George/Hermione fordítás - Gyermekeim tündérmeséje (javított változat) - 8. fejezet
Eredeti cím: My child’s Fairytale
Magyar cím: Gyermekeim tündérmeséje
Írta: Athenian Grace
Fordította: Luthien Lovemagic
Átnézte: Locutus, herika
Korhatár: 14
Link az író profiljához: http://www.fanfiction.net/u/1159513/
Megjegyzésem: Minden jog J. K. Rowlingnak fenntartva. A mű fordítására és közzétételére engedélyt kaptam.
Tartalom: Ez egy Hermione/ George fic. Alapvetően romantikus, de a gonosz megzavarja a boldogságukat, egy nő személyében. Vajon George és Hermione mit tesz ez ellen?
Eddigi fejezetek: 1. fejezet, 2. fejezet, 3. fejezet, 4. fejezet , 5. fejezet , 6. fejezet , 7. fejezet
8. Az istennő mosolya
− Akkor hogy is kell ezzel játszani? − kérdezte Arthur az unokájától. A kisfiú csak a szemét forgatta.
− Eldobod a labdát, leteszel annyi bábut, amennyit csak tudsz, aztán elkapod a labdát, mielőtt földet érne! Érted már? − Harry csak nevetett, ahogy nézte őket. Arthur még ott maradt a földön ülve, hogy megpróbálja megfejteni, hogyan is működik a játék, míg Wesley sétálni indult Harryvel. Összetalálkoztak Ginnyvel és Angelinával. Wesley a nénikéire nézett. Ginnyvel hosszabb ideig összekapcsolódott a tekintetük, de a lány elfordult.
− Miért vagy nyugtalan, ha a mami már megbocsátott neked? − Harry ledöbbenve nézett a kisfiúra.
Ginny megpróbálta elmondani az unokaöccsének.
− Talán, mert ő mégse bocsátott meg. Ezen tűnődsz. − Azzal a kisfiú elsétált.
− Ő… ő egy megérző? − kérdezte Angelina.
A megérző képesség nagyon ritka a varázstársadalomban. Ezek az emberek képesek látni vagy érzékelni mások érzéseit. Csakhogy a legtöbben, akik erre képesek voltak, idősebb korukra nagyon nagy varázserőre tesznek szert. Ginny úgy érezte magát, mintha képen vágták volna.
− Talán… igaza van. Talán, Hermione megbocsátott nekünk.
***
− Ezek… − mondta Abby teli szájjal −, a legfinomabb csokis sütik a világon. − Molly mosolygott.
− Ne beszélj teli szájjal, édesem!
− A mami is mindig ezt mondja. Az utóbbi időben elég furcsán viselkedik. − Molly az unokájára pillantott.
− Hogyhogy?
− Eljátssza, hogy boldog. És valójában boldog is, azért mert újra mellette van a papa meg mindenki. − Abby lóbálta a lábát, miközben még egyet harapott a sütiből. − De belül dühös. Igazából… még annál is dühösebb, mint amikor Wesley meg én törpepapagájjá változtattuk.
Molly megdöbbenve nézte unokáját.
− Na, de miket nem mondasz, kedvesem?!
− A mami! Valamiért dühös. Csak azt nem tudom, hogy mitől. Talán már megint csináltunk valamit Wesleyvel. De nem mindig ilyen. Vajon mit csinálhattunk? − töprengett a kislány homlokráncolva.
Molly hirtelen mindent megértett. Hermione még mindig neheztel rájuk. Még ha csak nagyon kicsit is. A nő úgy érezte, helyre kell hoznia.
***
− Van valami oka, hogy a srácok nélkül megyünk az Odúba? − kérdezte Hermione.
Nem akart nélkülük odamenni. Be kellett vallania magának, hogy legutóbb legszívesebben lelépett volna. Mikor az egész családdal kellett találkoznia, úgy érezte, hogy menekülnie kell. Nem tudott szembenézni velük.
− Igen − mondta George.
Édesanyja mindenkinek beszámolt arról, amit az ikrek mondtak, s ezt Ginny is alátámasztotta. A család úgy döntött, hogy komolyan el kellene beszélgetniük Hermionéval. Nem úgy, mint az előző nap; nem sietősen és távolságtartóan. Hermione nagyot sóhajtott, mielőtt George-dzsal az Odúba hoppanáltak volna. Mikor megérkeztek, már mindenki rájuk várt.
− Mi a helyzet? − kérdezte Hermione, miközben próbálta figyelmen kívül hagyni a többiek pillantásait.
− Ne csináld ezt, Hermione! − kezdte Ron. Hermione egy kicsit összehúzta magát. − Az ikrek megérzők, ugye?
Hermione sóhajtott.
− Igen. Körülbelül egy hónapja jöttem rá, mikor Draco leplezni próbálta, hogy haragszik rájuk. Még csokis sütit is hozott nekik meg minden, de a srácok tudták, hogy még mindig nagyon mérges rájuk, miután… nővé változtatták. − Hermione halványan elmosolyodott, de senki sem viszonozta. − Ez minden? − kérdezte kicsit élesebben, mint szerette volna.
− Nem, Hermione − mondta Angelina, miközben felállt. − Úgy tűnik, az ikrek a te érzelmeidet is megérezték. Azt mondták, hogy mérges vagy valamiért, és van egy olyan érzésem, hogy nem azért, mert bezár a Czikornyai & Patza. − Hermione szemei elkerekedtek. Mindenki boldogan lélegzett fel, azt gondolták, végre meg fog nyílni.
− HOGYAN?! − kiáltotta. − MI LESZ ÍGY A ROXFORTTAL? HOL VESZNEK MAJD KÖNYVET A TANULÓK?
− Hermione! − kiáltotta Ginny. − Mi a baj?
− Nos, te ne tudnád? - kiáltott vissza, végre elengedve magát. − Nem? Akárhányszor próbálom meggyőzni magam, hogy az egész Alicia műve, nem megy!
− Miről beszélsz? − kérdezte George, félve attól, hogy már előre tudja a választ.
− Miről beszélek?! − suttogta Hermione vészjóslóan. − Nem bíztatok bennem! Azt hittétek, hogy egy csaló kis ribanc vagyok, és képes lennék megcsalni George-ot. Charlie kivételével még csak esélyt sem adtatok nekem!
− Nem mondtál semmit − vágott vissza nyugodtan Luna.
− Ó, ANNYIRA SAJNÁLOM! HA TUDTAM VOLNA, HOGY TE KÉPES VAGY MEGHALLANI AKKOR IS, AMIKOR NÉMÍTÓ VARÁZS VAN RAJTAM, AKKOR MINDENT MEGMAGYARÁZTAM VOLNA! − Luna elsápadt. Megfeledkezett erről az „aprócska” részletről.
− Hermione, kérlek, nyugodj meg! − könyörgött Arthur.
− Nem! Már nem számít, hányszor színleltem, hogy boldog vagyok, mert nem vagyok az! Emlékeztek mindarra, amit az ikrek mondtak a tárgyalóteremben? Azokat nem ők érezték!
− Micsoda?
− Szokásuk, hogy azt mondják, amit én gondolok magamról! − kiabálta kínjában. − Emlékeztek még, mit mondtak akkor? Na? − kérdezte tőlük. Mindenki elcsendesedett. Mindenki jól emlékezett, mit mondtak. − Nem? Senki nem tudja megmondani nekem? Azt mondták, hogy imádnak bennetek, de félnek tőletek. Na, hát akkor vegyétek úgy, hogy nem a saját, hanem az én nevemben beszéltek!
Könnyek kezdték el szúrni Hermione szemét, de nem hagyta kicsordulni őket.
− Hermione − kezdte Ginny −, tudod, hogy mindannyian sajnáljuk. És ez nem mentség… − de nem tudta folytatni.
− TERMÉSZETESEN, MINDANNYIAN NAGYON SAJNÁLJÁTOK! FŐKÉPP TE! FELPOFOZTÁL EGY TERHES NŐT! − Nem tudta tovább visszatartani. − Istenem! Néha nem tudom, hogy gyűlöllek vagy szeretlek titeket! Néha úgy érzem, úgy megölelnélek bennetek, srácok, és közben hátba szúrnálak titeket mindazért, amit velem tettetek!
A szavai késszúrásként értek mindenkit a szobában. Mindenkinek könnyek csorogtak az arcán.
− ’Ermione! − kezdte Fleur.
− Jaj, ne kezdj el itt nekem színészkedni, hogy te tényleg aggódsz értem! − rivallt rá Hermione. Fleur megszégyenülve hajtotta le a fejét. Soha nem voltak igazán jó barátok, de a történtek után szerette volna, ha olyanok lennének, mint a testvérek. Szörnyen érezte magát.
− Szerinted mégis miért nem állítottalak meg, George? − mondta Hermione. A hangja már halkabb volt, de még mindig szigorú. Arra a napra utalt, mikor összefutottak az Abszol Úton. − Miért?! Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint volt! Legszívesebben úgy tennék, mintha mi sem történt volna! Szükségem van erre! El se hinnétek, mennyire! − Egész testében rázkódni kezdett. - Istenem, hogy utállak bennetek! Mindannyiótokat! De annyira utállak! − Lecsúszott a falnál a sarokban, és elkezdett előre-hátra dülöngélni. George odament hozzá, hogy megnyugtassa. − Ne! Ne! Menj el! − Ökleivel ütni kezdte a férfi mellkasát, de az csak még szorosabban fogta. Hermione lassan feladta, és a férfi mellkasának dőlve zokogott.
− Hermione… − suttogta Ron, de Arthur a vállára tette a kezét és tiltóan rázta a fejét. Ron a könnyeit szégyellve, megszégyenülten nézett le a cipőjére. Kirohant az Odúból, és beszaladt a házat körülvevő erdőbe. Luna utána sietett. A többiek mind bent maradtak, és hallgatták, ahogy a lány sír és szidja őket. Várták, hogy elcsendesedjen, méghozzá egyre kétségbeesettebben.
***
− Nyugtalankodsz − jelentette ki Abby. Blaise a keresztlányára pillantott.
− Mi miatt lennék nyugtalan, kis csibém?
− A mami miatt − válaszolta Wesley a férfinak. − Azért vagy nyugtalan, mert talán nem lesz boldog a mai nap után - pontosított a kisfiú.
Blaise Dracóra és Pansyre nézett. Draco csak megrázta a fejét, és kiment. Az ikrek követték, hogy megtudják, mi a baj. Pansy leült Blaise mellé a kanapéra.
− Tudod, hogy ez igaz − kezdte Pansy.
− Tudom.
− Mindenki aggódik.
A kislány visszatért.
− Draco bácsi sír.
− Micsoda? − kérdezte Pansy.
− Félti a mamit − mondta Abby. − De nektek nem kellene aggódni. A mami olyan, mint egy istennő; mikor megsérül, gyorsan fel is épül.
Pansy megriadt a hatéves kisgyerek rébuszaitól.
− Abby, te mindig megmondod, mit érzünk… De mi a helyzet veled?
Abby felnézett.
− Azt akarom, hogy az istennő újra mosolyogjon, mint amikor meglátta a napot a hosszú, sötétben töltött évek után. − Azzal felkapta a zsírkrétáját, és folytatta a rajzolást, türelmesen várva, hogy a testvére visszajöjjön a szobába.
Tovább>>
Magyar cím: Gyermekeim tündérmeséje
Írta: Athenian Grace
Fordította: Luthien Lovemagic
Átnézte: Locutus, herika
Korhatár: 14
Link az író profiljához: http://www.fanfiction.net/u/1159513/
Megjegyzésem: Minden jog J. K. Rowlingnak fenntartva. A mű fordítására és közzétételére engedélyt kaptam.
Tartalom: Ez egy Hermione/ George fic. Alapvetően romantikus, de a gonosz megzavarja a boldogságukat, egy nő személyében. Vajon George és Hermione mit tesz ez ellen?
Eddigi fejezetek: 1. fejezet, 2. fejezet, 3. fejezet, 4. fejezet , 5. fejezet , 6. fejezet , 7. fejezet
8. Az istennő mosolya
− Akkor hogy is kell ezzel játszani? − kérdezte Arthur az unokájától. A kisfiú csak a szemét forgatta.
− Eldobod a labdát, leteszel annyi bábut, amennyit csak tudsz, aztán elkapod a labdát, mielőtt földet érne! Érted már? − Harry csak nevetett, ahogy nézte őket. Arthur még ott maradt a földön ülve, hogy megpróbálja megfejteni, hogyan is működik a játék, míg Wesley sétálni indult Harryvel. Összetalálkoztak Ginnyvel és Angelinával. Wesley a nénikéire nézett. Ginnyvel hosszabb ideig összekapcsolódott a tekintetük, de a lány elfordult.
− Miért vagy nyugtalan, ha a mami már megbocsátott neked? − Harry ledöbbenve nézett a kisfiúra.
Ginny megpróbálta elmondani az unokaöccsének.
− Talán, mert ő mégse bocsátott meg. Ezen tűnődsz. − Azzal a kisfiú elsétált.
− Ő… ő egy megérző? − kérdezte Angelina.
A megérző képesség nagyon ritka a varázstársadalomban. Ezek az emberek képesek látni vagy érzékelni mások érzéseit. Csakhogy a legtöbben, akik erre képesek voltak, idősebb korukra nagyon nagy varázserőre tesznek szert. Ginny úgy érezte magát, mintha képen vágták volna.
− Talán… igaza van. Talán, Hermione megbocsátott nekünk.
***
− Ezek… − mondta Abby teli szájjal −, a legfinomabb csokis sütik a világon. − Molly mosolygott.
− Ne beszélj teli szájjal, édesem!
− A mami is mindig ezt mondja. Az utóbbi időben elég furcsán viselkedik. − Molly az unokájára pillantott.
− Hogyhogy?
− Eljátssza, hogy boldog. És valójában boldog is, azért mert újra mellette van a papa meg mindenki. − Abby lóbálta a lábát, miközben még egyet harapott a sütiből. − De belül dühös. Igazából… még annál is dühösebb, mint amikor Wesley meg én törpepapagájjá változtattuk.
Molly megdöbbenve nézte unokáját.
− Na, de miket nem mondasz, kedvesem?!
− A mami! Valamiért dühös. Csak azt nem tudom, hogy mitől. Talán már megint csináltunk valamit Wesleyvel. De nem mindig ilyen. Vajon mit csinálhattunk? − töprengett a kislány homlokráncolva.
Molly hirtelen mindent megértett. Hermione még mindig neheztel rájuk. Még ha csak nagyon kicsit is. A nő úgy érezte, helyre kell hoznia.
***
− Van valami oka, hogy a srácok nélkül megyünk az Odúba? − kérdezte Hermione.
Nem akart nélkülük odamenni. Be kellett vallania magának, hogy legutóbb legszívesebben lelépett volna. Mikor az egész családdal kellett találkoznia, úgy érezte, hogy menekülnie kell. Nem tudott szembenézni velük.
− Igen − mondta George.
Édesanyja mindenkinek beszámolt arról, amit az ikrek mondtak, s ezt Ginny is alátámasztotta. A család úgy döntött, hogy komolyan el kellene beszélgetniük Hermionéval. Nem úgy, mint az előző nap; nem sietősen és távolságtartóan. Hermione nagyot sóhajtott, mielőtt George-dzsal az Odúba hoppanáltak volna. Mikor megérkeztek, már mindenki rájuk várt.
− Mi a helyzet? − kérdezte Hermione, miközben próbálta figyelmen kívül hagyni a többiek pillantásait.
− Ne csináld ezt, Hermione! − kezdte Ron. Hermione egy kicsit összehúzta magát. − Az ikrek megérzők, ugye?
Hermione sóhajtott.
− Igen. Körülbelül egy hónapja jöttem rá, mikor Draco leplezni próbálta, hogy haragszik rájuk. Még csokis sütit is hozott nekik meg minden, de a srácok tudták, hogy még mindig nagyon mérges rájuk, miután… nővé változtatták. − Hermione halványan elmosolyodott, de senki sem viszonozta. − Ez minden? − kérdezte kicsit élesebben, mint szerette volna.
− Nem, Hermione − mondta Angelina, miközben felállt. − Úgy tűnik, az ikrek a te érzelmeidet is megérezték. Azt mondták, hogy mérges vagy valamiért, és van egy olyan érzésem, hogy nem azért, mert bezár a Czikornyai & Patza. − Hermione szemei elkerekedtek. Mindenki boldogan lélegzett fel, azt gondolták, végre meg fog nyílni.
− HOGYAN?! − kiáltotta. − MI LESZ ÍGY A ROXFORTTAL? HOL VESZNEK MAJD KÖNYVET A TANULÓK?
− Hermione! − kiáltotta Ginny. − Mi a baj?
− Nos, te ne tudnád? - kiáltott vissza, végre elengedve magát. − Nem? Akárhányszor próbálom meggyőzni magam, hogy az egész Alicia műve, nem megy!
− Miről beszélsz? − kérdezte George, félve attól, hogy már előre tudja a választ.
− Miről beszélek?! − suttogta Hermione vészjóslóan. − Nem bíztatok bennem! Azt hittétek, hogy egy csaló kis ribanc vagyok, és képes lennék megcsalni George-ot. Charlie kivételével még csak esélyt sem adtatok nekem!
− Nem mondtál semmit − vágott vissza nyugodtan Luna.
− Ó, ANNYIRA SAJNÁLOM! HA TUDTAM VOLNA, HOGY TE KÉPES VAGY MEGHALLANI AKKOR IS, AMIKOR NÉMÍTÓ VARÁZS VAN RAJTAM, AKKOR MINDENT MEGMAGYARÁZTAM VOLNA! − Luna elsápadt. Megfeledkezett erről az „aprócska” részletről.
− Hermione, kérlek, nyugodj meg! − könyörgött Arthur.
− Nem! Már nem számít, hányszor színleltem, hogy boldog vagyok, mert nem vagyok az! Emlékeztek mindarra, amit az ikrek mondtak a tárgyalóteremben? Azokat nem ők érezték!
− Micsoda?
− Szokásuk, hogy azt mondják, amit én gondolok magamról! − kiabálta kínjában. − Emlékeztek még, mit mondtak akkor? Na? − kérdezte tőlük. Mindenki elcsendesedett. Mindenki jól emlékezett, mit mondtak. − Nem? Senki nem tudja megmondani nekem? Azt mondták, hogy imádnak bennetek, de félnek tőletek. Na, hát akkor vegyétek úgy, hogy nem a saját, hanem az én nevemben beszéltek!
Könnyek kezdték el szúrni Hermione szemét, de nem hagyta kicsordulni őket.
− Hermione − kezdte Ginny −, tudod, hogy mindannyian sajnáljuk. És ez nem mentség… − de nem tudta folytatni.
− TERMÉSZETESEN, MINDANNYIAN NAGYON SAJNÁLJÁTOK! FŐKÉPP TE! FELPOFOZTÁL EGY TERHES NŐT! − Nem tudta tovább visszatartani. − Istenem! Néha nem tudom, hogy gyűlöllek vagy szeretlek titeket! Néha úgy érzem, úgy megölelnélek bennetek, srácok, és közben hátba szúrnálak titeket mindazért, amit velem tettetek!
A szavai késszúrásként értek mindenkit a szobában. Mindenkinek könnyek csorogtak az arcán.
− ’Ermione! − kezdte Fleur.
− Jaj, ne kezdj el itt nekem színészkedni, hogy te tényleg aggódsz értem! − rivallt rá Hermione. Fleur megszégyenülve hajtotta le a fejét. Soha nem voltak igazán jó barátok, de a történtek után szerette volna, ha olyanok lennének, mint a testvérek. Szörnyen érezte magát.
− Szerinted mégis miért nem állítottalak meg, George? − mondta Hermione. A hangja már halkabb volt, de még mindig szigorú. Arra a napra utalt, mikor összefutottak az Abszol Úton. − Miért?! Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint volt! Legszívesebben úgy tennék, mintha mi sem történt volna! Szükségem van erre! El se hinnétek, mennyire! − Egész testében rázkódni kezdett. - Istenem, hogy utállak bennetek! Mindannyiótokat! De annyira utállak! − Lecsúszott a falnál a sarokban, és elkezdett előre-hátra dülöngélni. George odament hozzá, hogy megnyugtassa. − Ne! Ne! Menj el! − Ökleivel ütni kezdte a férfi mellkasát, de az csak még szorosabban fogta. Hermione lassan feladta, és a férfi mellkasának dőlve zokogott.
− Hermione… − suttogta Ron, de Arthur a vállára tette a kezét és tiltóan rázta a fejét. Ron a könnyeit szégyellve, megszégyenülten nézett le a cipőjére. Kirohant az Odúból, és beszaladt a házat körülvevő erdőbe. Luna utána sietett. A többiek mind bent maradtak, és hallgatták, ahogy a lány sír és szidja őket. Várták, hogy elcsendesedjen, méghozzá egyre kétségbeesettebben.
***
− Nyugtalankodsz − jelentette ki Abby. Blaise a keresztlányára pillantott.
− Mi miatt lennék nyugtalan, kis csibém?
− A mami miatt − válaszolta Wesley a férfinak. − Azért vagy nyugtalan, mert talán nem lesz boldog a mai nap után - pontosított a kisfiú.
Blaise Dracóra és Pansyre nézett. Draco csak megrázta a fejét, és kiment. Az ikrek követték, hogy megtudják, mi a baj. Pansy leült Blaise mellé a kanapéra.
− Tudod, hogy ez igaz − kezdte Pansy.
− Tudom.
− Mindenki aggódik.
A kislány visszatért.
− Draco bácsi sír.
− Micsoda? − kérdezte Pansy.
− Félti a mamit − mondta Abby. − De nektek nem kellene aggódni. A mami olyan, mint egy istennő; mikor megsérül, gyorsan fel is épül.
Pansy megriadt a hatéves kisgyerek rébuszaitól.
− Abby, te mindig megmondod, mit érzünk… De mi a helyzet veled?
Abby felnézett.
− Azt akarom, hogy az istennő újra mosolyogjon, mint amikor meglátta a napot a hosszú, sötétben töltött évek után. − Azzal felkapta a zsírkrétáját, és folytatta a rajzolást, türelmesen várva, hogy a testvére visszajöjjön a szobába.
Tovább>>