Harry Potter - Árnyak közt vergődve - 3. fejezet
Be kell valljam, eleinte nehezen ment. A beilleszkedés soha sem tartozott az erényeim közé, így nem is igazán igyekeztem, annak ellenére, hogy Meredith és anya állandóan bátorított a leveleiben. Ez valamelyest ösztönzőleg hatott rám, így pár hét múlva már kezdtem kiengedni. Befogadni és látni. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem érintkeztem senkivel, mert ott volt Perselus, aki hideg természete ellenére kezdett nyitni az irányomba, aminek nagyon örültem, bár ez nem könnyítette meg a többiekkel való ismerkedést, mivel Piton nem volt túl népszerű. Mondhatni, vesztesnek könyvelték el, ahol lehetett megpróbáltak belekötni, bár ezt utólag nem igazán köszönték meg maguknak, mert elsős létére félelmetesen sok átkot tudott. A szerencsétlen kárvallottak nem egyszer a gyengélkedő ágyait nyomták, ezért jó párszor büntetőmunkán kötöttünk ki, mert általában én is megpróbáltam segíteni neki. Így elkezdtek tartani tőle, s kerülni, ahogyan engem is, mert barátkoztam vele. Sokszor le akart rázni, de nem tágítottam, így feladta. Nem úgy, mint Narcissa, aki folyamatosan próbált kontaktust teremteni velem, de mindig zátonyra futott a próbálkozása.
Hamarosan azon vettük észre magunkat, hogy mindent együtt csinálunk. Együtt mentünk az órákra, esténként együtt tanultunk a klubhelységben, sétáltunk, beszélgettünk. Nem is igazán törődtünk a környezetünkkel. Ez neki tökéletesen sikerült, nekem kevésbé. Jelentéktelennek éreztem magam és honvágyam volt. Persze valamiért ezt eszem ágában sem volt megírni Alice-nek. Talán azt akartam, hogy ne aggódjon, hogy azt higgye minden rendben. De nem volt így. Fokozatosan kezdtem teljesen bezárkózni. Így eljutottam arra a pontra, hogy nagyon már felkelni sem volt kedvem. Valahogy minden iránt érdektelenné váltam.
Így tizenegy évesen arra a következtetésre jutottam, hogy jobb, ha nem terhelem tovább a személyemmel ezt a világot. Na, nem kell a legrosszabbra gondolni, nem volt szándékomban megölni magam, mert Alice ezt nem érdemelte volna meg, hanem elhatároztam, hogy egyszerűen elmegyek. Az mindegy volt, hová.
Egyik este végleges elhatározásra jutottam, így mikor már mindenki elaludt, összepakoltam néhány dolgot, majd hajnaltájt elindultam. Gond nélkül kijutottam a kastélyból, ami azért volt meglepő, mert Frics és a macskája általában mindenkit lefüleltek, aki tilosban járt. Határozottan elindultam a ködös, nyirkos időben, amelyhez november lévén hideg is társult. A Tiltott Rengeteg irányába mentem, de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a tó felé kanyarodtam.
A kedvenc tölgyfámnál torpantam meg, s minden határozottságom tovalibbent. Régi emlékek tolultak a szemem elé. Egy sápatag, mosolygós kislány képe, akivel egy hasonló fa alatt ültünk mindig. Emily. Próbáltam elhessegetni, s továbbmenni, de nem sikerült. Leroskadtam a fa tövébe, s istentelen nyomorultul éreztem magamat. Az sem érdekelt, hogy a vizes fűtől és az egyre jobban erősödő esőtől mindenem elázik, csak ültem ott, és az összes mehetnékem elszállt. Felötlött bennem egy másik beszélgetésünk Emilyvel, ami legalább olyan emlékezetes volt, mint a halála előtti.
- Nézd csak! - tolt elém lelkesen egy hatalmas könyvet. - Ez a Roxfort. Ugye milyen szép?
- Igen. Kár, hogy nem járhatok oda soha.
- Miért nem? Neked nagyobb esélyed van, mint nekem - hajtotta le a fejét.
- Ne hülyülj! Téged biztosan felvesznek.
- Akkor én már valószínűleg nem élek.
- Ne kezd megint!
- Én csak az igazságot mondom.
- Hülye vagy - jelentettem ki.
Nem törődött velem, hanem folytatta.
- Elképzeltem, ahogy bejárom azt a több száz tornyot, folyosót meg mindent. Azt szeretném, ha te eljutnál oda, s megtennéd.
- Jó, de csak veled együtt. - Mindketten nevettünk.
Ez ismétlődött folyamatosan a fejemben. Könnyek folytak az arcomon, s eszembe jutottak utolsó szavai. Sirius, jegyezd meg, amit mondok, jó? Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek. Én mindig ott leszek veled azokon az éjszakákon. Kísérlek, mint egy árny, jó? Zokogtam. Újra elveszettnek éreztem magam, ahogy egyre jobban eluralta lelkemet az elkeseredettség. Azonban ez az érzés hamarosan dühbe csapott át. Mérges voltam magamra. Dacosan felkaptam a fejemet, amit eddig a térdeim közé fúrtam, s hagytam, hogy a hideg cseppek lemossák azokat a hülye könnyeket, melyeket nem volt jogom hullatni. Nem értettem magam, hisz lehetőségem van rá, hogy boldog legyek, hogy enyém legyen a jövő, de balga módon majdnem eldobtam. S ennek ellenére ő még mindig vigyáz rám, árnyékként ölel körül, bár nem érdemlem meg.
- Emily, bárcsak itt lennél most. Olyan jó lenne - suttogtam bele a zord reggelbe, mire megszólalt egy hang.
- Nem akarsz bejönni? Még megfázol.
Hirtelen fordultam meg. Kicsivel mögöttem Remus Lupin állt. Ruhája legalább annyira át volt ázva, mint az enyém, ami azt jelentette, hogy nem lehet itt sokkal kevesebb ideje.
- Mióta vagy itt és miért? - kérdeztem meg, zavartan méregetve.
- Csak megláttam, hogy kijöttél.
- És?
- Csak érdekelt, hogy mit akarsz csinálni kinn az esőben - válaszolta, miközben leült mellém.
- Miért érdekel?
Válasz helyett visszakérdezett.
- El akartál menni?
Valamiért úgy éreztem, neki nem kell hazudnom.
- Igen.
- Te is? Egy héttel ezelőtt én is majdnem leléptem, de valami visszatartott - mosolyodott el halványan.
- Mi?
- Te.
- Ezt hogy érted?
- Én is így hajnaltájban indultam el, s a végén ugyanez alatt a fa alatt kötöttem ki. Tudod, néha láttalak itt ücsörögni délután, de még soha nem mertem idejönni hozzád.
- Miért jöttél volna? Nincs bennem semmi érdekes.
- Az lehet, de ugyanolyan vagy, mint én, s szerettem volna veled beszélgetni.
- Akkor, miért nem jöttél?
- Azt gondoltam, hogy egyedül akarsz lenni, és nem akartalak zavarni.
- Nem biztos, hogy zavartál volna.
Erre a borostyán szemekben valami megcsillant.
- Komolyan? - Bólintottam. - Ki az az Emily? - váltott témát, s kissé elfordult, hogy elrejtsen egy enyhe pírt az arcán, de persze nem sikerült.
- Egy régi barátom, aki meg engem állított meg. Szerencsére még időben.
- Hogy érted azt, hogy megállított? És most hol van?
- Meghalt, már több mint két éve. Nagyon szeretett volna Roxfortba jönni, de...
- Értem. Mi történt?
- Valami olyan betegsége volt, amit nem tudtak meggyógyítani.
Erre nem mondott semmit, csak a szemében látszott szomorúság és együttérzés. Aztán hirtelen olyat kérdezett, amit egyáltalán nem vártam.
- Milyen kapcsolatban vagy Narcissa Blackkel?
- Hogy jön ez ide? - váltott a hangom ellenségesbe.
- Csak azért érdekel, mert mikor Perselusszal és Lilyvel a könyvtárban tanulunk, állandóan rólad kérdez.
- Mi? Miért?
- Ezt szerintem csak te tudhatod, bár ahogy megfigyeltem, Perselus tudhat rólad valamit, mert a múltkor elég csúnyán elküldte. Közben furcsa utalásokat is tett, amiket nem értettem.
Perselus? Mit tudhat rólam Perselus?
- Narcissa. Ő az én... az én... unokatestvérem - mondtam ki végül elfordítva a fejem.
- Akkor ezért mutatkoztál be a vonaton majdnem Blackként, mert az voltál?
- Ühüm.
- Mi történt?
- Amikor megtámadott a vérfarkas, akkor eltaszítottak.
- Hogy... Hogy tehettek ilyet? - rökönyödött meg.
- Az aranyvérmániájukkal nem volt összeegyeztethető. Számukra onnantól kezdve nem léteztem. Eldobtak. - A végét már csak suttogtam, a hangomból csak úgy áradt a keserűség.
- De ez szörnyű! - kiáltotta.
- Szerintük nem. Szerintük én vagyok szörnyű. Egy szörnyeteg...
- Szerintem meg ők azok!
Erre nem igazán tudtam mit felelni, csak ültem, és az esőfüggönyön át bámultam a tavat. Ő sem szólt egy ideig, így újra elmerültem a gondolataimban, majd mikor már mindketten elkezdtünk reszketni a hidegtől, elindultunk befelé.
- Te hol töltöd a holdtöltét? - kérdeztem út közben, mert még sosem láttam egyik este sem ott, ahová engem mindig átvittek.
- Roxmorts szélén, egy használaton kívüli házban. A Fúria fűzön keresztül szoktak oda vinni.
- Engem is, de még sosem láttalak.
- Én sem.
- Lehet, hogy azt hiszik, hogy nem tudunk egymásról.
- Lehet, bár felesleges titkolniuk.
- Szerintem is.
- Bár egyet nem értek.
- Mit?
- A gyengélkedőn hogy-hogy nem találkoztunk még soha?
- Engem mindig egy külön szobába vittek.
- Értem. Legközelebb megyünk együtt Madam Pomfreyhoz?
- Persze.
Szerencsénkre még csak hat órára járt az idő, így gond nélkül visszajutottunk.
- Kösz, hogy... Szóval... kösz - makogtam, mielőtt elindultunk volna a saját hálókörletünk felé.
- Nincs mit - mosolygott.
Mikor visszaértem, próbáltam észrevétlen maradni, de nem jártam sikerrel. Mihelyst az ágyamhoz surrantam már húzódott is el a mellettem lévő ágyfüggöny.
- Hát mégsem mentél el? - jött Perselus hideg kérdése.
- Honnan...? - de nem hagyott utat a megrökönyödésem kifejezésének.
- Miért maradtál? Elmehettél volna, s akkor nem lenne több gond, igaz? De te ehhez is gyáva vagy! Pedig könnyebb lett volna, mert nincs itt semmi, ami fontos, ugye? - Csak ő volt képes suttogva kiabálni, s odaszögezni az ágyhoz, úgy hogy a szavai hallatán még csak mozdulni sem tudtam, sőt nagyon megszólalni sem.
- Perselus... Én... - de még mindig nem fejezte be.
- Szerinted Alice mit szólt volna hozzá? Miért akarsz azoknak fájdalmat okozni, akik szeretnek? - Erre dühösen elfordult, de még megjegyezte. - Most pedig jobb lenne, ha átöltöznél, mert a végén még megfázol.
Zavarodottan néztem az utána meglebbenő anyagot, majd gyorsan szárazra cseréltem a csurom vizes ruhákat, s leültem az ágy tetejére. Újra elmerültem a gondolataimban, s mire észbe kaptam, már az első órára loholtunk Perselusszal, aki úgy viselkedett velem, mintha mi sem történt volna, azzal a különbséggel, hogy folyamatosan engem figyelt. Valószínűleg, ha még egy fatális hülyeséget akartam volna csinálni, ő maga állított volna meg, de erre már soha többé nem volt szükség.
R/S
A következő hetekben kialakult egy megszokott rutinunk, aminek a fő programpontja a délutáni közös tanulás volt. Kialakult a négyes fogatunk. Két mardekáros és két hollóhátas. Az alkalmak többségében Perselus és Lily mindig egymással vitatkozott a tananyagon vagy a házi feladat megoldásán. Szinte nem volt olyan alkalom, mikor egyetértettek. Folyvást egészséges vita alakult ki köztük, ami engem és Remust nagyon szórakoztatott.
Amikor éppen nem figyeltünk rájuk, akkor általában egymást néztünk, csendben. Különös néma kommunikáció volt ez, ami inkább az érzékekre volt kihegyezve, sem mint a szavakra. Persze azért beszélgettünk is, de ezek az alkalmak inkább akkor estek meg, mikor valahogyan kettesben maradtunk. Vagy Lilyék nem voltak a könyvtárban, vagy mi üldögéltünk a hideg ellenére, a kedvenc fánk alatt.
Érdekes módon Narcissa sem zargatott. Se engem, se a többieket, az egyik délutánig. Éppen egy könyvet kerestem az egyik házi feladathoz, mikor majdnem a frászt hozta rám.
- Szia, Sirius! Hogy vagy? - kérdezte, miközben aggódva figyelt a polc másik oldaláról, két könyv között.
- Mit akarsz?
- Ugyanazt, amit már a vonaton is mondtam.
- Akkor kár a próbálkozásért. Mehetsz is! - találtam meg végre a könyvet, s faképnél hagytam.
Mikor visszaértem az asztalhoz, ahol Remusszal ültünk, a borostyán szemek kissé bosszúsan szemléltek.
- Miért nem beszélsz vele?
- Mert nincs miről.
- És mi van, ha kiderül, hogy tényleg nem akar rosszat?
- Akkor sem érdekel, mert... Hagyjuk!
- ...mert ő egy Black? De attól még nem a szüleid, akik eldobtak. Ha jól emlékszem azt mondtad, hogy nagyon jóban voltatok.
- De engem már nem érdekel - sziszegtem hidegen.
- Jó, a te dolgod - vont vállat, de látszott, hogy bántja a dolog, így megjegyeztem.
- Lehet, hogy beszélek vele valamikor, de most még nem tudok. Jó lesz így?
- Nekem jó - legyintett, majd teljes figyelmét az előtte lévő könyvnek szentelte.
Így a továbbiakban a bájitaltan esszénkkel voltunk elfoglalva, persze, mint mindig, az lett a vége, hogy Lily és Perselus, mikor visszajöttek az egyik sétájukról, darabokra szedték, s az utasításaik alapján újra kellett írni az egészet, de így legalább nem lett olyan rossz az eredmény. Bár Remus egész jó volt belőle, de Perselusnak senki nem volt abból a tárgyból elég jó. Lilyvel folyamatosan versenyeztek, mint ahogy a többi tárgyból is. Mi persze nem értettük, mi értelme, de nem tettük szóvá.
R/S
Ahogy azt elhatároztuk, együtt mentünk a gyengélkedőre holdtölte estéjén. A karácsonyi szünet előtt egy héttel volt esedékes, így szerencsére az ünnepeket megúsztuk. Eddig csak Remus ment a gyengélkedőre Madam Pomfreyhoz, engem pedig mindig Dumbledore kísért el, akire mindig, a bejárati csarnokban kellett várnom. A javasasszony nem lepődött meg a dolgon, így egy szó nélkül indult el a kastély kijárata felé, mi pedig követtük. Az igazgató már ott várt ránk, s mikor meglátott minket, szélesen elmosolyodott.
- Á, hát rájöttetek?
- Már a vonaton, uram - felelte Remus.
- Helyes - csillogtak a fáklyafényben a világoskék szemek. - Jobb lesz, ha indulunk.
- Igen, uram - mondtuk egyszerre.
Ezután nem esett több szó, egészen addig, míg át nem értünk a szokásos helyre. Ott Dumbledore furcsán kezdett méregetni bennünket, majd megkérdezte.
- Együtt akartok lenni átváltozáskor? - kérdezte.
Remus zavarában elvörösödött, és a földet kezdte pásztázni, Pomfrey pedig levegőért kapott megdöbbenésében.
- De Albus! Ez...
- Úgy érti, hogy egy szobába zárjanak-e be minket? - szakítottam félbe.
- Miért ne?
Hát, az igaz, hogy már többen mondták, hogy az igazgató nem teljesen normális, de eddig nem hittem nekik, viszont ez a szabadelvű gondolkodás nem igazán vallott egy teljesen épeszű emberre.
- Azt hiszem, jó lesz, ha úgy lesz, mint eddig - válaszoltam végül cincogó hangon, miközben éreztem, hogy az én arcom is égni kezd.
Remus hevesen bólogatott, s hálásan nézett rám.
- Rendben, ahogy akarjátok.
Az igazgató felkísért az emeletre a szokásos szobába, Remus pedig a földszinten maradt. Láttam, ahogy a varázslatok életre kelnek az ajtón, aktiválva a záró és egyéb védelmi bűbájokat, amik megakadályozták, hogy kimenjek innen. Ennek látványa mindig megnyugtatott, mert tudtam, hogy így nem tehetek kárt senkiben. Nekikészültem az átváltozásnak. Levettem és összehajtogattam a ruháimat és betettem a szobában lévő kis szekrénybe, s alighogy becsuktam már el is kezdődött.
A szokásos fájdalom nyilallt belém, amitől a földre zuhantam, majd a testem elkezdett nyúlni, s úgy éreztem, hogy az egész lényem szétszakad. A szemem égett, miközben már alig fogtam fel valamit a világból. A bennem lévő vadállat egyre intenzívebben próbált kitörni belőlem, és mint mindig, most is elvesztettem a harcot. Az utolsó emlékem Remus pipacspiros arca volt, majd emberi mivoltom maradéka is elveszett.
R/S
Mikor legközelebb feleszméltem, valami nagyon nem stimmelt. Egy hideg, sötét szoba helyett világosság fogadott. Szokatlanul tompának és kábának éreztem magam. Úgy éreztem talán, mintha többször fejbe vertek volna, mert irtózatos mértékben hasogatott. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, de nem éreztem magamban elég erőt, hogy kiderítsem.
- Csakhogy végre felébredtél - hallottam meg egy ismerős hangot, s nagy nehezen sikerült arra fordítanom a fejem, de nem láttam teljesen tisztán, így ijedten kérdeztem meg.
- Perselus? Mi történt velem? Nem látok rendesen.
- Madam Pomfrey szerint ez előfordulhat, de pár nap és teljesen rendbe jössz - szólalt meg a másik homályos alak Perselus mellett, Remus hangján.
- De mi bajom van? - szegeztem nekik a kérdést egyre nagyobb rémülettel.
Erre mély hallgatás volt a válasz, ami rettegésig fokozta a félelmemet, de végül Perselus megszólalt.
- Narcissa... - kezdte, de nem folytatta.
- Mi van vele?
- Követett, mikor átvittek benneteket abba a házba.
- De hát, hogy? Miért?
- Azt nem tudjuk, csak annyit mondtak, hogy jeleztek a jelző bűbájok, s ott találták az emeleten eszméletlenül. Állítólag össze-vissza volt karmolva, és utána a Szent Mungóba vitték, téged pedig elégé kiütöttek.
- De hát hogy? Az igazgató bezárt, mint mindig! Ez lehetetlen! Nem! Én nem tehettem ilyet! - kezdtem el kiabálni, miközben felültem az ágyban, aminek az lett az eredménye, hogy felkavarodott a gyomrom, s ennek hatására öklendezni kezdtem, amin a lelkemet ölő pánik sem segített.
Hallottam, hogy barátaim próbálnak nyugtatni, de nem értettem, mit mondanak csak az zakatolt a fejemben, hogy „Nem lehet! Nem tettem ilyet! Nem!” Végül egy finom kezet érzékeltem az arcomon, majd egy édeskés ízt éreztem a számban, aztán újra elsötétedett minden.
Mikor legközelebb felébredtem, Alice-t pillantottam meg. Arcán aggodalom tükröződött, puha kezei az enyémet szorongatták. Amikor észrevette, hogy magamhoz tértem, halványan rám mosolygott, s megsimogatta a hajamat. Örültem, hogy láthatom, de nem értettem, mit keres itt, majd hirtelen ugrott a helyére minden. Tágra nyíltak a szemeim, s nem tudtam megszólalni, de anya megtette helyettem.
- Bármi lesz is, ez nem a te hibád.
- Akkor tényleg megtörtént? Én... - ültem föl, kétségbeesetten meredve rá.
- Igen, de még nem tudjuk hogy túléli-e.
- Megharaptam?
- Nem tudom. Nekem se mondtak még semmit. Most Dumbledore-t várjuk, hogy visszajöjjön az ispotályból.
- De a család... Ha... Ha megtudják... Akkor...
- Soha nem engedem, hogy bántsanak.
- Anya, én... - temettem az arcomat a ruhájába.
- Minden rendbe jön - súgta bátorítóan, miközben a hátamat simogatta.
- Örülök, hogy végre jobban vagy, fiatalember - hallottuk meg az igazgató hangját.
Mindketten a hang irányába néztünk.
- Ugye nem...? - kérdeztem rá rögtön.
Dumbledore közelebb hozott egy széket, leterítette rá bíbor utazóköpenyét, majd komótosan leült, és csak aztán szólalt meg a végtelenségig fokozva bennünk az adrenalinszintet.
- Minden a legnagyobb rendben van, drága fiam.
- De hát megtámadtam? Megharaptam, nem?
- A legnagyobb szerencsénkre nem, fiam. Bár súlyosan megsebesítetted, de rendbe jön.
- Akkor nem kapta el a kórt?
- Mint mondtam, nem.
Kicsit kezdtem jobban érezni magam, de volt még olyan dolog, ami nem hagyott nyugodni.
- Hogyan jutott be oda? Mert én biztosan nem jutottam ki - bizonygattam, de nem igazán kellett.
- Tudom, fiam. Sikerült beszélnem Black kisasszonnyal, aki elmondta, hogy mi történt.
- Akkor magához tért? - szúrtam közbe.
- Sirius, tudod, hogy nem il... - dorgált anya, de Dumbledore csak legyintett.
- Látom, nagyon érdekel ez a dolog. Ha hagyod, hogy végigmondjam, akkor mindent megtudsz.
- Igen, uram.
- Na mármost, ott tartottam, hogy beszéltem a kisasszonnyal, aki elmondta, hogy kifigyelte, hogy hová viszünk téged minden holdtöltekor. Követett és látta az összes varázslatot, amivel bezártalak a szobába. Megjegyezte őket, és a házvezetőtök segítségével utánanézett, s megtanulta azokat, a hatástalanításukkal együtt. Mivel ezek alapvetően ártalmatlan varázslatok, ezért Lumpsluck professzor még örült is, hogy Miss Black ilyen érdeklődő, így kikérte neki a könyveket a Zárolt Részlegből.
- De hát, milyen őrült oka lehetett, hogy ezt megtegye? - vágott most közbe Alice.
- A fiatalok néha nagyon meggondolatlanok tudnak lenni, bár meg kell hagyni, hogy a kislány nagyon tehetséges. Nem minden tizenegy éves képes ezt véghez vinni - csillogtak huncutul a kék szemek. - De az ok nem a meggondolatlanságban keresendő, hanem a szív mélyén. Néha egész érdekes dolgokat tudunk ott meglelni - mondta sejtelmesen.
Én egyetlen dolgot értettem, mégpedig azt, hogy az egészet miattam tette.
- Azért csinálta, mert velem akart lenni?
- Pontosan, fiam. Pontosan. Úgy érezte, hogy meg kell mutatnia, hogy nem mindenki felejtette el a volt családjából. Nagyon szeret téged, fiam.
- De akkor sem kellett volna ilyet csinálnia. Meg is halhatott volna.
- Azt hiszem, fel akarta hívni magára a figyelmedet, s amint látom, ez sikerült is.
- Igen, uram.
- Akkor azt hiszem, lesz miről gondolkodnod. Na, de most megyek, még van jó néhány elintézendő dolgom - állt fel az idős mágus.
- Kérdezhetek még valamit?
- Persze, fiam.
- A szülei megtudták, hogy én voltam? - néztem félve a szemébe.
- Nem. Úgy tudják, hogy Black kisasszony kiszökött a Tiltott Rengetegbe, és ott támadták meg.
Megkönnyebbülten kifújtam a benntartott levegőt és láttam, hogy mellettem anya is szusszant egyet.
- Köszönjük, igazgató úr!
- Nincs mit, Miss Prewett - mosolygott újfent ránk, majd elhagyta a gyengélkedőt.
Tovább a negyedik fejezethez>>
Hamarosan azon vettük észre magunkat, hogy mindent együtt csinálunk. Együtt mentünk az órákra, esténként együtt tanultunk a klubhelységben, sétáltunk, beszélgettünk. Nem is igazán törődtünk a környezetünkkel. Ez neki tökéletesen sikerült, nekem kevésbé. Jelentéktelennek éreztem magam és honvágyam volt. Persze valamiért ezt eszem ágában sem volt megírni Alice-nek. Talán azt akartam, hogy ne aggódjon, hogy azt higgye minden rendben. De nem volt így. Fokozatosan kezdtem teljesen bezárkózni. Így eljutottam arra a pontra, hogy nagyon már felkelni sem volt kedvem. Valahogy minden iránt érdektelenné váltam.
Így tizenegy évesen arra a következtetésre jutottam, hogy jobb, ha nem terhelem tovább a személyemmel ezt a világot. Na, nem kell a legrosszabbra gondolni, nem volt szándékomban megölni magam, mert Alice ezt nem érdemelte volna meg, hanem elhatároztam, hogy egyszerűen elmegyek. Az mindegy volt, hová.
Egyik este végleges elhatározásra jutottam, így mikor már mindenki elaludt, összepakoltam néhány dolgot, majd hajnaltájt elindultam. Gond nélkül kijutottam a kastélyból, ami azért volt meglepő, mert Frics és a macskája általában mindenkit lefüleltek, aki tilosban járt. Határozottan elindultam a ködös, nyirkos időben, amelyhez november lévén hideg is társult. A Tiltott Rengeteg irányába mentem, de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a tó felé kanyarodtam.
A kedvenc tölgyfámnál torpantam meg, s minden határozottságom tovalibbent. Régi emlékek tolultak a szemem elé. Egy sápatag, mosolygós kislány képe, akivel egy hasonló fa alatt ültünk mindig. Emily. Próbáltam elhessegetni, s továbbmenni, de nem sikerült. Leroskadtam a fa tövébe, s istentelen nyomorultul éreztem magamat. Az sem érdekelt, hogy a vizes fűtől és az egyre jobban erősödő esőtől mindenem elázik, csak ültem ott, és az összes mehetnékem elszállt. Felötlött bennem egy másik beszélgetésünk Emilyvel, ami legalább olyan emlékezetes volt, mint a halála előtti.
- Nézd csak! - tolt elém lelkesen egy hatalmas könyvet. - Ez a Roxfort. Ugye milyen szép?
- Igen. Kár, hogy nem járhatok oda soha.
- Miért nem? Neked nagyobb esélyed van, mint nekem - hajtotta le a fejét.
- Ne hülyülj! Téged biztosan felvesznek.
- Akkor én már valószínűleg nem élek.
- Ne kezd megint!
- Én csak az igazságot mondom.
- Hülye vagy - jelentettem ki.
Nem törődött velem, hanem folytatta.
- Elképzeltem, ahogy bejárom azt a több száz tornyot, folyosót meg mindent. Azt szeretném, ha te eljutnál oda, s megtennéd.
- Jó, de csak veled együtt. - Mindketten nevettünk.
Ez ismétlődött folyamatosan a fejemben. Könnyek folytak az arcomon, s eszembe jutottak utolsó szavai. Sirius, jegyezd meg, amit mondok, jó? Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek. Én mindig ott leszek veled azokon az éjszakákon. Kísérlek, mint egy árny, jó? Zokogtam. Újra elveszettnek éreztem magam, ahogy egyre jobban eluralta lelkemet az elkeseredettség. Azonban ez az érzés hamarosan dühbe csapott át. Mérges voltam magamra. Dacosan felkaptam a fejemet, amit eddig a térdeim közé fúrtam, s hagytam, hogy a hideg cseppek lemossák azokat a hülye könnyeket, melyeket nem volt jogom hullatni. Nem értettem magam, hisz lehetőségem van rá, hogy boldog legyek, hogy enyém legyen a jövő, de balga módon majdnem eldobtam. S ennek ellenére ő még mindig vigyáz rám, árnyékként ölel körül, bár nem érdemlem meg.
- Emily, bárcsak itt lennél most. Olyan jó lenne - suttogtam bele a zord reggelbe, mire megszólalt egy hang.
- Nem akarsz bejönni? Még megfázol.
Hirtelen fordultam meg. Kicsivel mögöttem Remus Lupin állt. Ruhája legalább annyira át volt ázva, mint az enyém, ami azt jelentette, hogy nem lehet itt sokkal kevesebb ideje.
- Mióta vagy itt és miért? - kérdeztem meg, zavartan méregetve.
- Csak megláttam, hogy kijöttél.
- És?
- Csak érdekelt, hogy mit akarsz csinálni kinn az esőben - válaszolta, miközben leült mellém.
- Miért érdekel?
Válasz helyett visszakérdezett.
- El akartál menni?
Valamiért úgy éreztem, neki nem kell hazudnom.
- Igen.
- Te is? Egy héttel ezelőtt én is majdnem leléptem, de valami visszatartott - mosolyodott el halványan.
- Mi?
- Te.
- Ezt hogy érted?
- Én is így hajnaltájban indultam el, s a végén ugyanez alatt a fa alatt kötöttem ki. Tudod, néha láttalak itt ücsörögni délután, de még soha nem mertem idejönni hozzád.
- Miért jöttél volna? Nincs bennem semmi érdekes.
- Az lehet, de ugyanolyan vagy, mint én, s szerettem volna veled beszélgetni.
- Akkor, miért nem jöttél?
- Azt gondoltam, hogy egyedül akarsz lenni, és nem akartalak zavarni.
- Nem biztos, hogy zavartál volna.
Erre a borostyán szemekben valami megcsillant.
- Komolyan? - Bólintottam. - Ki az az Emily? - váltott témát, s kissé elfordult, hogy elrejtsen egy enyhe pírt az arcán, de persze nem sikerült.
- Egy régi barátom, aki meg engem állított meg. Szerencsére még időben.
- Hogy érted azt, hogy megállított? És most hol van?
- Meghalt, már több mint két éve. Nagyon szeretett volna Roxfortba jönni, de...
- Értem. Mi történt?
- Valami olyan betegsége volt, amit nem tudtak meggyógyítani.
Erre nem mondott semmit, csak a szemében látszott szomorúság és együttérzés. Aztán hirtelen olyat kérdezett, amit egyáltalán nem vártam.
- Milyen kapcsolatban vagy Narcissa Blackkel?
- Hogy jön ez ide? - váltott a hangom ellenségesbe.
- Csak azért érdekel, mert mikor Perselusszal és Lilyvel a könyvtárban tanulunk, állandóan rólad kérdez.
- Mi? Miért?
- Ezt szerintem csak te tudhatod, bár ahogy megfigyeltem, Perselus tudhat rólad valamit, mert a múltkor elég csúnyán elküldte. Közben furcsa utalásokat is tett, amiket nem értettem.
Perselus? Mit tudhat rólam Perselus?
- Narcissa. Ő az én... az én... unokatestvérem - mondtam ki végül elfordítva a fejem.
- Akkor ezért mutatkoztál be a vonaton majdnem Blackként, mert az voltál?
- Ühüm.
- Mi történt?
- Amikor megtámadott a vérfarkas, akkor eltaszítottak.
- Hogy... Hogy tehettek ilyet? - rökönyödött meg.
- Az aranyvérmániájukkal nem volt összeegyeztethető. Számukra onnantól kezdve nem léteztem. Eldobtak. - A végét már csak suttogtam, a hangomból csak úgy áradt a keserűség.
- De ez szörnyű! - kiáltotta.
- Szerintük nem. Szerintük én vagyok szörnyű. Egy szörnyeteg...
- Szerintem meg ők azok!
Erre nem igazán tudtam mit felelni, csak ültem, és az esőfüggönyön át bámultam a tavat. Ő sem szólt egy ideig, így újra elmerültem a gondolataimban, majd mikor már mindketten elkezdtünk reszketni a hidegtől, elindultunk befelé.
- Te hol töltöd a holdtöltét? - kérdeztem út közben, mert még sosem láttam egyik este sem ott, ahová engem mindig átvittek.
- Roxmorts szélén, egy használaton kívüli házban. A Fúria fűzön keresztül szoktak oda vinni.
- Engem is, de még sosem láttalak.
- Én sem.
- Lehet, hogy azt hiszik, hogy nem tudunk egymásról.
- Lehet, bár felesleges titkolniuk.
- Szerintem is.
- Bár egyet nem értek.
- Mit?
- A gyengélkedőn hogy-hogy nem találkoztunk még soha?
- Engem mindig egy külön szobába vittek.
- Értem. Legközelebb megyünk együtt Madam Pomfreyhoz?
- Persze.
Szerencsénkre még csak hat órára járt az idő, így gond nélkül visszajutottunk.
- Kösz, hogy... Szóval... kösz - makogtam, mielőtt elindultunk volna a saját hálókörletünk felé.
- Nincs mit - mosolygott.
Mikor visszaértem, próbáltam észrevétlen maradni, de nem jártam sikerrel. Mihelyst az ágyamhoz surrantam már húzódott is el a mellettem lévő ágyfüggöny.
- Hát mégsem mentél el? - jött Perselus hideg kérdése.
- Honnan...? - de nem hagyott utat a megrökönyödésem kifejezésének.
- Miért maradtál? Elmehettél volna, s akkor nem lenne több gond, igaz? De te ehhez is gyáva vagy! Pedig könnyebb lett volna, mert nincs itt semmi, ami fontos, ugye? - Csak ő volt képes suttogva kiabálni, s odaszögezni az ágyhoz, úgy hogy a szavai hallatán még csak mozdulni sem tudtam, sőt nagyon megszólalni sem.
- Perselus... Én... - de még mindig nem fejezte be.
- Szerinted Alice mit szólt volna hozzá? Miért akarsz azoknak fájdalmat okozni, akik szeretnek? - Erre dühösen elfordult, de még megjegyezte. - Most pedig jobb lenne, ha átöltöznél, mert a végén még megfázol.
Zavarodottan néztem az utána meglebbenő anyagot, majd gyorsan szárazra cseréltem a csurom vizes ruhákat, s leültem az ágy tetejére. Újra elmerültem a gondolataimban, s mire észbe kaptam, már az első órára loholtunk Perselusszal, aki úgy viselkedett velem, mintha mi sem történt volna, azzal a különbséggel, hogy folyamatosan engem figyelt. Valószínűleg, ha még egy fatális hülyeséget akartam volna csinálni, ő maga állított volna meg, de erre már soha többé nem volt szükség.
R/S
A következő hetekben kialakult egy megszokott rutinunk, aminek a fő programpontja a délutáni közös tanulás volt. Kialakult a négyes fogatunk. Két mardekáros és két hollóhátas. Az alkalmak többségében Perselus és Lily mindig egymással vitatkozott a tananyagon vagy a házi feladat megoldásán. Szinte nem volt olyan alkalom, mikor egyetértettek. Folyvást egészséges vita alakult ki köztük, ami engem és Remust nagyon szórakoztatott.
Amikor éppen nem figyeltünk rájuk, akkor általában egymást néztünk, csendben. Különös néma kommunikáció volt ez, ami inkább az érzékekre volt kihegyezve, sem mint a szavakra. Persze azért beszélgettünk is, de ezek az alkalmak inkább akkor estek meg, mikor valahogyan kettesben maradtunk. Vagy Lilyék nem voltak a könyvtárban, vagy mi üldögéltünk a hideg ellenére, a kedvenc fánk alatt.
Érdekes módon Narcissa sem zargatott. Se engem, se a többieket, az egyik délutánig. Éppen egy könyvet kerestem az egyik házi feladathoz, mikor majdnem a frászt hozta rám.
- Szia, Sirius! Hogy vagy? - kérdezte, miközben aggódva figyelt a polc másik oldaláról, két könyv között.
- Mit akarsz?
- Ugyanazt, amit már a vonaton is mondtam.
- Akkor kár a próbálkozásért. Mehetsz is! - találtam meg végre a könyvet, s faképnél hagytam.
Mikor visszaértem az asztalhoz, ahol Remusszal ültünk, a borostyán szemek kissé bosszúsan szemléltek.
- Miért nem beszélsz vele?
- Mert nincs miről.
- És mi van, ha kiderül, hogy tényleg nem akar rosszat?
- Akkor sem érdekel, mert... Hagyjuk!
- ...mert ő egy Black? De attól még nem a szüleid, akik eldobtak. Ha jól emlékszem azt mondtad, hogy nagyon jóban voltatok.
- De engem már nem érdekel - sziszegtem hidegen.
- Jó, a te dolgod - vont vállat, de látszott, hogy bántja a dolog, így megjegyeztem.
- Lehet, hogy beszélek vele valamikor, de most még nem tudok. Jó lesz így?
- Nekem jó - legyintett, majd teljes figyelmét az előtte lévő könyvnek szentelte.
Így a továbbiakban a bájitaltan esszénkkel voltunk elfoglalva, persze, mint mindig, az lett a vége, hogy Lily és Perselus, mikor visszajöttek az egyik sétájukról, darabokra szedték, s az utasításaik alapján újra kellett írni az egészet, de így legalább nem lett olyan rossz az eredmény. Bár Remus egész jó volt belőle, de Perselusnak senki nem volt abból a tárgyból elég jó. Lilyvel folyamatosan versenyeztek, mint ahogy a többi tárgyból is. Mi persze nem értettük, mi értelme, de nem tettük szóvá.
R/S
Ahogy azt elhatároztuk, együtt mentünk a gyengélkedőre holdtölte estéjén. A karácsonyi szünet előtt egy héttel volt esedékes, így szerencsére az ünnepeket megúsztuk. Eddig csak Remus ment a gyengélkedőre Madam Pomfreyhoz, engem pedig mindig Dumbledore kísért el, akire mindig, a bejárati csarnokban kellett várnom. A javasasszony nem lepődött meg a dolgon, így egy szó nélkül indult el a kastély kijárata felé, mi pedig követtük. Az igazgató már ott várt ránk, s mikor meglátott minket, szélesen elmosolyodott.
- Á, hát rájöttetek?
- Már a vonaton, uram - felelte Remus.
- Helyes - csillogtak a fáklyafényben a világoskék szemek. - Jobb lesz, ha indulunk.
- Igen, uram - mondtuk egyszerre.
Ezután nem esett több szó, egészen addig, míg át nem értünk a szokásos helyre. Ott Dumbledore furcsán kezdett méregetni bennünket, majd megkérdezte.
- Együtt akartok lenni átváltozáskor? - kérdezte.
Remus zavarában elvörösödött, és a földet kezdte pásztázni, Pomfrey pedig levegőért kapott megdöbbenésében.
- De Albus! Ez...
- Úgy érti, hogy egy szobába zárjanak-e be minket? - szakítottam félbe.
- Miért ne?
Hát, az igaz, hogy már többen mondták, hogy az igazgató nem teljesen normális, de eddig nem hittem nekik, viszont ez a szabadelvű gondolkodás nem igazán vallott egy teljesen épeszű emberre.
- Azt hiszem, jó lesz, ha úgy lesz, mint eddig - válaszoltam végül cincogó hangon, miközben éreztem, hogy az én arcom is égni kezd.
Remus hevesen bólogatott, s hálásan nézett rám.
- Rendben, ahogy akarjátok.
Az igazgató felkísért az emeletre a szokásos szobába, Remus pedig a földszinten maradt. Láttam, ahogy a varázslatok életre kelnek az ajtón, aktiválva a záró és egyéb védelmi bűbájokat, amik megakadályozták, hogy kimenjek innen. Ennek látványa mindig megnyugtatott, mert tudtam, hogy így nem tehetek kárt senkiben. Nekikészültem az átváltozásnak. Levettem és összehajtogattam a ruháimat és betettem a szobában lévő kis szekrénybe, s alighogy becsuktam már el is kezdődött.
A szokásos fájdalom nyilallt belém, amitől a földre zuhantam, majd a testem elkezdett nyúlni, s úgy éreztem, hogy az egész lényem szétszakad. A szemem égett, miközben már alig fogtam fel valamit a világból. A bennem lévő vadállat egyre intenzívebben próbált kitörni belőlem, és mint mindig, most is elvesztettem a harcot. Az utolsó emlékem Remus pipacspiros arca volt, majd emberi mivoltom maradéka is elveszett.
R/S
Mikor legközelebb feleszméltem, valami nagyon nem stimmelt. Egy hideg, sötét szoba helyett világosság fogadott. Szokatlanul tompának és kábának éreztem magam. Úgy éreztem talán, mintha többször fejbe vertek volna, mert irtózatos mértékben hasogatott. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, de nem éreztem magamban elég erőt, hogy kiderítsem.
- Csakhogy végre felébredtél - hallottam meg egy ismerős hangot, s nagy nehezen sikerült arra fordítanom a fejem, de nem láttam teljesen tisztán, így ijedten kérdeztem meg.
- Perselus? Mi történt velem? Nem látok rendesen.
- Madam Pomfrey szerint ez előfordulhat, de pár nap és teljesen rendbe jössz - szólalt meg a másik homályos alak Perselus mellett, Remus hangján.
- De mi bajom van? - szegeztem nekik a kérdést egyre nagyobb rémülettel.
Erre mély hallgatás volt a válasz, ami rettegésig fokozta a félelmemet, de végül Perselus megszólalt.
- Narcissa... - kezdte, de nem folytatta.
- Mi van vele?
- Követett, mikor átvittek benneteket abba a házba.
- De hát, hogy? Miért?
- Azt nem tudjuk, csak annyit mondtak, hogy jeleztek a jelző bűbájok, s ott találták az emeleten eszméletlenül. Állítólag össze-vissza volt karmolva, és utána a Szent Mungóba vitték, téged pedig elégé kiütöttek.
- De hát hogy? Az igazgató bezárt, mint mindig! Ez lehetetlen! Nem! Én nem tehettem ilyet! - kezdtem el kiabálni, miközben felültem az ágyban, aminek az lett az eredménye, hogy felkavarodott a gyomrom, s ennek hatására öklendezni kezdtem, amin a lelkemet ölő pánik sem segített.
Hallottam, hogy barátaim próbálnak nyugtatni, de nem értettem, mit mondanak csak az zakatolt a fejemben, hogy „Nem lehet! Nem tettem ilyet! Nem!” Végül egy finom kezet érzékeltem az arcomon, majd egy édeskés ízt éreztem a számban, aztán újra elsötétedett minden.
Mikor legközelebb felébredtem, Alice-t pillantottam meg. Arcán aggodalom tükröződött, puha kezei az enyémet szorongatták. Amikor észrevette, hogy magamhoz tértem, halványan rám mosolygott, s megsimogatta a hajamat. Örültem, hogy láthatom, de nem értettem, mit keres itt, majd hirtelen ugrott a helyére minden. Tágra nyíltak a szemeim, s nem tudtam megszólalni, de anya megtette helyettem.
- Bármi lesz is, ez nem a te hibád.
- Akkor tényleg megtörtént? Én... - ültem föl, kétségbeesetten meredve rá.
- Igen, de még nem tudjuk hogy túléli-e.
- Megharaptam?
- Nem tudom. Nekem se mondtak még semmit. Most Dumbledore-t várjuk, hogy visszajöjjön az ispotályból.
- De a család... Ha... Ha megtudják... Akkor...
- Soha nem engedem, hogy bántsanak.
- Anya, én... - temettem az arcomat a ruhájába.
- Minden rendbe jön - súgta bátorítóan, miközben a hátamat simogatta.
- Örülök, hogy végre jobban vagy, fiatalember - hallottuk meg az igazgató hangját.
Mindketten a hang irányába néztünk.
- Ugye nem...? - kérdeztem rá rögtön.
Dumbledore közelebb hozott egy széket, leterítette rá bíbor utazóköpenyét, majd komótosan leült, és csak aztán szólalt meg a végtelenségig fokozva bennünk az adrenalinszintet.
- Minden a legnagyobb rendben van, drága fiam.
- De hát megtámadtam? Megharaptam, nem?
- A legnagyobb szerencsénkre nem, fiam. Bár súlyosan megsebesítetted, de rendbe jön.
- Akkor nem kapta el a kórt?
- Mint mondtam, nem.
Kicsit kezdtem jobban érezni magam, de volt még olyan dolog, ami nem hagyott nyugodni.
- Hogyan jutott be oda? Mert én biztosan nem jutottam ki - bizonygattam, de nem igazán kellett.
- Tudom, fiam. Sikerült beszélnem Black kisasszonnyal, aki elmondta, hogy mi történt.
- Akkor magához tért? - szúrtam közbe.
- Sirius, tudod, hogy nem il... - dorgált anya, de Dumbledore csak legyintett.
- Látom, nagyon érdekel ez a dolog. Ha hagyod, hogy végigmondjam, akkor mindent megtudsz.
- Igen, uram.
- Na mármost, ott tartottam, hogy beszéltem a kisasszonnyal, aki elmondta, hogy kifigyelte, hogy hová viszünk téged minden holdtöltekor. Követett és látta az összes varázslatot, amivel bezártalak a szobába. Megjegyezte őket, és a házvezetőtök segítségével utánanézett, s megtanulta azokat, a hatástalanításukkal együtt. Mivel ezek alapvetően ártalmatlan varázslatok, ezért Lumpsluck professzor még örült is, hogy Miss Black ilyen érdeklődő, így kikérte neki a könyveket a Zárolt Részlegből.
- De hát, milyen őrült oka lehetett, hogy ezt megtegye? - vágott most közbe Alice.
- A fiatalok néha nagyon meggondolatlanok tudnak lenni, bár meg kell hagyni, hogy a kislány nagyon tehetséges. Nem minden tizenegy éves képes ezt véghez vinni - csillogtak huncutul a kék szemek. - De az ok nem a meggondolatlanságban keresendő, hanem a szív mélyén. Néha egész érdekes dolgokat tudunk ott meglelni - mondta sejtelmesen.
Én egyetlen dolgot értettem, mégpedig azt, hogy az egészet miattam tette.
- Azért csinálta, mert velem akart lenni?
- Pontosan, fiam. Pontosan. Úgy érezte, hogy meg kell mutatnia, hogy nem mindenki felejtette el a volt családjából. Nagyon szeret téged, fiam.
- De akkor sem kellett volna ilyet csinálnia. Meg is halhatott volna.
- Azt hiszem, fel akarta hívni magára a figyelmedet, s amint látom, ez sikerült is.
- Igen, uram.
- Akkor azt hiszem, lesz miről gondolkodnod. Na, de most megyek, még van jó néhány elintézendő dolgom - állt fel az idős mágus.
- Kérdezhetek még valamit?
- Persze, fiam.
- A szülei megtudták, hogy én voltam? - néztem félve a szemébe.
- Nem. Úgy tudják, hogy Black kisasszony kiszökött a Tiltott Rengetegbe, és ott támadták meg.
Megkönnyebbülten kifújtam a benntartott levegőt és láttam, hogy mellettem anya is szusszant egyet.
- Köszönjük, igazgató úr!
- Nincs mit, Miss Prewett - mosolygott újfent ránk, majd elhagyta a gyengélkedőt.
Tovább a negyedik fejezethez>>