel nézett Dracóra. - De nem azért jöttél, hogy segíts.
Nem kérdés volt, hanem megállapítás, és a fiúnak rá kellett jönnie, hogy mentora még mindig könnyűszerrel átlát rajta.
− Nem - ismerte be. - A csatáról akarok veled beszélni.
− Ezt mindjárt gondoltam. Hallottam, hogy derekasan helytálltál - dicsérte meg Perselus, miközben a pakolást befejezve leült egy székre, és intett Dracónak, hogy foglaljon helyet vele szemben.
− Gondolom, Dora mesélt.
− Ó, igen, bejött egy pár perce néhány bájitalért, és közben ódákat zengett rólad és a páratlan harci képességeidről - jegyezte meg Piton némi szarkazmussal a hangjában, megpróbálva utánozni Tonks stílusát.
A fiú felnevetett, de a mosoly, ahogy jött, úgy le is hervadt az arcáról Perselus komoly ábrázata láttán.
− Hogy érzed magad? - kérdezte Perselus immáron komolyan. Némi aggodalom színezte át a hangját, amit a fiú még mindig képtelen volt megszokni, ezért félrenézett. - Nézz rám, Draco! - Az állánál fogva visszafordította a fejét. - Hogy érzed magad? - kérdezte megint, még finomabban, mintha egy kisgyerekhez beszélne.
− Jól. Kicsit furcsán, de tényleg jól.
− Valóban? Kifejtenéd?
− A Rend módszere tényleg más. Együtt harcolnak, összefognak, védik egymást és… és nem ölik meg az ellenséget, nem mészárolnak le senkit, mint a halálfalók. Ez más, mint amit eddig láttam, amiben felnőttem. Én… én nem tudom pontosan megfogalmazni, de Potterék nem kegyetlenek még az ellenségeikkel sem. Olyan… − Draco itt elhallgatott, és zavartan kezdte bámulni a padló kövezetét.
− Emberségesek? − Perselus kérdésére a fiú felkapta a fejét. A szürke szempárban bizonyosság gyulladt, és határozottan bólintott. - Ezek szerint eljutott hozzád, amit tanítani próbáltam neked. Minden ebben a különbségben rejlik, de ez a felismerés csak a kezdet. Az úton neked kell végigmenned, de nem leszel egyedül.
Draco válaszolni akart, de ekkor kopogtattak az ajtón.
− Szabad! - szólt ki Perselus, tekintetével üzenve keresztfiának, hogy később még visszatérnek a témára, majd mindketten felálltak. Az ajtó óvatosan nyílt ki, és egy félszeg Ronald Weasley lépett be rajta. - Mit óhajt, Mr. Weasley? - szegezte neki a kérdést mogorván a bájitalmester.
− Nem magához jöttem, professzor. Malfoyjal szeretnék beszélni - mondta Ron kissé sután. − Nem mehetnénk valahová, ahol nyugodtan beszélhetünk?
− Mondd itt. Nincsenek titkaim Perselus előtt. - Draco összefonta a karjait a mellkasa előtt, és bizalmatlanul bámult a vörös hajúra. Nem akart újabb meglepetést vagy támadást.
− Hát, jó. Én csak meg szeretném köszönni, hogy megmentetted az életemet - kezdte Ron, de Draco gúnyosan szakította félbe.
− Granger beszélt erre rá vagy Potter? - kérdezte Malfoy gúnyosan.
− Nem, nem vártam meg, hogy bármelyikük is szónokoljon. Rögtön ide jöttem, miután Madam Pomfrey ellátott - felelte Weasley őszintén. - Tényleg szeretném megköszönni. Nagy voltál. - Az arca olyan színt öltött erre, mint a haja, de rendületlenül folytatta: - Az a mozdulat fenomenális volt! Megtanítod nekem?
Dracót igencsak meglepte a fiú hirtelen lelkesedése és az elszántsága, de azt is észrevette, hogy szavai mögött nyoma sincs a korábbi ellenségeskedésnek vagy hazugságnak.
− Megtaníthatom - kezdte. - De még én sem tudom tökéletesen, mert Perselus csak nem régen tanította nekem is, de… − itt Perselusra nézett, aki kis idő múlva bólintott, tudván, hogy mit kérdez kimondatlanul is Draco. - Csatlakozhatsz hozzánk az edzésen, ami, ha jól emlékszem, fél óra múlva kezdődik.
− Ahogy mondod, Draco - helyeselt Perselus. - Akkor pontosan harminc perc múlva önt is várom az edzőteremben - intézte Ronhoz a szavait.
− Köszönöm, uram! - hálálkodott Ron még önmagát is meglepve.
Piton még vetett egy szúrós tekintetet a vörös hajú fiúra, majd ennyit mondott:
− Ne késsen, Weasley! − Erre a bátor griffendéles kiiszkolt a laborból, Draco pedig nevetve követte.
A bájitalmester még hosszan nézett védence után. Büszke volt a fiúra, aki ilyen rövid idő alatt, ilyen hosszú utat tett meg. Egyedül képtelen küldetés lett volna, de akadtak, akik hittek benne, és ők elérték, hogy higgyen másokban és saját magában. Elmerengő gondolatai közepette egy emlék villant fel az elméjében arról a meghatározó pillanatról az életében, amikor mellette állt ki valaki:
− Dumbledore mondta nekem egyszer - kezdte akkor Potter. − A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában.* Piton professzor úgy döntött, hogy mellénk áll és kémkedik értünk. Ne támadjátok őt, hanem gondolkozzatok el az igazgató szavain!
Ő és Draco voltak a legjobb példák erre az Albus által kimondott alapigazságra. Perselus remélte, hogy lesz elég ideje jóval több mindenre megtanítania még a fiút, mert ez még csupán az út eleje… Egy ígéretes új kezdet felé.
-------------------------------------------------
* Az idézet J. K. Rowling: Harry Potter és a Titkok kamrája című könyv 309. oldaláról való, a 18. fejezetből.
Vége
CSAPAT: Tanítvány
KULCS: Perselus Piton
JOGOK: a Harry Potter könyvek világa J. K. Rowling tulajdona, a jogokat csak ő és az általa meghatalmazott társaságok birtokolják. Nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.
MŰFAJ: kisregény, dráma, angst, akció, mentorfic
FIGYELMEZTETÉS(EK): erőszak, kínzás, szereplő halála, OOC Draco, egyéb karakterek is tűnhetnek enyhén OOC-nek, AU
KORHATÁR: 16 év
TARTALOM: Voldemort Perselus Pitont választja Draco Malfoy mentorává. A feladat egyszerű, halálfalót kell nevelnie a fiúból. Azonban nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy a Nagyúr azt eltervezi.
MEGJEGYZÉSEK: A történet készült az V. Malfoy Kihívásra, 2015-ben, a Tanítvány csapatban. A történetben inkább arra fókuszáltam, hogy Draco hogy érzi magát az egyes szituációkban, és nem annyira az események részletekbe menő leírására, kivéve ahol szükséges volt. A történet a hatos és hetes könyvet egyáltalán nem veszi figyelembe.
4. fejezet
A reggelizőasztalnál puskaporos hangulat uralkodott. Ron arca vöröslött az anyjától kapott pofonoktól. Draco, akinek első dolga volt − Madam Pomfrey nagy bánatára − ébredés után elhagyni a gyengélkedőt, most somolyogva ette a rántottáját, amit Mrs. Weasley pakolt a tányérjára egy „Nagyon sajnálom, drágám!” kíséretében. Összevillant a tekintete Ronéval. Ha a kék tekintet ölni tudott volna…
− Megérdemelted! - előzte meg Granger Weasley készülő megjegyzését.
− De Hermione! - tiltakozott Ron.
− Nincs semmi de, Ronald! - torkollta le a barátnője. - Öhm, Drac… Malfoy - fordult zavartan Hermione Draco felé. - Úgy tudom, elég jó vagy rúnaismeretből.
− Igen.
− Lenne egy feladat, amit Dumbledore bízott rám, talán segíthetnél.
− Örömmel, Granger - vigyorgott Draco a láthatóan nagyon is féltékeny Ron Weasleyre.
− Tényleg? - méregette Hermione összeszűkült szemmel a mardekárost.
− Igen.
− Akkor este hétkor a könyvtárban várlak. Öhm… Köszönöm a reggelit, Mrs. Weasley. - Hermione vöröslő fejjel iszkolt ki az ebédlőből Draco nagy derültségére.
− Ha kivigyorogta magát, Mr. Malfoy, akkor jöjjön velem, kérem - szólalt meg az ajtóból Madam Pomfrey.
− Perselus felébredt? - kérdezte kissé döbbenten Draco, nem számított rá, hogy keresztapja ilyen hamar magához tér.
− Igen, Mr. Malfoy. Látni szeretné magát - erősítette meg a fiú feltevését a javasasszony, aki mellett a mogorva Mordon állt.
A fiú azonnal a gyógyító után sietett. A szeme sarkából még látta, hogy Weasley utánairamodik, minden bizonnyal azért, hogy számon kérje az előbbi Grangerrel folytatott párbeszédet, de Rémszem szó szerint elkapta a grabancát.
− Neked nincs dolgod a gyengélkedőn. Velem jössz edzeni, ahogy a haverjaid is - utalt Mordon Deanre és Seamusra.
− De…
− Nyomás! - ragadta fülön Weasleyt az ex-auror.
A másik két említett jómadár is szó nélkül követte őket. Ron visítása egészen a betegszobáig elhallatszott, Draco nagy megelégedésére.
***
Mikor Draco belépett a gyengélkedőre, Perselus az ágyában ült, és épp egy könyvet tanulmányozott az őt körülvevő jókora kupacból, amelybe pergamenek és jegyzetek is keveredtek. Nem nézett ki túl jól, láthatóan minden egyes mozdulat nehézséget okozott neki, mégis megpróbált dolgozni.
− Nem kéne még pihenned? - indított a szőke fiú.
− Neked is jó reggelt, Draco - vetette oda mogorván a férfi.
− Mi olyan fontos, ami nem várhat? - firtatta tovább Draco.
− Próbálok rájönni, hogyan gyorsíthatnám fel a Nagyúr által kért bájitaloknál a főzési időt.
− Te vissza akarsz menni hozzá? - hüledezett a fiú. - Azok u…
− Továbbra is a Rend kéme vagyok, Voldemort pedig úgy tudja, hogy az övé. Nem feltételezi, hogy én küldtelek el akkor este. A leghalványabb fogalma sincs róla - szakította félbe Perselus.
− De hát megkínzott!
− Na és? Gyakran csinálja - vont vállat a férfi, aminek hatására felszisszent a fájdalomtól. - Az elmémbe azonban nem lát bele, és nem is fog.
− Okklumencia - motyogta Draco.
− Pontosan - helyeselt a férfi. - De nem mindegy, mennyire erős a pajzsod. Úgy tudom, anyád elkezdett tanítani az alapokra. - Megvárta a fiú bólintását, aztán a keresztfia arcán átsuhanó fájdalmas kifejezéssel nem törődve, folytatta: - Ezért hívtalak ide. Szeretném, ha tovább tanulnád az okklumenciát.
− De a bájitalok. Nem inkább abban kéne segítenem? - ellenkezett Draco.
− Nem. Azoknak nem engedlek a közelébe, az eddigieket is bánom, hogy megmutattam. Neked más lesz a dolgod. Tessék! - nyújtott a fiú felé pár könyvet a bájitalmester. - Mivel Madam Pomfrey szerint egy ideig még itt kell maradnom, így a tényleges gyakorlást nem kezdhetjük el. Lesz időd, hogy mindegyiket elolvasd és kijegyzeteld. Ajánlom, bármennyire is unalmasnak tűnnek, ne hagyj ki egy részletet sem, mert a gyakorlat elsajátításához fontos az elméleti tudás.
− Nem fogok kihagyni semmit - ígérte a fiú.
− Rendben. Elmehetsz! - bocsátotta el Piton.
− Azért pihenj is - szólt még vissza az ajtóból Draco, de erre már csak egy morgást kapott válaszul.
A szobájába érve dühösen vágta a könyveket az ágyra. Piton megjegyzése egyszerre töltötte el büszkeséggel és fájdalommal. Azt kívánta, bárcsak az anyja taníthatná őt, és nem Piton.
− Mi értelme van így ennek? - bukott ki belőle, és az ágy szélére roskadt.
Jó néhány percbe telt, mire összeszedte magát. Letörölte a makacsul kicsordult könnyeit, és már inkább magára volt mérges, amiért a keresztapját kezdte hibáztatni a helyzetért, holott ő egyáltalán nem volt felelős érte. Végül elhessegette a kínzó gondolatokat, és nekilátott a rábízott feladatnak.
Annyira belemerült a jegyzetelésbe, hogy mikor az órára tévedt a tekintete, döbbenten tapasztalta, hogy munka közben észrevétlenül múltak el az órák. Már majdnem itt volt a Grangerrel megbeszélt találkozó ideje, és még nem is vacsorázott. Gyorsan leírta a soron következő mondatot, aztán elindult a konyhába, hátha lesz még ideje pár falatot bekapni, mielőtt belemerülnének a lánnyal a fordításba. Be kellett vallania magának, kissé izgult, milyen lesz a griffendélessel való munka, de ugyanakkor a rúnák vonzották, így örömmel vállalta a kihívást. Perselus biztosan büszke lesz rá, ha anélkül tudnak együtt dolgozni Grangerrel, hogy szétátkoznák egymást. Igazat kellett adnia a bájitalmesternek, talán sikerülhet új lapot nyitnia élete könyvében, úgy érezte, kész ezt a lépést megtenni. A délutáni rossz és nyomasztó érzéseinek már nyoma sem volt, mire belépett a könyvtárba.
***
Egy hét telt el azóta, hogy Perselustól megkapta a feladatot. Minden jól alakult, a Mordon által vezetett edzések jól mentek, és Grangerrel is sikeres volt a közös munka. Madam Pomfrey mostanra megengedte, hogy a bájitalmester felkeljen, így azon az estén tartották Draco első okklumencia óráját. A fiú, hóna alatt a jegyzeteivel, a Black kúria egy olyan szobája felé tartott, ahol még sohasem járt. Nem tudta, mit várjon az egésztől, ezért nagyon meglepődött, mikor belépett. Egy barátságos, nyugalmat árasztó helyiségben találta magát, aminek a szélén fotelek, két kisasztal és egy kanapé sorakozott, középen pedig egy szabadidőruhába öltözött Piton ült a szőnyegen. Dracónak tátva maradt a szája a látványtól, Perselus azonban nem zavartatta magát, rögtön belekezdett a mondandójába.
− Ülj le velem szemben, Draco! Azokat tedd le valahová - utalt a füzetekre, mikor látta, hogy a keresztfia nem akar megválni tőlük.
− De azok…
− A jegyzetekre most nem lesz szükséged. Gyere! − A fiú engedelmeskedett. Mikor már törökülésben ült, szemben a férfival, az folytatta: - Először is azt fogom megtanítani, hogyan kell ellazulnod. Hunyd be a szemed, és bármit is csinálok, ne mozdulj! - Draco bólintott, és úgy tett, ahogy a mentora mondta.
Először semmi nem történt, aztán megérezte a keresztapja ujjait a halántékán. A masszírozó mozdulatoktól könnyedén ellazult.
Eleinte csak nyugalmat érzett szétáradni az egész testében, majd lassan egy kép jelent meg a fejében. Egy havas gleccser képe. A hó teljesen ellepte Dracót, beburkolta, betömte a száját. Küzdeni akart, de a két kéz továbbra is ott maradt a halántékán, védelmezték őt. Még jobban belemerült a friss porhóba, amely minden gondolatát, emlékét lassan eltüntette. Ezzel együtt már magát a havat sem látta, mert ő maga lett az; eggyé vált vele, ringatózott az azt mozgató széllel.
Aztán az érzés hirtelen megszűnt, és újra Perselus előtt találta magát.
− E… ez érdekes volt - kezdte a fiú félig kábán. - Mi volt ez?
− Megmutattam a saját okklumencia-képemet, és hagytam, hogy elmerülj benne, hogy meglásd. Ez a pajzsom alapja, amit alapesetben senki sem láthat - magyarázta Perselus fáradtan.
− Jól vagy? - kérdezte rögtön Draco, aki kihallotta a mentora hangjából a kimerültséget.
− Igen, csupán fizikailag kissé megterhelő más gondolatait irányítani. Szeretném, ha ezt te is megtanulnád - kérte a férfi.
− Elmerülni a hóban?
− Nem. Meg kell találnod a saját képedet. Ez minél egyszerűbb dolog kell, hogy legyen. Az a lényeg, hogy olyan képet válassz, ami téged jellemez. Ha ez megvan, továbbléphetünk. Most menj! - bocsátotta el Perselus.
− Ne kísérjelek el a gyengélkedőre? - kérdezte Draco még az ajtóból visszafordulva egy aggódó pillantás kíséretében.
− Még be kell fejeznem a soron következő bájitalt - hárította el a segítséget a férfi, így Draco sem firtatta tovább, hanem elindult a szobájába.
***
Újabb egy hét telt el, mire újra találkoztak. Ennyi időbe telt, mire Draco megtalálta a saját képét. Perselus azonban nem volt teljesen elégedett.
− A kertetek. Elismerem, jó választás, mert kapcsolódik hozzád, de túl bonyolult. Koncentrálj egy bizonyos részletére! Kezdjük újra! Legilimens! - A férfi újra betört a fiú elméjébe, aki a kertet állította újra pajzsként, és pár pillanatig ki is tartott a védelem, de aztán szétesett a bájitalmester támadása alatt.
− Nem értem, miért nem működik - lihegte Draco csalódottan.
− Jó irányba haladsz, ne keseredj el. Próbáljuk meg még egyszer.
Perselus most sem kímélte. Úgy látszott, ismét elsöpri, mint eddig, de aztán a fák, a virágok eltűntek Draco elméjéből, és csak a zöld maradt; a fű, melyet ringat a lágy szél. Elmerült benne, eggyé vált a fűszálakkal, amik erősen kapaszkodnak a földbe és nem engednek a szélnek.
Végre sikerült kitaszítania Perselust.
***
Már több napja sikeresen védte az elméjét a mentora támadásaival szemben, így Perselus alkalmasnak nyilvánította arra, hogy kiképzésének egy újabb szintjére lépjenek.
− Lássuk, látod-e a mozdulataimat. - Miután ezt kimondta, a bájitalmester eltűnt, Draco pedig hirtelen a földhöz szegezve találta magát, méghozzá a pálcája nélkül. - Úgy látom, nem - húzta el a száját gúnyosan a keresztapja.
− Mi volt ez? - kérdezte a fiú, miközben mentora felsegítette.
− Mugli harcművészet. Nevezhetjük lefegyverzési technikának. Ha elveszted a pálcádat, még mindig van lehetőséged a harcra, én pedig ezt fogom megtanítani neked - magyarázta Piton.
Draco nagyon nehezen sajátította el a mozdulatokat, de idővel kezdett belejönni. Akkor jött meg igazán az önbizalma az új edzéstípussal kapcsolatban, mikor egy Tonksszal való különedzésen sikeresen alkalmazta az újonnan elsajátított technikát unokatestvérén. Noha Perselust még nem tudta földre vinni, de ez után a siker után legalább olyan kedvvel kezdte ezt is tanulni, mint az okklumenciát.
***
A riasztás hirtelen érkezett. Támadás érte a Rend másik rejtekhelyét, ahol Pansyék és más fiatal rendtagok kiképzése folyt. Szinte mindenkit odaküldtek, kivéve Pottert, Grangert, Lovegoodot, Malfoyt és azokat, akik akkor épp máshol teljesítettek szolgálatot.
Harry megpróbált az öreg lelkére beszélni, de Dumbledore most is hajthatatlan volt, mint mindig, ha róla és a veszélyről volt szó egy mondatban. Draco nem is erőltette, inkább elvonult a Black kúria könyvtárába, és beletemetkezett a rúnákat tartalmazó pergamenek tanulmányozásába, amiknek korábban a megfejtésben segített Grangernek.
− Téged nem is érdekel ez az egész, Malfoy? - rombolta le Potter a koncentrációját.
− De érdekli, a barátai is ott vannak - szúrta közbe Luna, aki Hermione kíséretében Harry mögött jött, bár a tágra nyílt kék szemével nehéz volt teljesen komolyan venni a szavait.
− Ezt jól látod, Lovegood. Mi van, Potter, nem tetszik, hogy Weasley esélyt kapott a harcra, te pedig itt csücsülsz? - próbált visszatérni régi gúnyos stílusához Draco, de az már nem volt ugyanaz, mint régen.
− Ez nem szép tőled, Malfoy! - adott hangot véleményének a griffendéles lány.
− De részben igaza van, Hermione. Sokkal jobb eredményeim vannak, mint Ronnak, Seamusnek vagy Neville-nek, mégse engem küldött.
− Ami azt illeti, Granger még nálad is jobb, Potter - szúrta közbe Malfoy.
− Ti fontosabbak vagytok, Dracónak pedig Piton professzorral kell edzenie - jegyezte meg nagy bölcsen Luna.
− De meghalhatnak! - fakadt ki Potter.
− Ahogy mi is, ha odamegyünk - világított rá a szőke fiú.
− A vita értelmetlen - kezdte Granger, miközben elővette a Rend rövid üzenetek továbbítására használt érméjét a zsebéből. - Erősítést kérnek.
Draco nagyot sóhajtott, mielőtt megszólalt:
− Talán én megpróbálhatom rávenni Dumbledore-t, hogy odaküldjön minket - mondta halkan, de határozottan.
A Potter-Granger páros között néma közjáték játszódott le, aztán Hermione végül megtörte a csendet:
− Ez talán működhet.
Most, hogy alig voltak a Főhadiszálláson, könnyen bejutottak az igazgató itteni irodájába. Csak Kingsley és az igazgató tartózkodott odabent, Dumbledore pedig rögtön észrevette a négy fiatalt, amint azok beléptek az ajtón.
− Tudom, miért jöttetek, de a válaszom továbbra is nem.
− Talán tudok olyat mondani, amivel meggyőzöm - kezdte Draco, mire az idős mágus intett, hogy folytassa. - A halálfalók nem számítanak arra, hogy megjelenhetek, mert azt hiszik, hogy egyszerűen csak megszöktem. Fel sem merül bennük, hogy keresztezhetem az útjukat.
− Ebben lehet valami, Albus - értett egyet Kingsley szinte azonnal. - Továbbá megjegyezném, hogy Harryre sem számítanak. Meglephetnénk őket. Ami Hermionét és Lunát illeti, ők is okozhatnak meglepetést.
Az igazgató elgondolkodva kezdte dörzsölgetni a szakállát, miközben a lehetőségeket mérlegelte. Pár perc után meghozta döntését.
− Alastor szerint az ifjú Malfoy jó szövetséges, és ezt magam is így gondolom - Dumbledore félholdalakú szemüvege mögül derűs tekintettel nézett Dracóra. − Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem, fiam. Mehettek. De ha kérhetem, emlékezzetek Mordon szavaira.
− Tudjuk, igazgató úr, lankadatlan éberség - csicseregte Luna.
− Úgy van.
− Albus, megjött Bill és Arthur - dugta be a fejét Molly az ajtón.
− Akkor gyerünk az előtérbe. - A fiatalok és Kingsley elindultak Dumbledore után, de Molly megtorpant.
− Mit jelentsen ez, Albus?
− Ők is mennek, Molly.
− De…
− Nincs most időnk erre.
Arthur és Bill már várták őket. Dumbledore egy már korábban előkészített zsupszkulcsot vett elő a talárjából, és középre lebegtette.
− A közeli erdőben tesz le benneteket. Ez biztonságosabb. - A kérdő tekinteteket látva még hozzátette: - A hoppanálás hangjára felfigyelnének. Te vezeted őket, Kingsley! Sok sikert!
Egyszerre érintették meg a rozoga órát, mire beszippantotta őket az örvény, hogy aztán egy tisztáson dobja ki őket. Rögtön hallották a csata hangjait, színes fények szelték át a levegőt, ahogy a két tábor hadakozott egymással.
− Lesből támadunk, akit lehet, távolról leszedünk, majd pedig csatlakozunk a többiekhez. Vigyázzatok magatokra és egymásra. Akció indul!
A fák takarásában indultak el. Hamarosan látni lehetett a rejtekhely épületét és a barátaikat, akik láthatóan vesztésre álltak a halálfalókkal szemben. Három irányból közelítettek. Kingsley és Luna jobbról, Bill, Harry és Draco balról, Arthur és Hermione középről. Granger első gumilábrontása rögtön eltalált egy halálfalót, amit a többiek átkai követtek.
A hirtelen a semmiből jött támadás a várt módon megzavarta az ellenfeleiket, azonban nem mindenkit. Bella épp Ronnal küzdött, közel Dracóék csapatához. Weasley elég jól bírta a nő által diktált iramot, sőt néha-néha támadnia is sikerült. Arca a dühtől olyan vörös színt öltött, mint a haja.
− Megfizetsz, amiért bántottad Neville-t! - kiáltotta magából kikelve a fiú, miközben útnak indította kombinált varázslatát, amit sajnos a nő könnyedén kivédett.
− Ó, a Weasley baba csak ennyit tud? - gúnyolódott Bellatrix. - De sebaj. Crucio! - Ron elugrott a kínzóátok elől, de rosszul lépett és hátraesett, pont Longbottom vérző teste mellé.
− Hihihi, most véged van! - indult meg Bella a földön heverő Ron felé, arcán ragadozó vigyorral. - Mivel is kezdjem? - vágott töprengő arcot Lestrange.
A gondolatnyi időt kihasználva, Draco nem tétovázott.
− Fedezzetek! - szólt hátra két társának, majd kiugrott a fák közül.
Nem késlekedhetett. A Perselustól tanult technikát használva gyorsan a nagynénje mögé került. Bal kezével szorosan átkarolta a nő nyakát, míg a másikkal kiverte a pálcát a kezéből, majd egy rántással a földre vitte. Bellát olyan váratlanul érte ez a fajta támadás, hogy mire reagálhatott volna rá, már a földön feküdt Bill bénító átkának béklyójába zárva.
− Egyben vagy, Weasley? - hajolt le Ronhoz Draco.
− Ezt hogy csináltad? - ámuldozott Weasley a másik támadására célozva.
− Egyszerű mugli közelharc.
− Ezt később vitassátok meg, még nincs vége a csatának! - figyelmeztette őket Harry, miközben egy újabb átkot hárított, ami majdnem eltalálta Dracót. - Draco, úgy látszik, népszerűtlenebb vagy a halálfalók körében, mint én.
− Lehetséges - húzta el a száját a szőke.
Draco ezután gyorsan felsegítette Ront, majd ők is újra belevetették magukat a csatába. Furcsa volt számára Potterék mellett küzdeni. Nem úgy harcoltak, mint a halálfalók, nem akartak letarolni, megsemmisíteni mindent egy hibás eszme érdekében. Csak túl akarták élni, lehetőleg úgy, hogy közben megmentik a barátaikat, a szeretteiket. Látta, ahogy Granger vállvetve harcol Pansyvel - összhangban, egymásért -, mintha már nagyon régóta ezt csinálnák, és az sem kerülte el a figyelmét, ahogy Blaise megvédte Lunát egy felé szálló átoktól. A hangsúly az egységen, az összetartáson volt, azon, hogy segítsék a társaikat, fedezzék egymás hátát a küzdelemben, ahogyan azt ő is tette Potterrel. Már tudta, mit akart üzenni neki Perselus, hogy mire kapott új esélyt. Feltárult előtte egy új élet lehetősége, ahol a távoli jövőben új barátokra lelhet, és ő nem akarta elvesztegetni ezt az esélyt. Így hát teljes erőbedobással küzdött a Rend oldalán, hogy megmaradjon ez a számára eddig ismeretlen, önzetlen odaadással teli világ.
***
A csata a Rend győzelmével zárult. Az elfogott halálfalókat a minisztériumba, a súlyosabb sérülteket pedig a Mungóba vitték. A többiek a Grimmauld térre hoppanáltak. A Főhadiszállásra visszaérve Draco csak egy dolgot akart; beszélni Perselusszal. Minden összekuszálódott benne. Egyszerre érzett diadalt a sikeres csata után, örömöt és megmagyarázhatatlan módon olyan melegséget, amit életében soha nem tapasztalt eddig. Foghatta volna a még mindig benne dolgozó adrenalinra, de tudta, hogy más az oka ennek. Együtt harcolt Potterékkel. Védte őket, és ők is védték őt, amiről eddig azt hitte, hogy lehetetlen. A csata igaz bajtársakká kovácsolta őket, amiről hamarosan a Nagyúr is tudomást szerez majd, de meglepő módon ez egyáltalán nem bánta.
Azonban bármennyire is szeretett volna, nem indulhatott rögtön a keresztapja keresésére, mert először Madam Pomfrey tartóztatta fel és látta el a sebeit, utána pedig maga Potter állta útját.
− Köszönöm, hogy kiálltál mellettünk, és a segítségeddel mi is csatlakozhattunk a harchoz - kezdte a griffendéles.
− Az öreget nem könnyű meggyőzni, én csak megpróbáltam logikusan érvelni - hárított a mardekáros.
Erre Harry elmosolyodott, amit Draco kis tétovázás után viszonzott.
− Örülök, hogy együtt harcolhattam veled - folytatta Potter már-már ünnepélyesen, és a kezét nyújtotta a szőke fiú felé. - Remélem, még lesz rá alkalmunk… − Itt félbehagyta a mondatot, és némán várta a másik reakcióját.
Draco tekintete Ronra siklott, aki Seamus és Dean gyűrűjében ült, és fintorogva tűrte Madam Pomfrey ténykedését körülötte. Összevillant a tekintetük, de a fiú nem azt látta a vörös hajú tekintetében, amire számított. Nem gyűlöletet vagy megvetést, hanem hitetlenkedést és némi hálát. Zavartan kapta vissza a pillantását Potterre, aki még mindig tartotta a kezét; türelmesen várt rá. Draco előrenyújtotta a sajátját, és egy örökkévalóságnak tűnő idő után belecsúsztatta a kissé érdes, meleg tenyérbe, amely nagy bizalommal szorította meg a sápadt, izzadságtól nyirkos kezét.
− Én is remélem - szólalt meg nagy sokára Draco.
Egy pillanatig csak néztek egymás szemébe, vizsgálgatva a másikat, majd mikor a pillanat megszakadt, egy biccentéssel elváltak. Immár nem ellenségként, hanem szövetségesként, leendő barátokként. Dracónak tényleg sok mondanivalója volt Perselus számára.
A bájitalmestert néhány perc után a laborjában találta meg. A Voldemortnak szánt bájitalokat készítette elő. Ez megakasztotta a szőke fiút.
− Hamarosan indulsz? - A hangja teli volt feszültséggel és aggodalommal.
− Még nem, nincs kész az összes bájital, de nem szeretek mindent az utolsó pillanatra hagyni - válaszolta a férfi kurtán, miközben fürkésző tekintettel nézett Dracóra. - De nem azért jöttél, hogy segíts.
Nem kérdés volt, hanem megállapítás, és a fiúnak rá kellett jönnie, hogy mentora még mindig könnyűszerrel átlát rajta.
− Nem - ismerte be. - A csatáról akarok veled beszélni.
− Ezt mindjárt gondoltam. Hallottam, hogy derekasan helytálltál - dicsérte meg Perselus, miközben a pakolást befejezve leült egy székre, és intett Dracónak, hogy foglaljon helyet vele szemben.
− Gondolom, Dora mesélt.
− Ó, igen, bejött egy pár perce néhány bájitalért, és közben ódákat zengett rólad és a páratlan harci képességeidről - jegyezte meg Piton némi szarkazmussal a hangjában, megpróbálva utánozni Tonks stílusát.
A fiú felnevetett, de a mosoly, ahogy jött, úgy le is hervadt az arcáról Perselus komoly ábrázata láttán.
− Hogy érzed magad? - kérdezte Perselus immáron komolyan. Némi aggodalom színezte át a hangját, amit a fiú még mindig képtelen volt megszokni, ezért félrenézett. - Nézz rám, Draco! - Az állánál fogva visszafordította a fejét. - Hogy érzed magad? - kérdezte megint, még finomabban, mintha egy kisgyerekhez beszélne.
− Jól. Kicsit furcsán, de tényleg jól.
− Valóban? Kifejtenéd?
− A Rend módszere tényleg más. Együtt harcolnak, összefognak, védik egymást és… és nem ölik meg az ellenséget, nem mészárolnak le senkit, mint a halálfalók. Ez más, mint amit eddig láttam, amiben felnőttem. Én… én nem tudom pontosan megfogalmazni, de Potterék nem kegyetlenek még az ellenségeikkel sem. Olyan… − Draco itt elhallgatott, és zavartan kezdte bámulni a padló kövezetét.
− Emberségesek? − Perselus kérdésére a fiú felkapta a fejét. A szürke szempárban bizonyosság gyulladt, és határozottan bólintott. - Ezek szerint eljutott hozzád, amit tanítani próbáltam neked. Minden ebben a különbségben rejlik, de ez a felismerés csak a kezdet. Az úton neked kell végigmenned, de nem leszel egyedül.
Draco válaszolni akart, de ekkor kopogtattak az ajtón.
− Szabad! - szólt ki Perselus, tekintetével üzenve keresztfiának, hogy később még visszatérnek a témára, majd mindketten felálltak. Az ajtó óvatosan nyílt ki, és egy félszeg Ronald Weasley lépett be rajta. - Mit óhajt, Mr. Weasley? - szegezte neki a kérdést mogorván a bájitalmester.
− Nem magához jöttem, professzor. Malfoyjal szeretnék beszélni - mondta Ron kissé sután. − Nem mehetnénk valahová, ahol nyugodtan beszélhetünk?
− Mondd itt. Nincsenek titkaim Perselus előtt. - Draco összefonta a karjait a mellkasa előtt, és bizalmatlanul bámult a vörös hajúra. Nem akart újabb meglepetést vagy támadást.
− Hát, jó. Én csak meg szeretném köszönni, hogy megmentetted az életemet - kezdte Ron, de Draco gúnyosan szakította félbe.
− Granger beszélt erre rá vagy Potter? - kérdezte Malfoy gúnyosan.
− Nem, nem vártam meg, hogy bármelyikük is szónokoljon. Rögtön ide jöttem, miután Madam Pomfrey ellátott - felelte Weasley őszintén. - Tényleg szeretném megköszönni. Nagy voltál. - Az arca olyan színt öltött erre, mint a haja, de rendületlenül folytatta: - Az a mozdulat fenomenális volt! Megtanítod nekem?
Dracót igencsak meglepte a fiú hirtelen lelkesedése és az elszántsága, de azt is észrevette, hogy szavai mögött nyoma sincs a korábbi ellenségeskedésnek vagy hazugságnak.
− Megtaníthatom - kezdte. - De még én sem tudom tökéletesen, mert Perselus csak nem régen tanította nekem is, de… − itt Perselusra nézett, aki kis idő múlva bólintott, tudván, hogy mit kérdez kimondatlanul is Draco. - Csatlakozhatsz hozzánk az edzésen, ami, ha jól emlékszem, fél óra múlva kezdődik.
− Ahogy mondod, Draco - helyeselt Perselus. - Akkor pontosan harminc perc múlva önt is várom az edzőteremben - intézte Ronhoz a szavait.
− Köszönöm, uram! - hálálkodott Ron még önmagát is meglepve.
Piton még vetett egy szúrós tekintetet a vörös hajú fiúra, majd ennyit mondott:
− Ne késsen, Weasley! − Erre a bátor griffendéles kiiszkolt a laborból, Draco pedig nevetve követte.
A bájitalmester még hosszan nézett védence után. Büszke volt a fiúra, aki ilyen rövid idő alatt, ilyen hosszú utat tett meg. Egyedül képtelen küldetés lett volna, de akadtak, akik hittek benne, és ők elérték, hogy higgyen másokban és saját magában. Elmerengő gondolatai közepette egy emlék villant fel az elméjében arról a meghatározó pillanatról az életében, amikor mellette állt ki valaki:
− Dumbledore mondta nekem egyszer - kezdte akkor Potter. − A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában.* Piton professzor úgy döntött, hogy mellénk áll és kémkedik értünk. Ne támadjátok őt, hanem gondolkozzatok el az igazgató szavain!
Ő és Draco voltak a legjobb példák erre az Albus által kimondott alapigazságra. Perselus remélte, hogy lesz elég ideje jóval több mindenre megtanítania még a fiút, mert ez még csupán az út eleje… Egy ígéretes új kezdet felé.
-------------------------------------------------
* Az idézet J. K. Rowling: Harry Potter és a Titkok kamrája című könyv 309. oldaláról való, a 18. fejezetből.
Vége