< Akame fic > Fourth Avenue Café 17. fejezet
Cím: Fourth Avenue Café
Írta: neko_fish
Páros: Akame, RyoPi
Műfaj: angst, romantikus
Korhatár: 14+
Béta: csaca
Tartalom: Jin egy sikeres művész, de a barátaival való veszekedés után egy kis kávézóban keres lenyugvást, ahol találkozik a szerinte legfurcsább emberekkel.
Megjegyzés: Nos, hosszú-hosszú idő után itt az újabb fejezet, amiben... hát nem fogtok nekem örülni, még ha csak a fordító is vagyok.^^" *osztogat mindenfélét* Jó olvasást mindenkinek. :)
1.fejezet 2.fejezet 3.fejezet 4.fejezet 5.fejezet 6.fejezet 7.fejezet 8.fejezet 9.fejezet 10.fejezet 11.fejezet 12.fejezet 13.fejezet 14.fejezet 15.fejezet 16.fejezet
17.fejezet
Miután a tumor elérte az agytörzsét, Jin egy hétig nem ment munkába, csakhogy mellette lehessen. Képtelenül a beszédre, a pincér udvarias arckifejezéssel feküdt az ágyon, míg ő csak mellette ült, és remegő hangon énekelt neki.
Ez volt minden, amit tehetett.
Egy könny sem hullott a pincér szeméből, miközben egymást váltották a napok.
-------
Egyik nap a barátaival ebédelt, mielőtt bement volna a kórházba. Csak ült, és turkált az ételben. Az elmúlt időben csökkent az étvágya, és ezért Pi aggodalmas pillantással nézett rá.
- Azt hittem, hogy ez a kedvenc ételed, tévedtem volna? - Feltartotta a saját tányérját. - Szeretnél inkább az enyémből enni, vagy Ryo-chanéból is ehetsz, ha akarsz…
Megrázta a fejét.
- Nem ez a baj, nem igazán vagyok éhes most, ennyi az egész.
Ryo mérgesen nézett, és egy falat húst tett a másik szájába.
- Ne mondj olyanokat, hogy „ennyi az egész”, ha étvágytalanságról van szó. Bolond vagy? Ha még többet fogysz, akkor nem hívhatlak többé Kövér Jinnek.
A fiatalabb énekes megvárta, amíg lenyeli a húst, és újabbat tett a szájába.
- Ryo-channak igaza van, enned kell…
Jin ránézett kettőjükre, és tele szájjal beszélni kezdett:
- Így egyáltalán nem én eszek, hanem ti nyomtok le kaját a torkomon, nem említve, hogy esélyes, megfulladok és meghalok miattatok.
Pi felhúzta a szemöldökét.
- Gőzöm sincs, hogy most mit mondtál… de hagyjuk. - Komolyan nézett a másikra. - Jin… már majdnem két hete volt. - Abbahagyta a másik méregetését, és csöndesen figyelte. - Miután… ez után mit fogsz csinálni? Mi fog történni?
A legidősebb lenyelte a szájában lévő ennivalót.
- Nem tudom… nem akarok rágondolni, még nem. Úgy értem… nem tudok olyanokat mondani, hogy ’Nem tudok Kame nélkül élni’, mert… ezt kell majd tennem, nem igaz? Meg kell tanulnom magam boldogulni meg ilyesmi, és nem akarok, nem addig, amíg nem muszáj. Nem akarok semmi ilyesmin gondolkodni, addig nem, amíg itt van. Kérlek, ne kérdezzetek tőlem ilyesmiket… még ne…
-------
Pár nappal később, amikor belépett a kórházba, találkozott Kame szüleivel. Egy orvossal beszéltek, aki sajnálkozva hajolt meg előttük; nem tudta megállni, hogy ökölbe ne szorítsa a kezét.
Még nem ment el, ne viselkedj úgy, mintha igen.
Az édesanyja észrevette őt, és egy mosollyal üdvözölte, mielőtt feléje sétált volna.
- Jin-kun…
Udvariasan biccentett.
- Helló…
Már beszéltek néhány alkalommal a pincér szobájában, habár legtöbbször a fiatalabbról volt szó. Várta a következő megjegyzést, amit meg is kapott:
- Szeretnék köszönetet mondani…
Jin meglepetten pislantott, kicsit összezavarodott.
- Miért? Nem csináltam semmit.
Az asszony a kezével játszott, gondolta azért, hogy ne kezdjen el sírni.
- Szeretném megköszönni, hogy Kazu-chan mellett voltál egész idő alatt, te és Tatsuya-kun mindig vele voltatok. Nem tudom, hogy mihez kezdett volna nélkületek.
- Miről beszél? - Észrevette, hogy milyen faragatlan volt, ezért a zsebébe dugta a kezét, és a cipőjét nézte. Motyogva folytatta: - Nem csináltam mást, csak ott álltam… csak ezt tudtam érte tenni…
Kame édesanyja megrázta a fejét.
- Ne mondd ezt, Jin-kun. Lehet, hogy most még nem érted, de sokkal többet tettél érte, mint amit valaha el tudsz képzelni… Így hát, köszönöm neked…
Ott állt, és nézte, ahogy az asszony szomorú mosollyal az arcán megfordul, és visszamegy a férje oldalára. Szégyenkezve lehorgasztotta a fejét, és magának motyogta:
- De…
De nem tudtam őt megmenteni…
-------
Amikor a szobába ért, hallotta Ueda gyengéd, remegő hangját, amihez fura mód már hozzászokott.
- Rendben van, Kame… fáradt vagy, igaz…?
Jin csak állt az ajtónál, nézte, ahogy az idősebb férfi a legjobb barátja mellett áll, és fogja a kezét.
- Olyan sok fájdalmad volt… de most már rendben van, Kame. - Félresöpörte a másik szeméből a haját, miközben lágyan suttogott: - Aludj, Kame…
A fiatalabb férfi felsóhajtott, és kicsit elfordította a fejét az énekes irányába. És egy pillanatig megesküdött rá, hogy a fiatalabb látta őt.
-------
Pár perc múltán, amikor a pincér becsukta a szemét, Ueda könnyes arccal felnézett rá. Szívszaggató mosoly ült az arcán.
- Végre aludhat… ő… Kaménak már nem fáj semmije… olyan hosszú idő után… ez jó… nem igaz?
Nem tudott mást tenni, mint elrohanni, mielőtt az ő könnyei is eleredtek.
-------
Kame soha nem ébredt fel.
-------
Azon a napon, amikor Kame meghalt, a nap sütött és a madarak csiripeltek.
Az élet ment tovább, mintha semmi sem történt volna.
-------
Jin visszatartotta a könnyeit, még a temetés alatt sem sírt. Mindenki ott volt; eljöttek, hogy búslakodjanak az elvesztett személy miatt. De amikor mellette a barátai zokogtak, az ő szeme száraz maradt.
”Ígérd meg, hogy nem fogsz sírni, ha ez a fejezet a végére ér.”
Így csak állt ott, nem érzett mást, csak zsibbadtságot, ahogyan nézte az embereket, akik lerótták a tiszteletüket az elhunyt barátjuk iránt. Amikor a tömeg kezdett feloszlani, ő még mindig ott állt. Hallotta, hogy valakik közelítenek felé, de akármilyen erősen is próbálta, nem tudta pontosan megmondani, hogy milyen közel vannak.
- Jin… rendben leszel?
Az énekes nem felelt; tudta, ha kinyitja a száját, akkor nem tud majd uralkodni magán. Nem tudja majd visszatartani a könnyeit, a kiáltásait, a felismerés borzalmát, hogy…
Kame elment.
Egy hosszú pillanat után engedte, hogy a barátai elvezessék, vissza a lakásába.
-------
Amint egyedül maradt a lakásában, egy helyben állt az öltönyében, amire nem is emlékezett, hogy felvette. Nem zavartatta magát, hogy levegye a cipőjét, besétált a nappaliba, és kinézett az ablakon; még mindig napos volt az idő, a felhők egymás után vonultak el az égen.
Valahol az agya hátsó részén szerette volna kinyitni az ablakot, hogy belélegezze a friss levegőt, de a teste figyelmen kívül hagyta a vágyat a mozgásra. Helyette inkább megfordult, szemével átfutotta a szobát. Tekintete megakadt az összegyűrt papírdarabokon, amelyekre a szerelmes dalszövegeket firkálta.
De már egyik sem számít…
A zsibbadtság lassan eltűnt, és átvette a helyét a düh.
-------
Életében első alkalommal azon kapta magát, hogy megveti a világ gondtalanságát.
Csak azon tudott gondolkodni, hogy az idő miért nem állt meg egy ilyen tragikus dolog után… Miért megy tovább az élet? Nem vette észre azt a veszteséget, amit az… amit ő átélt?
Jin ökölbe szorította a kezét, és a fogait csikorgatta, nem kívánva többet, csak a világ végét.
Nagyot nyelt, kinyitotta a száját, és hirtelen egy fojtott zokogás tört elő belőle, és a szeméből könnyek potyogtak. A lábai felmondták a szolgálatot, és a padlóra roskadt.
- Sajnálom, nagyon sajnálom, Kame, próbálok nem sírni… de olyan nehéz, én… miért? Miért, Kame? Miért kellett elmenned, és itt hagynod…?
Amilyen gyorsan jött a harag, úgy el is illant, és egyedül maradt a szomorúságával.
- Kérlek, gyere vissza…
Kérlek, ne hagyj egyedül…
Nem kapva választ, ült tovább, és sírt a világ kegyetlensége miatt.
-------
Ahogyan a napok múltak, a barátai benéztek hozzá, hogy ránézzenek, még ha csak azért is, hogy lássák, rendesen eszik.
Minden alkalommal a kedvétől függően vagy beengedte, vagy teljesen figyelmen kívül hagyta őket. Mindenki bekukkantott hozzá, néhányan betörtek, a legjobb barátai, a pincérek, mások a cégtől… Nem törődött azzal, hogy rövid válaszoknál többet mondjon, már amikor egyáltalán vette a fáradtságot, hogy megszólaljon.
Jól vagyok.
Menj el.
Igen.
Nem.
Hm…
Nem vagyok éhes.
Csak hagyjatok magamra.
Még a telefonját sem használta. Már a koncert előtt néhány héttel fogalma sem volt, hol a telefonja, de az elfoglaltság miatt nem vesződött azzal, hogy megkeresse.
Végül vette egy újat, de senkinek sem mondta meg a számát.
-------
Alig telt el valamivel több, mint egy hét, amikor a barátai aggodalma elérte a határt. Jin a temetés óta alapjában véve elzárkózott a világ elől. Nem látva semmi szemmel látható jelét annak, hogy a barátjuk felépült volna a gyászából, ismét elmentek őt meglátogatni.
Megnyomták a csengőt.
Senki sem válaszolt.
Megint megnyomták.
Ismét semmi válasz.
Ryo aggódva nézett a barátjára, egy kicsit jobban megszorította a kezét.
- Tomohisa….
Megfordulva ránézett a másikra, és lassan bólintott.
- Ne aggódj, Ryo-chan, jól van… - Egy kis idő múltán hozzátette: - Talán haza kellene mennünk?
Az alacsonyabbik látható aggodalommal az alsó ajkát majszolta.
- De…
Biztató mosollyal az arcán gyengéden megszorította a kezét.
- Megértem, Ryo-chan.
Elővette a pótkulcsot, amit a barátja adott neki vészhelyzet esetére, mint amikor az idősebb kizárta magát a lakásából, és kinyitotta az ajtót.
Elszánt pillantást váltottak, és hagyták maguk mellé esni a kezüket, mielőtt beléptek a csendes lakhelyre.
-------
Pi elfintorodott, ahogyan körbesétált a rendetlen lakásban. Úgy tűnt, minden alkalommal rosszabbá vált, amikor meglátogatták őt. Az alacsonyabb férfi megállt mellette, és suttogva szólt:
- Készítek valamit enni… Valószínűleg azóta nem evett, hogy legutoljára itt voltunk…
Pi bólintott, és nézte, ahogy a másik a konyhába megy, mielőtt bemerészkedett a nappaliba. Egy kicsit összetört a szíve, amikor meglátta a legjobb barátját. Összeszorított szájjal bement a hálóba, hogy egy pokróccal térjen vissza, amit a remegő alak köré terített, aki a kanapén ült összegömbölyödve. Jin nem reagált a gesztusra, ahogyan tovább babrált a hi-fi távirányítójával, újra és újra lejátszva egy számot.
” A kötelék abból az időből és arról a helyről nem fog eltűnni…”
- Mabudachi Jin… - motyogta leülve a másik mellé. Gyengéden egy ölelésbe vonta a barátját. - Hé… hogy vagy? Rendben leszel… nem igaz?
Hallotta, hogy Ryo a konyhában főz, és remélte, hogy a másik hamar végez, mert a sejtése nem állt messze az igazságtól. Az énekes borzalmasan nézett ki. Az arca kezdett kicsit beesni, a szemén látszott a sok átvirrasztott éjszaka, és a könyörtelen könnyek nyoma.
A másik nem felelt.
Összeszorított szájjal újra próbálkozott:
- Jin… nem gondolod, hogy ideje szembenézni a világgal…? Nem kell dolgoznod, csak… menj ki… nem számít mennyi időre. Szeretnél újra elmenni velünk az óceánhoz? Szórakoztató lesz, ígérem. Elmehetünk szörfözni és úszni és…
Jin csendben maradt.
Ryo jelent meg egy tálcányi étellel a kezében. Aggódó tekintettel nézett a kettősre. Pi csak viszonozta a tekintetet, és egy sóhaj kíséretében megrázta a fejét, mielőtt újból próbálkozott:
- Lehet hosszabb is egy napnál… Miért nem mész el kirándulni?
Ismét nem kapott választ.
- …Tudod… elmehetnél Amerikába angolt tanulni… Hogy hangzik? Szereted az angolt, igaz? Emlékszel? Mindig arról beszéltél, hogy néhány hónapra kimész külföldre tanulni, és hazatérésed után hogy fogsz rajtunk angolul nevetni… - Igyekezett optimistának hangzani, habár minden szóval egyre nehezebbnek tűnt. - És mi mennyire nem értenénk, de lennél olyan kedves és nagylelkű, hogy tanítanál minket, miután jól kinevetted magad a rovásunkra… Ez hogy hangzik? Emlékszel, amikor azt mondtad, mennyire jó leszel ezekben a nyelvekben, és hogyan fogod velük lenyűgözni Ka…
Nem tudta befejezni a mondatot.
- Te… - gyenge mosolyt csalt az arcára -, szerettél volna angolt tanulni, igaz?
De akkor, a legnagyobb örömére és félelmére, a megjegyzés kiváltott az énekesből egy reakciót. Jin kicsit feléje fordította a fejét, és olyan fájdalmasan üres arckifejezéssel nézett rá, hogy a másik szíve összeszorult.
- Már nem számít, Pi… Kame semmilyen nyelven nem hall engem… soha többet.
18.fejezet