Love in the Night - 5.fejezet
Cím: Love in the night
Részek: folyamatban
Fandom: saját
Korhatár: 14
Téma: yaoi, shounen-ai, dráma, vámpíros
Megjegyzés: Jó olvasást kívánok! ^_^
A lakás a szokásos hangulatával fogadott.
Egy kívülállónak talán hideg, rideg, sötét kamrának tűnhet, teli régebbinél régebbi 'kacatokkal', bútorokkal, képekkel. De aki mélyebben beleássa magát ezeknek a dolgoknak a jelentésébe, az rájön...
Ez az IDŐ múlása...
Furcsa módon számomra még is egy hétköznapi dolog, amelyet az eddigi éveim során gyüjtögettem össze. Talán lehet nevezni az életem kis morcsáinak, ami valamennyire még emberré tesz. Bár magamba tekintve, aligha lehet engem élőlénynek nevezni, nem hogy embernek. Külsőleg talán kinézek egy fiatal férfinak. De belül egy szörnyeteg vagy... És ez sosem fog változni.. Mert egy örökkévalóságra kárhoztatva 'élek' és figyelem a világot.
Furcsamód... Az eddigi napok eseményei messze felűlmúlják a képzeletemet. Amit a sok év alatt átélhettem, megtapasztalhattam... azt a most pár hét alatt lezajlódó események sorozata sokszorosan lekörözi. Irónikus talán, de azt hiszem erre mondják: haláláig tanúl az ember. Végülis, az én esetembe talán tovább is tarthat ez. De ez után a hosszú, unalmas időszak után... lenyűgüző a változatosság. A rendes emberek nem érthetik... de higyjétek el... Ez felettébb csodás érzés...
**********
Mitsuki egy szót sem szólt egészen hazáig. Nem is csodálom. Nem elég, hogy egy szinte idegen ember csókolta meg... ráadásul egy férfi. Azt hiszem ennél kellemetlenebb helyzetbe nehezen hozhattam volna. De... abban a pillanatban mintha egy kötél szakadt volna. Semmi gátlás, semmi szégyenkezés vagy szorító érzés a lelkiismeretemben... Csak cselekedtem, amit a gondolataim és szívem diktált.
A tekintetemet nagy ívben kerülte. Amint levette a cipőjét, rögtön el is iszkolt a közelemből... meg sem állva a szobájáig. Ott aztán az ajtó hangos kattanással jelezte szándékát: senkit sem akar látni.
A döntést tiszteletben tartva, magára hagytam a lakásban. Igaz, nem ez volt e legfőbb ok. De mégha meg is akartam volna vele beszélni a történteket... Nem hiszem, hogy ilyen állapotban partiképes lennék egy velős tanácskozásra. Most igencsak előrébb való egy dolog.... egy igazán fontos dolog, ami akár még szabotálhatja is a további kommunikációt, bárkiről is legyen szó.
Próbáltam minnél messzebb kerülni az otthonomtól. Egy közeli kis városba jutottam... Itt van több hely is, ahol nyugodtan lehet vadászni. Tekintve, hogy szegény város... sok a hajléktalan. Nem a legjobb dolog belőlük élni, de a túléléshez bőven elég. A többi már csak részlet kérdése, hogy jó-e vagy undorító.
A hűvös levegő simogatja arcomat, ahogy szélsebesen mozgok. Mindig is szerettem az ilyen vadászatot. Szabadságérzet, izgalom és szabad akarat. Elfogúlt gondolkozásomat az emberek nem hiszem hogy megértenék. De nem tehetnek róla... hiszen az ő jelenlétük tesz ilyenné.
Az áldozatommal lassan játszom. Könnyű dolgom van, hiszen az illető személy lassú... Érzi, hogy közel a vége. Kegyetlenségem rettegéssé alakítja hangulatát. Fél, és én érzem. Minnél jobban retteg, annál tovább kínzom szellemét. És a megfelelő pillanatban, mikor ideje sincs feleszmélni, az zsákmányommá teszem, és javamra fordítom a benne rejlő éltető nedűt.
A vér átjárja testemet, érzem... energiával töltődök fel. Máris jobb érzés... Egy ideig azt hiszem nem kell aggódnom.
Régi zsebórámra tekintek...
- Lassan hajnalodik - mondom halkan magamnak,, majd elindulok hazafele. Ilyen állapotban egy szempillantás alatt hazaérhetek.
- Nocsak, nocsak... Egy ismerős arc. - hallok meg az egyik fatörzs mellől egy hangot. - Látom haladsz a korral. De azt a nyamvadt zsebórát már eldobhatnád.
- Simon... Mit keresel te Japánban?
- Oh, csak erre volt dolgom. Megnézem a kínálatot, úgy is rég jártam erre.
- Értem... Új stílus? - nézek végig alakján. Sportosan van öltözve... Kisfiús arcát vörös haj keresztezi.
- Oh, tetszik? - forog körbe, majd hajába túr - Úntam a hosszú barna hajat. Jobb így... kicsit stílusosabb.
- Eléggé gyerekes.
- Hát nem az vagyok? - villantja ki fogát.
- Hm... - mosolyodok el - Ha jó emlékszem veszedelmesebben vadászol, mint én. Talán kicsit kegyetlen is vagy. Nem finomkodsz sosem, holott tudnod kéne, hogy tisztelnünk kell az embereket.
- Ugyan-ugyan. Ez a régimódi gondolkozásod, sosem javúlsz meg.
- Hamár szörny vagyok, megpróbálok a személyiségemen javítani.
- Úgy, hogy azt sajnálod, ami a táplálékod?
- Ez a minimum.
- Ezért nem voltál sosem vezető alkat. Túl jó szíved van, már ha van olyanod.
- Nem... azt hiszem nincs. Ahogy egyikünknek sem. De az érzelmeket nem kell eldobni.
- Számomra nincs jelentősége. Az olyan hogy szeretet, gyűlölet már rég kiment a divatból. Nem gondolod?
- Ezt csak azért mondod, mert sosem szerettél vagy gyűlöltél valakit igazán. A te szótáradban azt hiszem hogy csak az 'élvezet' létezik. Ez pedig kevés, hogy embernek tűnhess.
- Csakhogy én szeretek vámpír lenni. Ellentétben veled. Szégyent hozol a nevünkre, ezért is menekülsz... Tudod jól az igazságot...
- Én sosem akartam vámpír lenni. És ezt az apánknak is megmondhatod, aki szemrebbenés nélkül hagyott engem ott, miután szörnyet csinált belőlem. - fejeztem be gondolatomat, majd útnak indúltam. Már távolodtam Simontól, de ő még utánam kiabált, amibe az egész környék beleborzongott...
- Üdvözlöm a kis kedvencedet otthon... - mondja, majd eltűnik a sötétségben.
"Francba.... hát már erről is tud... a nyomorúlt..."
**********
Mikor hazaértem, már az ég kezdett vörösleni a naptól. Mitsuki azóta nem mozdúlt ki a szobájából, az ajtó ugyan úgy zárva... Mindegy változatlan maradt. Próbáltam egy kicsit aludni, hátha egy kicsit jobban érzem majd magamat tőle... de nem bírtam. Csak feküdtem az ágyon, hosszú 3 órán át csak a plafotnt bámúlva, míg meg nem hallottam a szomszéd szobaajtaját nyitódni. 'Szóval felébredt.'
Lassan én is kivándoroltam a szobából... A konyhában találtam rá, felöltözve, egy pohár kakaót iszogatva. Rám nézett azokkal az elbűvölő szemeivel, és elmosolyodott.
Nagyon megdöbbentem a reakciójától. Nem gondoltam volna, hogy mindezek után még látom őt mosolyogni.
- Jó reggelt Iyoru-san. Kérsz kávét?
- Jó... reggelt. Igen, az jól esne.
- Máris! - pattan fel székéről, és nekilát a kávénak.
Én csak figyelem apró mozdulatait. Ahogy a bögrét leveszi a szekrényből, ahogy a cukrot rakja a forró, gőzölgő folyadékba...És végül lerakja elém az asztalra, és továbbra is mosolyog.
Egy rövidebb hallgatás után, leteszem bögrémet magam elé... Nézem őt továbbra is. Érzi ezt, így rám emeli tekintetét. Kapva az alkalmon, elkezdek beszélni~
- Nézd... Mitsuki. Tegnap este ami történt... Szóval... Bocsánat, ha kellemetlenséget okoztam. Nyilván nem volt valami jó érzés, főleg egy férfitól...
- Nem... Vagyis... Semmi gond. Tulajdonképpen... nem volt kellemetlen.
- Hogy? - mondom csodálkozva.
- Iyoru-san. Nem mondtam el... de én... nem vonzódoma nőkhöz. Nem ismerte be sokáig, de így van.
- Homoszexuális vagy? - mondom továbbra is kerek szemekkel.
- Ezt... nem tudom. Igazából, most először volt... ilyen... hogy férfivel csókolóztam, de... nem utáltam. - horgasztja le fejét. Arca kipirúl.... kezei remegnek.
- Oh, nos... ez... Nem is tudom, mit mondjak. Elég irónikus lenne erre azt mondani, hogy 'nagyszerű' vagy ilyesmi. Nem éppen hétköznapi dolog ez, tekintve... hogy ez közös bennünk.
- I-igen. Bár elég zavarbaejtő erről beszélni. De remélem emiatt nem gyűlölsz, vagy ilyesmi.
- Ugyan, a legkevésbé sem. Csak nem igazán tudom, ezek után, hogy viszonyúljak hozzád.
- Hogy érted? - emeli fel fejét, és csodálkozva tekint rám.
- Ezek után... azt hiszem nem kell titkolnom. Nem vagy közömbös számomra, ha érted mire gondolok.
- I-igen, azt hiszem értem.
- Tisztában vagy vele, ez mit jelent?
- Igen.
- Nos... Ez után rajtad áll a döntés, mit akarsz tenni. Elmehetsz ha ez számodra undorító, vagy zavaró. Én a döntésedet tiszteletben tartom. És talán okosabb is lenne így tenned. Mellettem, nem igazán lennél biztonságban.
- Értem... Igazából... ezen gondolkoztam az éjjel. Azt hiszem.... hazautazok a családomhoz.
- De azt mondtad nem vagy velük valami jóban.
- Nem baj... valahogy megoldom. De... kell egy kis idő.
- Értem... Elfogadom a döntésedet természetesen... hiszen én vagyok a hibás ezért..
- Nem! Nem miattad! Sokkal inkább magam miatt megyek el.... Muszáj... gondolkoznom. Egy kis idő kell. Mindegy... Már összecsomagoltam. Így... azt hiszem el is indulok lassan.
És így is lett. Apró kis holmijait magához vette... És mosolyogva lépett ki a lakásból. Ám még mielött elment volna, nyugodtab monda gondolatait, melyek számomra aranyat értek: "Visszajövök, ígérem."
Azóta eltelt egy hét.
Semmit sem hallotam róla. Gondoltam, hogy talán soha többet nem akar látni...
Éjszaka volt már, éppen a TV elött ültem, és kapcsolgattam minden felé, amikor a kezeim megmerevedtek. A távirányító kiesett a kezemből a hírt olvasva a képernyőn.
'Egy 19 éves fiatalt találtak ma egy közeli parkban. Súlyos sérülésekkel szállították kórházba. Az orvosok a helyszínen nem mondtak semmi többet, csak a fiú rossz állapotát igazolták.'
Mint akit puskából lőttek ki, elindúltam a kórház felé, ahova szállították Mitsukit. A szemem elött folyton azok a képek voltak, ahogy eszméletlenül fekszik... És szenved.
A kórház már zárva volt... Szerencsémre a korházi szobák mindegyikéhez tartozott egy kis erkély. Óvatoan másztam fel, egyik emeletről a másikra... majd mikor rátaláltam a megfelelő szobára, óvatosan beléptem az ablakon, és leültem a meggyötört test mellé.
- Istenem, Mitsuki.... Mitörtént veled... - emeltem kezét ajkamhoz és egy apró csókot leheltem rá. Ám mikor megláttam a nyakán elhelyezkető 2 kicsi, ám annál mélyebb sebecskét....
A düh mardosta a lelkemet, és csak egyetlen személy lángoló arcképe jelent meg elöttem...
- Simon..... te szemét... ezt még nagyon megbánod...
"Mi lenne most a helyes cselekedet?" Vagy ami fontosabb "Mi fog történni ezután?"
folytatás következik...
Részek: folyamatban
Fandom: saját
Korhatár: 14
Téma: yaoi, shounen-ai, dráma, vámpíros
Megjegyzés: Jó olvasást kívánok! ^_^
A lakás a szokásos hangulatával fogadott.
Egy kívülállónak talán hideg, rideg, sötét kamrának tűnhet, teli régebbinél régebbi 'kacatokkal', bútorokkal, képekkel. De aki mélyebben beleássa magát ezeknek a dolgoknak a jelentésébe, az rájön...
Ez az IDŐ múlása...
Furcsa módon számomra még is egy hétköznapi dolog, amelyet az eddigi éveim során gyüjtögettem össze. Talán lehet nevezni az életem kis morcsáinak, ami valamennyire még emberré tesz. Bár magamba tekintve, aligha lehet engem élőlénynek nevezni, nem hogy embernek. Külsőleg talán kinézek egy fiatal férfinak. De belül egy szörnyeteg vagy... És ez sosem fog változni.. Mert egy örökkévalóságra kárhoztatva 'élek' és figyelem a világot.
Furcsamód... Az eddigi napok eseményei messze felűlmúlják a képzeletemet. Amit a sok év alatt átélhettem, megtapasztalhattam... azt a most pár hét alatt lezajlódó események sorozata sokszorosan lekörözi. Irónikus talán, de azt hiszem erre mondják: haláláig tanúl az ember. Végülis, az én esetembe talán tovább is tarthat ez. De ez után a hosszú, unalmas időszak után... lenyűgüző a változatosság. A rendes emberek nem érthetik... de higyjétek el... Ez felettébb csodás érzés...
**********
Mitsuki egy szót sem szólt egészen hazáig. Nem is csodálom. Nem elég, hogy egy szinte idegen ember csókolta meg... ráadásul egy férfi. Azt hiszem ennél kellemetlenebb helyzetbe nehezen hozhattam volna. De... abban a pillanatban mintha egy kötél szakadt volna. Semmi gátlás, semmi szégyenkezés vagy szorító érzés a lelkiismeretemben... Csak cselekedtem, amit a gondolataim és szívem diktált.
A tekintetemet nagy ívben kerülte. Amint levette a cipőjét, rögtön el is iszkolt a közelemből... meg sem állva a szobájáig. Ott aztán az ajtó hangos kattanással jelezte szándékát: senkit sem akar látni.
A döntést tiszteletben tartva, magára hagytam a lakásban. Igaz, nem ez volt e legfőbb ok. De mégha meg is akartam volna vele beszélni a történteket... Nem hiszem, hogy ilyen állapotban partiképes lennék egy velős tanácskozásra. Most igencsak előrébb való egy dolog.... egy igazán fontos dolog, ami akár még szabotálhatja is a további kommunikációt, bárkiről is legyen szó.
Próbáltam minnél messzebb kerülni az otthonomtól. Egy közeli kis városba jutottam... Itt van több hely is, ahol nyugodtan lehet vadászni. Tekintve, hogy szegény város... sok a hajléktalan. Nem a legjobb dolog belőlük élni, de a túléléshez bőven elég. A többi már csak részlet kérdése, hogy jó-e vagy undorító.
A hűvös levegő simogatja arcomat, ahogy szélsebesen mozgok. Mindig is szerettem az ilyen vadászatot. Szabadságérzet, izgalom és szabad akarat. Elfogúlt gondolkozásomat az emberek nem hiszem hogy megértenék. De nem tehetnek róla... hiszen az ő jelenlétük tesz ilyenné.
Az áldozatommal lassan játszom. Könnyű dolgom van, hiszen az illető személy lassú... Érzi, hogy közel a vége. Kegyetlenségem rettegéssé alakítja hangulatát. Fél, és én érzem. Minnél jobban retteg, annál tovább kínzom szellemét. És a megfelelő pillanatban, mikor ideje sincs feleszmélni, az zsákmányommá teszem, és javamra fordítom a benne rejlő éltető nedűt.
A vér átjárja testemet, érzem... energiával töltődök fel. Máris jobb érzés... Egy ideig azt hiszem nem kell aggódnom.
Régi zsebórámra tekintek...
- Lassan hajnalodik - mondom halkan magamnak,, majd elindulok hazafele. Ilyen állapotban egy szempillantás alatt hazaérhetek.
- Nocsak, nocsak... Egy ismerős arc. - hallok meg az egyik fatörzs mellől egy hangot. - Látom haladsz a korral. De azt a nyamvadt zsebórát már eldobhatnád.
- Simon... Mit keresel te Japánban?
- Oh, csak erre volt dolgom. Megnézem a kínálatot, úgy is rég jártam erre.
- Értem... Új stílus? - nézek végig alakján. Sportosan van öltözve... Kisfiús arcát vörös haj keresztezi.
- Oh, tetszik? - forog körbe, majd hajába túr - Úntam a hosszú barna hajat. Jobb így... kicsit stílusosabb.
- Eléggé gyerekes.
- Hát nem az vagyok? - villantja ki fogát.
- Hm... - mosolyodok el - Ha jó emlékszem veszedelmesebben vadászol, mint én. Talán kicsit kegyetlen is vagy. Nem finomkodsz sosem, holott tudnod kéne, hogy tisztelnünk kell az embereket.
- Ugyan-ugyan. Ez a régimódi gondolkozásod, sosem javúlsz meg.
- Hamár szörny vagyok, megpróbálok a személyiségemen javítani.
- Úgy, hogy azt sajnálod, ami a táplálékod?
- Ez a minimum.
- Ezért nem voltál sosem vezető alkat. Túl jó szíved van, már ha van olyanod.
- Nem... azt hiszem nincs. Ahogy egyikünknek sem. De az érzelmeket nem kell eldobni.
- Számomra nincs jelentősége. Az olyan hogy szeretet, gyűlölet már rég kiment a divatból. Nem gondolod?
- Ezt csak azért mondod, mert sosem szerettél vagy gyűlöltél valakit igazán. A te szótáradban azt hiszem hogy csak az 'élvezet' létezik. Ez pedig kevés, hogy embernek tűnhess.
- Csakhogy én szeretek vámpír lenni. Ellentétben veled. Szégyent hozol a nevünkre, ezért is menekülsz... Tudod jól az igazságot...
- Én sosem akartam vámpír lenni. És ezt az apánknak is megmondhatod, aki szemrebbenés nélkül hagyott engem ott, miután szörnyet csinált belőlem. - fejeztem be gondolatomat, majd útnak indúltam. Már távolodtam Simontól, de ő még utánam kiabált, amibe az egész környék beleborzongott...
- Üdvözlöm a kis kedvencedet otthon... - mondja, majd eltűnik a sötétségben.
"Francba.... hát már erről is tud... a nyomorúlt..."
**********
Mikor hazaértem, már az ég kezdett vörösleni a naptól. Mitsuki azóta nem mozdúlt ki a szobájából, az ajtó ugyan úgy zárva... Mindegy változatlan maradt. Próbáltam egy kicsit aludni, hátha egy kicsit jobban érzem majd magamat tőle... de nem bírtam. Csak feküdtem az ágyon, hosszú 3 órán át csak a plafotnt bámúlva, míg meg nem hallottam a szomszéd szobaajtaját nyitódni. 'Szóval felébredt.'
Lassan én is kivándoroltam a szobából... A konyhában találtam rá, felöltözve, egy pohár kakaót iszogatva. Rám nézett azokkal az elbűvölő szemeivel, és elmosolyodott.
Nagyon megdöbbentem a reakciójától. Nem gondoltam volna, hogy mindezek után még látom őt mosolyogni.
- Jó reggelt Iyoru-san. Kérsz kávét?
- Jó... reggelt. Igen, az jól esne.
- Máris! - pattan fel székéről, és nekilát a kávénak.
Én csak figyelem apró mozdulatait. Ahogy a bögrét leveszi a szekrényből, ahogy a cukrot rakja a forró, gőzölgő folyadékba...És végül lerakja elém az asztalra, és továbbra is mosolyog.
Egy rövidebb hallgatás után, leteszem bögrémet magam elé... Nézem őt továbbra is. Érzi ezt, így rám emeli tekintetét. Kapva az alkalmon, elkezdek beszélni~
- Nézd... Mitsuki. Tegnap este ami történt... Szóval... Bocsánat, ha kellemetlenséget okoztam. Nyilván nem volt valami jó érzés, főleg egy férfitól...
- Nem... Vagyis... Semmi gond. Tulajdonképpen... nem volt kellemetlen.
- Hogy? - mondom csodálkozva.
- Iyoru-san. Nem mondtam el... de én... nem vonzódoma nőkhöz. Nem ismerte be sokáig, de így van.
- Homoszexuális vagy? - mondom továbbra is kerek szemekkel.
- Ezt... nem tudom. Igazából, most először volt... ilyen... hogy férfivel csókolóztam, de... nem utáltam. - horgasztja le fejét. Arca kipirúl.... kezei remegnek.
- Oh, nos... ez... Nem is tudom, mit mondjak. Elég irónikus lenne erre azt mondani, hogy 'nagyszerű' vagy ilyesmi. Nem éppen hétköznapi dolog ez, tekintve... hogy ez közös bennünk.
- I-igen. Bár elég zavarbaejtő erről beszélni. De remélem emiatt nem gyűlölsz, vagy ilyesmi.
- Ugyan, a legkevésbé sem. Csak nem igazán tudom, ezek után, hogy viszonyúljak hozzád.
- Hogy érted? - emeli fel fejét, és csodálkozva tekint rám.
- Ezek után... azt hiszem nem kell titkolnom. Nem vagy közömbös számomra, ha érted mire gondolok.
- I-igen, azt hiszem értem.
- Tisztában vagy vele, ez mit jelent?
- Igen.
- Nos... Ez után rajtad áll a döntés, mit akarsz tenni. Elmehetsz ha ez számodra undorító, vagy zavaró. Én a döntésedet tiszteletben tartom. És talán okosabb is lenne így tenned. Mellettem, nem igazán lennél biztonságban.
- Értem... Igazából... ezen gondolkoztam az éjjel. Azt hiszem.... hazautazok a családomhoz.
- De azt mondtad nem vagy velük valami jóban.
- Nem baj... valahogy megoldom. De... kell egy kis idő.
- Értem... Elfogadom a döntésedet természetesen... hiszen én vagyok a hibás ezért..
- Nem! Nem miattad! Sokkal inkább magam miatt megyek el.... Muszáj... gondolkoznom. Egy kis idő kell. Mindegy... Már összecsomagoltam. Így... azt hiszem el is indulok lassan.
És így is lett. Apró kis holmijait magához vette... És mosolyogva lépett ki a lakásból. Ám még mielött elment volna, nyugodtab monda gondolatait, melyek számomra aranyat értek: "Visszajövök, ígérem."
Azóta eltelt egy hét.
Semmit sem hallotam róla. Gondoltam, hogy talán soha többet nem akar látni...
Éjszaka volt már, éppen a TV elött ültem, és kapcsolgattam minden felé, amikor a kezeim megmerevedtek. A távirányító kiesett a kezemből a hírt olvasva a képernyőn.
'Egy 19 éves fiatalt találtak ma egy közeli parkban. Súlyos sérülésekkel szállították kórházba. Az orvosok a helyszínen nem mondtak semmi többet, csak a fiú rossz állapotát igazolták.'
Mint akit puskából lőttek ki, elindúltam a kórház felé, ahova szállították Mitsukit. A szemem elött folyton azok a képek voltak, ahogy eszméletlenül fekszik... És szenved.
A kórház már zárva volt... Szerencsémre a korházi szobák mindegyikéhez tartozott egy kis erkély. Óvatoan másztam fel, egyik emeletről a másikra... majd mikor rátaláltam a megfelelő szobára, óvatosan beléptem az ablakon, és leültem a meggyötört test mellé.
- Istenem, Mitsuki.... Mitörtént veled... - emeltem kezét ajkamhoz és egy apró csókot leheltem rá. Ám mikor megláttam a nyakán elhelyezkető 2 kicsi, ám annál mélyebb sebecskét....
A düh mardosta a lelkemet, és csak egyetlen személy lángoló arcképe jelent meg elöttem...
- Simon..... te szemét... ezt még nagyon megbánod...
"Mi lenne most a helyes cselekedet?" Vagy ami fontosabb "Mi fog történni ezután?"
folytatás következik...