Pokoli egyezség II. - A vér hatalma 2.
Cím: Pokoli egyezség II. - A vér hatalma
Írta: SADA
Figyelmeztetés: yaoi, romantika, kaland, misztikum, durva nyelvezet, erotikus tartalom
Korhatár: +18
Fandom: saját Állapot: folyamatban
2. Minden kezdet nehéz, főleg, ha egy nagydumás vámpír a fogadóbizottság
Újra a Földön...
Nos, végre-valahára megérkeztem. Megint itt vagyok a régi világomban... Csakhogy egyedül.
Még csak néhány órája lehet, hogy elváltam Serranótól a Pokolban, azonban már most nagyon hiányzik. Ő sajnos máshová „pottyant", és bár hamarosan újra láthatom, de nem érinthetem, csókolhatom, szerethetem úgy, mint otthon. Hogy fogom én ezt kibírni a küldetés végéig?
Remélem, minél hamarabb megtaláljuk az ifjú vámpírt, hogy megvédhessük, majd gyorsan leleplezzük az ellenséget, átadjuk a pokoli kommandósoknak, aztán irány haza!
Naná, hogy a valóság megint beleköpött a levesünkbe, és közel sem alakult minden úgy, ahogy azt szerettük volna.
Szemem lehunyva, szédülök, és a hányinger is kerülget. Lassan felnézek, de aztán rögtön visszazárom a szemhéjam, mert még inkább megfordul velem a világ.
A fenébe, miért nem szólt erről az a démon, aki felkészített minket az útra? Miért nem mondta, hogy ilyen szar érzés lesz majd az „átutazás"? Serrano, remélem, te jól vagy!
Újra megkísérlem kinyitni a szemem, lassan hunyorgok. Szerencsére a gyomrom egy kicsit megnyugszik, de még mindig úgy érzem magam, mint aki éppen egy körhintából szállt ki. Pislogok párat, ám egyelőre még minden homályos. Csak egy biztos, hogy fekszem. Viszont az ágy mintha mozogna alattam...
- Felébredt, uram? - kérdi ekkor egy hang, valahol előttem. - Hamarosan megérkezünk. A kollégiumnál állok meg, hogy a holmiját gyorsabban a szobájába vihessem. Rendben, uram?
- Rendben - válaszolom gyorsan, azt sem tudva kinek.
Meglepetten, de alaposabban, és immáron teljesen éberen nézek körül, hol is vagyok. Nos, az előbb tévedtem. Nem egy ágyon fekszem, nem az mozog alattam, hanem egy tágas kocsi, valószínűleg egy limuzin hátsó ülésén terülök el, miközben ha jól sejtem, a küldetésem helyszíne felé tartok. A vezetőülésen egy idősebb férfi foglal helyet, csak oldalról látom az arcát, de eléggé szimpatikus így első ránézésre.
Ekkor kicsit megkésve, de bevillan minden. Na, végre, az álcám! Egy jajdulás kíséretében a fejemhez kapok, mert az új adatok és egy idegen ember emlékei nagyon is fájdalmasan bukkannak fel az agyamban, majd apránként elrendeződnek a szürkeállományom egyik kis fiókjában, mely az „Anthony Dixon újra emberként a Földön, mégpedig Anthony Westlake néven" címkét viseli.
Mielőtt átrágnám magam az adatokon, hogy kinek a személyazonossága mögé is bújok, felülök és közelebb csusszanok az ajtóhoz. Nekidöntöm a homlokom a hűs kocsiablaknak, így valamelyest enyhül a fájdalom, de a szédülés csak nem akar elmúlni.
- Rosszul érzi magát, uram? - kérdi ekkor a sofőr, akinek a neve máris beugrik. Furcsa, mintha mindig is ismertem volna.
- Egy kicsit, Elliot... - felelem halkan egy nagy sóhaj után. Újra elkap a hányinger, és érzem, hogy jeges izzadtság csurog a hátamon. Így nem lehet gondolkodni... Remegő kézzel megmasszírozom a tarkóm, de nem segít.
- Megálljunk? - kérdi a férfi. Úgy sejtem, a visszapillantóban látja, mennyire sápadt vagyok. Nem is kérdi meg újra, hamarjában lekanyarodik az útról, és máris lefékez. - Uram, uram! - kiált, és már pattan is ki az autóból. Felrántja az ajtót és elkap, mielőtt kiesnék a kocsiból. Elvész a világ a szemem elől, erőm elhagy, s alig érzem a testem. Zúg a fülem, így Elliot hangja valami furcsa, torz zajnak hat a távolból... Aztán már a zajt sem hallom. Elájulok.
*
Lassan térek eszméletre, de még nem nyitom ki a szemem. Rettentő fáradtnak érzem magam.
- Ilyen puhány alakot! El sem hiszem, hogy démon a kölyök... - suttog ekkor a fejem felett egy mély hang, néhány pillanatra elhallgat, de aztán tovább morog. - Cöcö... kipurcan egy kis világok közötti utazástól. Hogy fogom én a vérét szívni három hónapig?
Ah, de visszaszólnék ennek a bunkónak! Már sejtem ki az, aki gúnyolódik átmeneti gyengeségemen, azonban egyelőre még felnézni sincs erőm. Megállj csak, vámpír, visszakapod még! De nem most. Kell egy kis idő, hogy észhez térjek.
Ekkor egy gyengéd érintés suhan át az arcomon, finom ujjak söprik félre homlokomból csapzott tincseim, majd hideg folyadék furakszik be cserepes ajkaim között. Mohón nyelem a vizet, annyira jólesik.
- Hé, lassabban, kölyök! - int az előbbi hang, mikor picit félrenyelek, és köhögni kezdek. - Még megfulladsz itt nekem - mondja, majd érzem, hogy egy puha anyaggal megtörli a szám. - És akkor tuti, hogy az az állati helyes, fekete hajú pasid megfojt... - teszi még hozzá. Na, most lett elegem!
- Befoghatnád már... - szólalok meg rekedtesen, és lassan felnézek. Egy csodaszép zöld szemű fiú hajol fölém vigyorgó arccal. Vajon miért nem olyanok a szemei, mint a Pokolban megismert vérszívóknak? És hogyhogy bírja a napfényt vámpír létére? Hm... Gyűlnek a kérdések, csak legyen erőm, időm és alkalmam feltenni őket.
- Nocsak, nocsak, kinyílt a csipánk? - kérdi a srác továbbra is széles mosollyal.
Újra megitat a kezében tartott üvegből, de most már lassabban nyeldesek. Mikor intek, hogy elég, elveszi ajkaimtól, majd nyúlna, hogy megtörölje a szám. Csak azért sem engedem, félrefordítom a fejem, és a kezemmel törlöm le a kifolyt cseppeket. Nem szól semmit, csak morogva megrántja a vállát, aztán feláll mellőlem, rácsavarja a kupakot az üvegre, mellém dobja, majd magamra hagy. Hadd morgolódjon, nem érdekel.
Lassan ülőhelyzetbe tápászkodom, ugyanis eddig az édes anyaföldön, a fűben feküdtem, fejem alatt Elliot kabátjával. Még jó, hogy egy egyszerű farmer és egy póló van rajtam, nem pedig az iskolai egyenruha, mint Lionelen, így egyáltalán nem izgat, hogy koszos leszek. És az is szerencse, hogy a nap elfelejtett a naptárba nézni, és ma, szeptember elsején, kora délelőtt is olyan melegen tűz, mintha legalábbis még augusztus közepe lenne. Így talán megúszom a felfázást.
Nekivetem a hátam a mellettem levő fekete limuzinnak, és körülnézek, hová is ájultam. Sofőröm egy erdő szélén volt kénytelen megállni, mikor rájött, hogy baj van. Kocsink előtt egy másik parkol, egy hófehér, számomra ismeretlen autócsoda, mellette pedig Elliot beszélget egy őszes fickóval, aki minden bizonnyal a zöld szemű vezetője. Mindketten aggodalmasan pislognak felém, de a fiú megnyugtatja őket, mikor melléjük ér, hogy már jobban vagyok. Elliot megkönnyebbülten int nekem, majd folytatja eszmecseréjét a másik férfival egy térkép fölé hajolva, aztán látom még, hogy kicsit visszagyalogolnak az úton abba az irányba, amerről jöttünk, és nagyban a város felé mutogatnak.
Lionel ezalatt kivesz a kocsiból még egy flakon vizet, majd visszatér hozzám. Lehuppan mellém a földre (ahogy látom, van annyi esze, hogy Elliot kabátjára tegye le öltönynadrágos fenekét), és nekilát, hogy csillapítsa szomját.
- Picit pihenj még - veti oda két korty között -, aztán ha jobban vagy, emeld fel a segged, és folytassuk az utat. Még fel is kell hurcolkodnod a szobánkba az ünnepség előtt. Lesz rá bő két órád, hogy mindent elrendezz, de csipkedned kell magad, ha nem akarod lekésni az évnyitót. Persze tőlem ne várj segítséget.
- Eszembe se jutott... - húzom el a szám, aztán hirtelen fennakad a szemem, mert leesik, hogy mit is mondott. - A szobánkba?
- Igen, jól hallottad - bólogat - a szobánkba. Be kellett még ugranom a városba, úgyhogy én már reggel felcuccoltam. Isteni lesz együtt lakni! - emeli az égre tekintetét, miközben vigyorog. Aztán újra felém fordul. - Ja, még be sem mutatkoztam, bár tuti, hogy tudod a nevem...
- Tuskó Lionel - vágok közbe, és én is elvigyorodom. Kezdem jobban érezni magam.
- Kölyök, ne húzd ki a gyufát! - villannak meg kissé haragosan a zöld szemek.
- Jaj! Miért, mi lesz? - kérdem tettetve, hogy félek. - Egyébként is, te kezdted... - mutatok rá az igazságra. - És ne hívj kölyöknek, különben nem kapsz a véremből - teszem még hozzá kihívóan, majd tekintetét fürkészve várom válaszát.
- Oké, Démonka, kezdjük elölről! - nyújtja felém jobbját, és mikor elfogadom, újra felfelé görbül a szája. - Üdvözöllek a Föld nevű bolygón, Anthony Dixon... vagyis most már Anthony Westlake. Az én nevem Lionel Kingston és...
- Kérlek, most ennyi is elég lesz... - szólok közbe hirtelen, és elengedem a mancsát, hogy gyorsan meg tudjam masszírozni sajgó halántékomat. Sajnos némi kósza információ még csak most kezd el helyrerázódni az agyamban, így megint megfájdul a fejem, nem is kicsit. - Majd mesélsz magadról később, jó? - nyögöm, és picit lehunyom a szemem.
- Rendben - egyezik bele meglepően hamar, és mintha aggódás is lenne a hangjában, de bizonyára csak képzelődöm. - Talán nem fog már sokáig tartani ez a rosszullét, csak amíg nem lesz minden adat a birtokodban. Gondolom, nem kevés dolog van, amit ismerned kell a fiúról, akinek a személyiségét kölcsönveszed, elvégre a zsenik akadémiájára tartasz... - jegyzi meg, mire meglepetten felnézek.
- Honnét tudhatnád, mivel jár ez az egész? - csúszik ki a kérdés a számon pedig nem áll szándékomban beszélgetni az erősödő fejfájás miatt, ráadásul kezdek kicsit homályosan is látni.
- Az most nem fontos, majd egyszer mesélek róla... - feleli, közben leteszi kezéből a vizet, aztán még nagyobb meglepetést okoz azzal, hogy a fejem az ölébe vonva elkezdi finoman nyomkodni, dörzsölni a halántékomat. Lehunyom a szemem, és átadom magam az ujjainak. Istenien csinálja!
Hamarosan elmúlik a fájdalom, de annyira elmerülök a masszírozásban, hogy még egy darabig nem mozdulok, kiélvezem a kényeztetést. Persze észreveszi potyázásom, és feledve az előbbi újrakezdést, a már megismert hangnemben ugraszt ki az öléből.
- Nem ám elélvezel, Démonka! - nevet fel, mire vörös képpel, kicsit még szédelegve, de meglehetősen gyorsan talpra állok.
- Ahhoz te kevés vagy... - vágok vissza, miközben kicsit nyújtózkodom. Valamiért már nem tudok haragudni rá, de nem fogom hagyni magam. - És ne hívj ilyen hülyén!
- Oké nem hívlak hülyén, kölyök... - feleli, és ő is talpra ugrik.
Amint megáll mellettem, látszik, hogy majdnem egy fejjel magasabb nálam. Vállai szélesek és izmosak, még az iskolai öltöny sem tudja elrejteni őket. Világosbarna haja rövid, tépett fazonú, ám néhány hosszabb tincs - gondolom a divatnak megfelelően - a szemébe van fésülve. Egészében véve Lionel Kingston egy nagyon jóképű, tipikus menő srác.
Ha nem szeretném az életemnél is jobban Serranót, bizonyára beállnék az érte nyáladzók sorába. De az én szívem már foglalt, és soha, semmilyen szépfiú nem tudná megadni nekem azt, amit az én démonom... az örök, viszonzott szerelmet.
- Tetszem? - vigyorog ekkor Lionel egészen közelről az arcomba. Hoppá! Lebuktam, hogy bámulom, most magyarázkodhatok. Elpirulva hátrálok egy lépést, azonban a hátam az autónak ütközik, nincs tovább. Lionel újra előttem terem, egészen közel. - Csak szólj, és gerincre váglak. Ne félj, a pasid nem tudja meg... - nyal végig ajkain, miközben mutatóujjával az enyémeken simít végig, aztán választ ad kimondatlan kérdésemre. - Én is a fiúkat szeretem... Főleg az ilyen csini pofikájú, zabálnivaló kis fickókat, mint amilyen te is vagy. Óh, és ráadásul a véredet is megkapom...
- Elég! - sziszegem meglehetősen határozottan, elmélyedve a zöld szemekben. Hirtelen vigyor ül ki az arcomra, Lionelére pedig hamarosan a fájdalom, ugyanis jobb kezemmel megmarkolom a nadrágja elejét, és miközben rendreutasítom, kicsit megszorongatom a golyóit, farkával egyetemben. - Tartsd ezt a mütyürkét a nadrágodban - utalok markolászásom tárgyára -, különben egyezség ide, egyezség oda, nem kapsz a véremből! Lehet, hogy nem nézed ki belőlem, de van erőm, és ha továbbra is szívatsz, hidd el, megmutatom, mit tudok. Megértettél? - kérdem, és a másik kezemmel én is végigsimítok szétnyílt ajkain. Csak bólintani képes, míg el nem engedem.
Na, most aztán tele a gatyája! Remélem, nem jön rá - vagy legalábbis nem azonnal -, hogy blöfföltem, hiszen a démoni erőm ott maradt a Pokolban, és itt, a Földön csupán egyszerű halandóként vagyok, akárcsak Serrano.
- Oké, oké, megértettelek - válaszolja aztán mégis, miután megdörzsölte sajgó ágyékát és kifújta a tüdejében rekedt levegőt. Utána szótlanul, fejcsóválva fürkészi a tekintetem egy darabig, ám nem tudja megállni, hogy ne beszéljen. - Bocs, hogy puhánynak gondoltalak, de már látom, hogy nagyon is tökös legény vagy. És ha már muszáj lesz együtt „dolgoznunk", akár barátok is lehetnénk... - vigyorodik el, de látszik rajta, hogy ezúttal komolyan gondolja, amit mond. - Irigylem a pasidat - teszi még hozzá, majd nevetve félreugrik lendülő tenyerem elől.
- Ezzel a barátság dologgal kellett volna kezdened, nem a hülye beszólásaiddal. És ne nevezd Őt állandóan pasinak! - morgolódom az orrom alatt, de már én is mosolygok.
Talán tényleg sikerül összehaverkodni ezzel a vámpírral... Egyrészt valóban muszáj lesz a közös ügy érdekében, másrészt ki tudja, meddig leszünk összezárva, és barátként azért mégiscsak másabb. Ugyan nehéz feladat lesz a dumáját elviselni, de volt már rosszabb is. Majdcsak kibírom. Csak Serrano ne hiányozna ennyire!
Nagyot sóhajtok, aztán a még mindig vigyorgó Lionel felé nyújtom a jobbom.
- Akkor szent a béke? - kérdem, és mikor belecsap, folytatom. - A szerelmemet egyébként Serranónak hívják, vagyis most...
- Tudom, hogy Serrano... - szól közbe, aztán váratlanul közelebb lép, és halkabban folytatja. Most nem távolodom el tőle, ugyanis szemem sarkából már én is látom, mi késztette erre. Sofőrjeink közelednek, akik remélem, az előbbi „fegyelmezésből" nem vettek észre semmit. Még csak az kéne, hogy megkérdezzék, miért fogdosom Lionel mogyoróit. - Szinte mindent tudok rólatok, amit kell - mondja magabiztosan a srác. - Emberként Darren Spade a neve, és történelmet fog tanítani a suliban. Amúgy alig két órája már volt alkalmam látni Őt, mikor eljöttem a kollégiumból...
- Láttad Őt? - vágok a szavába suttogva, és érzem, hogy a szívem egyre izgatottabban kezd verni. - Jól van?
- Igen. Kutya baja. Szemmel láthatóan Őt nem viselte meg az „utazás" - feleli továbbra is halkan, mire megnyugszom. - Szóval, mindent tudok rólatok, a Szövetség vámpír vezetője tájékoztatott, sőt képet is mutatott mindkettőtökről, mikor elfogadtátok az ajánlatomat.
- Na, ja... Az ajánlat. És a valamit valamiért szöveg... - vetem közbe fintorogva. Rábólint, de most valahogy szomorúságot látok a zöld szemekben. Hamarosan megtudom, miért.
- És akkor mi van? Minden így működik, valamit valamiért... - suttogja. Egy pillanatra elcsuklik a hangja, de aztán folytatja, ám még az eddigieknél is halkabban. - És akár hiszed, akár nem, nem magam miatt csinálom. Nem nekem kell a véred, de én általam lesz belőle orvosság, mert csak így tudom majd megmenteni az anyámat... - újra elhallgat, majd ellép mellőlem, és nekitámaszkodik a kocsinak, de még gyorsan hozzáteszi, mielőtt a sofőrök odaérnének: - Ha egyedül leszünk, majd elmagyarázom, és akkor remélem, megértesz.
- Rendben - felelem, de a szívemben érzem, hogy már most értem a srác tettét.
Elvégre én is képes voltam az anyámért bármire, még a lelkem is eladtam egy démonnak, nem törődve a saját életemmel. Anya... Te is hiányzol. És ti is testvérkéim. Oly rég volt karácsony, mikor Serrano meglepetéseként láthattalak benneteket. Ha vége lesz a küldetésünknek, talán lesz alkalmam ismét, még ha csak egy pillanatra is, meglesni benneteket.
- Á, látom, már jól van, uram! - érkezik ekkor mellénk Elliot, nyomában a másik sofőrrel, aki csupán biccent nekem, aztán már ballag is tovább a fehér luxusjárgány felé. - Bizonyára ez a meleg, meg a hosszú utazás lehet az oka a rosszullétének. Összeismerkedett már Kingston úrfival? Micsoda véletlen, hogy pont a szobatársa járt erre, és volt olyan kedves, hogy megállt, sőt vizet is adott.
- Igen. Nagyon rendes volt tőle... - felelem, és míg Elliot lehajol a kabátjáért, furcsa grimaszt vágok, pont olyat, mintha öklendeznék.
Lionel persze észreveszi, elvigyorodik, majd a kezével a combja mellől - úgy, hogy a kabátját poroló sofőr ne lássa - egy igencsak ismert jelzést küld felém: összezárt ököl, felemelt középsőujj.
Nem jut jobb eszembe, hát kiöltöm rá a nyelvem.
Erre ő az ajkát csücsöríti, és néma csókot dob felém.
Mire én picit elfordulok, és kinyomom a fenekem felé. Ezt csókolgasd, vámpírfiú!
Már nyalná az ajkát válaszként, ám Elliot véget vet néma versengésünknek azzal, hogy hirtelen felénk fordul, majd mellém lép, és kinyitja előttem a kocsi ajtaját.
- Akkor indulhatunk, uram? - kérdi furcsa hangsúllyal, mire ránézek, és megütközve látom, hogy alig bírja visszatartani a nevetését. Ajaj, ezek szerint látta, hogy mit csináltunk!
- I... igen - hebegem elvörösödve, majd gyorsan beszállok. Elliot becsukja az ajtót, én pedig leeresztem az ablakot, hogy halljam, mi a fenét akar még a fenemód integető zöld szemű.
Lionelt persze nem zavarja, hogy lebuktunk, vigyorogva megpaskolja sofőröm vállát, majd odakiáltja még nekem:
- Még tíz perc az út, aztán a kollégium előtt találkozunk, és majd megmutatom a szobánkat! - bólintok, mire végre hajlandó elindulni a saját kocsija felé. Persze nem is ő lenne, ha nem fordulna vissza, és nem szólna be. - Aztán nehogy megint elájulj, édes! - vigyorogja, és mielőtt bármit mondhatnék, már be is pattan a kocsiba. Á, cseppet sem akarom megfojtani!
- Menjünk, Elliot! - kérem a férfit és egy nagyot sóhajtva hátradőlök az ülésen. - És nyugodtan lökd meg a hátsójukat, majd én állom a kárt! - teszem még hozzá vigyorogva, mikor elindulunk a fehér autó nyomában.
*
Egyszer csak Elliot hangját hallom.
- Megérkeztünk, uram! - mondja, mire kinyitom a szemem, kábán ránézek, aztán nagyokat pislogva lassan észhez térek. - Mr. Kingston már várja, hogy felkísérhesse a szobájukba. Egy perc, és én is megyek, csak viszem a csomagjait.
- Köszönöm, Elliot - felelem a sofőrnek nagyot ásítva. Egy nagyot nyújtózom, aztán lassan kiszállok.
A fenébe, arra a tíz percre is sikerült elaludnom, míg ideértünk! Pedig szándékomban állt megfigyelni a tájat, a környezetet, hisz soha nem lehet tudni... Most már mindegy, majd legközelebb.
Előttünk a fehér autócsoda, mellette Lionel éppen magyaráz valamit a vezetőnek. Mikor észrevesz, int, hogy mindjárt jön. Bólintok, majd kicsit távolabb sétálok a limuzintól. Elliot pakolászása helyett az előttem álló, iskolai és kollégiumi célt szolgáló hatalmas várkastélyt, valamint a hozzá tartozó parkot veszem szemügyre. Mintha csak a középkorba kerültem volna!
De ez csak a látszat, hisz tudom, hogy belül minden szoba és helyiség a legmodernebb berendezésekkel van felszerelve, azt a célt szolgálva, hogy az ide kerülő gazdag, de főként tehetséges fiatalok, a lehető legjobb körülmények között tanulhassanak.
Ám mielőtt az egyik ámulatból a másikba esve, jobban megszemlélhetném a fantasztikus épületegyüttest, egészen más miatt marad tátva a szám, és kezd el hevesebben verni a szívem.
A főbejáraton ugyanis éppen egy fekete hajú, magas, észbontóan dögös férfi lép ki, karján egy gyönyörű szép szőke nővel. Vidáman cseverésznek, miközben a nő néha-néha felmutat a kastély falán lévő kőszobrokra, melyekről bizonyára kiselőadást tart a fickónak, persze egész végig rajta csüng, mosolyog rá, szinte olvadozik.
Ahogy elnézem, jól érzik magukat egymás társaságában, sőt a nő még meg is simogatja a férfi arcát. Az nem lehet, hogy Ő is élvezi, ugye nem?
Kezd összeszorulni a szívem. Először dühös leszek, majd hirtelen szomorú, aztán a legszívesebben bőgve rohannék vissza, egyenesen a Pokolba. Nem, nem lehetek féltékeny! Bíznom kell Serranóban! Anthony Dixon, bízz a szerelem erejében!
Hisz mondanom sem kell, hogy a férfi az én Serranóm, a nő pedig... Tuti, hogy akit a legjobban fogok utálni a küldetésem alatt.
Folyt. Köv.