egyperces: Szólnak a dobok
Ha TK-n fent van itt miért ne lehetne. Mitológia (Ragnarök-ábrázolás nem véletlen) és original egyszerre.
Kicsit őrült, kicsit abszurd. Világvégekép.
Azaz A Történet, Amit Az Étkezőasztalon Hagytam.
Véleményt, észrevételt szívesen látok, akár itt, akár TK-n, akár máshol. Köszönöm, ha elolvasod, ha véleményezel is, azt még inkább.
M. fülében monoton ritmussal dobolt egy ér. Fojtogatta a kígyó. Zöld pikkelyek tekeredtek a nyaka köré, a sötétben is csillogtak. Nesztelenül kúszott köré, amikor álmodott. Elkísérte éjszaka, aztán vele maradt nappal is. Vele várta, ahogy a hold változik. Olyan volt a kígyó, mint az árnyék. Megfogható valóság volt, bár M. sosem merte megérinteni. Undorodott a csúszós, sima bőrétől.
Eljött vele most is a lakótelep egyik panelházába, M. kiült az elhasznált, szmogtól szürke, hetedik szinti erkélyre. A kígyó összetekeredett a széke alatt. A társaság hangos volt. Fájt, ahogy nevetésük az álombeli dobokra emlékeztette. Halízű sült krumplit ettek túlsózva, mert csak így lehetett elviselni. Mégis jó volt nevetni az idegenekkel.
Jött a tél. A hó szebbé tette a fülledt estét, amikor az erkélyen ültek. Most az ajtó mögül lestek ki. Tegnap is eltakarítottak egy megfagyott galambot. A kígyóban nem volt részvét, pedig ő is fázott. Mégse aludt téli álmot. Háromszor volt hosszabb a tél, mint mindig, M. a tél kilenc hónapjában már a szobanövények levelét rágta. A szomszédban egy fiatal fiú leanderteát ivott.
M. végignézte, ahogy meghal. Akkor hallotta először a kígyó hangját.
- Kár, hogy megmérgezte magát. Éhesek maradunk.
A csend rájuk telepedett, mint az elveszett nyári vihar, fulladozott tőle. A kígyó gyakrabban beszélt hozzá.
A háború elfelejtette a várost. Jöttek a hírek, még működött az internet is. Nézték a videókat arról, hogy táncol körülöttük a halál.
- Jelentéktelenek vagyunk, ennyire jelentéktelenek. - Az öngyilkos fiú anyjáról sosem döntötte el, hogy siránkozik, vagy csak megjegyzést tesz.
A kígyó sziszegett.
- Kiválasztottak vagyunk - felelte. Hallgattak. A folyosón valaki kopácsolt. Düm-düm-düm. Mintha doboltak volna.
- Nincs bennük tisztelet.
- Nincs, bizony - suttogta, és másra gondoltak.
A kígyó félt, elnémult, amikor beköszöntött a váratlan hőség. A dobok már folyamatosan szóltak. M. fejében voltak, hiába használt füldugót, vagy evett altatót, csak szóltak, szóltak. Hallotta az összes ütemet.
Aztán jött a tűz. A vihar, amiben elolvadtak a csontok, és a hús elfolyik. Felébredt M. a semmi városában, és rátaposott egy kígyóbőrre. Sajnálta, hogy elpusztult. Fura volt, megnézték miatta, és M. sosem értette, hogy miért szegődött mellé, de hűséges volt. Voltak, akik túlélték, de csak egy-két szerencsést kímélték meg a lángok. Egyiket se ismerte, gyanakodva méregették egymást. Szótlan maradt a megolvadt, még meleg kövek tetején.
Újra álmodott a kígyóról az állandó csillagok alatt. A kígyó teste félig ember, keze bilincsben, szétfeszítve: kereszten. Szája nem volt, csak helyén varas hegek. A kígyó-ember teste ívben hajlott, pattanásig feszült minden izma. Látszottak a bordái, vékony bőre alatt a kékes erek.
Körmét tövig vágta valaki, ujjpercei feketék voltak az alvadt vértől. A test az ágyéktól kezdve pikkelyesedett, kígyófarokként nyúlt tovább. Mozdulatlan, még csak nem is remegett. Bőrét lángok ölelték, de csak a pikkelyek csillogtak jobban, mint valaha, mintha nem fogná a tűz.
M. szétnézett, a földön meglátta a dárdát. Felemelte, és egy sima mozdulattal a kifeszített kígyó-ember oldalába vágta. A bordák alatt. A lény megvonaglott.
M. felébredt, tenyere sötétlett saját vérétől, miután kitapintotta azt a szúró fájdalmat, pont a bordái alatt. M. üvöltött az álombeli néma alak helyett is, és már nem voltak dobok, amik elhallgattatnák.
Kicsit őrült, kicsit abszurd. Világvégekép.
Azaz A Történet, Amit Az Étkezőasztalon Hagytam.
Véleményt, észrevételt szívesen látok, akár itt, akár TK-n, akár máshol. Köszönöm, ha elolvasod, ha véleményezel is, azt még inkább.
M. fülében monoton ritmussal dobolt egy ér. Fojtogatta a kígyó. Zöld pikkelyek tekeredtek a nyaka köré, a sötétben is csillogtak. Nesztelenül kúszott köré, amikor álmodott. Elkísérte éjszaka, aztán vele maradt nappal is. Vele várta, ahogy a hold változik. Olyan volt a kígyó, mint az árnyék. Megfogható valóság volt, bár M. sosem merte megérinteni. Undorodott a csúszós, sima bőrétől.
Eljött vele most is a lakótelep egyik panelházába, M. kiült az elhasznált, szmogtól szürke, hetedik szinti erkélyre. A kígyó összetekeredett a széke alatt. A társaság hangos volt. Fájt, ahogy nevetésük az álombeli dobokra emlékeztette. Halízű sült krumplit ettek túlsózva, mert csak így lehetett elviselni. Mégis jó volt nevetni az idegenekkel.
Jött a tél. A hó szebbé tette a fülledt estét, amikor az erkélyen ültek. Most az ajtó mögül lestek ki. Tegnap is eltakarítottak egy megfagyott galambot. A kígyóban nem volt részvét, pedig ő is fázott. Mégse aludt téli álmot. Háromszor volt hosszabb a tél, mint mindig, M. a tél kilenc hónapjában már a szobanövények levelét rágta. A szomszédban egy fiatal fiú leanderteát ivott.
M. végignézte, ahogy meghal. Akkor hallotta először a kígyó hangját.
- Kár, hogy megmérgezte magát. Éhesek maradunk.
A csend rájuk telepedett, mint az elveszett nyári vihar, fulladozott tőle. A kígyó gyakrabban beszélt hozzá.
A háború elfelejtette a várost. Jöttek a hírek, még működött az internet is. Nézték a videókat arról, hogy táncol körülöttük a halál.
- Jelentéktelenek vagyunk, ennyire jelentéktelenek. - Az öngyilkos fiú anyjáról sosem döntötte el, hogy siránkozik, vagy csak megjegyzést tesz.
A kígyó sziszegett.
- Kiválasztottak vagyunk - felelte. Hallgattak. A folyosón valaki kopácsolt. Düm-düm-düm. Mintha doboltak volna.
- Nincs bennük tisztelet.
- Nincs, bizony - suttogta, és másra gondoltak.
A kígyó félt, elnémult, amikor beköszöntött a váratlan hőség. A dobok már folyamatosan szóltak. M. fejében voltak, hiába használt füldugót, vagy evett altatót, csak szóltak, szóltak. Hallotta az összes ütemet.
Aztán jött a tűz. A vihar, amiben elolvadtak a csontok, és a hús elfolyik. Felébredt M. a semmi városában, és rátaposott egy kígyóbőrre. Sajnálta, hogy elpusztult. Fura volt, megnézték miatta, és M. sosem értette, hogy miért szegődött mellé, de hűséges volt. Voltak, akik túlélték, de csak egy-két szerencsést kímélték meg a lángok. Egyiket se ismerte, gyanakodva méregették egymást. Szótlan maradt a megolvadt, még meleg kövek tetején.
Újra álmodott a kígyóról az állandó csillagok alatt. A kígyó teste félig ember, keze bilincsben, szétfeszítve: kereszten. Szája nem volt, csak helyén varas hegek. A kígyó-ember teste ívben hajlott, pattanásig feszült minden izma. Látszottak a bordái, vékony bőre alatt a kékes erek.
Körmét tövig vágta valaki, ujjpercei feketék voltak az alvadt vértől. A test az ágyéktól kezdve pikkelyesedett, kígyófarokként nyúlt tovább. Mozdulatlan, még csak nem is remegett. Bőrét lángok ölelték, de csak a pikkelyek csillogtak jobban, mint valaha, mintha nem fogná a tűz.
M. szétnézett, a földön meglátta a dárdát. Felemelte, és egy sima mozdulattal a kifeszített kígyó-ember oldalába vágta. A bordák alatt. A lény megvonaglott.
M. felébredt, tenyere sötétlett saját vérétől, miután kitapintotta azt a szúró fájdalmat, pont a bordái alatt. M. üvöltött az álombeli néma alak helyett is, és már nem voltak dobok, amik elhallgattatnák.