Sodródj az árral 3. fejezet

[mycabou]

Cím: Sodródj az árral!
páros: Kyo x Uruha
Kyo pov - Hire (páros fejezetek)
Uruha pov - Mycacchiii (páratlan fejezetek)
besorolás: +18





Annyira megigézett a pillantása annak az embernek, hogy alig tudtam elszakadni tőle. Vonzz benne valami, de mégis mit kezdhetnék egy beteggel?
Körülbelül két óra fürdőkádban ázás után kikászálódok a szinte már kihűlt vízből, és valaki olyan jól időzít, hogy eszét vesztve kezd el dörömbölni az ajtón. Derekam köré csavarok egy törölközőt és kinyitom az ajtót. Egy perverzen vigyorgó Takanorival találom szemben magam. Meg sem várja, hogy elküldjem a fenébe, már bent is van az előszobában és célegyenest a szobám felé veszi az irányt. Utálom ezt az embert. Még időben visszarángatom a nappaliba. Ő nem sétálhat be csak úgy a személyes terembe. A szobámat annak tartom, és oda csak az általam megfelelőnek ítélt emberek léphetnek be.

- Mit keresel itt? - támaszkodom az ajtófélfának.

- Ma estére megvettelek. Ezek szerint Tatsuro elfelejtette említeni, igaz?

- Tessék? - igen, ezt valahogy kurvára elfelejtette. Azt mondta, hogy ma szabad vagyok és ezért úgy terveztem, hogy egész este relaxálni fogok, hogy másnap reggel frissen és újult erővel kezdjem el a színjátékot, amit naponta űzök.

Ellenkezni sincs időm, megragad a hajamnál fogva, és úgy rángat be a szobába. A kurva anyját, azt! Erőszakos köcsög, ha egy szálat is kitépett a hajamból, kiherélem. Rálök az ágyra, és lerángatja magáról a ruhákat, majd rólam azt az árva törölközőt, ami megmentett attól, hogy teljesen meztelen legyek előtte.

Ha valakivel nem akartam soha lefeküdni, akkor az ez az ember. Hallottam róla ezt-azt, és egyáltalán nincsenek ínyemre azok a dolgok. Tatsuro sem épp a leggyengédebb ember, de Takanori híres arról, hogy azokat a kurvákat megöli, akiket már használt. Nekem ez nem jelent semmi kedvezőt. Ezek szerint én is csak egy megcsonkított test leszek hajnalra, és ezt a Főnök jól tudta. Akkor azért volt reggel felettébb kedves velem, mert meg akart szabadulni tőlem, és nem azért mert elégedett volt a teljesítményemmel. De akkor csak, hogy legyen benne valami pozitív is, ha már így állunk, akkor úgy keféljen már szét ez a rohadék, hogy az élvezetbe haljak bele.

- Félsz, mi? - suttogja bele a rideg valóságot a fülembe, mert igaza van. Félek tőle. - Nyugodj meg, ha igazak rólad a hírek, hogy a legjobb vagy, akkor pár gyenge sérüléssel megúszod.

- Ha már félig halott vagyok ezek szerint, akkor úgy basszon meg, hogy élvezet közben haljak meg!

Erre csak egy szadista vigyor terül szét arcán és tágítás meg sikosító nélkül tövig belém vágja magát. Csillagokat látok a fájdalomtól, szinte szét szakadok. Leszorítja fejem a puha párnák közé, miközben ingerlően simít végig testemen. Én csak összeszorítani tudom a szemeim, kurvára fáj mindenem, és ezt élvezi. Minél jobban próbálok kiszabadulni, annál jobban durvul be. Mikor már megunja ezt a pózt, hajamnál ránt fel és ültet ölébe, hogy lovagoljam meg. Vadul ajkaimra mar, szívogatja és harapdálja, amíg vérezni nem kezd. Körmeim belevájnak hátába, és a bőrében próbálok kapaszkodót keresni, fogaimat pedig vállába mélyesztem, hogy ne ordítsak fel a fájdalomtól. De legalább annyit hagy, hogy a saját tempómban csináljam, így kezdem már én is élvezni, mert kevésbé fáj az egész, és az arcát elnézve élvezi is, ahogy láthatja vérző ajkaimat résnyire nyílva, és azt, ahogy megtépázott, csapzott hajam rátapad homlokomra és arcomra.

- Elég a játszadozásból, édes! - meg sem várja, hogy szép lassan szálljak ki öléből, egyszerűen csak rádob az ágyra, megfordítja testem, négykézlábra állít és újra megérzem magamban a vastag farkát és mozogni kezd. Próbálok a párnámba temetkezni, hogy ne adjak ki magamból hangokat, de ismét belekap hajamba, és úgy fordítja fejem maga felé, hogy a szemeimbe nézzen. - Nem szeretem, ha nem hallom a ribancaim hangját, szóval ereszd el azt a kurva párnát, vagy elvágom a torkodat. Remélem értetted! - csak bólinktok egyet könnyes szemekkel.

A következő amit érzek, hogy valami hideg ér hozzá az amúgy is érzékeny bőrömhöz, majd csak a fájdalom következik újra, mikor belevág húsomba és a forró vérem végigcsorog oldalamon. A rohadt életbe, ha egy-két centivel arrébb megy, kicsinál. Szétkeni véremet a hófehér bőrömön, majd vigyorogva nyalja le ujjairól is. Ez beteges! Én nekem sem ép az elmém sokszor, de ez... erre nem találok szavakat.

- Hallottam, hogy keményen szereted. Eléggé az vagyok? - és még az eddigieknél is vadabb tempót kezd el diktálni.

- Menj a fr...francba, ez...rohadtul fáj, te...kö...köcsög! - lihegem neki, de amikor mondanám tovább, ismét mozogni kezd és eléri azt a pontot, amitől megborzongok, a szavaim pedig egy hangos nyögésbe fulladnak. - A kurva... anyáááááááhhhh! Nehogy abba... abba merd... ha... hagyni! Ahh!

Megkönnyebbülök, mikor azt hallom, hogy egy morgás hagyja el a száját és belém élvez, majd kicsusszan belőlem. A pénz rám eső részét - azaz az egésznek a negyedét - rászórja az ágyamra a vérfoltok mellé, ami visszaránt a valóságba. Velem semmit sem törődött ez a mocsok. Mások legalább annyira veszik a fáradtságot, hogy ha nem élvezek el alattuk, kiverik nekem, vagy valami. De nem, ő még ezt sem. Mondjuk ez esetben ezt sem bánom. Rá sem bírok nézni Takanorira. Csak akkor nyitom ki szemeimet, mikor hallom a bejárati ajtó csukódását.

Közel tíz percembe került, hogy elvánszorogjak a fürdőszobáig. Oldalamból, a hátsómból, karjaimból és a combjaimról is csordogál a vér, ezzel a hófehér csempét, szőnyegeket és a falat is sikerült összekennem. Nagy nehezen lezuhanyoztam és kimostam magam, de pokolian fáj mindenem. Ezt nem tudom már eltitkolni a kollégák elől sem. Azt mondta, hogy pár apró sérüléssel úszom meg, de arról nem volt szó, hogy egy óra múlva is vérezni fogok mindenhol. A szobámhoz is csak úgy jutok vissza, hogy annyiszor szédültem meg, hogy muszáj volt leülnöm a földre, és pihennem, mert megerőltető volt az a kis táv is, amit máskor fél percbe sem tellene megtennem.

Azt a rengeteg pénzt csak beszórom az ágy alá, hogy ne lássa senki sem, mert most segítségre van szükségem. Nem szokásom kihasználni az embereket, annyi kölcsönös tisztelet még van bennem is, de most muszáj. Csak nem tudom, hogy kiben bízom meg annyira, hogy azt a felelősséget rá terheljem, hogy vigyázzon rám. Remegő kezekkel nyúlok a mobiltelefonért és kikeresem a megfelelő számot. Nem azt mondom, hogy rá bíznám az életem, de nem nagyon jövök ki senkivel sem, vele meg már úgyis voltam önszántamból együtt, ezzel egy kis bizalmat is szavaztam neki.

- Re..Reita? - szipogom. Eddig fel sem tűnt, hogy sírok.

- Uruha? Mit akarsz... ömm... hajnali kettőkor? - most biztos mérges rám, mert felébresztettem a szabadnapján. Hiba volt őt hívnom, tudom, hogy hirtelen dühbe jön, de a kórházban csak vele vagyok úgymond baráti viszonyban.

- Kérlek segíts - suttogom, nincs annyi erőm sem, hogy hangosabban beszéljek. - Kérlek... - és csak azt érzem, hogy a telefon kicsúszik a kezeim közül, én pedig ismét megszédülök, és az ágy mellett összerogyok, és csak az égető fájdalmat érzem, ami széthasítja testemet én pedig sírni kezdek.

Reggel négy körül léptek halk dobbanását hallom meg, egyenesen felém tartanak. Nem tudok megmozdulni, csak zokogok továbbra is, mintha ezzel mindent képes lehetne megoldani. Kezemet lassan emelem fel a testem mellől, és markolok bele a takaróba, hogy ha nem is teljesen, de egy kicsit sikerüljön feltápászkodnom ülőhelyzetbe, de minden mozdulat egy örökkévalóságnak hat.

- Rei... te vagy az? Kérlek, kérlek... segíts! - csuklik el a hangom.

Nem szól semmit, csak felsegít a földről és felrak az ágyra. A legkevésbé sem akarok többet benne feküdni, de nem teszem neki szóvá, hiszen segíteni akar. Remélem. Készülne betakarni, de mikor megfogom csuklóját, hogy ne, mégsem teszi meg. Felkapcsolja az ágy feletti olvasólámpát, és amikor meglát, szemei háromszorosára nőnek a döbbenettől.

- Mi történt? Kouyou, miért sírsz? - simítja ki az arcomba lógó tincseket.

- Ígérd meg, hogy segítesz! Ígérd meg! - csak bólint egyet, én pedig széttárom a fürdőköpenyemet, és nem merek ránézni Akira arcára, ennél soha nem éreztem magam megalázottabbnak. Lassan felültet, visszakötözi a köpenyt és átölel. Próbál megnyugtatni, ami nagyon jól esik.

- Elviszlek a kórházba, nem maradhatsz itt ilyen állapotban. Gyere! - felkap karjaiba és levisz az autójához, és egyenesen a nagy fehér épület felé vesszük az irányt. Ha szeretnék egy komoly kapcsolatot, akkor pont ilyen emberrel. Rájöttem, hogy Reita nem akkora bunkó, mint akinek mutatja magát a többiek előtt, hanem igen is gyengéd ember. Lehet, hogy mindenki csak egy álarcot visel, hogy elfogadják? Ha az enyém lehullana, engem nem tűrnének meg többet maguk között.

Reggel térek magamhoz, arra, hogy a nap szinte megvakít. Pár percig tart, mire felfogom, hogy hol is vagyok. Reita ül az ágy mellett és újságot olvas. Mikor észreveszi, hogy felébredtem, óvatosan megvizsgál. Én mindent alaposan végignézek, és egyszerűen undorító vagyok. Tele hatalmas hegekkel, zúzódásokkal és rettentően fáj. Fel szeretnék ülni, hogy hazamenjek, de a szőke szigorú pillantására még a vér is jegesteává fagy bennem, így inkább rámosolygok.

- A mosdóba azért elmehetek? - kérdezem tettetett felháborodással. Bólint, én pedig nagy nehezen felállok és elindulok.

A mosdóban nézegetem magam és a sebeimet és legszívesebben hányni tudnék magamtól. Nem csak attól, hogy nézek ki, hanem amivé váltam. Eleinte csak az zavart, hogy mindenki előtt meg kell játszanom magam, most az, hogy soha nem voltam még ennyire megalázva, egy roncs vagyok, és még Reita pillanatnyi kedvességét is kihasználom. Semmivel sem vagyok több azoknál a rohadékoknál, akikkel összefekszem pénzért, vagy azoknál akiket pénzért megölök - vagy csak mert élvezem. Megmosom arcomat és belebámulok a tükörbe. A látványtól akkorát üvöltök, hogy a kómában lévő emberek is felébrednének rá.

Reita szinte beesik az ajtón, gondolom sietett, mert hallott engem, ahogy itt kiabálok. Térdeire támaszkodva szedi a levegőt... ennyire nincs kondiban? Én pedig még mindig kiakadva nézem a tükörben magam. Nem tudom felfogni, amit látok.

- Uruha, mi a baj?

- A hajam! Az a rohadt köcsög megtépett! Reita, megtépett az az állat!

- Ez legyen a legkisebb gondod, annak örülj, hogy túlélted. Gyere, hoztam neked reggelit. Holnap hozzám költözöl majd, nem mehetsz így vissza a lakásodba.

Én pedig kénytelen vagyok ebbe az egészbe beletörődni. Oda a hajam, nem mehetek haza, kis híján meghaltam, ráadásul Reitával kell élnem. Annyira rosszul érzem magam, hogy ennyire foglalkozni kell most velem. Tudom, hogy én is mindenkin átgázolok, porig alázom és bunkó is vagyok, de Reitát nem akarom most megbántani - mert ő az egyetlen, akire támaszkodhatok.