Pokoli egyezség II. - A vér hatalma 1.
Cím: Pokoli egyezség II. - A vér hatalma
Írta: SADA
Figyelmeztetés: yaoi, romantika, kaland, misztikum, durva nyelvezet, erotikus tartalom
Korhatár: +18
Fandom: saját Állapot: folyamatban
Anthony Dixon démonként, békésen éldegél Serrano oldalán a Pokolban, de egy szép napon közbejön valami. Egy titokzatos, rejtőzködő ellenség veszélyezteti a különböző világok lakóit, ezért a Szövetség a mi démonjainkat bízza meg a feladattal: le kellene leplezniük a szörnyeteget.
A küldetés miatt Tony és Serrano visszatérnek a Földre, és ismét emberi alakot öltenek. A helyszín, ahol az ellenfél rejtőzik, és a tervét szövögeti, egy bentlakásos fiúiskola. Természetesen hőseink is álcát öltenek, Tony mint diák, Serrano pedig mint tanár jelenik meg. Feladatuk, hogy minél hamarabb kiderítsék az ellenség kilétét, mielőtt az végrehajtaná a világuralomra törő tervét.
Démonjaink azonban nem lesznek egyedül, egy társat is kapnak maguk mellé, mégpedig egy vámpírt, Lionel Kingston személyében. Lionel nem is akármit kér cserébe ezért a segítségért... Tony vérét.
A világok közötti egyensúly veszélyben, az ellenség hatalma egyre növekszik, ezért barátaink kénytelenek összefogni a vámpírral. És ezzel egy újabb, pokoli egyezség veszi kezdetét...
1. Egy újabb egyezség van készülőben...
A nem is olyan gonosz Pokolban...
Nem messze a határtól, egy démoni kastély legfelső emeletének egyik szobájában...
Órák óta nem jön álom a szememre. Hálószobánk nyitott ablakán át ki-be oson a nyárvégi szellő, s közben lágy táncra csábítja a pihekönnyű függönyt, aztán tovalibben és a beszökő holdsugár által keltett árnyékokkal viháncol tovább a falakon.
Ekkor megszólal a folyosón lévő hatalmas ingaóra. Mélabúsnak ható, mély kongatással adja tudtomra, hogy éjfél van. Serrano halkan szuszog mellettem, egyik karja átvetve felettem, így tulajdonképpen félig az ölelésében fekszem. Érzem is, ahogy ver a szíve. A szíve, mely az irántam érzett szerelméből született, és amely azóta is csak értem dobog.
Nagyot sóhajtok, és óvatosan kibújok mellőle. Nem ébred fel, csak egy nagyobbat szusszan. Az ágy szélén ülve visszafordulok felé, és egy hosszú pillanatig csak nézem őt. Önkéntelenül is kisimítok az arcából egy rakoncátlan, feketénél is feketébb tincset, és elmosolyodom. Annyira szeretem... Nélküle már el sem tudnám képzelni az életem. Az életem, mely immáron végtelen, hiszen én is démonná váltam miatta... Érte.
Nem tudom nem megcsókolni. Odahajolok ajkaihoz, és éppen csak érintem őket a számmal, mégis érzem, hogy megremeg. Nem akarom felébreszteni, így inkább elhúzódom, és csendben felkelek. Vetek még egy szerelmes pillantást az én démonomra, aztán halkan, úgy ahogy vagyok, mezítelenül az ablakhoz lépkedek, és leülök a párkányra.
Tekintetem végigsuhan a holdfényes pokoli tájon, és egyszerűen nem tudok betelni vele. Az emberi naptár szerint lassan két éve lesz, hogy itt élek Serrano oldalán, de még mindig nehéz elhinnem, hogy ez a hely sem különbözik sokban a Földtől, ahol az első 18 évemet éltem - emberként.
A legszembeötlőbb különbség talán az, hogy itt a közlekedés könnyebb, ugyanis itt mindenkinek szárnya van, mellyel oda repül, ahová csak akar. Mióta démonná lettem rajtam is megjelentek a pokol-jegyek: a szárnyak, a két kis szarvacska, sőt még egy kicsit erősödtem is. És ha akarom, ha nincs a szárnyaimra szükség, én is el tudom őket rejteni, mint a többi démon.
Azonban mégis más vagyok, mint ők... Az én szárnyam nem fekete, mint nekik, de még csak nem is fehér, mint az angyaloknak, hanem hamuszürke. A szemem színe maradt a régiben, továbbra is csupán egyszerű barna, s nem változik izzó vörössé, mint olykor Serranónak.
És ami a legkülönlegesebb bennem, ami megkülönböztet az összes létező lénytől, amely a halálom után alakult át bennem, ráadásul kincsnek számít, és csupán kulcsként emlegetik... Nos, az a vérem.
Ja, hogy én már egyszer meghaltam? Hát, úgy valahogy... De ennek története van. Az én történetem...
*
Anthony Dixon néven, emberként láttam meg a napvilágot a Földön. Egyszerű, átlagos gyerek voltam, édesanyám egyedül nevelt fel engem és két ikeröcsémet, miután apánk lelépett. A közép sulis életem sem volt túl izgalmas, sőt lúzernek számítottam, kaptam is emiatt jócskán verést egy Raul nevű fiútól és a bandájától. (A fiú egyébként később a barátom lett, miután megmentettem.)
Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott az életem. Anyám beteg lett, halálos beteg. Ott ültem a kórházi ágyánál, mikor elszállt belőle a lélek. Ám ekkor megjelent egy démon és egyezséget ajánlott: anyám életéért cserébe megkapja a fél életem, valamint a halálom után rabszolgája leszek a Pokolban.
Belementem. Így kötöttem egyezséget Serranóval. Még meg is pecsételtük. Egy csókkal...
Azt hiszem, itt szerettem bele, de ekkor még nem tudtam hová tenni ezt az érzést.
A lény levetette démoni alakját, hogy emberként maradjon a közelemben, míg élek, ám az első időkben eltűnt a szemem elől. Csak éreztem, hogy figyel, de nem mutatta meg magát előttem.
Anyám visszatért az életbe, mintha soha nem is lett volna beteg, én pedig lassan belenyugodtam a sorsomba, és csupán félvállról léteztem ezután. A családomon kívül nem érdekelt semmi és senki.
Fél évvel később egy újabb szereplő csöppent az életembe, ezúttal egy angyal személyében. Adrian azért bukkant fel, hogy megmentse a lelkem a démontól, hogy semmissé tegye az egyezséget. Ám ez a megváltás nem volt ingyen, feltételekhez volt kötve. Hosszas vívódás után végül elfogadtam az angyal által nyújtott lehetőséget, és így az egyik feltételt teljesítve társa lettem a lelkek mentésében. A démoni pecsét pedig kezdett feloldódni...
Azonban hamarosan megbántam az Adriannal kötött megállapodást. Ugyanis közben Serrano végre felbukkant, és a pillantásai, érintései, csókjai rabul ejtettek, elvarázsoltak. Aztán mikor el-eltünedezett egy kis időre rádöbbentem, hogy mennyire hiányzik, hogy mennyire vágyom rá, hogy... hogy beleszerettem. Ám már nem volt visszaút.
Minél több lelket mentettem, annál távolabb kerültem Serranótól, aki - mint később kiderült - még a pokoli egyezségünk előtt szerelemre lobbant irántam. Az én démonom láthatatlanul járta a világot, mikor észrevett engem. Belém szeretett, ezáltal szíve született, és mikor anyám a halálán volt, kapva kapott az alkalmon, kapcsolatba lépett velem, és felajánlotta az egyezséget. Úgy tervezte, hogy majd szépen, lassan meghódít, aztán örökre együtt leszünk a Pokolban...
Nem tudtam mitévő legyek, Serrano egyre jobban a szívembe költözött.
Adrian eközben hazugságokkal, csábítási trükkökkel és egyéb cselekkel próbált továbbra is a megállapodásunk teljesítésére bírni. Végül lebukott előttem. Kiderült, hogy csakis a saját érdekében segített. Azért akart mindenáron megmenteni a démontól, hogy elnyerje a mentességet, hogy a szerelmével, Markkal (aki szintén angyal) szabadon élhessen a Szivárvány-völgyben.
(Ennek a mentességnek a feltétele egy olyan lélek megmentése, akit egy démon kerített a hatalmába. Én lettem volna ez a bizonyos lélek...)
Először haragudtam az angyalra, de aztán rájöttem, hogy mindezt szerelemből, kettőjükért tette, így megbocsátottam neki, amiért kihasznált. Barátokká váltunk, és közösen próbáltunk megoldást keresni a problémáinkra, ám azok hamarosan, egészen véletlenül megoldódtak.
Adrian elnyerte a mentességet, így Markkal visszatértek a saját világukba, az egyezségem Serranóval pedig nem bomlott tovább.
De volt egy bökkenő. Az én démonom szó nélkül eltűnt.
Féltettem Őt, mert sejtettem, hogy hol van. Még Adrian beszélt egy közelgő csatáról...
Az angyalok, a démonok, az emberek és más egyéb lények kénytelenek voltak szövetségre lépni, mert egy közös ellenségük, a világuralomra törő Runix-bestiák háborúra készültek. Az egyik démonsereg vezetője pedig ki más lett volna, mint Serrano.
Féltettem Őt. Féltettem, mert hiába volt démoni alakjában halhatatlan, még így is védtelen volt az ellenség új fegyverével szemben. A bestiák ugyanis megalkottak egy tőrt, mellyel meg tudták semmisíteni a halhatatlan lényeket is, sőt képesek voltak átvenni a haldokló erejét, így ezáltal még nagyobb hatalomra tettek szert.
Aggódtam Serranóért, hiányzott, magányos voltam.
Aztán egyszer csak megjelent, s vele érkezett a pillanat. A pillanat, mely egymás karjaiba sodort bennünket, mikor is végre megvalósulhattak az emberi vágyak, felszínre törhettek a démoni érzések, beteljesülhetett a szerelmünk.
Csodálatos, szenvedélyes, végtelennek tűnő, ám mégis rövid idő adatott meg nekünk, amit egymás karjaiban tölthettünk. Boldogságunk nem tartott sokáig, mert az ellenség ránk talált. Megölték őt...
Serrano emberi alakja a karjaimban halt meg. Soha nem fogom elfelejteni azt a fájdalmat, amit akkor éreztem. A lelkem mélyén én is vele haltam.
Adrian és társai hiába mentettek meg; hiába tartották aztán bennem a lelket, hogy a démonom a saját világában él, és vár engem; hiába próbáltam mutatni a látszatot, hogy minden rendben van... Éreztem, hogy nem bírom már sokáig, hogy nem tudok még éveket élni Serrano csókjai, ölelése, szerelme nélkül.
Aztán egy kihallgatott beszélgetés a Szövetség tagjai között mindent eldöntött. Megtudtam, hogy az én démonomat a bestiák foglyul ejtették, majd a Sötétség-várába zárták, és nem sok remény van a kiszabadítására.
Ekkor sorsdöntő lépésre szántam el magam, mert csak egyetlen módon kerülhettem a Pokolba idő előtt... Ha öngyilkos leszek.
Elébe mentem a sorsomnak, és megtettem.
A Pokolban ébredtem, Serrano kastélyában, ahol meglepetésemre Adrianék már vártak. A Szövetség is itt gyülekezett, hogy tervet készítsenek a foglyok kiszabadítására.
Eközben ismét sikerült kihallgatnom egy beszélgetést, melyből megtudtam néhány nagyon is fontos információt.
Elsőként, hogy áruló van a Szövetség tagjai között.
Aztán azt, ami számomra talán a leglényegesebb volt, mégpedig, hogy a vérem egy kulcs, mellyel meg lehet menteni a tőr által megsebzett személyt, ha még idejében kap belőle.
Hogyan lett ilyen különleges a vérem?
Nos, magam is meglepődtem. Ugyebár embernek születtem, aztán lelkeket mentettem, mint egy angyal. Végül démonná váltam, mert egyesültem Serranóval, majd meghaltam érte.
Így lettem az a különleges démoni lény, aki most is vagyok.
A kihallgatott beszélgetés után elhatároztam, hogy megmentem a szerelmem, talán még nem késő. De még időm sem volt tervet kovácsolni, mert közben elraboltak. Bizony, bizony, az áruló.
A Sötétség-várában ébredtem, a falhoz láncolva. Ám az, hogy Serrano is ott volt, és újra érinthetett, csókolhatott, mindenért kárpótolt. Sőt, ismét egymáséi lettünk úgy, hogy nem törődtünk a helyzetünkkel, hogy foglyok vagyunk. Csak egymással foglalkoztunk, hiszen nem tudhattuk, túléljük-e. Kihasználtuk az alkalmat, talán az utolsót...
Aztán szökési tervet kezdtünk kovácsolni, de az ellenség ismét keresztbe tett nekünk.
Minden reményünk odaveszett.
Továbbra is vasra verve, tehetetlenül néztem, ahogy a bestiák vezére a szemem láttára sebezte meg Serranót a tőrrel.
A démon haldoklott, és én nem tudtam rajta segíteni.
Tombolt bennem a düh, a kétségbeesés, a fájdalom, és ekkor végre megéreztem, hogy kezdek átváltozni. Az eddig a bensőmben szunnyadó démoni jegyek kezdtek megmutatkozni. Előtört a szárnyam, és az erőm is megnőtt... A láncaim a porba hulltak.
Azonnal Serranóhoz rohantam, alig élt.
Nem haboztam tovább, hanem vérem ontottam, s neki adtam. Eközben a felmentő sereg is megérkezett, és a csata elkezdődött. De mi ezt már nem láthattuk, egymás karjaiban tartottunk a megsemmisülés felé, csak lebegtünk a semmi határán... Együtt.
*
Nagyot sóhajtok, és a fejem az ágyunk felé fordítom. Serrano most hanyatt fekszik, a takaró félig lecsúszva testén, karjában a kispárnámmal... helyettem.
Elmosolyodom.
Túléltük, és most itt vagyunk. Boldog démonként élek az oldalán a kastélyában, vagyis most már a mi kastélyunkban.
Adrian és Mark a legjobb barátaink lettek. Sokszor meglátogatjuk őket a Szivárvány-völgyben, ahol egy csodálatos házban élnek, boldogan.
Az ellenség elbukott, a tőrt megsemmisítették, de a Szövetség nem bomlott fel. Az egyensúly érdekében továbbra is összeülnek néha tanácskozni.
Mint ahogy tegnap is...
Meglepődtünk Serranóval, hogy mi is hivatalosak voltunk a gyűlésre. Mikor elindultunk, hogy részt vegyünk, még nem sejtettük, hogy mi vár ránk, hogy milyen küldetést varrnak a nyakunkba a „kedves" szövetségi tagok.
Megérkezve egyből a Szövetség színe elé kellett járulnunk. Egy hatalmas teremben, egy óriási asztal körül ültek démonok, angyalok, emberek (néhány eléggé furcsa nézésű ember is akadt köztük) és más lények. Amint beléptünk minden szem ránk szegeződött. Néhány ismerőst felfedeztem a jelenlevők soraiban, természetesen Adriant és Markot is, de egy intésen kívül többre nem volt időnk, mert a démonvezér azonnal maga mellé ültetett, és belevágott a dolgok közepébe.
A világok egyensúlyára vigyázó ügynökök jelentették, hogy egy új ellenség tűnt fel a láthatáron, mégpedig egy alakváltó fúria személyében. A legrosszabb, ami csak létezhet eme fajon belül, ráadásul ez a lény kivételes erőket birtokol.
Ez a fúria a Földön, emberi alakban tanyázik, ahol is a segítőivel titokban gonosz tervet forral. Mégpedig azt, hogy összegyűjti több, különböző, különleges lény vérét, majd összevegyíti ezeket, és bejuttatva a saját testébe hatalmas erőre tesz szert. Ezzel az erővel bármilyen lényt képes lesz legyőzni, megsemmisíteni, még a halhatatlanokat is. Követőiből pedig megteremti egy-egy vércsepp segítségével a legyőzhetetlen hadsereget.
Már csak egyetlen vérminta kell a készletéhez...
Nem, nem, ezúttal nem az én véremről van szó.
Egy bizonyos ifjú vámpír vére az, ami még hiányzik.
És itt jövünk a képbe mi, Serrano és én.
Nekünk kellene kideríteni a lehetetlent, ráadásul két lehetetlent.
A Szövetség nem ismeri a fúria külsejét, alakját (lehet akár nő, akár férfi) csupán a helyet, ahol a szörnyeteg beolvadva él az emberek között. A gonosz leleplezése lenne az egyik cél.
A másik pedig megtalálni az ifjú vámpírt, akinek a kiléte szintén ismeretlen. Bár azért néhány támpont vele kapcsolatban is adott... Az egyik az, hogy egy fiatal hímnemű és a bal vállán egy háromszög alakú anyajegy található. A másik pedig, hogy ő is hamarosan felbukkan azon a helyen, ahol a fúria rejtőzködik, nem is sejtve mi vár rá. Vagyis amint kiderítettük ki is az ifjú vérszívó, még vigyáznunk is kell rá, amíg el nem kapják a gonoszt.
És ez a hely pedig, ahol a szálak összefutnak, nem más, mint egy modernizált középkori várkastély, melynek falain belül egy tudományos ismeretekre oktató, bentlakásos középiskola működik, szuper intelligens fiatalok részére.
Serranóval itt fogunk megjelenni szeptember elsején az új tanév kezdetét jelentő évnyitón. Újra emberi alakban leszünk, persze álcázzuk majd magunkat. Én egy végzős diák leszek, a démonom pedig történelemtanárként fog majd elvegyülni. Nem kell megijednünk, mert amint megérkezünk a Földre és átváltozunk, a szükséges tudás máris a fejünkben lesz ahhoz, hogy képesek legyünk beilleszkedni, hogy ne legyünk feltűnőek. Jó mi?
Ledöbbenve hallgattuk a démonvezért, amíg ecsetelte a küldetésünk lényegét, ami persze szigorúan titkos, senkinek nem beszélhetünk róla. Aztán intett az egyik furcsa nézésű embernek, aki - mint kiderült egy vámpír - odatelepedett mellénk, és közölte velünk a részleteket.
Tiltakozni? Nem állt módunkban. Eldöntötték, hogy mi vagyunk a legalkalmasabbak és kész. A fúria elpusztítása viszont majd a Szövetség erre kiképzett harcosainak a feladata lesz, azzal nekünk már nem kell foglalkoznunk. Mi csak leplezünk és védünk.
Könyörgöm, akkor is! Még ki sem hevertük az előző kalandunkat, erre tessék!
Ja, és ez még nem minden...
Végül csak kibökték, hogy mégis szükségük van a véremre. Vagyis egy valakinek van szüksége rá... Egy fiúnak, Lionel Kingstonnak, aki mellesleg szintén vámpír.
Lionel, aki ugyancsak végzős diákként, ráadásul az osztálytársamként lesz jelen a kastélyban, a segítségünkre lesz abban, hogy megtaláljuk a veszélyben lévő ifjú vérszívót. Vámpírként képes érzékelni a saját fajtáját, ezért vele könnyebb lesz fellelni a keresett célszemélyt, aztán már csak meg kell védenünk.
Naná, hogy a fiú nem segít ingyen. De ja vu!
A vérem kell neki cserébe.
Valamit valamiért.
Egy szó, mint száz egy újabb egyezség van születőben, egy újabb, pokoli egyezség, mely ezúttal egy démon és egy vámpír között fog megköttetni.
Lionel Kingston és én, Anthony Dixon között.
Hogy mire kell neki a vérem? Azt egyelőre nem tudtuk meg, de ha összefutok vele a Földön tuti, hogy ez lesz az első kérdésem hozzá, aztán felteszem a többit...
Este, mikor hazaértünk a tanácskozás után, Serrano nagyon sokáig szótlanul üldögélt a parkban, a fák alatt lévő padon. Én addig beszéltem a szolgákkal, hogy másnap elutazunk nyaralni Adrianékhoz (ők szolgáltatják az alibit, míg távol vagyunk) bizonytalan időre. Angyal barátaink is megdöbbentek, hogy milyen veszélyes feladatot kaptunk, de megmásítani a Szövetség döntését még ők sem tudták, így csupán sok szerencsét kívántak. Reméljük, abból lesz bőven.
Mikor odaültem Serrano mellé a padra, egy darabig nem szólt csak átölelt, és erősen magához szorított.
- Szeretlek, Tony és ígérem, hogy vigyázni fogok rád - suttogta végül a fülembe, és megcsókolt.
Aztán a karjába kapott, kiterjesztette szárnyait, és felrepült velem a szobánkba, ahol (búcsúzva egy időre a Pokoltól, az otthonunktól, az ágyunktól) megmutatta milyen forró, tüzes, démoni szerető is Ő...
Lecsusszanok a párkányról és lassan visszalépkedek az ágyhoz. Néhány pillanatig csupán figyelem, ahogy szerelmem az igazak álmát alussza. Annyira szeretem Őt.
Nehéz holnap vár ránk, vagyis már ma. Nekem is aludnom kellene.
Csendben visszabújok mellé, mosolyogva kiszabadítom a kispárnát a mancsából, és én fészkelődöm a helyére. Magunkra húzom a takarót, közben apró csókot lehelek az ajkára. Sóhajt egyet, és fel sem ébredve ösztönösen is még jobban az ölelésébe von. Belebújok. Lehunyom a szemem, lassan elnyom az álom.
A hajnal egyre közelít, az új egyezség napja pedig hamarosan felvirrad...
Folyt. Köv.