A marsi - Az utolsó
A történet a decemberi Anonim Meme következő kérésére készült:
Fandom: A marsi. Johanssen(/Beck). Szeretnék kérni egy történetet arra a lehetőségre, amiben a Hermes ellátmányküldetése kudarcot vall és életbe lép a vészforgatókönyv. Brrrrrr.
Cím: Az utolsó
Fandom: Andy Wier: A marsi
Korhatár: 16
Műfaj: angst, dráma
Figyelmeztetés: szereplő halála, őrület, morbid, AU
Szereplők: Johanssen
Megjegyzés: Már a könyv olvasása óta motoszkált bennem hasonló, és most lehetőségem nyílt megírni.
Tartalom: Életbe lépett a vészforgatókönyv. Johanssen gondolatai.
Az utolsó
Az utol… az utolsó láda… Raj… rajta a Beck felírat. Nem. Nem akarok erre gondolni. Nem hittem volna, hogy valaha ide is eljutok. Nem, ez lehetetlen. Lehetetlen!
Éhes vagyok, annyira éhes vagyok, de képtelen vagyok erre. Remeg a kezem, ahogy a hűtőláda fogantyújához közelít, de soha nem éri el. Most még nem…
− Beck! Nem akarom! Segíts, Beck! - A kiáltásomra csak a csend válaszol, elhal a gépkattogásban, megfagy az űr csendjében.
Egyedül vagyok, már majdnem tizenhét hónapja. Előbb ti haltatok meg önként, aztán Watney.
− Képzeld, Beck, az az őrült egyszerűen levette az EVA ruha sisakját. Még mindig a marsjárónak támaszkodva ül, tudod… − Persze, hogy tudja, már százszor meséltem el neki, mit százszor, ezerszer.
Homlokomat a ládának nyomom, már nem csak a kezem remeg, hanem az egész testem. Képtelen vagyok erre!
Az elején még könnyen ment, a NASA segített, az utasításuk szerint feldolgoztam a húst és eltettem, elfeledkeztem rólatok, mintha egyedül lennék, mintha nem haltak volna meg a barátaim. Aztán elfogytak a készletek, és képes lettem volna éhen halni inkább, mint hogy megegyem a barátaimat.
De aztán többnapnyi önkéntes koplalás után, mikor már a gondolatok annyira kavarogtak a fejemben, hogy az majdnem széthasadt, Martinez jött a segítségemre, pontosabban egy emlék.
- Na, kit ennél meg először? - kérdezte Martinez. - Mert szerintem én lennék a legízletesebb - folytatta a karjait befeszítve. - Ezt nézd. Finom, masszív izmok.
A hangja teli volt jókedvvel, csak tréfálkozott, de aztán mi lett ebből a tréfából. Borzalmas valóság, de mégis ez volt az, ami megmentette az életemet, és eljuttatott eddig. Martinez, aztán Lewis, majd Vogel, és most itt térdelek a te ládád előtt, de képtelen vagyok megtenni.
A homlokom már fáj, olyan erősen szorítom a jéghideg ládához. Érzem, hogy kezdek kihűlni belül. Nem akarom!
− Muszáj…
Nem tudom, hogy a hangodat a fejemben hallom-e vagy tényleg beszélsz hozzám, esetleg az éhség játszik velem kegyetlen játékot. De tudom, hogy meghaltál, nem lehetsz itt velem.
− Sajnálom… − lehelem, és csókot lehelek a kártyára, amire a nevedet írtam.
Remegő ujjakkal húzom ki a dobozt. Az utolsót.
Vége
Fandom: A marsi. Johanssen(/Beck). Szeretnék kérni egy történetet arra a lehetőségre, amiben a Hermes ellátmányküldetése kudarcot vall és életbe lép a vészforgatókönyv. Brrrrrr.
Cím: Az utolsó
Fandom: Andy Wier: A marsi
Korhatár: 16
Műfaj: angst, dráma
Figyelmeztetés: szereplő halála, őrület, morbid, AU
Szereplők: Johanssen
Megjegyzés: Már a könyv olvasása óta motoszkált bennem hasonló, és most lehetőségem nyílt megírni.
Tartalom: Életbe lépett a vészforgatókönyv. Johanssen gondolatai.
Az utolsó
Az utol… az utolsó láda… Raj… rajta a Beck felírat. Nem. Nem akarok erre gondolni. Nem hittem volna, hogy valaha ide is eljutok. Nem, ez lehetetlen. Lehetetlen!
Éhes vagyok, annyira éhes vagyok, de képtelen vagyok erre. Remeg a kezem, ahogy a hűtőláda fogantyújához közelít, de soha nem éri el. Most még nem…
− Beck! Nem akarom! Segíts, Beck! - A kiáltásomra csak a csend válaszol, elhal a gépkattogásban, megfagy az űr csendjében.
Egyedül vagyok, már majdnem tizenhét hónapja. Előbb ti haltatok meg önként, aztán Watney.
− Képzeld, Beck, az az őrült egyszerűen levette az EVA ruha sisakját. Még mindig a marsjárónak támaszkodva ül, tudod… − Persze, hogy tudja, már százszor meséltem el neki, mit százszor, ezerszer.
Homlokomat a ládának nyomom, már nem csak a kezem remeg, hanem az egész testem. Képtelen vagyok erre!
Az elején még könnyen ment, a NASA segített, az utasításuk szerint feldolgoztam a húst és eltettem, elfeledkeztem rólatok, mintha egyedül lennék, mintha nem haltak volna meg a barátaim. Aztán elfogytak a készletek, és képes lettem volna éhen halni inkább, mint hogy megegyem a barátaimat.
De aztán többnapnyi önkéntes koplalás után, mikor már a gondolatok annyira kavarogtak a fejemben, hogy az majdnem széthasadt, Martinez jött a segítségemre, pontosabban egy emlék.
- Na, kit ennél meg először? - kérdezte Martinez. - Mert szerintem én lennék a legízletesebb - folytatta a karjait befeszítve. - Ezt nézd. Finom, masszív izmok.
A hangja teli volt jókedvvel, csak tréfálkozott, de aztán mi lett ebből a tréfából. Borzalmas valóság, de mégis ez volt az, ami megmentette az életemet, és eljuttatott eddig. Martinez, aztán Lewis, majd Vogel, és most itt térdelek a te ládád előtt, de képtelen vagyok megtenni.
A homlokom már fáj, olyan erősen szorítom a jéghideg ládához. Érzem, hogy kezdek kihűlni belül. Nem akarom!
− Muszáj…
Nem tudom, hogy a hangodat a fejemben hallom-e vagy tényleg beszélsz hozzám, esetleg az éhség játszik velem kegyetlen játékot. De tudom, hogy meghaltál, nem lehetsz itt velem.
− Sajnálom… − lehelem, és csókot lehelek a kártyára, amire a nevedet írtam.
Remegő ujjakkal húzom ki a dobozt. Az utolsót.
Vége