Flamma fabula - Kirekesztettek 48.
Írók: Ayame, Barackvirág, Sada
Figyelmeztetések: yaoi, erotikus tartalom, trágár beszéd, nemi erőszak
Korhatár: +18
Egy kis Ben és a többiek...
47. rész - (Gordian)
Benjamin Francis Atiyah
Nem tudom mi az a zaj, ami hirtelen felzavar, de most örülök neki, mert igencsak rosszat álmodtam. Kissé remegve, heves szívdobogással ülök fel, aztán lassan megnyugszom, ahogy eszembe jut, hol vagyok. Mellettem Laigen szuszog békésen, egyik karja átvetve felettem. Megsimítom arcát, majd óvatosan kibontakozom az öleléséből és felkelek, aztán a ránk terített takarókból az egyikbe burkolózva elindulok az ajtó felé. Kell egy kis levegő, hogy elfeledjem az előbb átélt álmot. A Griannal történtek után újra felerősödtek bennem a szörnyű emlékek, melyeket Edgar és a hóhér okozott. Az előbb róluk álmodtam, ahogy közösen, röhögve próbáltak újra és újra leteperni. És olyan erős volt a kép, hogy szinte éreztem a durva kezeiket, az ütéseiket, a bántalmazásukat... Még jó, hogy felébredtem!
Megremeg a kezem a kilincsen, mikor eszembe jut a furcsa zaj, mi felébresztett. El is felejtkeztem róla. Visszafordulok, és körülnézek a szobában, de semmi szokatlant nem észlelek. Minden csendes, csak az alvók halk szuszogása hallatszik. Laigen, Grian és... Ekkor meglepődve látom, hogy Grian egyedül alszik a kandalló elé terített alkalmi fekhelyen. Szegény fiú arcán még a gyér fény ellenére is látszik, hogy mennyire megviselték a vele történtek, mennyire kimerült. Sajnos átérzem a fájdalmát... Nagyon is. Azonban hála Laigen gyógyításának, talán hamarosan túl lesz a szörnyűségeken, ahogy valamennyire én is. És persze a legfontosabb gyógyír ott van mellette, Gordian... Vagyis most nincs mellette. Hová lehetett? Bizonyára neki is ki kellett mennie egy kicsit levegőzni, és talán ez volt az a zaj, ami felébresztett. Nagyot sóhajtok, összébb húzom magamon a takarót, és kilépek az éjszakába. Mélyeket szippantok a fagyos levegőből, megborzongok, de ezúttal jólesik. Kezdek megnyugodni.
A hold szinte teljes egészében ragyog, így egész jól megvilágítja a hólepte tájat, melyet csupán a sötétlő romok látványa ront el. Közelebb baktatok hozzájuk, mert az egyiknek igen érdekes formája van, kíváncsiságom nem hagy, közelebbről kell, hogy szemügyre vegyem. Ám mielőtt elérném, az egyik rom mögött egy alakra leszek figyelmes. Talán Gordian az... Vajon mit csinálhat ott? Már lépnék felé, mikor megrettenve látom, hogy az a valami, ami már csupán pár lépésre van tőlem... nem Gordian. Vagy mégis? Te jó ég! Neee! Azonnal eszembe jut mindaz, mit Laigen mesélt a klánját sújtó átokról. Ezek szerint Gordian fájdalma már akkora, hogy többé nem képes uralkodni a vérében szunnyadó átok felett, és most a szemem láttára változik lidércé... Ez nem lehet igaz! Most mit tegyek? Hívnom kell Laigent és Griant...
De a lábaim nem mozdulnak. A takaró lecsúszik a vállamról, tompán puffan a hóban, ahogy megdermedve a rémülettől csak bámulom, miként változik szörnyeteggé a kedves kovács, aki oly sokszor megmentett, és akit már a barátomként szeretek. Én és a hold pokoli átváltozás tanúi lehetünk. Gordian meztelen felsőtestét immáron sötétkék ábrák borítják keresztül-kasul, miközben alakját egyre jobban valamilyen halványkék, páraszerű láng öleli körbe. Az arca... az arca pedig kezd felismerhetetlenné válni. Zihálva próbálja visszafojtani fájdalmát s üvöltését, miközben lehajtja a fejét. Még látom a szeméből kibuggyanó könnyek első cseppjét, aztán a következő pillanatban, ahogy észrevesz, fenyegetően megindul felém. Már nem önmaga, nem ismer meg, hiába suttogom felé, hogy én vagyok az, Ben. Gyilkolni akar. Egy kékes lidércláng indul ki testéből, mely először az ég felé tör, aztán felém indul. Ám ekkor valami megakadályozza, vagyis inkább valaki... Egy alak bukkan fel a romok takarásából, és egy zölden csillogó fénysugárral elkapja Gordiant, mielőtt kioltaná az életemet. - Áll meg, Gordian! - üvölt az idegen. Hangjáról ekkor megismerem, az apja az. De a fiú már nem ismeri fel őt, próbál szabadulni a zöldes béklyóból, miközben torkából állatias hangok törnek fel, aztán újra egymásnak esnek. - Csillapodj, fiam! - könyörög az öreg, hangja szívfájdítóan cseng.
Gordian egy pillanatra megáll, talán próbál viaskodni a lelkét egyre jobban uraló gonosszal, de már nem megy neki. Annyira szívszorító őt így látni, könnyeim akaratlanul is megindulnak. Nem akarom, hogy ilyen vége legyen ennek a kedves, jószívű lénynek. Mi lesz Griannal nélküled Gordian?
Reszketve tördelem a kezem, miközben könnyeim jéggyöngyökké fagynak, de még mindig nem merek elfutni. Gordian hirtelen talpra ugrik, ám mielőtt újra az apjára támadna, az erdő felé fordul, és morogva fürkészni kezdi a környéket, mintha arról is közeledne valaki...
Most kell tennem valamit! Itt az alkalom, amíg nem figyel rám, addig visszafuthatok a többiekért. Itt már talán csak Laigen segíthet. Végre megmoccannak a lábaim, és mint egy őrült rontok be az ajtón, majd kétségbeesetten felverem a többieket. Először Laigen tér észhez, és rögtön cselekszik. Magához vesz valami üvegcsét, melyben remélem, valami csodaszer van, aztán gyorsan felölti a köpenyét, és máris az ajtónál terem. - Te itt maradsz! - szól vissza a nyomában loholó, sírással küszködő Griannak. - Mennem kell... Gordianhoz... - pityergi megtörten a fiú, miközben reszketve kapaszkodik Laigen karjába. - Nem hagyhatom, hogy meghaljon... Mennem kell... Ugye tudsz rajta segíteni? - Megpróbálom... - feleli Laigen csendesen, de közben rám néz. - Ben, maradj itt vele! - parancsolja. Mire ellenkeznék, már az ajtón kívül van. - Grian, megpróbálom a lehetetlent, és Ben... Szeretlek - szól még vissza, aztán futó alakját hamarosan eltakarják a romok. - Nekem is mennem kell... Gordianhoz... - suttogja Grian egyfolytában.
Aztán hirtelen csak azt látom, hogy a fiú összecsuklik. Még épp idejében el tudom kapni a karját, így nem vágódik el. Lassan visszatámogatom a kandalló elé, és elfektetem, betakarom. Talán jobb is, hogy elájult. Néhány pillanatig nézem meggyötört arcát, könnyeit, ahogy kibuggyannak lehunyt szemhéja alól, majd melléülök. Szívem aggódással teli, és midőn egy vérfagyasztó ordítás hasít az éjszaka csendjébe, már nem tétovázok tovább. Griant magára hagyva, Laigen után eredek.
Ugyanazon a helyszínen folyik a csata. Gordian apja továbbra is minden erejével azon van, hogy megállítsa a fiát, lehetőleg sértetlenül. Szerelmem pedig alig pár lépéssel tőlük valamiféle varázsigét mormol, aztán a kezében tartott üvegcsével megindul Gordian felé. Az öntudatát vesztett rokon észreveszi, hogy Laigen közeledik, és újra előveszi lidérclángját... Egy pillanatig sem habozok, Gordian és Laigen közé ugrom, testemmel védve a szerelmemet, miközben a lidércre ordítok: - Gordian, tudom, hogy még itt vagy! Kérlek, ne hagyd, hogy a fájdalmad, az átok átvegye az uralmat feletted! Kérlek, harcolj Grianért, a szerelmetekért! Harcolj magadért! A lény egy percre megtorpan, s mintha megérezném még benne Gordiant, amint kitörni próbál, ám a következő pillanatban azonban üvöltve egy óriásit lök rajtam, mire jó pár métert repülök, és nekicsapódva a romoknak végül elterülök a hóban. Azonnal elveszítem az eszméletemet, így nem érzem a fájdalmat, s nem látom, ahogy a fejemnél a vérem egyre nagyobb területen színezi pirosra a havat.
***
49. rész - (Laigen)