Harry Potter - Kabuli Mese 4. fejezet
Abban a pillanatban értünk oda, mikor a pokolgép működésbe lépett. Harryék dzsipje égő fáklyaként világított az esti szürkületben, darabokra hullva. A benne ülőket szétdobta a detonáció, a négy test szanaszét repült. Gyorsan feléjük futottunk, hogy segítsünk, de abban sem voltunk biztosak, hogy egyáltalán még van kinek. Láttam, hogy a csapatunk felcsere, Blaise elrohant mellettem. Megszaporáztam a lépteimet, de mintha egy örökkévalóság választott volna el tőle, nem akarva, hogy segítsek rajta.
Mikor már majdnem ott voltunk, a szemközti épületet egy újabb robbanás rázta meg. Abban a pillanatban, mintha minden hangot elvágtak volna. Láttam, hogy Nottnak mozog a szája, s mondd valamit, de nem hallottam a szavakat. A dobhártyámat szétcseszte a robbanás. Zambini és Monstro éppen az épület mellett futottak el, így őket telibe kapták a lángok. Feléjük akartam menni, de egy erős kéz visszatartott, így visszazuhantam a földre, ahová az előbb a robbanás ereje taszított. Pansy határozott marka volt. Megrázta a vállamat, s mondott is valamit, de nem jutott el hozzám. Próbált felrángatni a földről, de nem igazán ment neki.
Hirtelen megszakította a mozdulatsort, majd éberen körbekémlelt. A szeme villanásából láttam, hogy ismét baj közeleg. Az oldalán lévő pisztolytáskából előkapta két fegyverét, s az egyik romos házból előugró férfiak felé lőtt velük, akik szintén azonnal tüzet nyitottak ránk. Ahogy meg tudtam ítélni, tízen voltunk harminc ellenében. A szokásos szép arány. Láttam, hogy Nott közben erősítést hív, bár nem volt sok értelme, mert mire ideérnek, akkorra szarrá lőnek minket.
Gúnyos vigyorba húzódott a szám. Somolyogtam a halálon, s nem mozdultam. Talán enyhe sokkot is kaphattam, mert nem is nagyon bírtam. Siralmas volt a helyzet, de én viccesnek találtam. A lövöldözés közben tovább folytatódott, de csak a vörös felvillanásokból érzékeltem, a jól ismert ropogó hangot nem hallottam, s ez még jobban emelte a helyzet komikumát. Ott kuporogtam a földön, s rázni kezdett a hisztérikus nevetés. Az idegeim, úgy látszik, végleg felmondták a szolgálatot.
Hirtelen nem éreztem mást, csak megkönnyebbülést. Végre vége lesz a rémálomnak, amibe az apám taszított bele, bár nem hibáztathatom. Nem tiltakoztam eléggé. Sőt, még örültem is annak, hogy végre nem lenézés és undor van a tekintetében, mikor rám néz, hanem elismerés, bár a szívem mélyén tudtam, hogy az egész hazugság, de abban a pillanatban nem számított. Hagytam magam, mint mindig.
Most az én arcom húzódott undorba nevetés közben, mert azt rendületlenül folytattam, képtelenül bármilyen értelmes megnyilvánulásra. Olyan fajta öröm áradt szét bennem, amit az őrültek érezhetnek, s talán az is voltam.
A következő pillanatban két istenes pofon csattant az arcomon. Már megint Pansy volt az. Vonszolni kezdett a kocsi felé, miközben a másik kezében folyamatosan dolgozott a fegyver. Mellettünk már csak négyen futottak, a többiek valószínűleg elestek. Ők már jó helyen vannak. De nemsokára mi is követjük őket.
Újra elkapott a nevetés, de most más is vegyült bele. Szaggatni kezdett belülről. Éreztem, hogy meleg nedvesség folyik le az arcomon, s a rekeszizmom fájt. Szinte szétrepedt az egyszerre rám törő kaotikus érzelmektől. Égetett. Alig kaptam levegőt. Teljesen kész voltam.
Hirtelen nekicsapódtam valami fémes dolognak, valószínűleg a kocsi lehetett, de már azt sem fogtam fel, hogy hol vagyok és miért. Halványan érzékeltem, hogy valaki még lök egyet rajtam, majd teljesen kiesett minden. Magam elé meredve ültem a földön. Akkorra már sötét volt, csak az utcai lámpák világítottak valamelyest, így szinte semmit sem lehetett látni, de én már nem is nagyon akartam. Csak kuporogtam ott, mint egy ijedt kisállat. Kábaság lett úrrá rajtam, már nem nagyon számított semmi. A gondolatok lassan teljesen kiszivárogtak a fejemből, mint egy kilyukadt lufiból a levegő. Mintha egy felsőbb erő hívta volna őket magához, mert a gazdájuknak már nem volt rájuk szüksége. Teljesen üresnek éreztem magam, semmi nem maradt bennem, csak az egyre tompábbá váló érzelmek. Így lassan azok is elhalványultak, mígnem már nem voltam más, csak egy kiürült, megtépázott test, gondolatok és érzelmek nélkül. Vége volt, meghaltam, mert bármi történjen is ezután, már soha nem éledek fel. Legalábbis lelkileg. A fizikai elmúlás, az más lapra tartozik, s igazi megváltásként érne, ha végre elérne. De, sajnos, még nem jött el az idő, hogy a kaszás felkérjen a végső táncra.
Ismét felrántottak. Az érintés olyan hirtelen jött, hogy megrázkódtam az erősen tartó kezek között. Megpróbáltam kirángatni magam a szorításból, de nem ment. Hátra kaptam a fejem, és a lámpafényben megláttam Pansy érzelemmentes arcát. Most már azt is felfogtam, hogy hárman maradtunk. Nott próbálta fedezni a menekülésünket, de nem sokáig tudott kitartani. A következő pillanatban szétlőtt mellkassal zuhant a földre. Pansy még betaszított két, egymáshoz közel lévő ház fala közé, majd őt is elérték a golyók. Az utolsó, amit láttam, mielőtt minden elsötétült, az egy kimeredt barna szempár volt, melyet aranyra festett az odavilágító lámpafény.
Két nappal később tértem újra magamhoz. Először csak tompa hangok jutottak el hozzám, majd a világ kezdett egyre nyüzsgőbbé válni körülöttem. Nem nagyon fogtam fel, hogy hol vagyok, de nem is igazán érdekelt. Még vártam pár percet, hogy kinyissam a szemem. Amit először megláttam, az egy közeledő fehér folt volt. Egy nővér volt az.
- Csakhogy végre felébredt, Mr. Malfoy! Már kezdtünk aggódni önért.
Jéghideg tekintettel néztem a mosolygó nőre. Valahogy nem igazán tudtam átérezni az örömét. De valószínűleg az idegállapotomnak tudhatta be a gesztust, mert tovább csacsogott, feltehetőleg azért, hogy javítson a kedélyemen. Minél tovább beszélt, annál jobban éreztem, hogy szakadni fog a vékony cérna, amely a bennem lévő kábultság és az állatias düh között húzódik. Végül már nem bírtam tovább, és ráüvöltöttem.
- Takarodjon innen!
A hangom rekedt volt, de elég ridegen csengett ahhoz, hogy a hirtelen kitörésemtől a nő ugorjon egyet.
- De, Mr. Malfoy, kérem! Csak segíteni akarok magának.
- Akkor hagyjon békén. Azzal segíthet - vágtam oda.
- Ebből elég, fiam!
Az apám volt az. Ki lehetett volna más? A hangja hidegen csengett, mint mindig, ha hozzám beszélt. Gyengének és hasznavehetetlennek tartott, még annak ellenére is, hogy megtettem bármit, amit kért, hogy végre elismerjen. De persze ez is pillanatnyi volt, egy színjáték, hogy még nagyobb legyen a befolyása rajtam. Most is gúnyosan méregetett. Láttam rajta, hogy azon gondolkodik, milyen fájó dolgot mondhatna, s azt is érzékeltem, melyik az a pillanat, mikor felvillan a fejében a legbántóbb gondolat.
- Délutánig kapsz haladékot. Kettőkor várlak a hullaházban, hogy azonosítsd a bajtársaidat. Aztán el kell mondanod, mi történt pontosan, mivel te vagy az egyetlen túlélő. Hm... Illetve, nem - villantotta rám mind a harminckettőt, kiélvezve a diadalát. - A jenki barátodat sikerült összekaparni. Hogy is hívják? Valami Potter... De ez mindegy. Akkor, kettőkor. Ne késs! - Végén a hangja halk sziszegéssé halkult, irritálva a még mindig érzékeny fülemet.
Megeresztett felém még egy gúnyos grimaszt, majd elfordult tőlem, és elhagyta a kórtermet.
Harry él? Ez volt az egyetlen számomra lényeges apám szavaiból. Újra fájdalom kezdett emészteni, összeszorult a szívem. Felrémlettek a repülő testek, láttam a vérbefagyott Harry képét, s tudtam, hogy képtelenség, hogy túlélje. Nem akartam tudni, mi van vele, mert féltem attól, mit találok, de ugyanakkor sóvárogtam is azért, hogy láthassam. Megszólítottam hát az egyik ágyam mellett elhaladó nővért, aki éppen gyógyszert vitt egy másik betegnek.
- Elnézést!
- Igen?
- Meg tudná mondani, hogy hol fekszik az az amerikai katona, akit velem együtt hoztak be? - kérdeztem, miközben felkászálódtam az ágyból.
- Miután végeztem, odakísérem. Addig öltözzön át. Az ágya melletti éjjeliszekrényben talál ruhákat - közölte kimérten.
Biccentettem, majd a pizsamámat a ruhákra cseréltem, s visszaültem az ágy szélére.
Arra eszméltem, hogy valaki megkocogtatja a vállamat.
- Indulhatunk - szólt a nővér.
Tétován álltam fel, s követtem a folyosóra. Úgy tíz perc múlva elértük a kórház súlyos betegeknek, más szóval a haldoklóknak fenntartott részlegét. Szótlanul vezetett a terem egyik ágyához, majd magamra hagyott.
Hosszú percekig csak meredtem az előttem fekvő alakra, s nem tudtam sem megmozdulni, sem szólni. Harry szinte feismerhetetlen volt. Mindenhol kötések borították, s csövek álltak ki belőle. Csupán egy magatehetetlen roncs volt, semmi több. Megremegtem, s a lábaim összecsuklottak. Összeroskadtam az ágy mellett. Zűrzavaros gondolatok kóvályogtak a fejemben, úgy zsongtak, mint egy méhkaptár. Mindenem lezsibbadt. Nem lehetett igaz. Sokkal jobb lett volna, ha abban a tudatban hagynak, hogy halott, de az a zsarnok nem tudta kihagyni a lehetőséget, hogy még egyet döfjön belém. Rázott a néma zokogás. Magamat szorosan átölelve dülöngéltem a padlón, s nem értettem, miért.
- Miért pont azt az egy embert vetted el tőlem, aki értelmet tudott adni az életemnek?! Aki úgy szeretett, ahogy vagyok! Hm? Miért?! Annyi mindenkit tönkre tehettél volna, de miért pont őt?! - üvöltöttem hirtelen, de csak a vegetáló emberi roncsok hallották.
Nehezen állásba küzdöttem magam, s leültem az ágy szélére. Gyengéden a két kezembe fogtam az egyik bekötött kezet, s megszorítottam. Tudtam, hogy nem sokat számít az egész, de engem valamelyest megnyugtatott a tudat, hogy megérinthetem. Lehajoltam és megcsókoltam a sebek által elcsúfított, valaha számomra oly gyönyörű arcot, majd csak ültem ott a kezét szorongatva, s belemerültem a gondolataimba.
Talán egy óra is eltelhetett, mikor egy orvos jött oda hozzánk, hogy ellenőrizze Harry állapotát. Közben megtudtam, hogy súlyos gerincsérülése van, ami miatt kómában van.
- És van remény rá, hogy valaha felébred? - csúszott ki a kérdés a számon.
Hangomban szánalmas módon reménykedés hallatszott.
- Hát, nézze - tekintett rám részvétteljesen -, még ha magához tér is, akkor is nyaktól lefelé béna marad. Jelenleg nincs esély rá, hogy valaha is lábra áll. Sajnálom. - Megszorította a vállamat, majd újra egyedül maradtam a sok vegetáló beteggel.
Legközelebb egy nővér jött be a szobába, s kísért el az étkezdébe, hogy egyek valamit, bár nem járt túl nagy sikerrel, mert nem tudtam enni. Ezután visszakísért a saját kórtermembe, s magamra hagyott. Nem akartam gondolkodni, de legfőképpen élni, viszont az a makacs szívem tovább dübörgött megállíthatatlanul.
Két óra előtt tíz perccel már a halottasház épülete előtt álltam. Nem kellett sokat mennem, hogy oda érjek, mert praktikus okokból annak idején a kórház mellett húzták fel az épületet. Hamarosan megérkezett apám is Perselus Pitonnal, az amerikaiak parancsnokával együtt. Ugyanazzal a szúrós és lesajnáló tekintettel néztek rám.
- Induljunk! - vetette oda apám hidegen, mert még mindig egyhelyben álltam.
Valahogy nem akaródzott látni a bajtársaim holttestét, de nem volt mit tenni. Szótlanul mentem oda hozzájuk, s lassan elindultunk. Az egyik alkalmazott végigvezetett az egyik folyosón, majd megállt egy fehér ajtó előtt. Mikor beléptünk, rögtön megláttam a letakart testeket. Nem akartam tovább menni az ajtóból. Legszívesebben elrohantam volna. Szememet szúrni kezdték a könnyek.
- Jöjjön! - szólt rám a férfi, s sorban odavezetett a letakart testekhez.
Mikor felemelte az elsőt, azonnal elkaptam a fejem, s megremegtem a látványtól.
- Felismeri? - jött a kérdés közömbös hangon.
Már hogyne ismerném föl, te barom! Üvöltöttem magamban, de hangosan csak ennyit mondtam.
- Igen. Ő a csapat felcsere, Blaise Zambini.
Végre visszakerült a lepel az összeégett testre. A többi testnél már nem volt ilyen problémám. Egész jól bírtam, egészen az utolsóig. Mikor Pansy Parkisont megláttam, újra elszakadt a cérna. Lehajoltam, és a karomba vettem. Újra elővett a zokogás. Csak fogtam, és ringattam. Az sem érdekelt, hogy apám látja, már semmi nem számított. Végül ki akarták venni a kezemből, de én makacsul szorítottam, mintha bármin is változtatna. Csak akkor engedtem el, mikor karom elernyedt a belém nyomott nyugtatótól. Még érzékeltem, hogy apám gúnyos megjegyzéseket tesz, majd ismét elvesztettem az eszméletemet.
Hetekkel később Harry állapota valamelyest stabilizálódott, így haza lehetett szállítani. Mivel egyébként is az Egyesült Királyságba készült, így megkaptam az engedélyt, hogy Londonba vigyem. Az orvos az idegállapotom miatt javasolta a leszerelésemet, amit apám egy lefitymáló mosollyal fogadott el, megjegyezve, hogy fabatkát sem érek. Már nem tudott bántani a szavaival. Többé nem volt hatalma fölöttem, s ezt meg is mondtam neki, aminek a hozománya egy kiadós veszekedés lett. A minden hevességtől ódzkodó Lucius Malfoyt sikerült kirángatnom az érzelemmentesség álarcából. Először és utoljára legyőztem, de nem igazán volt örömöm benne.
Másnap indult a repülő, ami hazavitt minket. Egész úton a kezét szorongattam, hátha csoda történik, de természetesen, hiába áhítoztam erre. Csak feküdt ott, mint egy darab, öreg fa, ami megadta magát az idő súlyának, és kidőlt. A mellkasára hajtottam a fejem, hogy meghallgassam azt a makacs szívét, mely az egyetlen bizonyíték volt arra, hogy még él, s talán van remény. De rögtön elhessegettem a gondolatot, mert az nem lenne élet, ami ébren várná, s azt kívántam, bárcsak meghalt volna.
A megérkezésünk után még hónapok teltek el, s az állapota még mindig nem változott. Szinte a kórházban éltem, és csak akkor mozdultam el mellőle, ha anyámnak sikerült rávennie, hogy mozduljak ki egy kicsit.
Éppen az egyik ilyen alkalom után jöttem vissza, mikor kinyitotta a szemét. Megdermedtem, mikor megláttam a ködös, zöld szemeket, melyek próbáltak valamit felfogni a körülöttük lévő világból.
- Szia - suttogtam halkan, odalépve az ágyhoz.
Az íriszek rám fókuszáltak. A köd helyét felismerés vette át, s az öröm csillogása. Könnyezve roskadtam le az ágy szélére, s csak néztem rá, képtelenül arra, hogy bármit is mondjak.
Négy hónap múlva már felépült annyira, hogy tolószékben üljön, így az otthoni ápolás mellett döntöttünk. Vettem egy kisebb házat London egyik kevésbé zsúfolt részén, és hazavittem. Felfogadtam egy nővért, aki segített nekünk, így elkezdődött az új, közös életünk. Volt néhány jó pillanatunk, de az időt leginkább kisebb vitákkal és csipkelődéssel töltöttük. Képtelen volt elviselni a magatehetetlenséget, de ugyanakkor élni is akart. Én nem bírtam volna, de ő mindig is erősebb volt. Lelket öntött belém, mikor már nem bírtam tovább. Igaz, egyetlen eszköze a szavak voltak, de ez felért bármilyen simogatással. Napról napra egyre jobban szerettem, s elhittem, hogy még sokáig itt lehet velem. De a sorsnak más tervei voltak. Két év adatott meg nekünk nyugalomban, kisebb betegségekkel, de, mint az ilyen súlyos sérülteknél előbb-utóbb várható, a szervezete végül megadta magát.
Épp vacsoráztunk, mikor fuldokolni kezdett. Lélegeztető gépre került, s már soha többé nem került le róla. A nővér kórházba akarta vitetni, de ellenkeztem. Végül nem erősködött tovább. Minden nap benézett, s jelezte nemtetszését, de nem törődtünk vele.
Még mindig küzdött. Láttam a szemében, hogy még nem adta fel, de én már éreztem, hogy csak idő kérdése, és örökre vége lesz mindkettőnknek. Nem tudtam elképzelni az életet nélküle. Sorsunk már akkor megpecsételődött, mikor megakadályozta, hogy a fejembe röpítsem a golyót, mert hitte, hogy minden megváltozhat. De nem így történt.
Egyik este valamiért magamhoz vettem azt a bizonyos pisztolyt, amit azóta is őriztem. Mintha éreztem volna, hogy mi következik. Mikor bementem Harryhez, tudtam, hogy valami baj van. Szemében a szokásos bizakodó csillogás helyett mély félelem ült.
- Mi baj? - kérdeztem meg, bár tudtam, hogy képtelen válaszolni rá.
Láttam, hogy mondani akar valamit, így egy pillanatra megszakítottam a gégéjébe épített lélegeztető működését, hogy meg tudjon szólalni.
- Kér...lek... - Hangja könyörgő suttogással volt teli.
Szemeim tágra nyíltak, mikor felfogtam, hogy mire kért.
- Biztos? - kérdeztem a hirtelen rám törő érzelmektől rekedten.
A szeme szinte könyörgött.
Remegő kézzel megfogtam a csövet, és egy határozott mozdulattal kirántottam. Azonnal köhögni kezdett, s próbált levegőt venni, de sehogyan sem ment. Végül szemei lecsukódtak, s nem nyíltak ki többet.
Előhúztam a fegyvert az övemből. Most már nem volt senki, aki megakadályozza, hogy leszámoljak haszontalan önmagammal. Lassan a halántékomhoz emeltem, majd meghúztam a ravaszt. A golyó égető fájdalommal hatolt agyamba, de én csak megkönnyebbülést éreztem. Még utoljára érzékeltem, hogy léptek közelednek, majd a világ elsötétült. Örökre.
Vége
L’arc en Ciel: Lost Heaven
Woah! Kasane awaseta yumewo daite hateshinai rakuen e
Mou nakusu monosae mitsukaranai kakenuketa harukana michi
Nani hitotsu utagau kotomo shiranakattane
We're saying goodbye, Lost Heaven.
How we longed for Heaven.
We're letting go of something we never had.
Time goes so fast, Heaven is lost.
Tewo nobashi tsukanda yumewa sotto kuzureyuku sunano shiro
Tada tachitsukushiteta wakare michi hohoemiwo nokoshite
Kieteitta kimiga egaku rakuen e to
We're saying goodbye, Lost Heaven.
How we longed for Heaven.
We're letting go of something we never had.
Time goes so fast, Heaven is lost.
Hitotsuni narenai ukanda hoshikuzu hitotsuno shuuenni akai hanatabawo
Kakedashita shisenno sakiga shinkiroo demo
We're saying goodbye, Lost Heaven.
We're saying goodbye, Lost Heaven.
We're saying goodbye, Lost Heaven.
We're saying goodbye, Lost Heaven.
(YEAH!)
We're saying goodbye, Lost Heaven.
How we longed for Heaven.
We're letting go of something we never had.
Time goes so fast, Heaven.
We'll say goodbye, Lost Heaven.(YEAH!)
How we longed for Heaven.(YEAH!)
We're letting go of something we never had.
Time goes so fast, Heaven is lost.
Time goes so fast, Heaven is lost
Time goes so fast, Heaven is lost
I wish you good luck. I still remember everyday.
I wish you good luck. I still remember everyday.
Woah! Az álmokat, amiket együtt felhalmoztunk,
Most a Mennyországban határok nélkül öleljük át.
Woah! A dolgokat, amik elvesztek, nem lehet visszaszerezni,
Azokat, amelyek látszólag csökkentik ezt a távoli útvonalat.
Semmi kétséged nincs, ugye?
Elbúcsúzunk, Elveszett Mennyország
Mennyire vágytunk rád, Mennyország
Elmegyünk egy olyan helyre, ahol még sosem jártunk
Az idő olyan gyorsan telik, és a Mennyország elveszett
Széttárjuk kezeinket, hogy elkapjuk az álmaidat,
Amelyek úgy látszódnak, mint egy lassan összeomló homokvár.
Csak határozottan állok, mint, akit ott hagytak a mellékúton.
Te, ki eltűntél abban a paradicsomban, amire annyira vágytál.
Elbúcsúzunk, Elveszett Mennyország
Mennyire vágytunk rád Mennyország
Elmegyünk egy olyan helyre, ahol még sosem jártunk
Az idő olyan gyorsan telik, és a Mennyország elveszett
Az előadás végén egyedül sétálok a lebegő csillagok között
Kezemben egy csokor vörös virággal,
De a képzetlen szemeimnek a cél csak egy délibábnak látszik.
Elbúcsúzunk, Elveszett Mennyország
Mennyire vágytunk rád Mennyország
Elmegyünk egy olyan helyre, ahol még sosem jártunk
Az idő olyan gyorsan telik, és a Mennyország elveszett
Elbúcsúzunk, Elveszett Mennyország
Mennyire vágytunk rád Mennyország
Elmegyünk egy olyan helyre, ahol még sosem jártunk
Az idő olyan gyorsan telik, és a Mennyország elveszett
Sok szerencsét kívánok
Még minden napra emlékszem
Sok szerencsét kívánok
Még minden napra emlékszem
(Zagyvai Csilla fordítása)
Mikor már majdnem ott voltunk, a szemközti épületet egy újabb robbanás rázta meg. Abban a pillanatban, mintha minden hangot elvágtak volna. Láttam, hogy Nottnak mozog a szája, s mondd valamit, de nem hallottam a szavakat. A dobhártyámat szétcseszte a robbanás. Zambini és Monstro éppen az épület mellett futottak el, így őket telibe kapták a lángok. Feléjük akartam menni, de egy erős kéz visszatartott, így visszazuhantam a földre, ahová az előbb a robbanás ereje taszított. Pansy határozott marka volt. Megrázta a vállamat, s mondott is valamit, de nem jutott el hozzám. Próbált felrángatni a földről, de nem igazán ment neki.
Hirtelen megszakította a mozdulatsort, majd éberen körbekémlelt. A szeme villanásából láttam, hogy ismét baj közeleg. Az oldalán lévő pisztolytáskából előkapta két fegyverét, s az egyik romos házból előugró férfiak felé lőtt velük, akik szintén azonnal tüzet nyitottak ránk. Ahogy meg tudtam ítélni, tízen voltunk harminc ellenében. A szokásos szép arány. Láttam, hogy Nott közben erősítést hív, bár nem volt sok értelme, mert mire ideérnek, akkorra szarrá lőnek minket.
Gúnyos vigyorba húzódott a szám. Somolyogtam a halálon, s nem mozdultam. Talán enyhe sokkot is kaphattam, mert nem is nagyon bírtam. Siralmas volt a helyzet, de én viccesnek találtam. A lövöldözés közben tovább folytatódott, de csak a vörös felvillanásokból érzékeltem, a jól ismert ropogó hangot nem hallottam, s ez még jobban emelte a helyzet komikumát. Ott kuporogtam a földön, s rázni kezdett a hisztérikus nevetés. Az idegeim, úgy látszik, végleg felmondták a szolgálatot.
Hirtelen nem éreztem mást, csak megkönnyebbülést. Végre vége lesz a rémálomnak, amibe az apám taszított bele, bár nem hibáztathatom. Nem tiltakoztam eléggé. Sőt, még örültem is annak, hogy végre nem lenézés és undor van a tekintetében, mikor rám néz, hanem elismerés, bár a szívem mélyén tudtam, hogy az egész hazugság, de abban a pillanatban nem számított. Hagytam magam, mint mindig.
Most az én arcom húzódott undorba nevetés közben, mert azt rendületlenül folytattam, képtelenül bármilyen értelmes megnyilvánulásra. Olyan fajta öröm áradt szét bennem, amit az őrültek érezhetnek, s talán az is voltam.
A következő pillanatban két istenes pofon csattant az arcomon. Már megint Pansy volt az. Vonszolni kezdett a kocsi felé, miközben a másik kezében folyamatosan dolgozott a fegyver. Mellettünk már csak négyen futottak, a többiek valószínűleg elestek. Ők már jó helyen vannak. De nemsokára mi is követjük őket.
Újra elkapott a nevetés, de most más is vegyült bele. Szaggatni kezdett belülről. Éreztem, hogy meleg nedvesség folyik le az arcomon, s a rekeszizmom fájt. Szinte szétrepedt az egyszerre rám törő kaotikus érzelmektől. Égetett. Alig kaptam levegőt. Teljesen kész voltam.
Hirtelen nekicsapódtam valami fémes dolognak, valószínűleg a kocsi lehetett, de már azt sem fogtam fel, hogy hol vagyok és miért. Halványan érzékeltem, hogy valaki még lök egyet rajtam, majd teljesen kiesett minden. Magam elé meredve ültem a földön. Akkorra már sötét volt, csak az utcai lámpák világítottak valamelyest, így szinte semmit sem lehetett látni, de én már nem is nagyon akartam. Csak kuporogtam ott, mint egy ijedt kisállat. Kábaság lett úrrá rajtam, már nem nagyon számított semmi. A gondolatok lassan teljesen kiszivárogtak a fejemből, mint egy kilyukadt lufiból a levegő. Mintha egy felsőbb erő hívta volna őket magához, mert a gazdájuknak már nem volt rájuk szüksége. Teljesen üresnek éreztem magam, semmi nem maradt bennem, csak az egyre tompábbá váló érzelmek. Így lassan azok is elhalványultak, mígnem már nem voltam más, csak egy kiürült, megtépázott test, gondolatok és érzelmek nélkül. Vége volt, meghaltam, mert bármi történjen is ezután, már soha nem éledek fel. Legalábbis lelkileg. A fizikai elmúlás, az más lapra tartozik, s igazi megváltásként érne, ha végre elérne. De, sajnos, még nem jött el az idő, hogy a kaszás felkérjen a végső táncra.
Ismét felrántottak. Az érintés olyan hirtelen jött, hogy megrázkódtam az erősen tartó kezek között. Megpróbáltam kirángatni magam a szorításból, de nem ment. Hátra kaptam a fejem, és a lámpafényben megláttam Pansy érzelemmentes arcát. Most már azt is felfogtam, hogy hárman maradtunk. Nott próbálta fedezni a menekülésünket, de nem sokáig tudott kitartani. A következő pillanatban szétlőtt mellkassal zuhant a földre. Pansy még betaszított két, egymáshoz közel lévő ház fala közé, majd őt is elérték a golyók. Az utolsó, amit láttam, mielőtt minden elsötétült, az egy kimeredt barna szempár volt, melyet aranyra festett az odavilágító lámpafény.
Két nappal később tértem újra magamhoz. Először csak tompa hangok jutottak el hozzám, majd a világ kezdett egyre nyüzsgőbbé válni körülöttem. Nem nagyon fogtam fel, hogy hol vagyok, de nem is igazán érdekelt. Még vártam pár percet, hogy kinyissam a szemem. Amit először megláttam, az egy közeledő fehér folt volt. Egy nővér volt az.
- Csakhogy végre felébredt, Mr. Malfoy! Már kezdtünk aggódni önért.
Jéghideg tekintettel néztem a mosolygó nőre. Valahogy nem igazán tudtam átérezni az örömét. De valószínűleg az idegállapotomnak tudhatta be a gesztust, mert tovább csacsogott, feltehetőleg azért, hogy javítson a kedélyemen. Minél tovább beszélt, annál jobban éreztem, hogy szakadni fog a vékony cérna, amely a bennem lévő kábultság és az állatias düh között húzódik. Végül már nem bírtam tovább, és ráüvöltöttem.
- Takarodjon innen!
A hangom rekedt volt, de elég ridegen csengett ahhoz, hogy a hirtelen kitörésemtől a nő ugorjon egyet.
- De, Mr. Malfoy, kérem! Csak segíteni akarok magának.
- Akkor hagyjon békén. Azzal segíthet - vágtam oda.
- Ebből elég, fiam!
Az apám volt az. Ki lehetett volna más? A hangja hidegen csengett, mint mindig, ha hozzám beszélt. Gyengének és hasznavehetetlennek tartott, még annak ellenére is, hogy megtettem bármit, amit kért, hogy végre elismerjen. De persze ez is pillanatnyi volt, egy színjáték, hogy még nagyobb legyen a befolyása rajtam. Most is gúnyosan méregetett. Láttam rajta, hogy azon gondolkodik, milyen fájó dolgot mondhatna, s azt is érzékeltem, melyik az a pillanat, mikor felvillan a fejében a legbántóbb gondolat.
- Délutánig kapsz haladékot. Kettőkor várlak a hullaházban, hogy azonosítsd a bajtársaidat. Aztán el kell mondanod, mi történt pontosan, mivel te vagy az egyetlen túlélő. Hm... Illetve, nem - villantotta rám mind a harminckettőt, kiélvezve a diadalát. - A jenki barátodat sikerült összekaparni. Hogy is hívják? Valami Potter... De ez mindegy. Akkor, kettőkor. Ne késs! - Végén a hangja halk sziszegéssé halkult, irritálva a még mindig érzékeny fülemet.
Megeresztett felém még egy gúnyos grimaszt, majd elfordult tőlem, és elhagyta a kórtermet.
Harry él? Ez volt az egyetlen számomra lényeges apám szavaiból. Újra fájdalom kezdett emészteni, összeszorult a szívem. Felrémlettek a repülő testek, láttam a vérbefagyott Harry képét, s tudtam, hogy képtelenség, hogy túlélje. Nem akartam tudni, mi van vele, mert féltem attól, mit találok, de ugyanakkor sóvárogtam is azért, hogy láthassam. Megszólítottam hát az egyik ágyam mellett elhaladó nővért, aki éppen gyógyszert vitt egy másik betegnek.
- Elnézést!
- Igen?
- Meg tudná mondani, hogy hol fekszik az az amerikai katona, akit velem együtt hoztak be? - kérdeztem, miközben felkászálódtam az ágyból.
- Miután végeztem, odakísérem. Addig öltözzön át. Az ágya melletti éjjeliszekrényben talál ruhákat - közölte kimérten.
Biccentettem, majd a pizsamámat a ruhákra cseréltem, s visszaültem az ágy szélére.
Arra eszméltem, hogy valaki megkocogtatja a vállamat.
- Indulhatunk - szólt a nővér.
Tétován álltam fel, s követtem a folyosóra. Úgy tíz perc múlva elértük a kórház súlyos betegeknek, más szóval a haldoklóknak fenntartott részlegét. Szótlanul vezetett a terem egyik ágyához, majd magamra hagyott.
Hosszú percekig csak meredtem az előttem fekvő alakra, s nem tudtam sem megmozdulni, sem szólni. Harry szinte feismerhetetlen volt. Mindenhol kötések borították, s csövek álltak ki belőle. Csupán egy magatehetetlen roncs volt, semmi több. Megremegtem, s a lábaim összecsuklottak. Összeroskadtam az ágy mellett. Zűrzavaros gondolatok kóvályogtak a fejemben, úgy zsongtak, mint egy méhkaptár. Mindenem lezsibbadt. Nem lehetett igaz. Sokkal jobb lett volna, ha abban a tudatban hagynak, hogy halott, de az a zsarnok nem tudta kihagyni a lehetőséget, hogy még egyet döfjön belém. Rázott a néma zokogás. Magamat szorosan átölelve dülöngéltem a padlón, s nem értettem, miért.
- Miért pont azt az egy embert vetted el tőlem, aki értelmet tudott adni az életemnek?! Aki úgy szeretett, ahogy vagyok! Hm? Miért?! Annyi mindenkit tönkre tehettél volna, de miért pont őt?! - üvöltöttem hirtelen, de csak a vegetáló emberi roncsok hallották.
Nehezen állásba küzdöttem magam, s leültem az ágy szélére. Gyengéden a két kezembe fogtam az egyik bekötött kezet, s megszorítottam. Tudtam, hogy nem sokat számít az egész, de engem valamelyest megnyugtatott a tudat, hogy megérinthetem. Lehajoltam és megcsókoltam a sebek által elcsúfított, valaha számomra oly gyönyörű arcot, majd csak ültem ott a kezét szorongatva, s belemerültem a gondolataimba.
Talán egy óra is eltelhetett, mikor egy orvos jött oda hozzánk, hogy ellenőrizze Harry állapotát. Közben megtudtam, hogy súlyos gerincsérülése van, ami miatt kómában van.
- És van remény rá, hogy valaha felébred? - csúszott ki a kérdés a számon.
Hangomban szánalmas módon reménykedés hallatszott.
- Hát, nézze - tekintett rám részvétteljesen -, még ha magához tér is, akkor is nyaktól lefelé béna marad. Jelenleg nincs esély rá, hogy valaha is lábra áll. Sajnálom. - Megszorította a vállamat, majd újra egyedül maradtam a sok vegetáló beteggel.
Legközelebb egy nővér jött be a szobába, s kísért el az étkezdébe, hogy egyek valamit, bár nem járt túl nagy sikerrel, mert nem tudtam enni. Ezután visszakísért a saját kórtermembe, s magamra hagyott. Nem akartam gondolkodni, de legfőképpen élni, viszont az a makacs szívem tovább dübörgött megállíthatatlanul.
Két óra előtt tíz perccel már a halottasház épülete előtt álltam. Nem kellett sokat mennem, hogy oda érjek, mert praktikus okokból annak idején a kórház mellett húzták fel az épületet. Hamarosan megérkezett apám is Perselus Pitonnal, az amerikaiak parancsnokával együtt. Ugyanazzal a szúrós és lesajnáló tekintettel néztek rám.
- Induljunk! - vetette oda apám hidegen, mert még mindig egyhelyben álltam.
Valahogy nem akaródzott látni a bajtársaim holttestét, de nem volt mit tenni. Szótlanul mentem oda hozzájuk, s lassan elindultunk. Az egyik alkalmazott végigvezetett az egyik folyosón, majd megállt egy fehér ajtó előtt. Mikor beléptünk, rögtön megláttam a letakart testeket. Nem akartam tovább menni az ajtóból. Legszívesebben elrohantam volna. Szememet szúrni kezdték a könnyek.
- Jöjjön! - szólt rám a férfi, s sorban odavezetett a letakart testekhez.
Mikor felemelte az elsőt, azonnal elkaptam a fejem, s megremegtem a látványtól.
- Felismeri? - jött a kérdés közömbös hangon.
Már hogyne ismerném föl, te barom! Üvöltöttem magamban, de hangosan csak ennyit mondtam.
- Igen. Ő a csapat felcsere, Blaise Zambini.
Végre visszakerült a lepel az összeégett testre. A többi testnél már nem volt ilyen problémám. Egész jól bírtam, egészen az utolsóig. Mikor Pansy Parkisont megláttam, újra elszakadt a cérna. Lehajoltam, és a karomba vettem. Újra elővett a zokogás. Csak fogtam, és ringattam. Az sem érdekelt, hogy apám látja, már semmi nem számított. Végül ki akarták venni a kezemből, de én makacsul szorítottam, mintha bármin is változtatna. Csak akkor engedtem el, mikor karom elernyedt a belém nyomott nyugtatótól. Még érzékeltem, hogy apám gúnyos megjegyzéseket tesz, majd ismét elvesztettem az eszméletemet.
Hetekkel később Harry állapota valamelyest stabilizálódott, így haza lehetett szállítani. Mivel egyébként is az Egyesült Királyságba készült, így megkaptam az engedélyt, hogy Londonba vigyem. Az orvos az idegállapotom miatt javasolta a leszerelésemet, amit apám egy lefitymáló mosollyal fogadott el, megjegyezve, hogy fabatkát sem érek. Már nem tudott bántani a szavaival. Többé nem volt hatalma fölöttem, s ezt meg is mondtam neki, aminek a hozománya egy kiadós veszekedés lett. A minden hevességtől ódzkodó Lucius Malfoyt sikerült kirángatnom az érzelemmentesség álarcából. Először és utoljára legyőztem, de nem igazán volt örömöm benne.
Másnap indult a repülő, ami hazavitt minket. Egész úton a kezét szorongattam, hátha csoda történik, de természetesen, hiába áhítoztam erre. Csak feküdt ott, mint egy darab, öreg fa, ami megadta magát az idő súlyának, és kidőlt. A mellkasára hajtottam a fejem, hogy meghallgassam azt a makacs szívét, mely az egyetlen bizonyíték volt arra, hogy még él, s talán van remény. De rögtön elhessegettem a gondolatot, mert az nem lenne élet, ami ébren várná, s azt kívántam, bárcsak meghalt volna.
A megérkezésünk után még hónapok teltek el, s az állapota még mindig nem változott. Szinte a kórházban éltem, és csak akkor mozdultam el mellőle, ha anyámnak sikerült rávennie, hogy mozduljak ki egy kicsit.
Éppen az egyik ilyen alkalom után jöttem vissza, mikor kinyitotta a szemét. Megdermedtem, mikor megláttam a ködös, zöld szemeket, melyek próbáltak valamit felfogni a körülöttük lévő világból.
- Szia - suttogtam halkan, odalépve az ágyhoz.
Az íriszek rám fókuszáltak. A köd helyét felismerés vette át, s az öröm csillogása. Könnyezve roskadtam le az ágy szélére, s csak néztem rá, képtelenül arra, hogy bármit is mondjak.
Négy hónap múlva már felépült annyira, hogy tolószékben üljön, így az otthoni ápolás mellett döntöttünk. Vettem egy kisebb házat London egyik kevésbé zsúfolt részén, és hazavittem. Felfogadtam egy nővért, aki segített nekünk, így elkezdődött az új, közös életünk. Volt néhány jó pillanatunk, de az időt leginkább kisebb vitákkal és csipkelődéssel töltöttük. Képtelen volt elviselni a magatehetetlenséget, de ugyanakkor élni is akart. Én nem bírtam volna, de ő mindig is erősebb volt. Lelket öntött belém, mikor már nem bírtam tovább. Igaz, egyetlen eszköze a szavak voltak, de ez felért bármilyen simogatással. Napról napra egyre jobban szerettem, s elhittem, hogy még sokáig itt lehet velem. De a sorsnak más tervei voltak. Két év adatott meg nekünk nyugalomban, kisebb betegségekkel, de, mint az ilyen súlyos sérülteknél előbb-utóbb várható, a szervezete végül megadta magát.
Épp vacsoráztunk, mikor fuldokolni kezdett. Lélegeztető gépre került, s már soha többé nem került le róla. A nővér kórházba akarta vitetni, de ellenkeztem. Végül nem erősködött tovább. Minden nap benézett, s jelezte nemtetszését, de nem törődtünk vele.
Még mindig küzdött. Láttam a szemében, hogy még nem adta fel, de én már éreztem, hogy csak idő kérdése, és örökre vége lesz mindkettőnknek. Nem tudtam elképzelni az életet nélküle. Sorsunk már akkor megpecsételődött, mikor megakadályozta, hogy a fejembe röpítsem a golyót, mert hitte, hogy minden megváltozhat. De nem így történt.
Egyik este valamiért magamhoz vettem azt a bizonyos pisztolyt, amit azóta is őriztem. Mintha éreztem volna, hogy mi következik. Mikor bementem Harryhez, tudtam, hogy valami baj van. Szemében a szokásos bizakodó csillogás helyett mély félelem ült.
- Mi baj? - kérdeztem meg, bár tudtam, hogy képtelen válaszolni rá.
Láttam, hogy mondani akar valamit, így egy pillanatra megszakítottam a gégéjébe épített lélegeztető működését, hogy meg tudjon szólalni.
- Kér...lek... - Hangja könyörgő suttogással volt teli.
Szemeim tágra nyíltak, mikor felfogtam, hogy mire kért.
- Biztos? - kérdeztem a hirtelen rám törő érzelmektől rekedten.
A szeme szinte könyörgött.
Remegő kézzel megfogtam a csövet, és egy határozott mozdulattal kirántottam. Azonnal köhögni kezdett, s próbált levegőt venni, de sehogyan sem ment. Végül szemei lecsukódtak, s nem nyíltak ki többet.
Előhúztam a fegyvert az övemből. Most már nem volt senki, aki megakadályozza, hogy leszámoljak haszontalan önmagammal. Lassan a halántékomhoz emeltem, majd meghúztam a ravaszt. A golyó égető fájdalommal hatolt agyamba, de én csak megkönnyebbülést éreztem. Még utoljára érzékeltem, hogy léptek közelednek, majd a világ elsötétült. Örökre.
Vége
Click to viewL’arc en Ciel: Lost Heaven
Woah! Kasane awaseta yumewo daite hateshinai rakuen e
Mou nakusu monosae mitsukaranai kakenuketa harukana michi
Nani hitotsu utagau kotomo shiranakattane
We're saying goodbye, Lost Heaven.
How we longed for Heaven.
We're letting go of something we never had.
Time goes so fast, Heaven is lost.
Tewo nobashi tsukanda yumewa sotto kuzureyuku sunano shiro
Tada tachitsukushiteta wakare michi hohoemiwo nokoshite
Kieteitta kimiga egaku rakuen e to
We're saying goodbye, Lost Heaven.
How we longed for Heaven.
We're letting go of something we never had.
Time goes so fast, Heaven is lost.
Hitotsuni narenai ukanda hoshikuzu hitotsuno shuuenni akai hanatabawo
Kakedashita shisenno sakiga shinkiroo demo
We're saying goodbye, Lost Heaven.
We're saying goodbye, Lost Heaven.
We're saying goodbye, Lost Heaven.
We're saying goodbye, Lost Heaven.
(YEAH!)
We're saying goodbye, Lost Heaven.
How we longed for Heaven.
We're letting go of something we never had.
Time goes so fast, Heaven.
We'll say goodbye, Lost Heaven.(YEAH!)
How we longed for Heaven.(YEAH!)
We're letting go of something we never had.
Time goes so fast, Heaven is lost.
Time goes so fast, Heaven is lost
Time goes so fast, Heaven is lost
I wish you good luck. I still remember everyday.
I wish you good luck. I still remember everyday.
Woah! Az álmokat, amiket együtt felhalmoztunk,
Most a Mennyországban határok nélkül öleljük át.
Woah! A dolgokat, amik elvesztek, nem lehet visszaszerezni,
Azokat, amelyek látszólag csökkentik ezt a távoli útvonalat.
Semmi kétséged nincs, ugye?
Elbúcsúzunk, Elveszett Mennyország
Mennyire vágytunk rád, Mennyország
Elmegyünk egy olyan helyre, ahol még sosem jártunk
Az idő olyan gyorsan telik, és a Mennyország elveszett
Széttárjuk kezeinket, hogy elkapjuk az álmaidat,
Amelyek úgy látszódnak, mint egy lassan összeomló homokvár.
Csak határozottan állok, mint, akit ott hagytak a mellékúton.
Te, ki eltűntél abban a paradicsomban, amire annyira vágytál.
Elbúcsúzunk, Elveszett Mennyország
Mennyire vágytunk rád Mennyország
Elmegyünk egy olyan helyre, ahol még sosem jártunk
Az idő olyan gyorsan telik, és a Mennyország elveszett
Az előadás végén egyedül sétálok a lebegő csillagok között
Kezemben egy csokor vörös virággal,
De a képzetlen szemeimnek a cél csak egy délibábnak látszik.
Elbúcsúzunk, Elveszett Mennyország
Mennyire vágytunk rád Mennyország
Elmegyünk egy olyan helyre, ahol még sosem jártunk
Az idő olyan gyorsan telik, és a Mennyország elveszett
Elbúcsúzunk, Elveszett Mennyország
Mennyire vágytunk rád Mennyország
Elmegyünk egy olyan helyre, ahol még sosem jártunk
Az idő olyan gyorsan telik, és a Mennyország elveszett
Sok szerencsét kívánok
Még minden napra emlékszem
Sok szerencsét kívánok
Még minden napra emlékszem
(Zagyvai Csilla fordítása)