Love in the Night - 7.fejezet (vége)
Cím: Love in the night
Részek: befejezett
Fandom: saját
Korhatár: 16-18
Téma: yaoi, shounen-ai, dráma, vámpíros
Meghegyzés: Íme, az utolsó fejezet. Remélem tetszik majd. :) Jó olvasást kívánok!
- Iyoru-san? Akkor... Amikor a parkban voltam... Az a személy, vagyis... Nem is tudom minek nevezzem...
- Simonra gondolsz?
- Igen.... Nagyon furcsa volt. Mikor... a nyakam...
- Megharapta... Igaz? - kérdezem teljes nyugodtsággal. Mitsuki arca vörös az idegességtől. Félelem és aggódás jelei. Pár pillanatig csak előre meredve néz egy pontot, mintha valamin nagyon gondolkozva. Majd egy kissé megrázza a fejét... Ezzel elhesegetve a zavaró dolgokat fejéből...
- Nem is tudom, hogyan fejezzem ki magamat. Őrültség lenne elmondani, mit gondolok erről az egészről. Lehet, hogy tényleg megőrültem, és csak emiatt vannak ilyen abnormális elképzeléseim a dolgokról. Vagy talán, mert még nem vagyok igazán felnőtt, hanem csak egy ostoba gyerek, aki az álmokból él. NEM TUDOM! Komolyan, nem tudom már mi a valóság és mi a képzelődés... Egyszerűen.... Nem tudom, hogy higgyek e abban, amire emlékszem, vagy csak felejtsek...
- Mitsuki... - próbálom nyugtatni hangommal, ami sikerül is.
- Iyoru-san... Mondd, te hinnél nekem, ha azt mondanám.... Hogy nem ember volt? Hogy... Semmi emberi aurát nem éreztem? Csak az éghetetlen vérszomjat... és... Nem ember...
- Mitsuki... Ne aggódj. Nem mondom, hogy nem hiszem el. Pihenj, kérlek... Ne idegeskedj. - nézek ki vészjóslóan a vörösödő égre. "Igyekeznem kell, hamarosan napfelkelte" - Egy picit most el kell mennem.... Megleszel addig, ugye?
- Igen.... De... Iyoru-san... Holnap is eljössz?
- Igen... éjjel eljövök, ígérem.
- Éjjel? - kérdezi csodálkozva. - M-miért éjjel?
- Később látjuk egymást. - adok csókot homlokára, majd hajába fúrom ujjaimat, és nyugtatóan álomba taszítom.
- Remélem nyugodt álmod lesz.... Bár---A valóság egy igazi rémálom lesz neked. - mondom, majd az ablakon keresztül hazafele veszem utamat.
Amíg hazafele tartottam, próbáltam magamban összeszedni a gondolataimat. Hogyan is kellene most Mitsukihoz állnom, hogyan is kéne a megválaszolatlan kérdéseit majd fogadnom... Hogyan tudnám megnyugtatni... Hogyan tudnám elmondani magamról, hogy tulajdonképpen ugyan olyan szörnyeteg vagyok, mint az az alak, aki az ő vérét itta.
Hehh--- eléggé vicces helyzetben vagyok. magam sem tudom a válaszokat, mégis nekem kellene az övéit elmagyarázni. Hiába érek fel már több öregember élettapasztalatával.. a bölcsesség és ésszerűség most aligha található meg bennem. A fejem teljesen üres, hiányoznak belőlem az érvek, melyekkel ki kéne nyílnom most Mitsukinak. És ott a félelem. A félelem, melyet a reakciója iránt érzek. Mi lesz ha megtudja, hogy egy vámpírral élt eddig, aki viszont most... Őrülten szerelmes belé, és mindent képes lenne feladni érte? Hogy a személy, akiben eddig talán jobban bízott, mint eddig bárki másban, egy vérengző vadállat, akitől mindenki fél? Hogy a férfi, akinek igent mondott a kérésére, hogy szerethessék... egész eddig hazudott neki?
Nem tudom mit tegyek... De talán a legésszerűbb az lenne, ha az igazat mondanám el. Mégis, egyetlen egy szó... 'igazság'... sokkal súlyosabb, mint bármely más kifejezés. Fájdalommal teli. Valaki mindenképpen meg fog sérülni. Már csak az a kérdés... Ki lesz az? Én..? Vagy Ő.
Mást sem csináltam egész nap, csak feküdtem az ágyamon, szemeimet lehúnyva néztem a plafont. És csak forogtak a gondolatok a fejemben. Majd mikor már feleszméltem, már a nap is lemenőben volt. Akkor lezártam magamban a dolgot~
"Ha kikerült a kórházból... El kell neki mondanom mindent. Mindent, a legeslegelejétől kezdve. Hehh - mosolyodom el kínomban - Tartalmas és hosszú egy mese lesz, azt hiszem. Ugye, Yori? Te is így gondolod onnan fentről, igaz? Mindig is nagy teher volt az életünk. És úgy látszik, ezen nem tudok változtatni... Mindig kifogom a rosszat."
1867. Március 5.
"Hé... Iyoru..." - mondja kacér hangon Yori. Éppen éjjel volt. Mindig is szerettük a csillagokat nézni innen. Egy eldugott kis erdő szélén van. Bár fák vesznek minket körül a hátunk mögött, innen gyönyörű kilátás tárul elénk. Nincs szebb a csillagos égnél éjszaka.
"Iyoruuuu! Néma lettél?" - csípkedi meg arcomat az ölemben ülő. - "Na végre figyelsz."
"Bocsánat... csak. Olyan szép ez így."
"Hm... igen, az." - néz fel az égre mosolyogva. - "Mondd, Iyoru. Mikor az emberek meghalnak.... Hová lesz a lelkük? Tovább él valahol?"
"Nem tudom... Ezen még nem gondolkoztam. Miért... szerinted?"
"Hm... Szerintem...." - komolyodik el arca, majd gyerekes gesztussal felemeli mindkét kezét az ég felé, és folytatja - "Szerintem csillagok lesznek. Hogy onnan figyelhessenek minket."
"Csillag?" - mondom kacagva - "Akkor az ott biztos Seiji tanárúr." - bökök az égre.
"Jajjj, gonosz!" - ugrik rám, végigdöntve a földön, majd elkezd ütögetni.
"Hahaha.... Hát te mondtad!" - hárítom gyenge kezeit. - "Naaa, bocsáánat, nem szóltam, nem szóltam. Hagyd abba." - nevetek fel, amikor elkezd csikizni is.
Abba is hagyja kínzásomat, majd fejét mellkasomra hajtva, átöleljük egymást.
"Hé.... Ha meghalok... Én örökké figyelni foglak téged fentről. Bárhol is legyél..."
"Ne beszélj ilyeneket. Együtt fogunk élni, utolsó percünkig egymás mellett leszünk."
"Remélem Iyoru.... Nagyon szeretném." - mondja, majd arcomra hajol... és csókban mélyülünk el.
********
Hm... Remélem minden rendben lesz a jövőben. Furcsa... Ha belegondol az ember, mennyi mindenen segítene, ha tudnánk a jövőt. Mégis, teljes káoszt okozna, ha tundánk mindenről, ami történni fog. Belegondolni is rémisztő, milyenek lennénk minden nap. Egyesek nyugodtak lennének, mások vidámak, többen idegesek és aggódóak. Érdekes lenne, csak egyszer is kipróbálni, milyen lehet tudni, hogy holnap vidám leszek-e, vagy rosszhírt kapok. Hogy csupa jó dolog fog velem történni, vagy fájdalmat okozok valakinek. Hogy a szerelem egyszer viszonzott lesz.... Vagy örök magányban hajthatom le minden éjjel a fejemet, szívszortó álmokkal játszva magamban, és a hallhatatlan remény kegyetlen fogságában lenni, amiből sosem szzabadulhatsz meg. Vajon megérné belenézni az idő vonalába, mely elöttünk halad? El tudnám most fogadni a tényeket, hogy esetlen örökre elveszíthetem az érzést, hogy szerethetek valakit, és Ő viszont szeret?
Ha fájdalom az ára ennek... Akkor inkább meghalnék? Vagy kiélvezném az időt, ameddig tehetem? Nem tudom.
És itt állok az ágya előtt. A hold fénye mögöttem árnyékot von az ott fekvőre, aki teljes nyugodtságban alussza az igazak álmát. Vajon nyugodt képek vannak most a fejében? Vidám álmot él át? Remélem igen. Ha van Isten...Akkor megóvja őt most minden rossztól, amit álmaiban átélhet.
- Iyoru...-san? - mondja fáradt hangon. Észre sem vettem, hogy felkelt.
- Felébresztettelek? - szinte suttogom a sötétségben.
- Nem... Valahogy, éreztem, hogy itt vagy. - mondja mosolyogva. - Örülök, hogy itt vagy.
- Én is, hogy jól vagy. - ülök le mellé, és kezeit magamhoz húzom.
- Igen... Képzeld! Az orvos azt mondta, holnap már hazamehetek! Mondta, hogy mostmár minden rendben velem, csak majd sokat kell pihennem.
- Ez nagyszerű hír... - mondom sajnálkozón. "Hamarabb el kell mondanom, mint hittem."
- Iyoru-san... Valami baj van? - kérdezi aggodalmas hangon.
- Nem... Vagyis... Nem tudom. De most ne törődj ezzel. Holnap mindent elmondok, ígérem. Segítsek valamit?
- Igen... Volna... egy dolog. - mondja, elszomorodva.
- Mondd csak. Bármit.
- Nincs... hova visszamennem. Az apám... Aznap, amikor ez az egész történt. Akkor éppen eljöttem otthonról. Azt mondta... Nem akar többé látni.
- Istenem... - mondom meglepődve. "Apa az ilyen egyáltalán?"
- És, szóval... Nincs hol laknom.
- Akkor gyere hozzám vissza. De... előbb beszélni akarok majd veled.
- Miről?
- Holnap.... Ígérem mindent elmagyarázok. Lehet, hogy nem fog tetszeni. De tudnod kell..
- Iyoru-san, megijesztesz.
- Ne aggódj. Nem lesz semmi baj. - mondom, megsimítva arcát, és próbálok mosolyt csalni arcomra.
- Iyoru-san.... Kérlek.... Meg.... - mondja akadozva.
- Igen? - követem figyelmen szavait.
- A-adnál egy... csókot? - vörösödik el, láthatóan a holdfénynek köszönhetően.
- Hm... - mosolyodok el, most már igazán - Kérned sem kell.
Arcára csúszatom minkét kezemet, simogatva azt, és finom csókban válunk eggyé. Ez a csók, egy óvatos csók volt. Teli érzelmekkel, és szerelemmel. Tiszta szerelemmel, melyet eddig semmi sem szennyezett be. Egy csók, ami még romlatlan képekből épül fel... És ami talán... az utolsó lesz.
Mitsuki nem akar elszakadni tőlem. Karjaimat szorosan átkarolva húz egyre közelebb és közelebb magához, mígnem két karommal kell tartanom magamat, hogy rá ne essek. De ő csak húz és húz, tovább csókolva ajkaimat. A szenvedély egyre jobban az uralma alá kerít minket.
Kezem hálóingje alá csúszik, végigsimítva a forró, puha bőrön, elérve mellbimbóit.
Kibújtat engem is pólomból. Minden mozdulatunk óvatos, mégis izgalommal teli. Mikor nadrágomat gombolta, kezei meg-megremegtek, mégis határozottak voltak. Kutatjuk egymás gyönyöreit, egyre nagyobb élvezetet adva egymásnak. Cirógatjuk egymás testét, keresve az érzékeny pontokat. Mitsuki bátortalanul próbál közeledni, amikor egyszercsak egy könnycsepp folyik végig arcán...
- Minden rendben? Rosszul csinálok valamit? - kérdezem aggódóan.
- Nem... Cs-csak... Kicsit félek... Nem tudom, mit kellene tennem.
- Mitsuki... - simítom meg arcát - Csak azt tedd, ami jól esik. Amit csak szeretnél, rendben? - mosolyodok el, amitől ő is megnyugszik.
- R-rendben. - suttogja szinte, majd egy apró csókkal lezárva, folytatjuk.
Bátrabban próbál most már cselekedni. Minden egyes érintése feltüzel. És a tekintet, amivel rám néz, egyre jobban és jobban felkorbácsolja bennem a vágyat.
Amikor egyre lejjebb és lejjebb csúsztattam kezemet fenekéhez, hirtelen megborzongott.Szóval jól sejtettem... Még sosem érintette őt így senki. Lassabban haladva, de nekifogtam a tágításának. Eleinte fájdalmasan nyögdécselt, de kitartott mindvégig. Mikor meg akartam állni, szinte könyörgött, hogy ne hagyjam abba. Nyakát és mellkasát csókokkal borítottam, majd lassan beléhatoltam. Tudom, hogy fájt neki...Ő mégis megingathatatlanul tartotta magában a kínt, amit pár pillanatig érzett. Majd amikor hozzászokott a helyzethez, kinyitotta könnyáztatta szemeit, és mosolyogva karolt át engem, és fülmbe suttogta azt a szót, amit eddig egyetlen embertől hallotam csak tiszta szívből.... És most a számomra legfontosabb ember, a karjaim között megtette. -
- Ih...Iyoru-sahn.... Sz...Szeretlekh.... téged... - mondja
Ám ekkor éreztem... Testem megremegett. Egyre jobban és jobban mozogtam benne. Élvezettel teli nyögések hagyták el ajkainkat... Hajtottuk egymást a felé a bizonyos szakadák felé, mely a végső beteljesülést hozta. És amikor elértünk odáig, a gyönyör végigsöpört rajtunk.
Arra viszont nem számítottam, hogy a bennem feltörő vágyak eszemet veszik... És mielőtt észbe kaphattam volna... Vére már rohamosan áramlott testembe, kábulatba taszítva engemet is. Mikor észhez tértem, teste elgyengülve hullott karjaimba... De ő csak mosolyogva tekintett rám, és csak annyit suttogott a sötétbe... "Köszönöm."
********
- Nem így akartam ezt... hogy megtudd... - torzul el arcom a fájdalomtól. Hajam színe elváltozott, szemeim vörösek lettek, akár a vér, melyet percekkel ezelőtt ízlelhettem.
- Nyugodj meg. Nincs semmi bajom. - simítja meg hajamat. - Milyen.... gyönyörű.
- Mitsu...ki...
- Valahogy... mindig is éreztem, hogy más vagy.
- Dehát, én egy...
- Ezért mondtad akkor.... hogy nem vagyok melletted biztonságban, igaz?
Elhúzódom tőle. Megtörtént az, amit sohasem akartam vele megtenni. Sohasem akartam, hogy újból meg kelljen tapasztalnia, egy vámpír 'csókját'. De mégis megtettem. Nem tudtam parancsolni magamnak, és Ő most itt van előttem. Csillogó szemeivel csak reám tekint... De nem undorodik tőlem. Nem fut el, nem menekül.... Miért?
- Iyoru-san. Ne fordulj el tőlem. Kérlek, nézz rám.
- Egy szörnnyel voltál. Tisztában vagy vele, hogy mi vagyok én?
- Nem vagy szörnyeteg.
- Akkor nézz rám!!!! - fordulok felé hirtelen - Nem látod ezt? - mutatok magamra - Egy mocskos lény vagyok, aki a véredet vette. Egész eddig hazudtam neked. Egy szörnyeteg vagyok, aki..... aki.... szeret egy embert.
- Iyoru-san... - simítja meg arcomat - Akkor szeress engem, de ne taszíts el magadtól. Te nem vagy szörnyeteg. Teljesen különbözöl attól a másiktól. Sokkal emberibb vagy , mint bárki más. Számomra te vagy a legfontosabb. Nem érdekel, hogy mi vagy. Te akkor is te maradsz. Az a férfi.... akivel együtt akarok lenni, bármi is történjék. Azzal a férfival, aki megmutatta nekem, hogy az élet milyen jó. Hogy nem jó egy kalitkában élni, és mások befolyása alatt élni.
- De...
- Nem érdekel, hogy mi vagy. Ha a véremet kell adnom, hát megteszem. Ha rólad van szó, én nem bánom.
- Mitsuki. Én is olyan vagyok, mint Simon. Embereket öltem. Téged is majdnem megöltelek.
- De nem tetted meg. Tudom, hogy te nem akarsz ilyen lenni. Én tudom, hogy te ember vagy. Még ha a múltadban történtek is sötét dolgok... én akkor is veled akarol lenni.
Mondja, teljesen komoly, megingathatatlan tekintettel. Percekig meg sem tudok szólalni. Nem is olyan rég, azt hittem, hogy majd megvet engem, menekül előlem, meggyűlől. De nem teszi. Tudja jól, hogy milyen veszélyben van... De... elfogad engem.
- Mitsuki... Tényleg, megtennéd egy ilyen személyért azt... hogy velem maradsz? Lehetek olyan önző, hogy csak magamnak akarlak tudni? Egy olyan különleges személyt, mint te? Egy ilyen tiszta lelket szerethet egy sötét, bűnös valaki, mint én?
- Nem vagy bűnös. Az én szememben sosem leszel az. A tiéd vagyok... örökre.
- Örökre...? Tényleg velem maradnál örökre?
- Bármit megtennék érted.
- Ezt nem kérhetem tőled.
- Ezt én kérem.
- Nem akarom, hogy te is olyanná válj, mint én. Hogy kérhetsz tőlem ilyesmit? - mondom teljesen megfagyott arccal. - Te még fiatal vagy. Annyi minden van, amit te tehetnél ebben a világban.
- De én csak veled akarok lenni. Nincs mit elvesztenem. Senkim sincsen rajtad kívül, hát nem érted?
- Mitsuki...
- Kérlek.... Mondd, mit kell tennem ahhoz... Hogy a tiéd legyek örökre... Bármit megteszek.
Percekig csak néztem őt. Sosem reméltem volna, hogy egyszer eljön az a pillanat. Tényleg képes lenne mindent feláldozni egy olyas valakiért, mint én?
Ekkot Mitsuki megcsókolt engem. Szorosan átöleltük egymást. Ekkor egy hang a fejemben megszólalt.... "Iyoru... Végre őszintén mosolyogsz. Most már nem kell többé aggódnom, Köszönöm..."
Ekkor már tudtam a választ. Talán soha többé nem lesz alkalmam arra, hogy igazán boldog lehessek. Hosszú idő után végre rátaláltam arra a személyre, akit szerethetek, és értem él.
Fogaimat saját kezembe mélyesztettem. Hideg, vörös vérem végigfolyt karomon, majd Mitsuki felé nyújtottam....
Ő csak mosolyog... Kezemet magához húzza... És eggyé válik velem. Kortyolja véremet, szinte mohóan. Teste megremeg, majd a kimerültségtől mindketten álomba merülünk.
"Többé nincsenek kérdések, melyekre választ keresnénk, igaz Yori? Én köszönök mindent."
******
A nap lassacskán ébredezik, és apró sugarai megvilágítják az ablakban álló két alakot, akik örök esküt tettek egymásnak. Esküt, hogy az örökkévalóságik együtt lesznek, mint két 'árny' a sötétségben.
Mert minket csak egyetlen egy dolog hajt....
~A tiszta szerelem, melyet az éjszakától kaptunk.~
VÉGE
Részek: befejezett
Fandom: saját
Korhatár: 16-18
Téma: yaoi, shounen-ai, dráma, vámpíros
Meghegyzés: Íme, az utolsó fejezet. Remélem tetszik majd. :) Jó olvasást kívánok!
- Iyoru-san? Akkor... Amikor a parkban voltam... Az a személy, vagyis... Nem is tudom minek nevezzem...
- Simonra gondolsz?
- Igen.... Nagyon furcsa volt. Mikor... a nyakam...
- Megharapta... Igaz? - kérdezem teljes nyugodtsággal. Mitsuki arca vörös az idegességtől. Félelem és aggódás jelei. Pár pillanatig csak előre meredve néz egy pontot, mintha valamin nagyon gondolkozva. Majd egy kissé megrázza a fejét... Ezzel elhesegetve a zavaró dolgokat fejéből...
- Nem is tudom, hogyan fejezzem ki magamat. Őrültség lenne elmondani, mit gondolok erről az egészről. Lehet, hogy tényleg megőrültem, és csak emiatt vannak ilyen abnormális elképzeléseim a dolgokról. Vagy talán, mert még nem vagyok igazán felnőtt, hanem csak egy ostoba gyerek, aki az álmokból él. NEM TUDOM! Komolyan, nem tudom már mi a valóság és mi a képzelődés... Egyszerűen.... Nem tudom, hogy higgyek e abban, amire emlékszem, vagy csak felejtsek...
- Mitsuki... - próbálom nyugtatni hangommal, ami sikerül is.
- Iyoru-san... Mondd, te hinnél nekem, ha azt mondanám.... Hogy nem ember volt? Hogy... Semmi emberi aurát nem éreztem? Csak az éghetetlen vérszomjat... és... Nem ember...
- Mitsuki... Ne aggódj. Nem mondom, hogy nem hiszem el. Pihenj, kérlek... Ne idegeskedj. - nézek ki vészjóslóan a vörösödő égre. "Igyekeznem kell, hamarosan napfelkelte" - Egy picit most el kell mennem.... Megleszel addig, ugye?
- Igen.... De... Iyoru-san... Holnap is eljössz?
- Igen... éjjel eljövök, ígérem.
- Éjjel? - kérdezi csodálkozva. - M-miért éjjel?
- Később látjuk egymást. - adok csókot homlokára, majd hajába fúrom ujjaimat, és nyugtatóan álomba taszítom.
- Remélem nyugodt álmod lesz.... Bár---A valóság egy igazi rémálom lesz neked. - mondom, majd az ablakon keresztül hazafele veszem utamat.
Amíg hazafele tartottam, próbáltam magamban összeszedni a gondolataimat. Hogyan is kellene most Mitsukihoz állnom, hogyan is kéne a megválaszolatlan kérdéseit majd fogadnom... Hogyan tudnám megnyugtatni... Hogyan tudnám elmondani magamról, hogy tulajdonképpen ugyan olyan szörnyeteg vagyok, mint az az alak, aki az ő vérét itta.
Hehh--- eléggé vicces helyzetben vagyok. magam sem tudom a válaszokat, mégis nekem kellene az övéit elmagyarázni. Hiába érek fel már több öregember élettapasztalatával.. a bölcsesség és ésszerűség most aligha található meg bennem. A fejem teljesen üres, hiányoznak belőlem az érvek, melyekkel ki kéne nyílnom most Mitsukinak. És ott a félelem. A félelem, melyet a reakciója iránt érzek. Mi lesz ha megtudja, hogy egy vámpírral élt eddig, aki viszont most... Őrülten szerelmes belé, és mindent képes lenne feladni érte? Hogy a személy, akiben eddig talán jobban bízott, mint eddig bárki másban, egy vérengző vadállat, akitől mindenki fél? Hogy a férfi, akinek igent mondott a kérésére, hogy szerethessék... egész eddig hazudott neki?
Nem tudom mit tegyek... De talán a legésszerűbb az lenne, ha az igazat mondanám el. Mégis, egyetlen egy szó... 'igazság'... sokkal súlyosabb, mint bármely más kifejezés. Fájdalommal teli. Valaki mindenképpen meg fog sérülni. Már csak az a kérdés... Ki lesz az? Én..? Vagy Ő.
Mást sem csináltam egész nap, csak feküdtem az ágyamon, szemeimet lehúnyva néztem a plafont. És csak forogtak a gondolatok a fejemben. Majd mikor már feleszméltem, már a nap is lemenőben volt. Akkor lezártam magamban a dolgot~
"Ha kikerült a kórházból... El kell neki mondanom mindent. Mindent, a legeslegelejétől kezdve. Hehh - mosolyodom el kínomban - Tartalmas és hosszú egy mese lesz, azt hiszem. Ugye, Yori? Te is így gondolod onnan fentről, igaz? Mindig is nagy teher volt az életünk. És úgy látszik, ezen nem tudok változtatni... Mindig kifogom a rosszat."
1867. Március 5.
"Hé... Iyoru..." - mondja kacér hangon Yori. Éppen éjjel volt. Mindig is szerettük a csillagokat nézni innen. Egy eldugott kis erdő szélén van. Bár fák vesznek minket körül a hátunk mögött, innen gyönyörű kilátás tárul elénk. Nincs szebb a csillagos égnél éjszaka.
"Iyoruuuu! Néma lettél?" - csípkedi meg arcomat az ölemben ülő. - "Na végre figyelsz."
"Bocsánat... csak. Olyan szép ez így."
"Hm... igen, az." - néz fel az égre mosolyogva. - "Mondd, Iyoru. Mikor az emberek meghalnak.... Hová lesz a lelkük? Tovább él valahol?"
"Nem tudom... Ezen még nem gondolkoztam. Miért... szerinted?"
"Hm... Szerintem...." - komolyodik el arca, majd gyerekes gesztussal felemeli mindkét kezét az ég felé, és folytatja - "Szerintem csillagok lesznek. Hogy onnan figyelhessenek minket."
"Csillag?" - mondom kacagva - "Akkor az ott biztos Seiji tanárúr." - bökök az égre.
"Jajjj, gonosz!" - ugrik rám, végigdöntve a földön, majd elkezd ütögetni.
"Hahaha.... Hát te mondtad!" - hárítom gyenge kezeit. - "Naaa, bocsáánat, nem szóltam, nem szóltam. Hagyd abba." - nevetek fel, amikor elkezd csikizni is.
Abba is hagyja kínzásomat, majd fejét mellkasomra hajtva, átöleljük egymást.
"Hé.... Ha meghalok... Én örökké figyelni foglak téged fentről. Bárhol is legyél..."
"Ne beszélj ilyeneket. Együtt fogunk élni, utolsó percünkig egymás mellett leszünk."
"Remélem Iyoru.... Nagyon szeretném." - mondja, majd arcomra hajol... és csókban mélyülünk el.
********
Hm... Remélem minden rendben lesz a jövőben. Furcsa... Ha belegondol az ember, mennyi mindenen segítene, ha tudnánk a jövőt. Mégis, teljes káoszt okozna, ha tundánk mindenről, ami történni fog. Belegondolni is rémisztő, milyenek lennénk minden nap. Egyesek nyugodtak lennének, mások vidámak, többen idegesek és aggódóak. Érdekes lenne, csak egyszer is kipróbálni, milyen lehet tudni, hogy holnap vidám leszek-e, vagy rosszhírt kapok. Hogy csupa jó dolog fog velem történni, vagy fájdalmat okozok valakinek. Hogy a szerelem egyszer viszonzott lesz.... Vagy örök magányban hajthatom le minden éjjel a fejemet, szívszortó álmokkal játszva magamban, és a hallhatatlan remény kegyetlen fogságában lenni, amiből sosem szzabadulhatsz meg. Vajon megérné belenézni az idő vonalába, mely elöttünk halad? El tudnám most fogadni a tényeket, hogy esetlen örökre elveszíthetem az érzést, hogy szerethetek valakit, és Ő viszont szeret?
Ha fájdalom az ára ennek... Akkor inkább meghalnék? Vagy kiélvezném az időt, ameddig tehetem? Nem tudom.
És itt állok az ágya előtt. A hold fénye mögöttem árnyékot von az ott fekvőre, aki teljes nyugodtságban alussza az igazak álmát. Vajon nyugodt képek vannak most a fejében? Vidám álmot él át? Remélem igen. Ha van Isten...Akkor megóvja őt most minden rossztól, amit álmaiban átélhet.
- Iyoru...-san? - mondja fáradt hangon. Észre sem vettem, hogy felkelt.
- Felébresztettelek? - szinte suttogom a sötétségben.
- Nem... Valahogy, éreztem, hogy itt vagy. - mondja mosolyogva. - Örülök, hogy itt vagy.
- Én is, hogy jól vagy. - ülök le mellé, és kezeit magamhoz húzom.
- Igen... Képzeld! Az orvos azt mondta, holnap már hazamehetek! Mondta, hogy mostmár minden rendben velem, csak majd sokat kell pihennem.
- Ez nagyszerű hír... - mondom sajnálkozón. "Hamarabb el kell mondanom, mint hittem."
- Iyoru-san... Valami baj van? - kérdezi aggodalmas hangon.
- Nem... Vagyis... Nem tudom. De most ne törődj ezzel. Holnap mindent elmondok, ígérem. Segítsek valamit?
- Igen... Volna... egy dolog. - mondja, elszomorodva.
- Mondd csak. Bármit.
- Nincs... hova visszamennem. Az apám... Aznap, amikor ez az egész történt. Akkor éppen eljöttem otthonról. Azt mondta... Nem akar többé látni.
- Istenem... - mondom meglepődve. "Apa az ilyen egyáltalán?"
- És, szóval... Nincs hol laknom.
- Akkor gyere hozzám vissza. De... előbb beszélni akarok majd veled.
- Miről?
- Holnap.... Ígérem mindent elmagyarázok. Lehet, hogy nem fog tetszeni. De tudnod kell..
- Iyoru-san, megijesztesz.
- Ne aggódj. Nem lesz semmi baj. - mondom, megsimítva arcát, és próbálok mosolyt csalni arcomra.
- Iyoru-san.... Kérlek.... Meg.... - mondja akadozva.
- Igen? - követem figyelmen szavait.
- A-adnál egy... csókot? - vörösödik el, láthatóan a holdfénynek köszönhetően.
- Hm... - mosolyodok el, most már igazán - Kérned sem kell.
Arcára csúszatom minkét kezemet, simogatva azt, és finom csókban válunk eggyé. Ez a csók, egy óvatos csók volt. Teli érzelmekkel, és szerelemmel. Tiszta szerelemmel, melyet eddig semmi sem szennyezett be. Egy csók, ami még romlatlan képekből épül fel... És ami talán... az utolsó lesz.
Mitsuki nem akar elszakadni tőlem. Karjaimat szorosan átkarolva húz egyre közelebb és közelebb magához, mígnem két karommal kell tartanom magamat, hogy rá ne essek. De ő csak húz és húz, tovább csókolva ajkaimat. A szenvedély egyre jobban az uralma alá kerít minket.
Kezem hálóingje alá csúszik, végigsimítva a forró, puha bőrön, elérve mellbimbóit.
Kibújtat engem is pólomból. Minden mozdulatunk óvatos, mégis izgalommal teli. Mikor nadrágomat gombolta, kezei meg-megremegtek, mégis határozottak voltak. Kutatjuk egymás gyönyöreit, egyre nagyobb élvezetet adva egymásnak. Cirógatjuk egymás testét, keresve az érzékeny pontokat. Mitsuki bátortalanul próbál közeledni, amikor egyszercsak egy könnycsepp folyik végig arcán...
- Minden rendben? Rosszul csinálok valamit? - kérdezem aggódóan.
- Nem... Cs-csak... Kicsit félek... Nem tudom, mit kellene tennem.
- Mitsuki... - simítom meg arcát - Csak azt tedd, ami jól esik. Amit csak szeretnél, rendben? - mosolyodok el, amitől ő is megnyugszik.
- R-rendben. - suttogja szinte, majd egy apró csókkal lezárva, folytatjuk.
Bátrabban próbál most már cselekedni. Minden egyes érintése feltüzel. És a tekintet, amivel rám néz, egyre jobban és jobban felkorbácsolja bennem a vágyat.
Amikor egyre lejjebb és lejjebb csúsztattam kezemet fenekéhez, hirtelen megborzongott.Szóval jól sejtettem... Még sosem érintette őt így senki. Lassabban haladva, de nekifogtam a tágításának. Eleinte fájdalmasan nyögdécselt, de kitartott mindvégig. Mikor meg akartam állni, szinte könyörgött, hogy ne hagyjam abba. Nyakát és mellkasát csókokkal borítottam, majd lassan beléhatoltam. Tudom, hogy fájt neki...Ő mégis megingathatatlanul tartotta magában a kínt, amit pár pillanatig érzett. Majd amikor hozzászokott a helyzethez, kinyitotta könnyáztatta szemeit, és mosolyogva karolt át engem, és fülmbe suttogta azt a szót, amit eddig egyetlen embertől hallotam csak tiszta szívből.... És most a számomra legfontosabb ember, a karjaim között megtette. -
- Ih...Iyoru-sahn.... Sz...Szeretlekh.... téged... - mondja
Ám ekkor éreztem... Testem megremegett. Egyre jobban és jobban mozogtam benne. Élvezettel teli nyögések hagyták el ajkainkat... Hajtottuk egymást a felé a bizonyos szakadák felé, mely a végső beteljesülést hozta. És amikor elértünk odáig, a gyönyör végigsöpört rajtunk.
Arra viszont nem számítottam, hogy a bennem feltörő vágyak eszemet veszik... És mielőtt észbe kaphattam volna... Vére már rohamosan áramlott testembe, kábulatba taszítva engemet is. Mikor észhez tértem, teste elgyengülve hullott karjaimba... De ő csak mosolyogva tekintett rám, és csak annyit suttogott a sötétbe... "Köszönöm."
********
- Nem így akartam ezt... hogy megtudd... - torzul el arcom a fájdalomtól. Hajam színe elváltozott, szemeim vörösek lettek, akár a vér, melyet percekkel ezelőtt ízlelhettem.
- Nyugodj meg. Nincs semmi bajom. - simítja meg hajamat. - Milyen.... gyönyörű.
- Mitsu...ki...
- Valahogy... mindig is éreztem, hogy más vagy.
- Dehát, én egy...
- Ezért mondtad akkor.... hogy nem vagyok melletted biztonságban, igaz?
Elhúzódom tőle. Megtörtént az, amit sohasem akartam vele megtenni. Sohasem akartam, hogy újból meg kelljen tapasztalnia, egy vámpír 'csókját'. De mégis megtettem. Nem tudtam parancsolni magamnak, és Ő most itt van előttem. Csillogó szemeivel csak reám tekint... De nem undorodik tőlem. Nem fut el, nem menekül.... Miért?
- Iyoru-san. Ne fordulj el tőlem. Kérlek, nézz rám.
- Egy szörnnyel voltál. Tisztában vagy vele, hogy mi vagyok én?
- Nem vagy szörnyeteg.
- Akkor nézz rám!!!! - fordulok felé hirtelen - Nem látod ezt? - mutatok magamra - Egy mocskos lény vagyok, aki a véredet vette. Egész eddig hazudtam neked. Egy szörnyeteg vagyok, aki..... aki.... szeret egy embert.
- Iyoru-san... - simítja meg arcomat - Akkor szeress engem, de ne taszíts el magadtól. Te nem vagy szörnyeteg. Teljesen különbözöl attól a másiktól. Sokkal emberibb vagy , mint bárki más. Számomra te vagy a legfontosabb. Nem érdekel, hogy mi vagy. Te akkor is te maradsz. Az a férfi.... akivel együtt akarok lenni, bármi is történjék. Azzal a férfival, aki megmutatta nekem, hogy az élet milyen jó. Hogy nem jó egy kalitkában élni, és mások befolyása alatt élni.
- De...
- Nem érdekel, hogy mi vagy. Ha a véremet kell adnom, hát megteszem. Ha rólad van szó, én nem bánom.
- Mitsuki. Én is olyan vagyok, mint Simon. Embereket öltem. Téged is majdnem megöltelek.
- De nem tetted meg. Tudom, hogy te nem akarsz ilyen lenni. Én tudom, hogy te ember vagy. Még ha a múltadban történtek is sötét dolgok... én akkor is veled akarol lenni.
Mondja, teljesen komoly, megingathatatlan tekintettel. Percekig meg sem tudok szólalni. Nem is olyan rég, azt hittem, hogy majd megvet engem, menekül előlem, meggyűlől. De nem teszi. Tudja jól, hogy milyen veszélyben van... De... elfogad engem.
- Mitsuki... Tényleg, megtennéd egy ilyen személyért azt... hogy velem maradsz? Lehetek olyan önző, hogy csak magamnak akarlak tudni? Egy olyan különleges személyt, mint te? Egy ilyen tiszta lelket szerethet egy sötét, bűnös valaki, mint én?
- Nem vagy bűnös. Az én szememben sosem leszel az. A tiéd vagyok... örökre.
- Örökre...? Tényleg velem maradnál örökre?
- Bármit megtennék érted.
- Ezt nem kérhetem tőled.
- Ezt én kérem.
- Nem akarom, hogy te is olyanná válj, mint én. Hogy kérhetsz tőlem ilyesmit? - mondom teljesen megfagyott arccal. - Te még fiatal vagy. Annyi minden van, amit te tehetnél ebben a világban.
- De én csak veled akarok lenni. Nincs mit elvesztenem. Senkim sincsen rajtad kívül, hát nem érted?
- Mitsuki...
- Kérlek.... Mondd, mit kell tennem ahhoz... Hogy a tiéd legyek örökre... Bármit megteszek.
Percekig csak néztem őt. Sosem reméltem volna, hogy egyszer eljön az a pillanat. Tényleg képes lenne mindent feláldozni egy olyas valakiért, mint én?
Ekkot Mitsuki megcsókolt engem. Szorosan átöleltük egymást. Ekkor egy hang a fejemben megszólalt.... "Iyoru... Végre őszintén mosolyogsz. Most már nem kell többé aggódnom, Köszönöm..."
Ekkor már tudtam a választ. Talán soha többé nem lesz alkalmam arra, hogy igazán boldog lehessek. Hosszú idő után végre rátaláltam arra a személyre, akit szerethetek, és értem él.
Fogaimat saját kezembe mélyesztettem. Hideg, vörös vérem végigfolyt karomon, majd Mitsuki felé nyújtottam....
Ő csak mosolyog... Kezemet magához húzza... És eggyé válik velem. Kortyolja véremet, szinte mohóan. Teste megremeg, majd a kimerültségtől mindketten álomba merülünk.
"Többé nincsenek kérdések, melyekre választ keresnénk, igaz Yori? Én köszönök mindent."
******
A nap lassacskán ébredezik, és apró sugarai megvilágítják az ablakban álló két alakot, akik örök esküt tettek egymásnak. Esküt, hogy az örökkévalóságik együtt lesznek, mint két 'árny' a sötétségben.
Mert minket csak egyetlen egy dolog hajt....
~A tiszta szerelem, melyet az éjszakától kaptunk.~
VÉGE