36 éves lettem én...
...csecse-becsének nem mondanám, mert büszke vagyok rá.
Itt állok 36 évesen és nem vagyok boldog, nincs jó életem. Pedig lehetne is, csak épp nem úgy alakult.
És ezért éppen senkit nem lehet hibáztatni, csakis magamat. Meg kell tanulnom meghúzni a határaimat, a többit meg magasról leszarni.
Tegnap újra bőgtem. Utoljára akkor sírtam, amikor Maxi 3 (vagy csak 2?) hetes volt. Az barátok között is majdnem 2 év. De jól esett. Végre nem dühösen, összeszorított foggal megyek előre. Hanem lemondással es szomorúsággal, de legalább most nincsenek szuicid gondolataim.
Hogyan is lehetnének: hiszen várandós vagyok a második gyermekemmel miközben itt alszik mellettem a csodaszép kisfiam.
Tudom jól, hogy értük kell erősnek lennem. Értük kell tovább lépnem...és ha kezdődik a jásztmázás nem akarok már üldözött lenni, csak ki akarok lépni.
Közben persze jönnek a mártírkodós, eddig berögzült kérdések es szorongásos rohamok a fejemben (lehet, hogy kellett volna tortát hoznom? Tovább kellett volna maradnom? Balázst otthon kellett volna tényleg hagyni?) De közben meg üvöltöm magamnak, hogy LESZAROM.
A gyerekeimen kívül senkinek nem tartozom magyarázattal.
Pont annyira fogom mostantól figyelembe venni mindenki igényeit, amennyire nekem kényelmes. (Vagy amennyire tekintettel vannak rám.)
Nehéz a szívem és nagyon fáradt vagyok. Pár hónap és minden jobb lesz. Addig pedig tartom magam. Tartom a hátam. Nem hiába vannak olyan széles vállaim... :)
Itt állok 36 évesen és nem vagyok boldog, nincs jó életem. Pedig lehetne is, csak épp nem úgy alakult.
És ezért éppen senkit nem lehet hibáztatni, csakis magamat. Meg kell tanulnom meghúzni a határaimat, a többit meg magasról leszarni.
Tegnap újra bőgtem. Utoljára akkor sírtam, amikor Maxi 3 (vagy csak 2?) hetes volt. Az barátok között is majdnem 2 év. De jól esett. Végre nem dühösen, összeszorított foggal megyek előre. Hanem lemondással es szomorúsággal, de legalább most nincsenek szuicid gondolataim.
Hogyan is lehetnének: hiszen várandós vagyok a második gyermekemmel miközben itt alszik mellettem a csodaszép kisfiam.
Tudom jól, hogy értük kell erősnek lennem. Értük kell tovább lépnem...és ha kezdődik a jásztmázás nem akarok már üldözött lenni, csak ki akarok lépni.
Közben persze jönnek a mártírkodós, eddig berögzült kérdések es szorongásos rohamok a fejemben (lehet, hogy kellett volna tortát hoznom? Tovább kellett volna maradnom? Balázst otthon kellett volna tényleg hagyni?) De közben meg üvöltöm magamnak, hogy LESZAROM.
A gyerekeimen kívül senkinek nem tartozom magyarázattal.
Pont annyira fogom mostantól figyelembe venni mindenki igényeit, amennyire nekem kényelmes. (Vagy amennyire tekintettel vannak rám.)
Nehéz a szívem és nagyon fáradt vagyok. Pár hónap és minden jobb lesz. Addig pedig tartom magam. Tartom a hátam. Nem hiába vannak olyan széles vállaim... :)