George/Hermione fordítás - Gyermekeim tündérmeséje (javított változat) - 9. fejezet
Eredeti cím: My child’s Fairytale
Magyar cím: Gyermekeim tündérmeséje
Írta: Athenian Grace
Fordította: Luthien Lovemagic
Átnézte: Locutus, herika
Korhatár: 14
Link az író profiljához: http://www.fanfiction.net/u/1159513/
Megjegyzésem: Minden jog J. K. Rowlingnak fenntartva. A mű fordítására és közzétételére engedélyt kaptam.
Tartalom: Ez egy Hermione/ George fic. Alapvetően romantikus, de a gonosz megzavarja a boldogságukat, egy nő személyében. Vajon George és Hermione mit tesz ez ellen?
Eddigi fejezetek: 1. fejezet, 2. fejezet, 3. fejezet, 4. fejezet , 5. fejezet , 6. fejezet , 7. fejezet, 8. fejezet
9. Idő
Pansy felnézett, mikor kopogtattak az ajtón. Odasétált, de mielőtt, akár résnyire is kinyithatta volna, Hermione belökte, és a következő másodpercben Pansy már legjobb barátnője karjait érezte maga körül. Az ikrek kijöttek a szobából, hogy megnézzék, hogy van az édesanyjuk. Nem úgy tűnt, mintha nagyon foglalkoztatná őket, hogy Hermione sír. Sokkal inkább felizgatta őket az a tény, hogy Blaise megfogta, és a kandallóba ráncigálta őket. Úgy tűnt, a férfi megértette, hogy most jobb, ha magára hagyja a két nőt. Draco is követte Blaise-t és az ikreket a kandallón keresztül.
− Hermione, mi történt? − kérdezte Pansy.
− Elüldöztem George-ot − zokogta. Könnyek csorogtak le az arcán. Pansy furcsán méregette.
− Ö… Oké. − Prüszkölt egy kicsit.
− Ez nem vicces! Szeretnem kellene őt, és a többiekkel is beszélnem kellene.
− De… az elüldözés nem vicces?
− PANSY!
− Oké… csak ez az egész ”boldog Hermione vagyok. Nem utállak titeket” dolog, igaz?
− Talán − szipogta.
− Hermione, nem kellett volna azt színlelned, hogy minden rendben van.
− És mi van, ha nem teszem? Az ikrek nyugtalanok lettek volna és…
− Ha elfelejtetted volna − szakította félbe Pansy −, a gyermekeid megérzők. Tudják, hogy mit érzel, és ők attól lesznek nyugtalanok, ha a mamájuk depressziós. − Hermione tanácstalanul nézett barátnőjére.
− Csak azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint amilyen volt − suttogta.
Pansy felsóhajtott.
− Ez nem olyan könnyű Hermione.
− Nem akarom utálni őket, mégis így érzek. És ez annyira bánt. Tudni akarom, hogy nem fognak-e újra bántani engem. Érezni akarom, hogy akkor is megmarad-e a bizalmuk irántam, ha megint jön valaki, aki hazudik majd nekik rólam. Nem akarom utálni őket többé. Ez annyira nehéz Pansy.
− Tudom, édesem. - Pansy kinyújtotta a karjait, hogy megölelje a síró Hermionét. − Tudom. Túl leszel majd ezen is, rendben? Meg fogod csinálni. − Érezte, hogy Hermione bólint. − Hamarosan, minden újra normális lesz… kivéve persze, hogy még mindig három mardekáros lóg a nyakadon.
Hermione halkan felnevetett. Még mindig érezte a fájdalmat belül, és vissza akarta kapni a családját, de hogyan csinálja, ha ők okozták azt a sok fájdalmat?
***
− Utál engem… − mondta magának csendesen George.
− Mindenkit utál, te hülye − válaszolta Angelina.
− És minden oka meg van rá − hangzott a hátuk mögül. Egy emberként fordultak meg, és a dühös Charlie-val néztek szembe.
− Ez most nem a legalkalmasabb pillanat erre, Charlie − mondta Bill.
− Akkor mikor lesz az? Ez nem csak Alicia hibája volt, és ti rohadt mód tisztában vagytok ezzel. Megsértettétek őt, nem is tudjátok mennyire. Nektek adta a szívét, ti pedig abban a pillanatban, hogy kitéptétek azt, olyan erővel szorítottátok, hogy a vére kicsordult az ujjaitok közül. − Mindenki undorodó arcot vágott.
− Ez undorító! − kiáltott fel Ron.
− De igaz, ugye? − Mindenki kerülte Charlie lesújtó pillantását. − Esélyt se adtatok neki. Ellöktétek magatoktól, és csak én voltam ott mellette.
− Miért nem mondtad el, Charlie?! − kiabálta végül George, mindenkit megelőzve. Ha elmondtad volna, most nem lennénk ilyen kellemetlen helyzetben, nem igaz?
− Ha elmondtam volna neked, Hermione és a gyermekeid már halottak lennének − mondta egy gúnyos mosoly kíséretében. − Megvédtem őt, mikor senkije nem volt. Adtam neki egy esélyt, hogy megmagyarázza. Ő több számomra, mint egy barát, ő az én családom! És most elmegyek. − Azzal belépett a kandallóba.
− Charlie, várj! − kiáltotta Molly, de már a lángok elnyelték a férfit. Mélyet sóhajtott és leült. − Ezt jól elcsesztük.
− Molly! − kiáltott fel Arthur. A nő átható pillantást vetett a férfira.
− Nem fogok pont most az erkölccsel törődni. Mindössze arra van most szükségem, hogy Hermione megbocsásson nekünk.
***
Charlie végül Dracóéknál találta meg Hermionét. Látta, hogy „kishúga” még mindig sír, és a szíve majdnem megszakadt érte. Bármit megtett volna a lányért és az ikrekért. Fel akarta oldani a fájdalmát. Halkan becsukta az ajtót, és visszament a földszintre.
− Hol vannak az ikrek? − kérdezte Pansyt.
− Blaise-nél Dracóval. − Charlie biccentett felé, és hoppanált az apartmanba. Az ikrek felugrottak, és megölelték őt.
− Szia, Charlie bácsi! − rikkantotta Aby, Wesley csendesen figyelte bácsikáját.
− Miért vagy szomorú? − kérdezte tőle a kisfiú, és a férfi egy pillanatig zavarodottan nézett rá, míg eszébe nem jutott, hogy a srácok megérzők. Sóhajtott egy kicsit.
− Semmi olyan, ami miatt nektek aggódnotok kellene.
− De Draco bácsi is szomorú és Blaise bácsi is azt mondta, hogy mindenki szomorú − tiltakozott Aby.
− Nem kell aggódnotok miattuk, rendben?
− Igen, Charlie bácsi.
− Most menjetek. Beszélnem kell Draco és Blaise bácsikátokkal. − Az ikrek bólintottak, mielőtt visszamentek volna játszani a nappaliba. Charlie pedig odament a két férfihoz. − Túl sokat tudnak a környezetükről.
− Tudom − mondta Blaise. - És, ha engem kérdezek, ez ijesztő.
− Nagyon − sóhajtott Draco. − Mi történt az Odúban?
− Sírt, kiabált és mindenkinek azt mondta, hogy utálja őket.
− Jaj! - rezzent össze Blaise. − Ez előbb vagy utóbb megtörtént volna.
− Igen − bólintott Charlie. − De Hermione megpróbált mindent egyszerűen csinálni. Sokkal jobban törődött mások érzelmeivel, mint a sajátjaival.
− Nem valami egészséges, ugye?
− Nem, kicsit sem. Elfojtotta az érzelmeit, mikor arra lett volna szüksége, hogy kiadja magából.
− Hosszú időbe fog telni, ameddig helyre jöjjön, igaz?
− Olyan hosszúba, amilyen hosszúra szüksége lesz.
***
− Igaza van! − mondta George hosszú hallgatás után. − Esélyt se adtunk neki. Csak hagytuk elmenni.
− Egyáltalán hogy tudott ránk nézni? − kérdezte Ginny. − Megölhettem volna őt, Abyt meg Wesleyt, ő pedig nem kapott az alkalmon, hogy letépje a fejem, amikor meg volt rá az esélye.
− Hát, nem ő a mi Hermionénk, hm? − kérdezte Harry. - Azt akarja, hogy legyen mindenki mindig boldog. Szüksége volt ránk és mi… ellöktük.
− Nem, mi nem! − ellenkezett Luna.
− De igen! − rázta meg a fejét Harry. − Nem számít, hogy mennyire azt akarjuk hinni, hogy nem, de igenis ezt tettük. Ő megvédett minket azzal, hogy hagyta valaki által lerombolni az életét. Még egy darabka reményt sem adtunk neki. Mi csak… kifacsartuk a szívét, mint ahogy Charlie is megmondta.
Fleur bólintott egyetértése jeléül.
− Helre kell hoznun’! − mondta erős francia akcentussal.
− Igen, ezt kell tennünk − értett egyet Arthur. − De meg kell várnunk, amíg Hermione kész lesz rá.
Nem tehettek mást.
Vártak.
Tovább>>
Magyar cím: Gyermekeim tündérmeséje
Írta: Athenian Grace
Fordította: Luthien Lovemagic
Átnézte: Locutus, herika
Korhatár: 14
Link az író profiljához: http://www.fanfiction.net/u/1159513/
Megjegyzésem: Minden jog J. K. Rowlingnak fenntartva. A mű fordítására és közzétételére engedélyt kaptam.
Tartalom: Ez egy Hermione/ George fic. Alapvetően romantikus, de a gonosz megzavarja a boldogságukat, egy nő személyében. Vajon George és Hermione mit tesz ez ellen?
Eddigi fejezetek: 1. fejezet, 2. fejezet, 3. fejezet, 4. fejezet , 5. fejezet , 6. fejezet , 7. fejezet, 8. fejezet
9. Idő
Pansy felnézett, mikor kopogtattak az ajtón. Odasétált, de mielőtt, akár résnyire is kinyithatta volna, Hermione belökte, és a következő másodpercben Pansy már legjobb barátnője karjait érezte maga körül. Az ikrek kijöttek a szobából, hogy megnézzék, hogy van az édesanyjuk. Nem úgy tűnt, mintha nagyon foglalkoztatná őket, hogy Hermione sír. Sokkal inkább felizgatta őket az a tény, hogy Blaise megfogta, és a kandallóba ráncigálta őket. Úgy tűnt, a férfi megértette, hogy most jobb, ha magára hagyja a két nőt. Draco is követte Blaise-t és az ikreket a kandallón keresztül.
− Hermione, mi történt? − kérdezte Pansy.
− Elüldöztem George-ot − zokogta. Könnyek csorogtak le az arcán. Pansy furcsán méregette.
− Ö… Oké. − Prüszkölt egy kicsit.
− Ez nem vicces! Szeretnem kellene őt, és a többiekkel is beszélnem kellene.
− De… az elüldözés nem vicces?
− PANSY!
− Oké… csak ez az egész ”boldog Hermione vagyok. Nem utállak titeket” dolog, igaz?
− Talán − szipogta.
− Hermione, nem kellett volna azt színlelned, hogy minden rendben van.
− És mi van, ha nem teszem? Az ikrek nyugtalanok lettek volna és…
− Ha elfelejtetted volna − szakította félbe Pansy −, a gyermekeid megérzők. Tudják, hogy mit érzel, és ők attól lesznek nyugtalanok, ha a mamájuk depressziós. − Hermione tanácstalanul nézett barátnőjére.
− Csak azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint amilyen volt − suttogta.
Pansy felsóhajtott.
− Ez nem olyan könnyű Hermione.
− Nem akarom utálni őket, mégis így érzek. És ez annyira bánt. Tudni akarom, hogy nem fognak-e újra bántani engem. Érezni akarom, hogy akkor is megmarad-e a bizalmuk irántam, ha megint jön valaki, aki hazudik majd nekik rólam. Nem akarom utálni őket többé. Ez annyira nehéz Pansy.
− Tudom, édesem. - Pansy kinyújtotta a karjait, hogy megölelje a síró Hermionét. − Tudom. Túl leszel majd ezen is, rendben? Meg fogod csinálni. − Érezte, hogy Hermione bólint. − Hamarosan, minden újra normális lesz… kivéve persze, hogy még mindig három mardekáros lóg a nyakadon.
Hermione halkan felnevetett. Még mindig érezte a fájdalmat belül, és vissza akarta kapni a családját, de hogyan csinálja, ha ők okozták azt a sok fájdalmat?
***
− Utál engem… − mondta magának csendesen George.
− Mindenkit utál, te hülye − válaszolta Angelina.
− És minden oka meg van rá − hangzott a hátuk mögül. Egy emberként fordultak meg, és a dühös Charlie-val néztek szembe.
− Ez most nem a legalkalmasabb pillanat erre, Charlie − mondta Bill.
− Akkor mikor lesz az? Ez nem csak Alicia hibája volt, és ti rohadt mód tisztában vagytok ezzel. Megsértettétek őt, nem is tudjátok mennyire. Nektek adta a szívét, ti pedig abban a pillanatban, hogy kitéptétek azt, olyan erővel szorítottátok, hogy a vére kicsordult az ujjaitok közül. − Mindenki undorodó arcot vágott.
− Ez undorító! − kiáltott fel Ron.
− De igaz, ugye? − Mindenki kerülte Charlie lesújtó pillantását. − Esélyt se adtatok neki. Ellöktétek magatoktól, és csak én voltam ott mellette.
− Miért nem mondtad el, Charlie?! − kiabálta végül George, mindenkit megelőzve. Ha elmondtad volna, most nem lennénk ilyen kellemetlen helyzetben, nem igaz?
− Ha elmondtam volna neked, Hermione és a gyermekeid már halottak lennének − mondta egy gúnyos mosoly kíséretében. − Megvédtem őt, mikor senkije nem volt. Adtam neki egy esélyt, hogy megmagyarázza. Ő több számomra, mint egy barát, ő az én családom! És most elmegyek. − Azzal belépett a kandallóba.
− Charlie, várj! − kiáltotta Molly, de már a lángok elnyelték a férfit. Mélyet sóhajtott és leült. − Ezt jól elcsesztük.
− Molly! − kiáltott fel Arthur. A nő átható pillantást vetett a férfira.
− Nem fogok pont most az erkölccsel törődni. Mindössze arra van most szükségem, hogy Hermione megbocsásson nekünk.
***
Charlie végül Dracóéknál találta meg Hermionét. Látta, hogy „kishúga” még mindig sír, és a szíve majdnem megszakadt érte. Bármit megtett volna a lányért és az ikrekért. Fel akarta oldani a fájdalmát. Halkan becsukta az ajtót, és visszament a földszintre.
− Hol vannak az ikrek? − kérdezte Pansyt.
− Blaise-nél Dracóval. − Charlie biccentett felé, és hoppanált az apartmanba. Az ikrek felugrottak, és megölelték őt.
− Szia, Charlie bácsi! − rikkantotta Aby, Wesley csendesen figyelte bácsikáját.
− Miért vagy szomorú? − kérdezte tőle a kisfiú, és a férfi egy pillanatig zavarodottan nézett rá, míg eszébe nem jutott, hogy a srácok megérzők. Sóhajtott egy kicsit.
− Semmi olyan, ami miatt nektek aggódnotok kellene.
− De Draco bácsi is szomorú és Blaise bácsi is azt mondta, hogy mindenki szomorú − tiltakozott Aby.
− Nem kell aggódnotok miattuk, rendben?
− Igen, Charlie bácsi.
− Most menjetek. Beszélnem kell Draco és Blaise bácsikátokkal. − Az ikrek bólintottak, mielőtt visszamentek volna játszani a nappaliba. Charlie pedig odament a két férfihoz. − Túl sokat tudnak a környezetükről.
− Tudom − mondta Blaise. - És, ha engem kérdezek, ez ijesztő.
− Nagyon − sóhajtott Draco. − Mi történt az Odúban?
− Sírt, kiabált és mindenkinek azt mondta, hogy utálja őket.
− Jaj! - rezzent össze Blaise. − Ez előbb vagy utóbb megtörtént volna.
− Igen − bólintott Charlie. − De Hermione megpróbált mindent egyszerűen csinálni. Sokkal jobban törődött mások érzelmeivel, mint a sajátjaival.
− Nem valami egészséges, ugye?
− Nem, kicsit sem. Elfojtotta az érzelmeit, mikor arra lett volna szüksége, hogy kiadja magából.
− Hosszú időbe fog telni, ameddig helyre jöjjön, igaz?
− Olyan hosszúba, amilyen hosszúra szüksége lesz.
***
− Igaza van! − mondta George hosszú hallgatás után. − Esélyt se adtunk neki. Csak hagytuk elmenni.
− Egyáltalán hogy tudott ránk nézni? − kérdezte Ginny. − Megölhettem volna őt, Abyt meg Wesleyt, ő pedig nem kapott az alkalmon, hogy letépje a fejem, amikor meg volt rá az esélye.
− Hát, nem ő a mi Hermionénk, hm? − kérdezte Harry. - Azt akarja, hogy legyen mindenki mindig boldog. Szüksége volt ránk és mi… ellöktük.
− Nem, mi nem! − ellenkezett Luna.
− De igen! − rázta meg a fejét Harry. − Nem számít, hogy mennyire azt akarjuk hinni, hogy nem, de igenis ezt tettük. Ő megvédett minket azzal, hogy hagyta valaki által lerombolni az életét. Még egy darabka reményt sem adtunk neki. Mi csak… kifacsartuk a szívét, mint ahogy Charlie is megmondta.
Fleur bólintott egyetértése jeléül.
− Helre kell hoznun’! − mondta erős francia akcentussal.
− Igen, ezt kell tennünk − értett egyet Arthur. − De meg kell várnunk, amíg Hermione kész lesz rá.
Nem tehettek mást.
Vártak.
Tovább>>