Pokoli egyezség II. - A vér hatalma 3. (És egy kis bejegyzés az elején...)
Talán nem múló ábránd a Remény...
Megint - ezredszer is - bocsánat, hogy még mindig nem a Hakanai-t hozom, de valamiért nehéz írni.
Most pedig még nehezebb - főleg a történet lényegét, a boldogságot, a szerelmet, a happy endet -, hisz a Hakanai mugen (Múló ábránd) ugyebár Japánban játszódik, ahol sajnos most semmi nem happy.
Nincsenek szavak - hiába vagyok amatőr írogató -, ami visszaadhatná az érzést, amit akkor éreztem, mikor néztem a földrengésről és a tsunamiról szóló tudósításokat, képeket. Ráadásul most még ott az atomkatasztrófa is...
Mindig megdöbbent és összeszorítja a szívemet a félelem, a szomorúság, a bánat, ha valamilyen természeti vagy ember okozta tragédiáról értesülök, legyen az akár egy közeli ismerős, akár egy híres ember, akár kis országunk lakója, de akár a föld másik végén élő ismeretlen, egyszerű ember tragédiája; egyik sem hagy hidegen.
A mai, modern számítógépes, telefonkütyüs világban ráadásul nem is tudunk kitérni a rossz, szomorú hírek, képek elől. Megtalálnak. Sajnos egyre többször. Aztán rajtad áll, vagy váll rándítva továbbmész és közömbös maradsz, vagy a szívedig megérint, és megpróbálsz tenni valamit.
Akiben egy cseppnyi jóérzés is van, azt biztos, hogy megérinti, együttérzésre ösztönzi, ha pedig még segíteni is kész és tud, akkor esetleg van remény. Ha pedig van remény, hogy ezekből a jó szándékú emberekből van több a földön, akkor a fajunk talán nem hal ki, nem pusztítja el saját magát.
Sokszor elgondolkodom, mennyivel könnyebb lenne, ha az álmaink, a képzeletünk hősei életre kelnének, és megóvnának minket a bajtól... De sajnos nem lehet. A valóság az, hogy nincsenek Supermanek, Pókemberek, Narutók, Halálistenek, akik megvédenek a csapásoktól, nincs segítő Gary Hobson, Rory Welsh, akik megkapják a másnapi újságot, és elébe mennek a tragédiáknak... Csak a valóság van, ahol az egyszerű, hétköznapi emberek a hősök, akik sokszor bármi áron segítenek, akik képesek másokért akár halni is. Ők az igazi hősök.
Japán tragédiája talán azért érintett most mélyebben, mert - még ha csak távolról is - az utóbbi években megszerettem ezt az országot, az ott élő emberek szemléletét, kultúráját. És nem utolsó sorban az írásaimhoz, a yaoi műfajhoz (és nagyon sok baráthoz, akik e műfaj szerelemesei, és ezáltal megismerhettem őket) a japán mangákon, animéken, filmeken keresztül vitt, visz - és nagyon bízom abban, hogy vinni fog még sokáig - az utam.
Sajnos mindig adódik valamilyen szomorú esemény, most az ő tragédiájuk, ami után semmi nem lesz ugyanaz, ami megváltoztat embereket, helyzeteket, életeket, ami kihat mindenre és mindenkire, akár elzárkózunk előle, akár nem.
Idő kell, hogy gyógyuljanak a sebek, hogy az emberek, egy egész nép megbékéljen a megváltoztathatatlannal, hogy újra mosolyogni tudjon.
Teljes szívemből azt kívánom, hogy rosszabb már ne történjen velük (de mással se), hogy valahogy vészeljék át az elkövetkezendő időszakot, hogy tartsanak össze, segítsék egymást, és mi is őket - ki hogy tudja, akár sok, akár kevés adománnyal, akár jó szóval, vagy tettel, de hiszem, hogy egy egyszerű emberi tulajdonság, az együttérzés is sokat jelenthet.
Részvétem a halottak hozzátartozóinak, és reménykedem, hogy kerülnek elő épségben emberek, még ennyi nap után is, hogy az eltűntek nem tűntek el, csak még nem tudtak hírt adni magukról, hogy életben vannak. Reménykedem...
Kívánom, hogy legyen elég erejük, kitartásuk az életben maradáshoz, az újjáépítéshez, az újrakezdéshez.
Én pedig a lehetőségeimhez mérten próbálok segíteni, és igyekszem hinni, hogy vannak még csodák...
De most hagyjuk egy kicsit a szomorú valóságot, irány a fantázia világa!
Egy kis folytatást hoztam az egyik történetemből, remélem, meglepetés lesz azoknak, akik szeretik a démoni Serrano és Tony kalandjait.
Egyúttal az egyik kedves barátomnak is ajánlom ezt a részt, születésnapja alkalmából. Kicsit megkésve ugyan, de annál boldogabb születésnapot, Reina!
Cím: Pokoli egyezség II. - A vér hatalma
Írta: SADA
Figyelmeztetés: yaoi, romantika, kaland, misztikum, durva nyelvezet, erotikus tartalom
Korhatár: +18
Fandom: saját Állapot: folyamatban
3. Nem vagyok féltékeny, nem vagyok féltékeny, nem vagyok... Féltékeny vagyok!
Elliot már rég eltűnt a bőröndökkel, pedig úgy volt, hogy csak utánunk jön fel, ám Lionelnek hirtelen más elfoglaltsága adódott. Belebotlott egy szőke srácba, akit lassan tíz perce fűz, én meg várhatok rá, mint egy jó gyerek, hisz egyedül úgysem találnám meg a szobánkat.
Ám sajnálatos módon nem unatkozom, magamban dúlva-fúlva, rongyosra gyűrt szemöldökkel, leplezetlenül bámulom Serrano és az első látásra megutált nőcske vidám kettősét. Nehéz elhinnem, hogy az én démonom csak véletlenül, pusztán udvariasságból simogatja a nő karját, és kizárólag figyelmességből nevet vele. De nem szabad kételkednem, bíznom kell Serranóban.
- Dögös, mi? - hallatszik ekkor egy férfias hang a hátam mögül, és egy erős kéz vállon vereget.
- Igen... - suttogom alig hallhatóan, miután észhez térek az infarktusból. Hátra se pillantva még jobban elfog a szívbemarkoló érzés, a féltékenységnek nevezett valami, és ha nem harapnék gyorsan az ajkamba, néhány meggondolatlan, csúnya szó bizony kicsúszna a számon. Még egy vetélytárs akadt volna, akinek tetszik Serrano? Ez nem lehet igaz...
- Én is szívesen rámásznék Miss White-ra - folytatja ijesztgetőm, és amint felfogom szavai értelmét, máris mázsás súly gördül le a szívemről. - De ne éljük bele magunkat - figyelmeztet sóhajtozva -, a tanárnő sajnos az idősebb pasikat kedveli. Szóval, ne bámuld, inkább keress majd egy csajt, ha még nincs barátnőd!
Már majdnem tiltakozom, hogy nekem nem kell semmilyen csaj, mert van egy örök életre szóló démonom, aki miatt épp mardos egy kicsit a féltékenység, de az utolsó pillanatban kapcsolok. Majdnem elszóltam magam, ráadásul a másik Tony, kinek a bőrébe bújtam, a lányokat szereti.
A fenébe, nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz játszanom a Westlake fiút. Az, hogy hasonlítok rá, hogy a tudása, az emlékei a fejemben vannak, még nem jelent semmit, valahogy el is kéne Őt határolnom saját magamtól. Ha nem figyelek, az alakváltó fúria, aki bárki lehet, játszi könnyedséggel, már messziről kiszúr, akkor aztán lőttek a küldetésnek, meg nekem is. Jó lesz, ha észnél leszel, Anthony Dixon! Most az egyszer irigylem a skizofréneket, azok könnyedén adják magukat... és magukat... és magukat...
- Látom - folytatja eközben az ismeretlen immáron a fülembe duruzsolva -, az új tanárunk már horogra akadt, Miss White csak megvillantotta előtte a formás didkóit, és a pasas már a farkával gondolkodik. Amilyen szerencsés, tuti, hogy hamarosan a tanárnő ágyában végzi! - E szavak hallatán viszont újabb kő... Mit kő? Szikla kezdi el nyomni a szívemet, alig kapok levegőt.
- Igen? Ha te mondod... - nyögöm ki nagy sokára, majd igyekszem megemberelni magam. Nehogy lebukjam már az első nap, ezért inkább elfordulok a párocskától, és végre szemügyre veszem a vállamon nyugvó kéz tulajdonosát. Serrano engem szeret, csakis engem szeret - kántálom ezalatt magamban, és szégyellem, de minden erőmmel azon vagyok, hogy el is higgyem.
- Helló, Ronald Raines vagyok, simán Ron - mutatkozik be a fekete, rövidre nyírt hajú fiú, midőn szemtől szembe állunk. - Ha jól sejtem, te vagy Tony - nyújtja felém a kezét.
Azonos a magasságunk, ám míg én sovány vagyok, addig ő majd kicsattan az izmoktól; a Pokolban eltöltött idő alatt erősödtem ugyan, de az előttem mosolygó sráchoz képest igencsak nyeszlett gebe vagyok. Mi tagadás, jól áll neki a szűk, sötétkék farmer, és igencsak vonzón feszül rajta a fekete-fehér póló; lapos, feszes hasa, széles mellkasa és kidolgozott bicepszei szinte vonzzák a tekintetet. Bevallom, még az enyémet is, de csak amíg jól megnézem magamnak, azután viszont már nem szentelek nagyobb figyelmet a külsejének, hisz az én szememben még így sem veszi fel a versenyt az én démonommal.
Hm, az viszont jó, hogy ezen a helyen nemcsak szemüveges, okostojás-fejű tudorokkal hoz össze a sors, hanem jóvágású, első látásra rendesnek tűnő sráccal is. Remélem, nem ő az egyetlen. Lionelt most nem számítom, ő külön kategória, egyelőre megnevezhetetlen kategória.
- Igen, Anthony Di... Westlake vagyok - helyesbítek még idejében, és elfogadom a kék szemű mancsát. - De miből tudtad, hogy...
- Már minden új tanuló elfoglalta tegnap a szobáját, kivéve téged - vigyorog, majd Lionel felé mutogat -, és az előbb csörgött rám az a gatyahúzogató, hogy érkezel.
- Gatyahúzogató? - nézek rá meglehetősen furcsán, mire hahotázni kezd.
- Nehogy azt mondd, hogy nem próbálkozott be nálad az én kedves haverom? - kérdi, s hamarosan majd’ megszakad a nevetéstől, még a könnyei is potyognak. Érzem, hogy egyre vörösödöm, és ez máris választ ad a kérdésére. - Szóval próbálkozott - jegyzi meg a szemét törölgetve, mikor valamelyest sikerül lehiggadnia. - Minden új, helyes srácra rámászik, de a régieket sem hanyagolja el, és ha hiszed, ha nem, kevesen tudnak neki ellenállni. Még a lányok is imádják a másik suliból, akikkel össze szoktunk jönni a városban, pedig tudják róla, hogy meleg. Itt a kastély falai között egyébként nem divat a diszkrimináció, mint máshol, még a nemi hovatartozás miatt sem gúnyolódunk, mert mondhatni, itt senki nem normális, mindenkinek van valami bibije, amitől más, mint a többi ember. Nekem is van, sőt nem is egy - állítja meglehetősen határozottan.
- Tessék? - nyögöm ki elképedve, miközben a szemöldököm felvándorol a homlokom közepére. Ron ezt látva újra hahotázni kezd, de annyira, hogy a parkban sétálók közül néhányan már felénk fordulnak.
Én meg csupán kinyitom a szám, becsukom, kinyitom, becsukom... Nem foglalkozva a kíváncsi tekintetekkel tátogok, mint a partra vetett hal, mert ezernyi kérdésem lenne, de egyet sem vagyok képes feltenni.
Hogy érthette, hogy itt mindenki más? Vajon rajtunk, démonokon, a vámpírokon és a fúriákon kívül hányféle lény lehet még itt? Tudhatnak egymásról? És Ron miben tér el a normális emberektől? Hm, ember egyáltalán? Talán ő is tud a Szövetségről, a küldetésünkről? Az álarcom mögé láthat? Netán ő lenne a főgonosz fúria? Nem... Ez utóbbit nem hiszem, de ki kell faggatnom Lionelt...
- Nyugi, nem akarlak felcsípni, visszateheted az állkapcsod - vereget Ron ezúttal hátba, röhögőgörcse elmúltával -, még így sem kellenél, drágám, hogy olyan édes, angyali pofikád van, mert én kizárólag a lányokat szeretem. És tudod, nem csak a szexualitással kapcsolatban beszélhetünk másságról, én az előbb leginkább a képességeinkre, az eszünkre céloztam, amiért ebbe a kivételes suliba kerültünk.
Megkönnyebbülök, több tekintetben is. Hál’ istennek, félreértettük egymást. Látom a szemén, hogy nem sejt semmit a különféle lényekről, az ittlétem valódi okáról, és azt az egyet most már biztosan tudom, hogy nem ő a fő gonosz. Érzem....
Szerencsére a seggemet sem kell féltenem, Ron nem fog utánam settenkedni, vagy olyan perverz dumával traktálni, mint Lionel. Nincs más hátra, mint előre!
- Én sem vagyok meleg, én is a lányokat szeretem - bizonygatom hamarjában, alátámasztva ezzel az álcámat. A fiú hevesen bólogatva ért egyet, ami egy kicsit meglep, de aztán rájövök, hogy Lionel minden bizonnyal már mesélt az általam megformált Tonyról, és ez végül is nem baj, legalább nem kell hirtelenjében szóbeli önéletrajzot kreálnom. - De nem hinném, hogy azért, mert ide járunk, mások lennénk... - teszem hozzá némi töprengés után.
- He? - Ron kissé értetlenül néz rám, majd megvakargatja a fejét. - Ebbe most jól belegabalyodtunk. Na, figyelj, gyorsan és röviden elmagyarázom, mielőtt én magam sem értem, amit mondok, meg mielőtt halálosan unalmassá válnék - forgatja meg a szemeit viccesen. - Abban igazad van, hogy azért, mert ide járunk, nem vagyunk mások, de mert valamivel kitűnünk a többi ember közül, mások vagyunk, tehát ide járhatunk. Vagy valami ilyesmi... Világos? - Nem igazán mondott mást, mint én, de nem akarok vitatkozni, mert akkor órákkal később se jutunk dűlőre, így gyorsan rábólintok, mire folytatja. - Lionel haverom remekül ért a műszaki dolgokhoz, az elektromossághoz, már egy csomó gépet, kütyüt feltalált, s nem egy tudományos szaklapban jelent meg róla cikk. Én főként matematikából vagyok jó, számelméletből már meg is van a doktorim, most egy különleges ággal foglalkozom, a játékelmélettel - jelenti ki mindenféle nagyképűség nélkül, amivel újabb jó pontot szerez nálam. - Azért egy jó tanács, vigyázz, ha leülsz velem kártyázni, még nem akadt ellenfél, aki legyőzött volna. Verhetetlen vagyok. - Ezúttal már büszkén dülleszti ki a mellkasát.
- Azt csak hiszed... - jegyzem meg halkan, Ron talán nem is hallja. Egyúttal elmosolyodom, ugyanis a fejemben, a Westlake fiú emlékei között rábukkanok egy tavalyi eseményre, amikor is a srác óriási fölénnyel megnyert valami titkos, de annál nagyobb tétre menő pókerbajnokságot. A fiú inkognitóban vett részt a versenyen, így se Ron, se Lionel nem hallhatott róla. Lesz nekik meglepetés! Azt hiszem, ha nem épp a küldetéssel leszek elfoglalva, akkor sem fogok unatkozni.
Csak a szívem ne fájna olyan nagyon egyvalaki miatt, aki itt van a közelemben, s mégis elérhetetlenebb, mint valaha. Nem tudok nem rá gondolni minden pillanatban...
- Tehát, itt vagyunk mi, és itt vagy te - összegzi a fekete hajú, megzavarva tépelődésem, mielőtt még mélyebbre merülnék a búslakodásban. - Ha jók az információim, akkor te a fizikában vagy kiemelkedő, melyik ágában is?
- A kvantumfizikában - vágom rá. Igyekszem buzgónak látszani, végre-valahára belezökkenve a szerepembe. - A volt professzorom szerint nagy jövő áll előttem e téren, akár Nobel-díjat is kaphatok egyszer, ha nagyon igyekszem.
- Tuti, megkapod! - kacsint rám, aztán nagyot sóhajtva elfordul Serrano és a nőcske felé.
Nem nézek arra, nem nézek arra... Talán csak egy másodpercre...
Követem a srác tekintetét, és megint összeszorul a szívem, mert a démonom épp kisimít egy szőke tincset a nő arcából, miközben egy padon ülve jóízűen kacarásznak.
Nem vagyok féltékeny, nem vagyok féltékeny... Á, dehogyisnem!
- Tudod mit? - nyög fel ekkor Ron. - Hagyjuk későbbre az IQ-nk megvitatását, most az eszem helyett egészen más testrészem kívánna figyelmet, de sajnos Miss White máséval foglalkozik. Bezzeg engem mindig elhesseget. - Ron még egy hatalmas sóhajt hallat, amolyan beletörődőt, aztán ismét felém fordul, hirtelen elkapja a nyakam, majd barátiasan a hóna alá csapja a fejem, meglepődni sincs időm. - Amúgy Lionelre visszatérve, ne parázz, Tony - kócol bele szabad kezével a fürtjeimbe -, nem fog megerőszakolni, ha egyedül lesztek a szobátokban, csakis azt fekteti meg, aki önként megy az ágyába. Bár az is lehet, hogy nem tudsz majd neki ellenállni. - Mikor egy pillanattal később elenged, szerintem az összes vér a fejembe szalad, több okból is, de a fekete hajút ez nem zavarja, tovább röhög.
Azért sem hagyom magam!
- Én nem félek tőle, és a világ minden kincséért sem tudna az ágyába csalogatni - közlöm határozottnak tűnő hangon, miközben megpróbálom rendezni a szénakazlat, amit a kedves matekzseni tupírozott a fejem tetejére. Pusztán a véremből kap, s nem belőlem - teszem hozzá, de ezt már csak gondolatban, majd folytatnám még a mondandóm, csak hogy magam előtt is bizonygassam, mennyire nem hat rám Lionel kisugárzása, ám Ron közbekotyog.
- Na persze, ezt már sokan mondták... Mindegy, a lényeg, mivel a szobatársa leszel, tuti, hogy szívatni fog, de nem kell komolyan venned, a legtöbbször csak viccel. Én két évig laktam vele, a legjobb haverok lettünk, és egészében véve jónak mondható a viszonyunk, a baráti viszonyunk - nyomatékosít. - Az idén aztán valamiért más lett a beosztás, Lionelnek a toronyszoba jutott veled, én meg kaptam egy újat, nagyobbat, és két elsőéves srácot, akik tipikus pedánsok, igazi anyuci kedvencek. Valójában nem gond a változás, sőt már alig várom, hogy ugrathassam a drágákat - dörzsöli össze a tenyerét. - Majd’ elfelejtettem, este a vacsoránál még bemutatom neked Brendont is, bandánk harmadik tagját; az évnyitót szervezők között van, valamint ő a diákelnök helyettese, ezért nagyon elfoglalt az első napokban, és amolyan minden lében kanál, de nagyon jó fej.
- Rendben - bólintok, majd valami furcsa érzéstől késztetve egy gyors pillantást vetek az ücsörgő párocska felé, de ledöbbenve látom, a pad üres. Vajon hová tűntek? Be nem mehettek, az feltűnt volna...
- Én most már megyek, Tony - szakít ki nyugtalan tűnődésemből újdonsült barátom, és miután megveregette a vállam, elindul a bejárat felé. - Majd az ünnepségen találkozunk - szól még vissza, mielőtt a lépcsőkhöz érne. - Egyébként az én szobám arra van, a hetediken - mutat fel az épület bal felén levő ablakokra -, a tiétek meg a hátsó szárnyban, egészen fenn, a legmagasabb toronyban, de az innét nem látszik - magyarázza. - Várd meg Lionelt, mindjárt jön, ő majd kalauzol, különben elsőre eltévedsz egyedül.
Kelletlenül bólintok, majd vérszívó uraság felé fordulok.
- Nem úgy néz ki, mintha jönni akarna... - sóhajtom, de Ron mindentudóan elvigyorodik.
- Nyugi, még egy perc, aztán itt fog állni melletted, és jobb, ha felkészülsz, hogy nem sokat alszol ma.
- Miért? - kérdem csodálkozva, de valahol sejtem, mire akar kilyukadni.
- A fejemet teszem rá, hogy az éjjel ezek ketten szétkefélik az ágyat. Eléggé ismerem már Lionel módszereit, pasifogó dumáját, és látom a szöszi képén, hogy bekapta a horgot.
- De...
- Egy utolsó jó tanács, Tony, ha már a témánál vagyunk... Amennyiben még nem alszol, és látod vagy hallod, hogy a szomszédos ágyon nekikezdenek a lepedőakrobatikának, lépj le egy időre a könyvtárba, az mindig nyitva van, vagy szerezz be füldugót, esetleg egy vastagabb takarót, amit a fejedre húzhatsz, vagy... - pipacspiros arcomat messziről is látja, és naná, hogy nem esik meg rajtam a szíve, nevetve azért is kimondja - vagy csatlakozz hozzájuk harmadiknak, hót’ ziher, hogy bevennének.
- De... - erőtlenül próbálkozom, hogy válaszoljak, ám ezúttal is csak tátogok. Feladom.
- Később tengernyi időnk lesz beszélgetni, most lépek, majd foglalok nektek helyet a díszteremben. Na, csá, angyalarcú! - int búcsút, felszalad a lépcsőn, majd eltűnik a főbejáraton.
Ledöbbenve álldogálok egy kicsit, miközben Ron kacaja még mindig a fülemben cseng, aztán lassan észhez térve nagyot sóhajtok, és szobatársam felé fordulnék, hogy megtudjam, vajon felcsípte-e már a kiszemeltjét.
- Ááá! - kiáltok fel ijedten a következő pillanatban, ugyanis Lionel közvetlenül előttem áll, és a képembe vigyorog, vérpiros ajka csak néhány centire van az enyémtől. Nagyot nyelek.
- Ne parázz, kölyök! - böki meg a vállam cseppet sem finoman, majd elindul előre. - Gyere, mert nem lesz időd átöltözni.
- Nem is tudom, kire kellett eddig várni - emlékeztetem fintorogva, és próbálom csillapítani az ijedtségtől megrémült szívemet. Épp indulnék utána, ám ekkor meg rossz előérzetem támad, és ahogy egyre jobban úrrá lesz rajtam, még a hátam is borsózni kezd. Mi lehet ez? Csak nem a fúria van a közelben? Az ő jelenléte hatna így rám? Igen... Úgy érzem, mintha figyelne. Á, ez hülyeség, hisz nincsenek is képességeim. Vagy igen?
- Mozdulj már, lefagytál? - fordul vissza a zöld szemű morgolódva, mikor észreveszi, hogy nem követem. - Mi van? - kérdi, és visszalép hozzám. Meglepődve látom, aggodalom suhan át az arcán, talán sejti, hogy nem a formás feneke miatt gyökerezett földbe a lábam.
- Érzek valamit - szólok halkan, és önkéntelenül is felnézek a legszélső, különálló torony legfelső ablakára.
- Mit, leszart egy madár? - Nem is ő lenne, ha nem sütne el valami marhaságot.
- Még az is jobb lenne - motyogom. - De ez... Ott... - emelném a kezem, hogy megmutassam a helyet, a sötét üvegű ablakot, ami úgy vonzza a tekintetem, mint vasat a mágnes, ám Lionel hirtelen elkapja a karom, és hangosan nevetve bevonszol az épületbe. Meg sem állunk a hatalmas, boltíves előcsarnokig.
- Normális vagy? - suttogja észrevétlenül a fülembe, miközben látványosan magához ölelget, ily módon terelve a lépcsőhöz. - Isten hozott, kölyök! - kurjantja aztán váratlanul, mire majd’ megsüketülök, ugyanis nem elég, hogy a lepénylesője a fülemnél van, tetejébe a csarnok is visszhangzik. - Már az elején le akarsz bukni, mit mutogatsz? - sugdossa alig hangon, de annál dühösebben, persze nem sokat értek belőle, mert a fülem még mindig zúg a kiáltásától. - Majd a szobánkban beszélünk - teszi még hozzá, s ezt végre tisztán hallom.
- Bocsánat, csak... - kezdeném, ám váratlanul befogja a szám - a kezével. Nincs nehéz dolga, hisz még mindig a karjai között vagyok, meg is szorongat kissé.
- Kuss! - sziszegi, s én égő arccal csupán bólintani vagyok képes.
Mikor enyhül a szorítása, lassan megnyugszom, balsejtelmem azonban nem múlik el. Alig várom, hogy négyszemközt legyünk, hogy megkérdezhessem, mi ez az egész. Nagy levegőt veszek, ahogy Lionel keze végre eltűnik a számról, de kifújni már nem tudom, mert ledöbbenve érzem, hogy most meg a fenekembe markol. Mit képzel ez?
- Hé! - ugrom meg egy picit, de ő rám se hederít.
- Jól figyelj, hogy merre kell menni, mert nem foglak állandóan kísérgetni, mint egy ovist, és arra várhatsz, hogy térképet rajzoljak neked - szól immáron újra hangosan és „kedvesen”. Továbbra is a hátsómon tartja a kezét, s nem hazudtolva meg saját magát, a terem pihenősarkában henyélő diákok kuncogásától kísérve, elkezd felfelé tolni a márványlépcsőn. Végül mégis leveszi a kezét a fenekemről, mert már a tanárok is felfigyelnek ránk. - Erre gyere! - int elém lépve, és mielőtt elhangzana az első letolás, gyorsan elindul. Kettesével szedi a fokokat, én pedig céklaszín fejjel, csendben loholok utána, miközben igyekszem megjegyezni az utat.
Több kanyargós folyosót, és még több lépcsőt követően elérkezünk egy csigalépcsőhöz, ahol Lionel hirtelen megáll; természetesen nem szól előre, így sikeresen feltapadok a hátára.
- Ne most bújj hozzám, nem érünk rá enyelegni - veti hátra mogorván a válla felett, majd ismét nyomogatni kezdi a kezében levő telefon gombjait. Félúton járhattunk, mikor üzenete érkezett a nemrég becserkészett sráctól, s azóta, menet közben is, oda-vissza szálltak az sms-ek közöttük.
Ezúttal azonban válaszra se méltatom a beszólását, egyrészt alig kapok levegőt, másrészt nem jut eszembe semmi frappáns, inkább örülve a pihenőnek a falnak támaszkodom, és megpróbálom feltankolni a tüdőm levegővel. Bezzeg a vámpírfiú még csak nem is liheg, hogy a francba csinálja?
Valami nem stimmel velem, milyen dolog már, hogy démon létemre néhány lépcsőtől lóg a belem? Bár most ember vagyok, de előző életemben sem voltam ilyen szánalmasan gyenge. Nagyon remélem, hogy csak a világok közötti utazás mellékhatása ez a fáradékonyság, meg a sok információé, ami „megfeküdte” a fejem. Valahogy vissza kell nyernem a formám...
- A szemét kis hazug! - mordul fel ekkor Lionel hangosan, és miközben nyomdafestéket nem tűrő szavak is elhagyják az ajkát, nem sok hiányzik ahhoz, hogy elhajítsa a mobilját.
- Baj van? - kérdem, és ahogy rám néz, dühösen villan egyet a szeme, a csodaszép zöld íriszek ijesztően vörös színt öltenek, de csak pár másodpercre. Hm... Szóval, neki is igazi, vörös vámpírszeme van, csak el tudja rejteni, mint én a szárnyaimat a Pokolban. Pokol... Serrano... Megint ő jár a fejemben...
- Az van. Baj. - Lionel eközben tovább morog, majd elindul felfelé, meg sem várva, hogy faggassam a szeméről, pedig látta, hogy láttam.
Ám, amint követni kezdem, észreveszem, hogy furcsán mutogat: hol a falra, hol a fülére. Nem lehetek olyan reménytelen eset, mert nem kell sok idő, és megértem a célzást, mást kérdezek hát.
- És mi a baj?
- A szöszi, akivel az előbb láttál, elbizonytalanodott, és visszamondta a mai hancúrt. Azt írja, hogy túl gyors neki a tempó, még meggondolja a dolgot. Na, persze! Lent nem ezt mondta, sőt ajánlkozott a kis édes, hogy a gumit majd ő hozza. A fenébe, pedig olyan jól elterveztem mindent - bosszankodik.
- Jaj, de sajnálom, majd találsz másik partnert - lihegem együttérzően, miközben próbálok lépést tartani vele. Szavaimnak azonban igencsak ellentmond hatalmas, kárörvendő vigyorom. Még jó, hogy nem látja... Hehe, ezt megszívtad, vámpírfiú!
Hirtelen fordul hátra...
Tévedtem. Meglátja. Nem nehéz észrevennie, hogy csak a füleim állják útját a számnak, különben körbeérné a fejemet. Most fogok én szívni...
- Már találtam, itt leszel te - jelenti ki nemes egyszerűséggel, miközben bevár, és amilyen gyorsan lefagy a mosoly az arcomról, olyan gyorsan görbül felfelé az ő szája.
- Én... nem... - hebegem, de nem is törődik ijedt tiltakozásommal, sőt tovább növeli bennem a félszet azzal, hogy hirtelen magához ránt, majd egy pillanatra megvillantja vámpírfogait, s már hajol is a nyakamhoz. Most, most fog megharapni...
- Nem, nem most, majd estére... - suttogja ráérezve félelmemre, majd csupáncsak belecsókol a nyakamba. - Sajnálom, már ma kell a véred, készülj fel! - teszi még hozzá halkan, s meglepődve érzem, hogy reszket, mintha lázas lenne, ám már csak egy pillanatig tart a karjában, elenged, és újra elindul felfelé. - Estére hancúrozunk, kölyök! - kurjantja jó hangosan, nem kevés buja hangzással fűszerezve, mire rögvest elvörösödöm.
- Alig várom... - nyögöm beletörődve, és lassan baktatni kezdek utána, nem is veszem észre azonnal, hogy ő már fel is ért, csak akkor térek magamhoz és torpanok meg, mikor hallom, amint a kulcsokkal zörög, közvetlenül az orrom előtt.
- Itt is vagyunk, ez lesz a kéjlakunk. - Azzal kitárja előttem a hatalmas, vastag faajtót, majd miután bevonszoltam magam a szobánkba, aztán a döbbenettől letáboroztam a közepén, ő is bejön, és odacövekel mellém.
Nem vagyunk egyedül.
- Azért ahhoz a hancúrozáshoz még nekem is lesz egy-két szavam... - fogad bennünket egy határozott, mély hang. Tulajdonosa az ablaknál, háttal áll nekünk. Lassan megfordul, de nem várom meg, míg a szemébe nézhetek, mert a következő pillanatban ájultan esem össze.
Folyt. Köv.