< Akame fic > Fourth Avenue Café 16. fejezet
Cím: Fourth Avenue Café
Írta: neko_fish
Páros: Akame, RyoPi
Műfaj: angst, romantikus
Korhatár: 14+
Béta: csaca
Tartalom: Jin egy sikeres művész, de a barátaival való veszekedés után egy kis kávézóban keres lenyugvást, ahol találkozik a szerinte legfurcsább emberekkel.
1.fejezet 2.fejezet 3.fejezet 4.fejezet 5.fejezet 6.fejezet 7.fejezet 8.fejezet 9.fejezet 10.fejezet 11.fejezet 12.fejezet 13.fejezet 14.fejezet 15.fejezet
16.fejezet
Azon az éjjelen, annak ellenére, hogy éjjeli kettő volt, a barátai hűségesen ültek le vele a kanapéjára. Pi szemöldök ráncolva nézett rá.
- Mi történt?
Jin összekucorodott kettejük között; olyan siralmas hangon motyogott, hogy Ryo elkezdett szipogni.
- Kame… ő… miért ő? - Megrázta a fejét. Képtelen volt befejezni. - …Senki sem érdemli meg, hogy az élete hamarabb érjen véget….
-------
A három barát azt az álmatlan éjszakát azzal töltötte, hogy egymás könnyeit itatta fel.
-------
A következő nap mérgesen ütött az asztalra, ahogyan a menedzserével veszekedett. Oldalt a barátai szótlanul nézték, mert értették az elszántság mögötti gondolatait.
- Akanishi, nem tudjuk ilyen rövid idő alatt meg…
- Nem érdekel! - Tajtékzott a dühtől a másik miatt; ez volt az első alkalom, hogy ilyen módon veszekedett a felettesével. - Figyeljen! Nem érdekel, hogyan csinálja meg! Csak tegye lehetővé!
A menedzser higgadt maradt, és megigazította a szemüvegét.
- De nincs elég időnk, hogy kihirdessük vagy…
Az énekes közbevágott:
- Már mondtam. NemÉrdekel! Nem érdekel, hogy hol lesz, vagy mennyi ember jön el, rohadtul nem érdekel! Csak szerezzen nekem egy színpadot, hogy minél hamarabb megtarthassak egy koncertet!
- De…
- Esküszöm, ha nem kapom meg a koncertemet, akkor azonnal felmondok! - A barátai erre meglepődve néztek rá. Kis szünet után halkabb hangon, a másik szemébe nézve folytatta: - Kérem… ez nagyon fontos nekem. Akár megérti, akár nem. Meg kell tartanom ezt a koncertet, mielőtt még késő lenne…
A férfi szemei kicsit meglágyultak. Sóhajtott, majd bólintott.
- Meglátjuk, mit tehetek…
-------
Miután elment, Pi és Ryo döbbent tekintettel sétált hozzá.
- Hűha, Jin…
Fáradtan rogyott le a székébe.
- El tudtok később jönni hozzám?
A legfiatalabb énekes bólintott.
- Persze, mikor?
Jin beletúrt a hajába.
- Majd felhívlak, ha visszaértem Kamétól. Nem igazán akarok egyedül lenni…
A másik kettő megértően bólintott. Pi kicsi, biztató mosolyt küldött feléje.
- Persze, várni fogjuk a hívásodat, oké?
- Oké… köszönöm…
-------
Belépett a kórházban a szobába, és nézte az ágyon ülő férfit. Koki felkelt a beteg mellől, suttogott valamit a fülébe, majd egy barátságos hátveregetés után Jin mellett elmenve elhagyta a szobát. Sikerült egy kis mosolyt kicsalnia belőle, de csak addig tartott, amíg a fiatalabb felé sétált.
Kame nem fordult el az ablak felől.
Gyengéden a kezébe vette a pincér kezét. Figyelte, tudva, hogy a másik nem fog ránézni. Vett egy mély levegőt, és megcsókolta a sápadt kezet.
Ne… Kedves Kame…
Tudod…
Még most is úgy szeretlek, hogy megőrülök tőle…
Szeretnék a kívánságteljesítő csillagod lenni…
Minden kívánságodat teljesíteni akarom…
Kérlek, higgy bennem…
Betegségben és egészségben a tiéd,
Akanishi Jin.
A kéz egy kicsit megrándult, de a fiú nem fordította feléje a fejét.
- Kame… ne lökj el magadtól… - suttogta halkan. - Kérlek, engedd, hogy tovább szeresselek… a legvégéig.
Halk választ kapott:
- …Abbahagynád, ha azt mondanám neked?
- Nem… - vallotta be. - Nem lennék rá képes…
A pincér halkan sóhajtott, de kicsit megszorította a kezét.
- Ez olyan te vagy…
Mindketten csendben voltak addig, amíg az énekesnek mennie kellett.
Amikor hazafelé hajtott, a kezei jéghidegnek tűntek, mert nem volt mit fognia.
-------
Noha késő este volt, a barátai a lakásában lebzseltek; várták a hazatértét. Csendben ültek a kanapén, amíg Ryo meg nem szólalt a bal oldaláról:
- Tudod, Jin… semmit sem kell mondanod, ha nehéz.
Pi egyetértően bólintott a jobb oldaláról.
Megrázta a fejét.
- Rendben van… jól leszek… A menedzserem azt mondta, hogy a koncert három vagy négy hónapon belül lesz… Srácok, ugye eljöttök és megint velem énekeltek?
Ryo meglegyintette Jin fejét.
- Te hülye, hát persze, hogy elmegyünk. Nem lennél képes tűrhető előadásra vagy elég ember figyelmét felkelteni nélkülünk.
A fiatalabb énekes elvigyorodott, és feléjük fordulva egy másik témát hozott fel:
- Hé, Jin, elmehetünk holnap veled meglátogatni Kame-chant? Ígérem, hogy nem sírok, ha te sem, oké?
Jin lehajtotta a fejét.
- Oké… nem fogunk sírni… De mi lesz Ryo-channal?
Az alacsonyabb férfi felé néztek, aki szipogva fordult el, és mérges hangon válaszolt:
- Fogjátok be, srácok… Nem ígérek meg semmit sem… - Szünetet tartott. - De azt hiszem megpróbálok nem sírni…
Pi feléje nyúlt, és megnyugtatóan megölelte.
- Rendben van, Ryo-chan sírhat addig, amikor vele vagyok, hogy utána jobb kedvre deríthessem.
Ezt figyelve Jin arcára visszaköltözött egy kis mosoly.
-------
Ahogyan a napok teltek, lassan hozzászoktak a dolgokhoz. Voltak jó és rossz napok. Jó napok voltak, amikor Jin már a folyosón sétálva hallhatta Nakamaru hangját, ahogyan hangosan felkiáltott:
- Az egyik orvos fel akarta szedni Kame-chant!
Ezt követte Ueda felháborodása:
- Mi!? Melyik!? Megyek és kegyetlenül megölöm!
Kame felnevetett.
- Tat-chan! Nyugodj meg!
Szünet.
- …Nem. Nem akarok. Elmegyek megölni őt.
Jin az ajtóban állt, arcán egy fáradt vigyorral. Nakamaru ránézett, mielőtt felkelt volna.
- Én pedig megyek, végignézem. Mindig is azon tűnődtem miért van kevés hulla.
Ueda ál-bosszankodva, Nakamaru pedig elégedetten a világgal sétált ki a szobából. Az énekes besétált a szobába.
- Atyám, örülök, hogy ez a harag már nem felém irányul… Ennek az orvosnak hamarosan véradományozóra lesz szüksége. Nem hiszem el, hogy körbejárják a kórházat mindent lerombolnak.
Kame rámosolygott.
- Nem olyan rossz más dolgokhoz mérten… Azt hiszem, Taguchi tegnap megölt valakit az egyik viccével.
Jin felnevetett.
- Ezen meg sem lepődöm. És mini rapperek és beat-boxerek fognak rohangálni az épületben, mi? Kokinak és Nakamarunak egyáltalán nem kellene gyerekek előtt fellépniük. - Közelebb ment, és leült a székre. - Másfelől viszont, felvettem és… mondjuk úgy, hogy tegnap kicsit szétküldtem bizonyos embereknek.
A másik kíváncsian felemelte a fejét.
- Úgy érted…
- Vannak lehetőségeik, lesznek olyan ügynökségek, akik keresni fogják őket.
Lassú vigyor terült szét a fiatalabb arcán.
- Jin, nagyszerű vagy.
Az énekes önelégülten vigyorgott.
- Csak egy kis mértékben.
Mindketten egymásra nevethettek, kényelmesen összefűzött ujjakkal.
Kint pedig Ueda és Nakamaru mosolyogva állt az ajtóban, hogy senki se zavarja meg őket.
-------
De voltak olyan napok, amikor a haláltusa realitása elborította őket.
- Jin… fel akarom adni…
A szíve szakadt meg, amikor meghallotta a másik szavait.
- Ne mond ezt, Kame…
A pincér elfordult.
- …Fáradt vagyok, Jin, csak aludni akarok…
- Ne merészeld, Kamenashi Kazuya. Nem érdekel, ha önzőség tőlem, de a világ végéig velem fogsz maradni. - Erősebben fogta a fiatalabb kezét. - Már mondtam neked korábban, és addig fogom ismételni, amíg a szavak bele nem rögzülnek az agyadba, nem fogom elengedni ezt a kezet.
Az ilyen napokon Kame nem nézett Jin felé.
- Nagyon igyekszem… de olyan hasznavehetetlen vagyok… hogyan tudnék…
- Nem, nem vagy az! Ha te nem lennél, most nem lennének barátaim. Ha te nem lennél, akkor nem írtam volna meg azokat a dalokat. Ha te nem lennél, akkor én nem én lennék. Minden vagy, csak hasznavehetetlen nem, szóval ne gondolj így magadra egy pillanatig sem. - A felháborodását egy méltatlankodó és gyerekes ajakbiggyesztéssel fejezte be. - Nem helyénvaló.
- Jin… - A pincérnek nem volt szíve vagy ereje piszkálni őt a nyálassága miatt.
Jin az arcához tartotta a fiatalabb kezét, amíg gyengéden kérlelte:
- Akármi is történik, szeretlek, Kame. Te vagy a koffein a kávémhoz… Könyörgöm neked… ne mondj olyanokat, hogy fel akarod adni… Darabokra töröd a szívem…
Amikor a másik válla remegni kezdett, Jin megmozdult, de Kame szavai megállították:
- Kérlek, ne nézz ide… nem akarom, hogy lásd az esőt…
-------
Ezeken kívül voltak olyan napok, amikor Jin ottmaradt éjszakára, mert nem talált magában erőt, hogy elmenjen. Általában azok az éjszakák voltak azok, amikor a fájdalom nagyon erős volt a fájdalomcsillapítók ellenére is. Ott ülhetett mellette a másik kezét fogva, míg mindkettejük arcán hangtalan könnyek csurogtak.
A pincér arcán tükröződő fájdalom hatására a könnyek tovább folytak.
- Fáj, Jin…
Úgy érezte, mintha kések szurkálnák a szívét. És csak azt tudta visszasuttogni:
- Tudom, Kame…
- Kérlek, ne hagyj itt…
Apró csókokat lehelt a fiatalabb remegő kezére.
- Rendben van… itt vagyok… Nem megyek sehova…
Azokon a napokon vágyott arra a napra, amikor Kame végre fájdalom nélkül tud majd aludni…
-------
És voltak olyan napok, amikor annyira kimerült volt, hogy besétálva a szobába elaludt az ágy oldalán. Feje a fiatalabb feje mellett pihent, és a másik halk lélegzését hallgatva elaludhatott.
-------
A koncertje előtti hetekben Kame állapota romlani kezdett. Amíg aludt, az énekes azon találta magát, hogy körbe-körbe járkál, miközben aggódva rágja a száját. Ueda mérgesen nézett rá a helyéről.
- Hagyd abba!
Lépés közben torpant meg.
- Nem tehetek róla…
A pincér továbbra is elégedetlenül nézett rá, ahogyan megsimogatta az alvó férfi haját.
- Felébreszted őt…
Legyőzötten sóhajtott, és leroskadt a fal tövében a földre.
- …Félek…
Ueda tekintete meglágyult.
- Én is…
-------
Éppen akkor ért vissza a szobába, amikor a fiatalabb férfi végre felébredt. Megkönnyebbüléstől eltelt szívvel, halkan kérdezte meg:
- Sajnálom, felébresztettelek?
A másik gyengéden megrázta a fejét.
- Jin…
- Mi az?
- Rájöttél már, hogy mire gondoltam, amikor azt mondtam neked, hogy megmentettél?
Nemet intett a fejével.
- Nem…
A pincér gyengéden elmosolyodott.
- Akkor adok egy tippet… Akkor találkoztunk egymással először…
-------
Amikor az orvos értékelése megérkezett, a világa ismét fordult egyet.
Név: Kamenashi Kazuya
A daganat nem várt sebességgel terjed, erős kárt okozott a beteg látásában, fizikai állapotában, motoros funkciókért felelős kéregállományában és a kisagyban. A páciensnek kicsi vagy semmilyen érzékelése nincs a végtagjaiban, és képtelen segítség nélkül mozogni. A betegség rohamos terjedésével a beteget az a veszély fenyegeti, hogy a daganat eléri az agytörzsét.
A beteg várható élettartama: maximum két hét
-------
A koncertet megelőző nap egy szál rózsával a kezében ment be a kórházba. A többiek kimentek a szobából, hogy kettesben hagyják őt a fiatalabbal arra a kis időre, ami még maradt nekik.
Közel hajolt, és lágyan megcsókolta a pincér fejét.
- Kame…
Lassan a fiatalabb vak szemei kinyíltak, a hangja alig volt hallható.
- …Jin? Jó reggelt…
A szívét összeszorító fájdalom sosem hagyta el a mellkasát, amikor a másikat nézte. Kame sápadttá és csont sovánnyá vált az étvágytalansága és a fájdalmas éjszakai ébrenlétei miatt. Nem kellett megkérdeznie, hogy érzi magát, ő is láthatta a választ.
- Sose találod ki - mosolygott lágyan -, holnap hozok neked egy meglepetést…
A pincér nagyon igyekezett, hogy az izgatottságát egy mosollyal fejezze ki.
- Mi az…?
- Nem mondhatom el, máskülönben nem lesz meglepetés, nem igaz?
Kame lágyan szusszantott, habár a hang inkább sóhajnak hangzott.
- Rendben… azt hiszem, akkor még egy napig itt kell maradnom… igaz?
- Igen… - motyogta, miközben szabad kezét ökölbe szorította. - Azt hiszem, igen…
-------
A következő nap hozott neki egy telefont és egy fülhallgatót. Kame elgondolkodva csücsörített az ajkával.
- …Mi ez?
Jin felrakta neki.
- Bolond… ahogy azelőtt mondtam: ha nem tudsz eljönni a koncertemre, akkor a koncertet hozom el neked.
- Hajolj közelebb…
Úgy tett, ahogy kérte.
- Mi az?
Kame lágy csókot lehelt az arcára.
- Köszönöm, Jin…
-------
Amíg a színfalak mögött volt, felrakta a fülhallgatóját.
- …Kame?
Hallotta a másik halk légzését.
- …Hm?
Az énekes megigazította a szerkentyűt, és informálta őt:
- A színfalak mögött vagyok most, a koncert olyan öt perc múlva kezdődik… Ryo-chan és Pi is velem fognak énekelni…
Egy sóhaj.
- Bárcsak ott lehetnék én is…
Jin becsukta a szemét, és lágyan elmosolyodott.
- Miről beszélsz, Kame? Itt vagy mellettem…
-------
Ahogyan felfelé tartott a színpadra, hogy még egyszer belépjen a fülsüketítő éljenzésbe és a vakító fényekbe, belesuttogta a mikrofonba:
- Szeretlek…
Akár kapott feleletet, akár nem, soha nem hallotta…
-------
A kis frissítő szünete után, még a ráadás előtt, felhangosította a fülhallgatóját.
- Már majdnem vége, Kame…
A színpadon a barátai hangosan a nevét kiáltották. Vett egy mély levegőt, és nagy kiáltással kirohant. Ryo ránézett.
- Nem énekelsz ráadást?
Felemelte az egyik szemöldökét, a barátja mellé állt, és felháborodva fújtatott.
- Miről beszélsz, persze, hogy éneklek, de ez egy különleges dal lesz!
Pi a másik oldalára sétált.
- Ó? Hogy-hogy?
- Nos, ezt a dalt még senki sem hallotta, tehát ti vagytok az elsők, akik hallhatjátok.
Az alacsonyabb énekes nyújtózkodott.
- Komolyan? Felkeltetted az érdeklődésem. Mi a címe?
- A címe Hesitate. - Lejjebb eresztette a mikrofonját, és a fülhallgató mikrofonjába kezdett beszélni: - Hé, Kame… ezt neked küldöm…
-------
Ahogy énekelt, elvesztette az uralmát a könnyei fölött, amik előtörtek a szeméből, és lefolytak az arcán. Minden hangot és éljenzést elnyomott az ének, amit olyan hangosan énekelt, amennyire csak tudott; úgy érezte, hogy felrobban, ha nem fejezhet ki mindent, amit csak tud azokban a szavakban, azt a dallamot…
Ez a kötelék…
Amikor az ének befejeződött, a tömeg ordítása és a barátai támogatása közepette csak egyetlen hangot hallott:
- …Ne, Jin… ganbatte…
-------
Soha többet nem hallotta Kamét újra beszélni.
17.fejezet