Hakanai mugen 34/2.
És íme, elkészült Damian utolsó részének második fejezete!
Elég hosszúra sikeredett, még annál is hosszabbra, mint amire terveztem, de igyekeztem elvarrni a szálakat; remélem, kárpótol majd benneteket a hosszú kimaradásért, ha így a végére több oldalnyit kaptok. Jó olvasást!
Még mindig:
- yaoi
- 18+ (szigorúan)
Ayamenohana és Barackvirág nevében is köszönöm, hogy olvastad a történetünket.
Damian Carver
II.
Még soha nem jártam a suli ezen részén, és a komorságáról híres igazgatót, Yoshikawa Koshirót is csak az évnyitón volt alkalmam látni néhány percre, ezért nem csoda, hogy most izgulok. Sőt, mikor a titkárnője meglepetésemre szívélyesen fogad az iroda előterében, még zavarba is jövök, érzem, hogy az arcom egyre vörösebb lesz.
A nő mosolya jó jelnek tűnik, de már meg sem próbálom kitalálni, hogy miért kérettek, hamarosan úgyis kiderül.
- Menjen csak, fiatalember, már várják! - mutat jobbra, egy barna, kétszárnyú ajtóra. Nem is kérdezi, mit akarok. Vajon honnét tudja, hogy ki vagyok? És kik várnak?
Majdnem faggatni kezdem, de ekkor, miközben elhaladok az íróasztala előtt, meglátom a fényképes aktámat a keze ügyében. Szóval innét ismert fel...
- Matsuda-sensei is itt van - válaszol a következő, fel nem tett kérdésemre, s ezen még inkább elámulok. Most már tényleg nem tudom, mire vélni a dolgot. Mit akarhatnak tőlem?
- Köszönöm - rebegem mindenesetre gyorsan, igyekezve nem megfeledkezni a tiszteletről, még biccentek is hozzá.
- Nincs mit - válaszolja kedvesen, majd félretéve az aktámat egy másik hallgatóét veszi elő, aztán írogatni kezd bele. Mikor látja, hogy nem mozdulok, még mindig az ajtó és az asztala között megrekedve ácsorgok, bámulva a mozdulatait, gondolatban egész máshol járva, egy bátorító mosolyt küld felém, és szinte rám parancsol. - Menjen csak nyugodtan, ne várassa meg Yoshikawa-sant!
Szavai észhez térítenek, és végre a lábaim is engedelmeskednek. Elballagok az ajtóig, mély levegőt veszek, aztán bekopogok.
- Szabad! - hallatszik bentről egy erőteljes, határozott hang.
*
- Biztosan álmodom, ez nem lehet a valóság... - suttogom magam elé ezredszer is, miközben egyre csak bámulom a csobogó víz táncát, szinte megigézve, ahogy előtör a csapból átlátszó ruhájában, majd zuhan, megperdül párszor a mosdókagyló ölelésében, s aztán eltűnik a lefolyóban, visszafordíthatatlanul.
Ki tudja, mióta támaszkodom zombiként a mosdó szélébe; képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat, képtelen arra, hogy végre elhiggyem, nem vagyok reménytelen eset, hogy talán egyszer belőlem is lehet valaki.
Pedig hinnem kéne... Hinnem kéne a fülemnek, ugyanis maga a dékán közölte velem a hírt, amit Matsuda-sensei is megerősített, büszkén szorongatva a kezemet; és hinnem kéne a kétségtelen bizonyítéknak, ami egy meghívó formájában itt lapul a zsebemben.
Hinnem kéne végre-valahára magamban.
- Valami baj van, Damian? - hallok meg hirtelen egy ismerős hangot a hátam mögött. Nem is érzékeltem, hogy nem vagyok egyedül.
- Á, Kinji! A szívbajt hozod rám - pillantok a mosdó feletti tükrön keresztül a fiú aggódó arcába.
- Te is rám, szinte falfehér vagy - lép oda hozzám, és a vállamra teszi a kezét. - Minden rendben?
- Igen. Nincs semmi baj - zárom el gyorsan a vizet, és felé fordulok. Elmosolyodom. Ez láthatóan megnyugtatja.
- Akkor jó. Látom, a színed kezd visszatérni - sóhajt fel megkönnyebbülve. - Azért ismerd el, történt valami, nem véletlenül merültél el úgy a gondolataidban, hogy észre sem vettél, mikor megjelentem. De persze nem muszáj elmondanod - teszi hozzá rögtön, majd ellépve mellőlem nekilát, hogy elvégezze, amiért a mosdóba jött.
Eddig, ha kettesben maradtunk, egy kicsit mindig távolságtartónak tűnt, és ezt most is érzem. Gyanítom és megértem, hogy miért ilyen, hisz azelőtt Asahi nekem csapta a szelet, és így Kinjinek is lehettek, s talán még most is vannak „másodhegedűs” gondolatai, miként nekem is voltak Kenivel kapcsolatban. Említettem ugyan, mikor legelőször találkoztunk, hogy a Mangafiú számomra nem több mint barát, és szemmel láthatóan már rég túltette magát rajtam, de ezek szerint ebben a srácban is van még némi bizonytalanság, leginkább saját magával és velem kapcsolatban. Ismerem az érzést. Hm, az lesz a legjobb, ha a közeljövőben elhívom valahová, és ezt a dolgot egyszer s mindenkorra tisztázzuk magunk között, aztán pedig jól kidumáljunk a pasasainkat. Ám előtte még túl kellene élnem az elkövetkező napokat.
- Igen, történt valami, Kinji. Szeretnék megosztani veled is, meg a többiekkel is egy hírt - cseng őszintén a hangom, mikor újra megszólalok -, és el is fogom mondani, csak... csak még magamhoz kell térnem. Ne gondolj semmi rosszra, sőt jó dolog történt velem - biztosítom gyorsan, mielőtt ismét aggódni kezdene, de többet már nem árulok el, csak somolygok.
Bólint egyet, jelezvén, hogy elfogadja a döntésemet. Megkönnyebbülve felsóhajtok, aztán felveszem a táskámat a földről, magamhoz szorítom, ám ahelyett, hogy elindulnék és igyekeznék a már biztosan elkezdődött második órámra, a falnak dőlök, majd újfent elbambulva a gondolataimba merülök, hogyan, miként mondjam el a hírt a fiúknak. Ezúttal azonban csupán néhány pillanatig tart a merülés, mert Kinji hangja hamar visszaránt a valóságba.
- Damian - szólít rekedten, mire feljebb emelem a tekintetem. Úgy kétlépésnyire toporog előttem az egyik piszoárnál, mélyen elvörösödve. - Megtennéd, hogy elfordulsz? Így nem tudok... ha figyelsz... - dadogja feszengve.
- Bocs, persze... De nem is kukkoltalak, csak néztem ki a fejemből - mentegetőzöm gyorsan, aztán hirtelen gondolok egyet. - Na, de majd most... - vigyorodom el, és csak lassan, késleltetett mozdulattal fordítok neki hátat, közben alaposan szemrevételezem, amit lehet.
Meg kell hagyni, Asahinak igaza volt a múltkor, mikor azt mondta, hogy imádja Kinji farkát, mert olyan kis helyes. Tényleg helyes. Aranyos srác, aranyos farokkal. Persze a közelébe sem érhet Kenichinek...
Pajzán gondolataim máris átterelődnek az én barna hajú semém ékessége felé, melyet remélhetőleg estére ismét lesz alkalmam közelebbről szemügyre venni. Persze nem csupán szemügyre venni szeretném, hanem a reggeli akcióhoz hasonlatosan kézbe fogni, sőt puszilgatni... Á, jobb lesz, ha lépek, mielőtt sátorozni kezdene a nadrágom, és még mielőtt Kinji félreértené a helyzetet; már így is érzem, hogy arcom színe kezdi túlszárnyalni azt a csokor vérvörös pipacsot, amit nemrégiben Keni festett.
- A déli szünetben várlak benneteket az ebédlőben, szólnál Asahinak is? - nyögöm ki nagy nehezen, menekülőre fogva a dolgot. - Akkor majd mesélek... - teszem még hozzá, és már kívül is termek az ajtón.
- Oké, ott leszünk.
A kedvező válasz után végre elindulok az órára. Útközben küldök még Kenichinek egy üzenetet, hogy hol és mikor várom, majd anyának is, hogy este szeretnék beszélni vele, aztán viszont már igazán szedem a lábaimat.
Persze nem kell várnom az ebédszünetig.
Még véget sem ér az óra, amire pár perc késéssel érkeztem, még a sensei be sem fejezi a mondanivalóját, a srácok már ott tolonganak a terem ajtajában, és az üvegen keresztül vadul pantomimeznek: hagyjak a francba mindent, és robogjak ki hozzájuk, de tüstént. A közelemben ülők fojtott kuncogásától kísérve visszamutogatok nekik, hogy szó sem lehet róla, semmi kedvem még egy letolást kapni, elég volt az óra elején.
Naná, hogy nem tetszik nekik a válaszom, és ezt újabb, már pajzán elemekkel is bőven tarkított némajátékkal adják a tudtomra, melynek rövidesen meg is van az eredménye: a csoportom fetreng a röhögéstől, én szép lassan a pad alá süllyedek zavaromban, a sensei pedig tévedésből virul a katedránál, ugyanis szegény azt hiszi, hogy az ő elcsépelt viccein szórakozik olyan jól a hallgatóság.
Ekkor hála istennek megszólal a csengő, s ezzel együtt végre véget ér a kínszenvedésem is. De még mindig nem sietek a srácokhoz, hanem pakolászni kezdek.
- Damian, gyere már, mit tökölsz annyit? - kiált be végül Asahi.
- Megyek már - szólok vissza, az utolsó könyvet is eltéve. - Egy kicsit tudtok még várni, nem? - Egyöntetű nemleges dörmögés a válasz. - Nem itt lesz a következő órám, muszáj vinnem a cuccom - magyarázom a helyzetet, mikor kiérek hozzájuk, táskával a vállamon. - Egyébként is, az ebédszünetről volt szó... - nézek Kinjire, aki zavartan lesüti a szemét.
- És azt hiszed, addig kibírtuk volna? - Kenichi türelmetlenül mordul rám, aztán se szó, se beszéd, átkarolja a vállam, és úgy vonszol végig a folyosón, egészen addig az ablakig, ahol ücsörögni szoktunk. - Most pedig ki vele, mi történt? - nyom le a párkányra, majd mellém ül. Morcossága eltűnik, szemében a nyugtalanság veszi át a helyet.
Asahi és Kinji megállnak előttünk. Tekintetük az aggodalmon túl kíváncsisággal is fűszerezve van, szinte látom, ahogy röpködnek a kérdőjelek a fejük felett.
Melegséggel tölti el a szívem a tudat, hogy fontos vagyok ezeknek az embereknek, itt az ideje hát, hogy megnyugtassam őket.
- Fiúk, nyugalom! - kérem őket, ledobva a táskát a vállamról. - Nem történt semmi rossz, épp ellenkezőleg. De először is egy kérés, szombat estére ne csináljatok programot, mert velem kell jönnötök.
- Hová? - kérdezik egyszerre.
Picit eltöprengek, hol is kezdjem a mesélést, mikor Kenichi hirtelen közelebb csúszik, és mindkét kezét a nyakamra teszi, de csak éppen hogy.
- Bökd már ki, vagy megfojtalak! - „fenyegetőzik”, és ehhez olyan arcot vág, mint akit elkapott a vérszomj.
- Ha megfojtasz, nem tudom elmondani - felelem mosolyogva, mire elengedi a nyakam, de ahelyett, hogy elhúzná a kezét, átölel, egészen magához húz, és a fülembe suttogja:
- Beszélj, vagy estére nem kapsz belőlem!
Nem tud megijeszteni, mert gyanítom, úgysem gondolja komolyan. Az előbb is láttam a szemén, hogy „fojtogatás” helyett a legszívesebben megcsókolna, aztán hanyatt döntene, aztán... És lám, a következő pillanatban már a fülemet harapdálja, vállamon átvetett keze eltapogatózik a mellkasomig, ahol a pólómon keresztül a mellbimbómat kezdi simogatni, a másik keze pedig... Ah, hová tévedt!
Így hogy beszéljek?
- Hé, srácok! - harsan fel ekkor Asahi hangja, s ezzel tesz róla, hogy feleszméljünk a mámorból. Ám Keni továbbra sem ereszt, csak a kezeit helyezi kevésbé „tűzveszélyes” helyre. - Menjetek a mosdóba, mert zavarba hozzátok az embereket. Bár lehet, néhányan vevők lennének egy kis ingyen pornóra, és... hm... - A Mangafiú töprenkedő arcot vág kék hajába túrva, de aztán látva Kinji tűzpiros, könyörgő tekintetét, inkább nem mondja ki, amit gondol. - Még mielőtt elmentek, több tekintetben is, azért jó lenne, ha végre elárulnád, Damian, hogy mi a helyzet, már akkora lyuk van az oldalamon, hogy az én drágám átfér rajta. Nézd csak! - Azzal villámgyorsan az oldalához vonja Kinjit, aki szinte teljesen elveszik a karjai között, és se köpni, se nyelni nem tud meglepetésében.
Ám ők sem különbek nálunk. Hogy miért? Asahi játékos szorítása hamarosan öleléssé változik, és nem telik el egy perc sem, már falják egymást.
Még jó, hogy a folyosó ezen része eléggé félreeső, különben azt hiszem, csakugyan kapnánk a fejünkre közbotrányokozásért. Az a pár hallgató, aki mégis erre jár, már ismer bennünket, tudja, mire számíthat, így velük nem foglalkozunk.
- Nem is tudom, melyikünk a provokatívabb - jegyzi meg Kenichi a nyalakodó párost látva, de aztán ismét a lehető legközelebb hajol hozzám, és egykettőre versenyt csókol velük, jó darabig nem is szakad le az ajkaimról.
Agyamon pár, nem mellékes kérdés fut át, miközben élvezem a kényeztetést: vajon meddig lehet levegő nélkül létezni, és vajon lenne időnk és erőnk eljutni a mosdóig?
Sajnos azonban nincs alkalmunk kipróbálni bármelyiket is, és erről Asahi tehet.
- Na, srácok, mi itt és most befejeztük, máskülönben nincs megállás, csak felállás... De jobb lenne, ha ti is abbahagynátok, mert mindjárt elreped az ablaküveg a forróságtól, olyan hévvel estetek egymásnak - hallatszik csipkelődő hangja egészen közelről. A piszok, hát nem átall beférkőzni az intimszféránkba, és megzavarni a smárolásunkat azzal, hogy a képünkbe mászik?
- Nem félsz, hogy kicsinállak? - sziszeg rá Kenichi a vállam felett, de a fiú még szélesebb vigyorral válaszol.
- Úgysem tennél ilyet a legjobb haveroddal - legyint.
- Az attól függ.
- Mitől?
Mielőtt Kenichi válaszolhatna, visszarántom az ajkaimra, és elhallgattatom egy futó, ám annál mélyebb csókkal, aztán viszont elhúzódom tőle, a zsebembe nyúlok, és előveszem a díszes borítékot.
- Majd később, srácok... - kérem őket, meglobogtatva a meghívót. - Egy nagyon kedvező hírt kaptam, amit szeretnék végre elmondani - kezdek bele. - Nemrég jelentkeztem egy fotópályázatra, melynek a győztese ösztöndíjban részesül, valamint kiállítják a képét egy híres galériában. Keni, emlékszel, mikor megkértelek, hogy állj nekem modellt?
- Aha, nagyon is... - kacsint rám, majd lassan, érzékin nyalogatni kezdi a szája szélét.
Ezt nem kellett volna, ha így folytatja, én olyat teszek, de olyat... Koncentrálj a hírre, Damian, koncentrálj!
- Az... az elkészült fotóidat átválogattam... - habogom, igyekezve nem bámulni mágnesként vonzó ajkait, és nem meghallani, ahogy Asahiék kuncognak, de egyik sem sikerül. - Keni, lécci fejezd be! - kérem aztán megelégelve, mikor továbbra sem hagyja abba a csábító nyelvtornát, közben Asahiék meg már cuppogva cukkolnak.
- Mit? - kérdi a festőpalánta ártatlanul.
- Tudod te azt, kérlek! - Szinte már könyörgök, mire nagyot sóhajtva engedelmeskedik. - És ti is... - nézek a másik két jómadárra. Mikor végre ismét mindhárman rám figyelnek, folytatom. - Tehát, kiválasztottam az egyik Kenichiről készült fotót, és azt vettem alapnak - magyarázom. - Megcsináltam a tükörképét is, majd a két képet egymás mellé helyeztem, aztán nekiláttam, és kicsit átalakítottam őket, vagyis montázst készítettem. Kis eltérés van csak a két fotó között, de ez a különbség adja igazából a lényeget, a kép címét és a pályázat témáját.
- Érdekes lehet - jegyzi meg Kinji mosolyogva, Asahi pedig vadul bólogat. Kenichi ellenben ijedt arcot vág.
- Te jó ég, mit alakítottál át a képen? Remélem, nem nőt fabrikáltál belőlem, farok nélkül, XXL-es cicikkel - rémüldözik látványosan, de aztán látva összehúzott szemöldökömet gyorsan befogja. Persze nem egészen... Szavak nem hagyják el a száját, ellenben testbeszél: megrezegteti a szempilláit, ajkával csücsörít, valamint két, felfelé fordított tenyerét úgy kezdi el emelgetni a mellkasa előtt, mintha hatalmas keblei lennének, és azokkal dicsekedne.
- Hülye! - közlöm vele tömören, megbokszolva egy kissé a vállát. Próbálok nem nevetni, hanem játszani a sértődöttet, miközben ők majd’ megszakadnak a röhögéstől. Végre abbahagyják a bohóckodást.
- Bocs - kérnek kórusban elnézést.
Keni persze emellett olyan bűnbánó képet is vág, hogy nem vagyok képes haragudni rá. Mikor kapok egy engesztelőnek szánt puszit, elmosolyodom, majd viszontpuszilom, aztán még egyszer, és még egyszer, és...
- Hé, ne kezdjétek elölről! Mi volt a pályázat témája, Damian? - lép közbe Asahi, ki tudja hányadszor, mielőtt újból elragadna bennünket a szenvedély.
- A téma... Nos, a téma a szerelem, szeretet volt - nyögöm ki, mikor végre sikerül megszólalnom. - Most részletesen nem beszélnék a képről, mert ahhoz látnotok kell, hogy megértsétek, mit próbáltam kifejezni vele, és hogy miért az a címe, ami. De ígérem, ha akkor sem lesz nyilvánvaló a lényeg, kifejtem bővebben.
- És mi a címe? - Kenichi ezúttal meglepő komolysággal néz rám, észre sem vettem, hogy végig a szemébe mélyedve beszéltem.
- Nem baj, ha most nem árulom el? - felelek kérdéssel. - Ha el is mondanám, nem mondanék vele sokat.
- Ahogy akarod - bólint, és magához húzva átölel. - Tiszteletben tartom a kérésedet. Viszont nagyon felcsigáztál, már alig várom, hogy lássam a képet.
- Szombatig még ki kell bírnod. És köszönöm... - suttogom a nyakába, aztán egy apró hálacsók és torokköszörülés után a többiek felé fordulva folytatom. - Postára már nem én adtam az elkészült anyagot, Asahit kértem meg rá, mert mint tudjátok, váratlanul Amerikába kellett utaznom. Akkor még minden más volt... - sóhajtok fel. - Elégedett voltam a képpel, és reméltem, ha nyerek, végre az apám orra alá dörgölhetem, hogy nélküle is boldogulok. Kenichinek is meg akartam mutatni, hátha abból rájön, mit érzek, de közbejött ez az utazás, és a vallomásomat inkább levélpapírra vetettem. Később, visszatérve Japánba, azonban sok minden megváltozott. Már nem foglalkoztatott a verseny, hisz közben Keni megtudta, mi lakozik a szívemben, az apámnak való bizonyítással pedig felhagytam, mert rájöttem, hogy felesleges. Már szinte meg is feledkeztem a pályázatról, csakhogy ma a dékán magához hivatott, és Matsuda-senseijel együtt közölték velem, megvolt az elődöntő, és a képem bekerült a tíz legjobb közé, ami már magában hatalmas elismerés.
- Komolyan? - kiáltanak fel egyszerre, majd bólintásom után felváltva gratulálni kezdenek.
- Kiszorítod belőlem a szuszt - nyögök fel Kinji baráti kézfogását követően, mikor Asahi hosszan tartó, csontropogtató ölelésbe ránt. Kenichi természetesen ezt nem hagyja szó nélkül.
- Hé, ne molesztáld már a fiúm, még a végén féltékeny leszek! - kap ki a kék hajú kezei közül, majd birtoklón magához von. - Tudtam én! Tudtam én, Damian, hogy még sokra viszed, hiszen minden egyes képed fantasztikus, szemléletes, sokatmondó, sőt érzelemkifejező - ontja a dicséreteket, ezzel pírt csalva az arcomra. - Ráadásul nyert ügyed van, ha én vagyok az alany - teszi hozzá cseppet sem szerényen, s közben már a nyakamat csókolgatja. - Egy modellről sem készültek még olyan észbontó fotók, mint rólam, ott van az a pucér... amit rólam, amit... izé... Felejtsd el! - Kicsit mintha zavarba jönne, s elrejtve előlem a tekintetét, még inkább a nyakamba bújik csókolgatás ürügyén.
Milyen képről beszél? Az nem lehet, hogy látta azt, amit titokban fényképeztem róla? Á, nem hiszem, az a kép a ruháim közé van eldugva, épp a minap akadt a kezembe, mikor ott rakodtam. Habár nem tudom, mikor tehettem a szekrénybe, mert mintha a vécében hagytam volna el... Mindegy, az se lenne baj, ha meglátta volna, hisz már nyitott könyv előtte a szívem.
- Szóval, mindegyik képed fantasztikus - összegez végül határozottan, ismét a szemembe nézve. - Büszke vagyok rád.
- Köszönöm. - Csupán ennyit szólok, a többit csókban mondom el.
Jó pár perc telhet el, mire elszakadunk egymástól. Levegő után kapkodva, boldog szédüléssel dőlök az ablaknak, Keni szintén liheg, a vállamra hajtja a fejét, így próbálunk életben maradni. A szemem sarkából látom, hogy Asahiék ezúttal tapintatosan félrehúzódtak, és valamit olvasnak, ajkukon széles mosoly. A meghívó! Mikor vették ki a kezemből?
- Miért nem meséltél többet erről a pályázatról? - tudakolja Kenichi lágyan, arcomat simogatva. Lassan mindkettőnk légzése visszatér a normális kerékvágásba. - Bár én is rákérdezhettem volna, de amilyen tapintatlan tuskó vagyok, észre sem vettem, hogy ez neked mennyire fontos.
- Mikor jelentkeztem, még elképzelésem sem volt, kit és mit fogok fényképezni, csak mindenáron bizonyítani akartam az apámnak. Noha nem éltem szerzetesi életet, a szívem üres volt. Veled is csupán a felejtés miatt szexeltem... eleinte. Emlékszel? - Emlékszik. Arcán furcsa mosoly jelenik meg, de ezúttal nem bújik ki belőle a kisördög. - Idővel aztán kezdtem beléd szeretni, és már tudtam, hogy nem lehet más a modellem, csakis te. Fényképek tucatját készítettem rólad, az érzéseim pedig egyre mélyebbek lettek, és egyszer csak kipattant a fejemből az ötlet, aztán meg már nem volt megállás. Azon a napon annyira belefeledkeztem a képek alkotásába, hogy még a bulit is elfelejtettem...
- Hát ezért késtél! - kap a fejéhez. - Én ökör meg lecsesztelek, sőt egész este bunkó voltam veled.
- Nem tudhattad.
- Nem, de akkor is! - Látom a szemén, hogy bántja a dolog.
- Semmi baj - vigasztalom. - Akkor rosszul estek a szavaid, de aztán megbeszéltük a dolgot, bocsánatot is kértél.
- Igen, valóban - emlékszik vissza -, azonban ettől még lehettem volna kedvesebb.
- Lehettél volna... De ami volt, elmúlt. Ugyan még mindig kenichis a stílusod - vigyorodom el -, viszont már finomodott.
- Kösz, jó ezt hallani - vigyorog ő is.
- Ám, ha úgy érzed, hogy még nem törlesztettél eléggé, ifjabb Samuikawa, estére megteheted - vetem fel hirtelen az ötletet. Somolygásom már sokat sejtető, nem is kell neki kétszer mondani.
- Olyan törlesztésben lesz részed - ígéri apró, kedveskedő csókok közepette -, hogy míg élsz, nem felejted el.
- Már alig várom - sóhajtom az ajkai közé. - De most nem otthon vagyunk, tényleg jobb, ha visszafogjuk magunkat.
- Van mosdó, és ismerek egy félreeső szertárat - búgja.
- Én nem itt akarom, nem így... - nézek a szemébe ezúttal komolyan. Nagyot sóhajt.
- Pedig úgy megmutattam volna, milyen frankón tudok törleszteni... Ám legyen, de este visszatérünk rá - adja meg magát, és egy utolsó, forró csókba von. Mikor elenged, tisztes távolba húzódik, hogy még csak véletlenül se essünk kísértésbe, mert annak nem lenne jó vége, legalábbis azon prűd emberek számára nem, akik véletlenül tanúi lennének, ahogy egymásnak esünk. - Hadd nézzem azt a meghívót! - vált témát elkérve Asahiéktól a díszes lapot, majd elhelyezkedik az ablak másik felében. - Szóval, szombaton buli lesz.
- Igen, olyasmi - felelem. Mosolyognom kell, ahogy átböngészi a meghívót, közben elismerően hümmög, sejtem miért. - Bizony, jól látod, az a világhírű galéria ad otthont a rendezvénynek, ahol édesanyád festményeit is bemutatták a múltkor - támasztom alá büszkén az észrevételét. - Úgy fog lezajlani az egész, hogy a tíz legjobb képet az ünnepség előtt pár órával kiállítják a kisteremben, ahol először csak a zsűri nézi meg őket, majd elvonulnak értékelni. Az eredményhirdetésre nyolckor kerül sor, az est fénypontjaként, a díjátadó után pedig már a meghívottak is megtekinthetik a képeket. A fődíj, mint említettem, egy ösztöndíj arra az egyetemre vagy főiskolára, ahol a győztes fotós tanul, valamint a galéria kiállítja a művét egy hónapig a nagyközönség előtt, mégpedig a Művészek-termében, a legnagyobb alkotások között, ami óriási elismerés egy kezdő életében. Természetesen lesz még második és harmadik díj is, de azt nem tudom, hogy mi.
- Fasza lenne, ha megnyernéd a fődíjat, Damian - lép közelebb a kék hajú, és lelkesen vállon vereget. - Megoldódna a gondod a sulival kapcsolatban, több pénzed maradna, amellett az ismertség jól jönne a későbbiekben is.
- Tényleg nagyszerű lenne, de nem hinném, hogy én győznék - sütöm le a szemem kissé elpirulva. - Matsuda-sensei mondott pár nevet, akik szintén továbbjutottak, és közöttük van Ueda Noriko is. A lány tavaly vitte el a pálmát a főiskolák közötti versenyen, és nem egy fényképe jelent már meg újságokban; nem lepődnék meg, ha ő lenne a győztes.
- Nem ismerlek olyan régóta, Damian, de arra már rájöttem, látva a képeidet, hogy téged az isten is fotósnak teremtett. Ne legyél olyan pesszimista, szerintem van esélyed, akármilyen pályaművet is adtál be - próbálja önteni belém a lelket Kinji is.
- Rendes tőled, hogy ezt mondod - jövök még nagyobb zavarba -, de az sem lesz baj, ha nem nyerek, nagyon tehetségesek a versenytársak, nem lesz szégyen kikapni tőlük. Már az is nagy szám, hogy bejutottam közéjük, ráadásul elmehetek erre a rendezvényre, ahol jelen lesz a fotós szakma krémje, akik megtekintik egy egyszerű földi halandó munkáját - az én munkámat. Ha hiszitek, ha nem, még a negatív kritikának is örülni fogok, mert tudom, hogy tanulhatok belőle. De ami az egészben a legjobb, hogy a tanáromon kívül ti is velem jöhettek - mosolyodom el a meghívó aljára bökve, ahol az áll, hogy szeretettel várják a családtagokat vagy hozzátartozókat is.
- De mi nem a családod vagyunk - jegyzi meg a Mangafiú önkéntelenül -, hanem csak a haverjaid, ez a szexisten meg „csak” a pasid - mutat Kenichire.
- Haverok, szexisten... Valóban azok vagytok - nevetek -, de jelenleg a családom is ti vagytok, hisz anyám a világ másik végén lakik, az apám meg... nos, az apám egyelőre nem létezik a számomra. Így nem kérdés, hogy kik jöjjenek el velem életem egyik legjelentősebb eseményére, úgyhogy nem mondhattok nemet.
- Nem fogunk. - Kenichi hangja halálosan komoly. - Elmegyünk, és akármi történjék is, melletted leszünk.
Asahi és Kinji egyetértően bólogatnak.
- Köszönöm - nézek rájuk hálásan. - A senseitől a mai nap folyamán megtudom a részleteket, aztán majd megbeszéljük, hogy s mint lesz. Oké?
Újabb bólintásokat kapok, miközben visszakapom a meghívót. Elteszem a táskámba, melyet épp vissza akarok dobni a földre, mikor megszólal a csengő. Most ki vagy be? Már nem is tudom... Keni sóhaja azonban hamar megadja a választ, melyet javaslata követ: jobb, ha megyünk, és nem lógjuk el a következő órát is, különben lemaradunk, és amilyen mozgalmas lesz ez a hétvége, nem lesz időnk behozni.
Javaslat kénytelen-kelletlen elfogadva.
- Majd dumálunk, Szöszi - köszön el Asahi párja kezét fogva, és pár pillanattal később már el is tűnnek. Kenichi is hamarosan követi őket, de még előtte elkísér a teremig, ahol az órám már valószínűleg elkezdődött.
- Elég húzós a mai nap, így szerintem csak este találkozunk, de akkor aztán... - Nem fejezi be a mondatot, csak sokat sejtetőn vigyorog, majd búcsúzóul az ajkaimra hajol. - Büszke vagyok rád - susogja, aztán, hipp-hopp, egyszer csak azt veszem észre, hogy egyedül ácsorgok az ajtó előtt.
Nagyot sóhajtva lépek be a terembe, ahol a sensei már nagyban magyaráz, de még rosszalló tekintete sem tudja elrontani a kedvemet, ennélfogva boldog mosollyal az arcomon foglalom el a helyemet.
*
Matsuda-senseijel az egyik szünetben beülünk egy üres terembe, és megbeszéljük a szombati nap menetét. Mire befejezzük, totális zavarban vagyok; annyira dicsérget, hogy a végén már könyörögnöm kell, hagyja abba. Tiszteletre méltó tanárom még akkor sem ábrándul ki belőlem, mikor eldadogom neki, hogy miről és kiről szól a versenyre beadott képem, hogy a szerelmem egy fiú.
- Sok mindent megéltem és láttam már, Damian, nem is hinnéd... - legyint. Szemében az undor legkisebb szikráját sem vélem felfedezni, és ez nagyon jólesik. - Nem foglak elítélni a másságod miatt, mert azt vallom, hogy a szerelem egy szabad, emberi érzés, és teljesen mindegy, fiú vagy lány iránt érzed, a lényeg, hogy tiszta legyen és őszinte. Elárulom - mosolyog bizalmasan -, hogy a feleségem, akivel harminc éve együtt élünk jóban-rosszban, aki mindmáig az első és örök szerelmem, egyben a mostohatestvérem is. Nem vérszerinti rokon ugyan, de akkoriban, a viszonyunk kezdetén, óriási botrány lett belőle. Még mielőtt elválaszthattak volna minket, megszöktünk. Egy barátom segített anyagilag, hogy legyen miből elindulni. És most itt tartunk... A lényeg, hogy együtt maradtunk, mert a szerelmünk erősebb volt mindennél és mindenkinél. Nem bántuk meg, hogy csakis a szívünkre hallgattunk, akármennyi nehézséggel néztünk is szembe. Büszkén mondhatom, hogy mára megvan mindenünk: ház, család, munka, kisebb vagyon és szerencsére egészség is.
- És mi lett a szüleikkel? - kérdezem.
- Sajnos sok időbe telt, míg elfogadták a döntésünket, de végül megbékéltek.
Remélem, egyszer az én apám is rádöbben arra, hogy mi a fontosabb neki, a társadalmi elvárások, mások véleménye vagy a fia - tűnődöm, de hangosan nem mondom ki, amit gondolok, nem akarom a senseit a családi problémáimmal terhelni. Megköszönöm a kedvességét, ő pedig azzal búcsúzik, hogy ötkor találkozunk a fotóórán, ahol elmondja a hírt a többieknek is.
*
Ahogy telik-múlik az idő, egyre jobban izgulok. Az ebédszünetben hiába veszem elő a szendvicsemet, képtelen vagyok enni, csupán néhány falat megy le a torkomon. A szakkifejezésekre meg, amit idáig halasztgattam, végképp nincs erőm. Ha szerencsém van, a tanár talán nem pont tőlem kéri számon az anyagot.
A délután hátralevő részében tovább nő bennem a nyugtalanság, egyrészt azért, mert közeledik Matsuda-sensei órája, és félek, miként reagálnak majd a csoporttársaim a sikerem miatt. Az év első részében sokan csak a „ha ló nincs, jó a szamár is” elv alapján vették fel a fotóórát, de azóta rájöttek, hogy felettébb érdekes mind a tananyag, mind a tanár magyarázata. Mégis bennem van egy kicsit a félsz, hogy túlbuzgónak vagy különcnek találnak. Másrészt azért görcsölök, mert időközben eszembe jutott, hogy van még valaki, akit mindenképpen el szeretnék hívni az ünnepségre, csak azt nem tudom, Kenichi mit fog szólni hozzá.
A végén már annyira ideges vagyok, hogy a fotóórára nem csekély gyomorfájással megyek be. Matsuda-sensei viszont annyira lelkes, hogy észre sem veszi, mennyire nem fűlik a fogam ehhez az egészhez; azonnal kihív az asztalához, és miközben próbálom a lehető legkisebbre összehúzni magamat, legyűrni a hányingeremet, ő majdhogynem az egekig magasztal.
Dicshimnusza végén fellélegezhetnék, de nem tudok, holott kivétel nélkül mindenki örül az eddig elért eredményemnek, sőt néhányan meg vannak győződve arról, az órán nyújtott teljesítményeim alapján, hogy akár még az egyik díjat is besöpörhetem. Zavaromat tetézi, hogy egy sima köszönöm-nél többet nem tudok kinyögni, mindennek a tetejébe már nem csak a gyomrom fáj, hanem szédelgek is.
A kedélyek végül hál’ istennek lassan lecsillapodnak, én pedig visszatámolyoghatok a helyemre; megúszva a számonkérést a könyvembe temetkezem, és alig várom, hogy kicsengessenek.
*
Erőmhöz mérten támasztom a mosdó falát, s igyekszem nem összeesni, mikor hirtelen megérzem, hogy valaki áll mögöttem. A fenébe, ma már másodszor nem veszem észre annak a nyüves ajtónak a nyitódását, ráadásul, aki ezúttal a szívbajt hozza rám, az nem Kinji.
- Szarul nézel ki, szépfiú - teszi a vállamra a kezét egy nagyon is ismerős hang gazdája.
Na, már csak Hayashida hiányzott! Mi a fenét akarhat?
- Úgy... úgy is érzem magam - felelem vontatottan, és lerázva kezét a vállamról a csaphoz lépek, hogy megmosakodjam.
Mikor végzek, kiöblítem a számat is, mert bizony szerény ebédem az előbb visszaköszönt. Aztán papírtörlőért indulnék, de hirtelen megszédülök, és ha nincs Hayashida, elvágódnék a kövön. Meglepetésemre villámgyorsan utánam kap, majd óvatosan segít leülni a földre, a fal mellé. Megtámasztom a hátam, becsukom a szemem, remélve, így hamarabb megszűnik a körforgás, közben persze újra rám tör a hányinger, zúg a fülem, remeg a kezem, és érzem, hogy hideg verejtékben fürdik az arcom.
Szép, mondhatom, ilyen az én szerencsém! Pont most leszek beteg? És pont ennek a fickónak kellett segíteni, akitől undorodom, aki majdnem megerőszakolt? Most még erőm se lenne megvédeni magamat... A rohadt életbe, csak most az egyszer érjek haza épségben!
Nem tudom, mennyi ideig járatom az agyam marhaságokon, lehunyt szemmel. Zúgó fülemnek köszönhetően a külvilág zaja teljesen eltompul, így fogalmam sincs, Hayashida miről karattyol, csak távolról hallom a hangját.
Ám ahogy lassan múlik a rosszullétem, és kitisztul a hallásom, rádöbbenek, immáron két alak beszélget, mi több, veszekszik a fejem felett. Nem nyitom ki a szemem, hanem csendben hallgatózom; adott a lehetőség, ugyanis még nem fedezték fel, hogy magamhoz tértem.
- Hidd már el, nem csináltam vele semmit, a kölyök már akkor rosszul nézett ki, mikor bejöttem a mosdóba. - Ez Hayashida, meglepően ijedt és mentegetőző a hangja. - Ott támasztotta a falat hullasápadtan, aztán meg majdnem összeesett. Csak hálás lehet, hogy idejében elkaptam, mielőtt elterült volna a földön, sőt még vizes borogatást is csináltam a homlokára. - Basszus, tényleg, észre sem vettem! - Leültettem, és épp indultam volna dokiért, mikor megjelentél. Tehát, jobb lenne, ha nem tartanál fel, inkább segíts!
- És ezt higgyem is el? - Óriási erőfeszítésembe kerül, hogy ne kiáltsak fel azonnal, hanem továbbra is néma és mozdulatlan maradjak, mert felismerem a másik hang tulajdonosát, apám besúgóját, Okuma-senseit. - Már nemegyszer figyelmeztettelek, szólok a dékánnak, ha még egyszer meglátom, hogy valamelyik hallgatót molesztálod. Ki nem állhatom ezt az amerikai kölköt, a legszívesebben felpofoznám, amiért szemtelenkedett velem - az most mellékes, hogy végül is jogosan -, de azt nem akarom, hogy még egyszer zaklasd. Igen, jól hallottad, eljutott hozzám is a pletyka egy majdnem erőszakról és egy zsaroló felvételről vele kapcsolatban. Eddig azért nem jelentettelek fel, mert vagy csak szóban bántottad, vagy észrevétlenül letapiztad a kiszemeltjeidet, egyiknél sem mentél tovább, Damiannál viszont próbálkoztál. Hiába vagy a testvérem, most már nem leszek elnéző, szólok az igazgatónak.
- Szólj csak, az árulkodás jól megy neked. Egyébként meg nincs jogod beleszólni az életembe, csak a féltestvérem vagy...
- Az lehet, azonban én vagyok az idősebb, és megígértem anyánknak a halálos ágyánál, hogy vigyázok rád. Eddig nem igazán sikerült, mert nem hallgattál rám, de ez így nem mehet tovább. Nem bújhatsz el mindig a kapcsolataid, a családi vagyon mögé, előbb-utóbb kitálal valamelyik fiú, akit ostromoltál, és akkor nincs az a pénz, ami megmentene a börtöntől. Ezt akarod?
- Nem, dehogyis! Éppen ezért - ha nem vetted volna észre - már jó ideje nem piszkálom a kölyköket „úgy”, Kenichi és Damian kivételével. Ők egészen mások, de most már ők sem érdekelnek. Persze azért továbbra sem leszek velük kedves, ha lesz lehetőségem, szívatni fogom őket, amíg ide járnak. Most viszont utoljára mondom, nem nyúltam a fiúhoz, csak segítettem neki.
- Szeretnék hinni neked...
- Higgy, kérlek! Elmondjam az igazságot?
- Ki vele!
Na, erre én is kíváncsi vagyok.
- A pletyka igaz - kezd bele Hayashida egy keserves sóhaj után. Ne már, még a végén megsajnálom. - A kezdetek óta tetszett a Samuikawa gyerek, és ezt a szőkeséget sem tudtam kiverni a fejemből, mióta megláttam. Valóban le akartam őket fektetni, ha máshogy nem, erőszakkal, Damiant majdnem sikerült is... De ennek vége! Esküszöm, többé nem fogom őket zaklatni. Egyfelől azért nem, mert valóban van a kezükben egy felvétel, ami börtönbe juttathat, másfelől pedig azért nem, mert végre találtam valakit, aki még náluk is jobban tetszik. A fiú, amellett, hogy észveszejtően dögös, tetejébe az összes vágyamat, ami szerinted beteges, szerintem meg egyszerűen csak perverz, ki tudja elégíteni, tudniillik kimondottan az erőszakot kedveli.
- Ez most komoly? - Okuma hangjában nem kevés kétkedést vélek felfedezni. - Ki az az eszement, aki szereti, ha fájdalmat okoznak neki?
- Az, aki annyira él-hal a szado-mazoért, hogy a „hivatásának” is azt választja, mint Itami Ryu, aki a Féktelen ösztönök klubjának az egyik hostja. Csak nemrég fedeztem fel a helyet, ahová a hozzám hasonló emberek járnak, és véletlenül találkoztam Ryu-vel, de az első pillanatban, mikor megláttam, tudtam, hogy egyszer az enyém lesz, csak az enyém. Most próbálom rábeszélni, hogy hagyja ott a munkáját, és költözzön hozzám. Ne, ne mondj semmit, sejtem, mire gondolsz, de tévedsz. Ő is benne van a dologban, mert elárulta, hogy tetszem neki, csak egy kicsit még játszadozunk. Tudod, macska-egér játék... Na, de ez már nem tartozik rád. Most már hiszel nekem?
- Nem is tudom...
- Igaza van a testvérének, Okuma-san, nyugodtan elhiheti a meséjét - szólok közbe halkan, kinyitva a szemem. Annyira elképednek, hogy még szidást sem kapok, amiért kihallgattam őket. Egyébként meg szépen megfeledkeztek rólam, szegény betegről.
- Damian... Honnét veszed, hogy igaza van? - teszi fel a kérdést volt tanárom, aztán hirtelen elkerekednek a szemei. - Te jó ég, a nagy veszekedésben el is felejtettünk segítséget hozni... Jobban vagy? Hogy érzed magad? Elkísérjünk az orvosiba? - lép oda hozzám, homlokomról levéve a borogatást. Meglepően gyengéden viselkedik ahhoz képest, hogy nemrég vallotta be, ki nem állhat. Ő is, és Hayashida is egyre talányosabb a számomra, az viszont már bizonyos, hogy nem kell félnem tőlük. Ej, jobb, ha lassan már semmin sem lepődök meg.
- Köszönöm, jobban vagyok, nincs szükségem orvosra - felelem, és a segítségével talpra állok, majd a mosdóhoz megyek, hogy ismét felfrissítsem magamat. Végezve feléjük fordulok. - Ismerem Itami Ryut, bár már régen találkoztunk - fejtem ki az előbbi megjegyzésemet, s figyelem szavaim hatását. Hayashida szemei elkerekednek, Okuma viszont csak kíváncsian néz rám, és várja, hogy folytassam. - Ryu a szüleivel a családom baráti köréhez tartozott régebben, és ha Japánban voltunk, párszor összejártunk. Ugyan néhány éve már, hogy nem láttam a nálam öt évvel idősebb, vagány, tüzesvérű, felettébb kedves srácot, viszont hallottam, hogy milyen „szakmát” választott. Ellenben velem, őt nem tagadta ki az apja, mikor megtudta a dolgot, sőt támogatja mindenben. A klubban nem jártam, de valaki említette, hogy az valóban az olyan emberek törzshelye, akik szeretik a vad szexet. - Eléggé feszélyez, hogy ilyen témáról kell beszélnem két olyan emberrel, akiket egyáltalán nem kedvelek, mert sokat ártottak nekem, de amilyen rendes vagyok, megteszem. Még magam is elcsodálkozom, milyen bátran állom a pillantásukat. - Szóval, hihet az öccsének, ezúttal segített, nem élt vissza a helyzettel.
- Így már egészen másként fest a dolog... - néz a férfi a testvérére.
- Na, látod, az igazat mondtam - húzza el Hayashida a száját, közben láthatóan megkönnyebbül.
- Persze, persze, igazat mondtál, de ne csodálkozz, ha nehezen hiszek neked - ingatja a fejét Okuma, majd felém fordul. - Nos, Damian, ha jobban vagy, akár mehetünk is a dolgunkra - zárja le a témát. - Lesz még órád? Elkísérjünk egy darabon?
- Nem, nincs több órám, már épp indultam volna, mikor elfogott a rosszullét. - Az nem tartozik rájuk, hogy egész délután szarul éreztem magamat, valószínűleg a sok idegeskedés miatt. És igazából még most sem vagyok valami fényesen, de jó lesz tőlük végre megszabadulni. - És nem kell elkísérni, már nincs semmi bajom - füllentem, miközben felkapom a fal mellett heverő táskámat. - Még egyszer köszönöm mindkettőjüknek, hogy segítettek - hajolok meg, aztán gyorsan elhagyom a mosdót, mielőtt meggondolják magukat, és velem tartanak, vagy én csinálok valami hülyeséget. Ugyanis már a nyelvem hegyén volt, hogy elnézést kérek Okumától a múltkori beintésem miatt, de szerencsére idejében észbe kapok, nem volt ez akkora segítség, hogy ilyen könnyen megbocsássak neki. Talán majd legközelebb.
Hayashida viszont... Nincs az a tengernyi jócselekedet a részéről, ami feledtetné velem mindazt, amit elkövetett ellenem, de azt azért remélem, hogy Ryu jó hatással lesz rá, persze, csak miután megmutatta neki, milyen is egy igazi szado-mazo kikötözés, vad korbácsolás, tüzes seggrepacsi...
Folyt.köv.