I'm faking it 'til I'm pseudo making it
Néha azt kívánom, bár megint tizenkét éves lehetnék. Jó volna, ha az összes gondom kimerülne annyiban, hogy elmehetek-e a kedvenc bandám koncertjére vagy sem. De már nem vagyok tizenkét éves és az élet sem olyan egyszerű. Vannak jó és rossz napok, mosolyok és könnyek, de megoldás az nincs, még nem találtam meg. Azt hiszem ezt az életérzést, úgy hívják az okosok, „quarter-life crisis.” Nem is sejtettem, hogy nevet is adtak neki; így azért mégiscsak valóságosabbnak tűnik, létező problémának, nemcsak valami absztrakt, megfoghatatlan fogalomnak, amely ott lebeg az ember feje fölött.
„Mid-life crisis,” erről már egyértelműen hallottam, na de „quarter-life?” Mégis miféle egzisztenciális válsággal küszködhet egy ember a húszas évei elején, közepén vagy végén? A Wikipedia meghatározása szerint a „quarter-life crisis” a tízes évek végétől a harmincas évek elejéig tartó, a tinédzserkori változásokat követő időszak, melynek során a felnőtté válás nyomására az egyén kételkedni kezd a saját életében. Persze ez nem olyan filozófiai módon értendő, hogy „na, akkor létezem-e ebben a pillanatban,” inkább úgy, hogy a létezésem, az életem milyen irányba, milyen célok felé tart.
A Facebook hírfolyamát pörgetve azzal szembesültem, hogy rajtam kívül látszólag mindenki tudja, mit akar és merre halad. Az ismerőseim túlnyomó része külföldön van - Angliában, Németországban, Svédországban -, mások sportolók, vagy a maguk elé tűzött álomkarrier elérésére törekszenek, és van olyan is, aki asszisztensi állást kapott már így harmadévesen.
De mi az, amit én fel tudok mutatni? Semmi.
Kicsit olyan érzés ez, mint a vaksötét úton botladozva döntést hozni arról, merre is menj, vagy mint az óceán kellős közepén meghatározni merre ússz, hogy partot érj. Szeretnék valami kézzelfoghatót érezni, bizonyosságot, szeretnék célokat, de azt sem tudom, hol kezdjem. Nemhogy azt nem tudom, merre menjek, arról sincs fogalmam, merre induljak vagy kitől kérjek útbaigazítást. Miért nincs egy térkép, amely megmutatja honnan jöttem, hol vagyok, hová megyek? Sosem voltam jó a vaktérképek olvasásában…
„Mid-life crisis,” erről már egyértelműen hallottam, na de „quarter-life?” Mégis miféle egzisztenciális válsággal küszködhet egy ember a húszas évei elején, közepén vagy végén? A Wikipedia meghatározása szerint a „quarter-life crisis” a tízes évek végétől a harmincas évek elejéig tartó, a tinédzserkori változásokat követő időszak, melynek során a felnőtté válás nyomására az egyén kételkedni kezd a saját életében. Persze ez nem olyan filozófiai módon értendő, hogy „na, akkor létezem-e ebben a pillanatban,” inkább úgy, hogy a létezésem, az életem milyen irányba, milyen célok felé tart.
A Facebook hírfolyamát pörgetve azzal szembesültem, hogy rajtam kívül látszólag mindenki tudja, mit akar és merre halad. Az ismerőseim túlnyomó része külföldön van - Angliában, Németországban, Svédországban -, mások sportolók, vagy a maguk elé tűzött álomkarrier elérésére törekszenek, és van olyan is, aki asszisztensi állást kapott már így harmadévesen.
De mi az, amit én fel tudok mutatni? Semmi.
Kicsit olyan érzés ez, mint a vaksötét úton botladozva döntést hozni arról, merre is menj, vagy mint az óceán kellős közepén meghatározni merre ússz, hogy partot érj. Szeretnék valami kézzelfoghatót érezni, bizonyosságot, szeretnék célokat, de azt sem tudom, hol kezdjem. Nemhogy azt nem tudom, merre menjek, arról sincs fogalmam, merre induljak vagy kitől kérjek útbaigazítást. Miért nincs egy térkép, amely megmutatja honnan jöttem, hol vagyok, hová megyek? Sosem voltam jó a vaktérképek olvasásában…