HUN "izé, még nem tom" part1
Cím: Izé még nem tom - avagy variációk egy témára
Írta: LittleBlackLily (többnyire részegen, egy üveg pezsgő magányos iszogatása közepette)
Bétázta: Ariana (alias A Felbujtó) - a bujtogatás már több mint egy éve történt. Most találtam meg na…
Warning: slash, miért mit vártatok tőlem?
Fandom: teljesen saját.
Valamint mindenkit szeretnék figyelmeztetni, hogy ez bizony egy pwp one-shot (lett volna eredetileg… de mint tudjuk, ez nem az erősségem XD)
Egyébként egy gondolatkísérletről lenne szó. Minden fejezetben ugyanaz a történet, ugyanazok a szereplők fognak visszaköszönni, más-más köntösben, más-más végkifejlettel…
Rating: csúnyán (18) :D
1. fejezet: fluff, humor
1. Habkönnyű vattacukor Fluff <3
1. rész (nah, LJt még nem akarsztottam ki... lesz ez még ígyse...)
Rob egyszerűen nem értette, hogy min nevetnek az asztal túloldalán ülő üzlettársai. Ahogy letette a tányért, és a két férfi nevetéstől pukkadozó arcára nézett, valami balsejtelem fogta el. Végül óvatosan újra megemelte a már kiürült leveses edényt, és ahogy az aljára nézett, elsápadt dühében.
Az a taknyos!
A tányér alján apró betűkkel - és valószínűleg egy fekete szemceruzával - odaróva ez állt:
Igen, gyakran járok ebbe az étterembe.
Igen, bunkó vagyok a pincérekkel.
És igen, mindig kiszürcsölöm a tányérból a leves végét.
Az a taknyos! Rob magában hosszan káromkodott.
***
Yuu egy kis családi étteremben dolgozott az egyetem mellett. Mivel a konyhájuk elég jó volt, az áraik viszont megfizethetőek, sokan tévedtek be hozzájuk ebédelni a „kisebb bizniszmenek” közül is, akik a szomszédos utcák bankjaiban, biztosítóiban, intézték napi dolgaikat, és így erre jártak. Kevés volt a törzsvendég, csak pár nyugdíjas kisöreg, akik itt laktak a környéken, és megengedhették maguknak, hogy étteremben egyenek, ne valami előre befizetett ételnek alig nevezhető dolgot hozassanak maguknak minden nap.
Yuu szeretett itt dolgozni, pincéri végzettsége úgysem volt, tehát egy nevesebb étterembe úgyse vették volna fel, itt viszont jól is érezte magát, kedves emberekkel volt körülvéve.
Kimura-san volt a bolt tulajdonosa, és a szakács, a felesége a pénztárnál ült, és segített felszolgálni is, ha sokan voltak, rajtuk kívül még a lányuk Keiko dolgozott itt, mint pincér, és konyhai mindenes, és volt még két-három kukta, vagy kisegítő, akik egymást váltották műszakonként.
Mindenki kedves volt hozzá, a lakbérre pont elég pénzt keresett, mi más kéne még? Ráadásul soha nem engedték haza éhesen. Általában meghívták este a családi vacsoraasztalhoz.
Észrevette, hogy Keiko vonzódik hozzá, és most, hogy három éve itt dolgozik, már Kimura-san is lassan mint vőjelöltre kacsintgatott rá. Egyszerűen nem volt szíve megmondani nekik. Meg különben sem akarta esetleg emiatt elveszteni az állását. Így inkább csak csöndben figyelte feltűnés nélkül a betévedő öltönyös nyakkendős elegáns férfiak tömkelegét, és néha ha egy szép arc, vagy egy nyálcsorgató szempár megdobogtatta a szívét, irigykedve gondolt a nőkre, akik hazavárják őket.
Ő úgysem kaphatná meg egyiküket sem. Nincs neki olyan szerencséje.
***
Úgy három hete történhetett, hogy az az európai pasas először felbukkant. Robert. Valahogy így hívják. Szőke haja van, és szemtelenül nagy, és csillogó barna szeme.
Persze hogy rögtön első látásra beleesett… Robert, vagy ahogy a barátja, akivel itt ebédelt szólította: Rob, hihetetlenül hangos volt. Tréfálkozott, hangosan nevetett, nagy lapátkezeivel hevesen gesztikulált, miközben valami érthetetlen tranzakcióról magyarázott, és féktelenül nevetett. Amikor először kivillantotta hibátlan fogsorát, és az a dallamos nevetés végighömpölygött az éttermen, mindenki kezében megállt a kanál, Yuu lába pedig földbegyökerezett. Igaz, hogy azt hitte, őt is most látja utoljára, de azt kívánta, bárcsak erre tévedne még a férfi. Hallani akarta még azt a nevetést.
***
Rob érdekes módon csatlakozott az öregek táborához, és törzsvendég lett. Yuu amikor először meglátta újra belépni az ajtón, alig bírta visszafogni a szívdobogását. Ahogy illően az asztalhoz kísérte az urakat, egy bátortalan mosolyt eresztett meg a férfi felé. Ő erre tetőtől talpig végigmérte, aztán füttyentett egyet, és a társaihoz fordulva megjegyezte:
- Nem is tudtam, hogy maguknál japánban még divat a gyerekmunka. Hány éves ez a kölyök, hogy engedik itt dolgozni?
Yuu arca égett a szégyentől. - Elmúltam húsz éves, uram! - közölte a férfival sértett hangon.
Rob csak felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit.
- Hát jó. Hozz nekünk valami aperitifet.
- Igen. - szűrte a fogai között.
Azon gondolkodott, hogy mit tegyen a férfi italába. Persze túl gyáva volt valami komolyabb „bűntényhez”, úgyhogy végül csak látványosan kevesebbet töltött neki az italból, és az ő étele lett érdekes módon a legkisebb adag.
Rob persze észrevette a „különleges bánásmódot” és szívdöglesztő módon ráncolta tőle a szemöldökét. A francba is. Miért kell ilyen jól kinéznie valakinek, aki csak szemétkedni tud, és ráadásul egy kölyöknek nézi?!
***
Rob egyre szívesebben járt abba a kis étterembe, amit pár hete fedezett fel két utcányira az irodaépülettől. Most éppen az egyik frissen áthelyezett new yorki pipivel ugrottak le egy gyors ebédre, és hogy megbeszéljék a cég alapvető szabályait. Kicsit korán volt még, az étterem nem rég nyitott ki, ők voltak az elsők. Szerencséje volt. Megint az a vadító kissrác volt a pincérjük, nem a savanyúképű flegma lány, aki a legutóbb kiszolgálta őket, és akin a legújabb divat szerinti ruhák virítottak, a legújabb divat szerinti unalommal az arcán. Az őrületbe kergette az unott arckifejezésével, és a nemtörődöm beszédével.
Nem mintha az a fiú nem kergette volna az őrületbe. Ahogy meglátta a szűk farmernadrágban, és a mindenegyes apró izmot megmutató pólójában, összefutott a nyál a szájában. És ahogy mindig, gyönyörű fekete szeme most is ki volt hangsúlyozva egy leheletnyi fekete szemceruzával. Egyszerűen étvágygerjesztő volt, annak ellenére, hogy immár hagyományosan morcosan ráncolta össze a szemöldökét, ahogy meglátta őt. Egyszerűen nem tudta megállni, hogy ne szóljon be neki megint.
- Jó napot - köszönt a fiú, és látványosan a hölgyvendégre mosolygott, aki persze rögtön elolvadt a gesztustól. Rob nem is tudta pontosan, hogy miért támadt kedve egy kanál vízben megfojtani a vele szemben éppen szempilla-rebegtető hölgyeményt. Mert ő hozza el ebédelni, és másra figyel, vagy mert ő kapott egy mosolyt a durcás pincérfiútól…
- Két tányér levest kérünk, és ha lehet, abból a múltkori sültből két adagot - nézett a fiúra, majd egy pillanatra a lányra fókuszált. - Ugye nem vegetáriánus?
A hölgyike elpirult, és némán bólintott.
- Nos, mit tud ajánlani akkor a hölgynek? - kérdezte kicsit megvető hangsúllyal.
A fiú minden figyelme a lány felé fordult, és mosolyogva sorolta neki a salátákat, és különböző módon elkészített zöldségeket.
Gyorsan megegyeztek egy grillezett zöldségtálban, és Rob dühösen figyelte, ahogy a lány bájos mosollyal illegeti magát a srác előtt.
- Hozz nekem egy whiskey-t is. Kérlek.
A fiú csak nagy szemekkel nézett rá, és bólintott.
Felírta a rendelést a noteszba, és ahogy végzett, és éppen a konyha felé vette volna az irányt, amikor Rob hangját meghallva megtorpant.
- Hé nagyfiú! Hogy ál rajtad az a kötény? Nehogy a főnök meglássa, és összeszidjon miatta…
A fiú keze ökölbe szorult, de ezúttal hátra se nézett, ahogy elviharzott a konyha felé.
Kár érte. Imádta nézni azokat a villogó fekete szemeket.
***
Yuu-t már akkor is az idegroham kerülgette, ha csak meglátta annak a pasinak a fejét. Ahányszor erre járt, ami lassan szinte mindennapos lett, sosem mulasztotta el, hogy megeresszen néhány tréfát, vagy beszólást az ő kárára.
Legszívesebben kikaparta volna a szemét. Vagy az ágyába ráncigálta volna. De ez más kérdés. Annyira haragudott magára, amiért mindannak ellenére, hogy a férfi rendszeresen megalázta mások előtt, még mindig vonzónak találta, és még mindig megdobbant a szíve, ha belépett az ajtón. Mindenesetre egyre többet látta azzal az angol lánnyal, aki annyira pocsékul beszélt japánul, hogy udvariasságból ő is angolra váltott mindig.
Egész helyes csaj volt, csak valahogy… nem volt benne élet. Egy dolog viszont biztos volt. Ha ez a Rob nevű alak ilyen pipikkel érzi jól magát, akkor neki végleg ki kéne vernie a fejéből a pasast.
És megint a szokásos forgatókönyv. Udvariasan, mosolyogva szolgálja ki őket, és Rob megint talál valami beszólni valót.
- Fiatalember, kérhetnék sót? Nincs az asztalon… jobban odafigyelhetne, még a végén elkopnak innen a vendégek.
Ő pedig szokás szerint lenyeli a sértést. Végül is ő csak egy pincér, nem igaz? Pipacs-piros fejjel szaladt, hogy a Vendég kívánságának eleget tegyen.
Amikor azonban az a pofátlan pasi megkritizálta a kaját, mondván, hogyha kicsit gyorsabban kihozta volna, nem hűlt volna el ennyire, akkor elszakadt a cérna.
- Nézze, uram. - kezdte cseppet sem béketűrő hangon. - Nem kötelező ide járnia. Ha nem felelnek meg a szolgáltatásaink, talál még más éttermet a környéken. - dühösen végigmérte a pasit aki vigyorogva pöffeszkedett a márkás öltönyében, elegáns nyakkendőjében, és úgy tűnt, élvezi, hogy őt ugratja. - Úgy nézem, ki tudná fizetni egy elegánsabb étterem számláját is, úgyhogy nem értem, miért jön mindig ide, hogy engem kínozzon?!
Fogalma sem lehetett arról, hogy a férfi semmitmondó mosolya mögött éppen azt gondolja „Nem is tudod, mennyire igazad van…”
***
Rob most már szinte mindennap ott evett, csak hogy láthassa Yuu-t. Így hívták a durcás pincérsrácot. Nemrég hallotta, ahogy a savanyúképű lány szólongatja. Újabban a fiúnak annyira megnőtt a haja, hogy kénytelen volt egy egyszerű fekete hajgumival összefogni hátul. Biztos a főnök utasítása, nehogy belehulljon az ételbe. Először dühös volt, amiért nem láthatja a rakoncátlan fürtöket szabadon röpködni ahogy a fiú dühösen hátrakapja a fejét, de finomvonalú nyakának látványa végül kárpótolta a veszteségért.
Yuu a múlt héten beteg volt, és Robnak szinte elvonási tünetei voltak. Hiába jött ide ebédelni minden nap, egész héten nem látta őt. A durcás lány szolgált ki mindenkit. Ügyetlenebb volt sokkal, de nem volt kedve cikizni őt érte. Ha nem azt a lángoló pillantást kapta viszonzásul, nem ért semmit az egész.
Szerencsére a hétvégén meggyógyult a fiú, így most ismét ő járult durcás arccal az asztalukhoz. Rob szinte falta a szemével.
- Szia, hármat kérnék a napi ajánlatotokból.
- Füstölt lazac tejszínes bormártásban?
- Igen. Milyen bort tudsz ajánlani hozzá - Rob megeresztett egyet legcsábosabb mosolyaiból.
- Mindenképpen száraz fehéret.
- Rendben, rád bízom. - bólintott Rob, és szemeivel végigsimogatta a némán távozó fiút.
***
Yuu tajtékzott. A múltkor már egész rendes volt a pasas: miután visszajött a betegszabiról, legalább három alkalomig bírta, hogy ne szóljon be neki. Most már napi szinten ide járt, ami azt jelenti, hogy a hétfőtől egészen szerdáig bírta tartani a száját, de tegnap megint ugyanolyan szemét volt, mint régen. Most épp a frizurájával volt problémája. Azt tudakolta, hogy a főnöke szerint nem probléma-e, hogy fiú létére ilyen hosszúra növeszti a haját.
Ebből elég volt. Most már nem bírta tovább. Úgyhogy abban a percben, ahogy meglátta a mosolygós fejét megjelenni az ajtóban, máris kész volt a terve. Mialatt a férfi vigyorogva bemasírozott fekete ingjében, elegáns szabású mellényében, bordó selyem-nyakkendőjében, hanyagul a vállára vetve hajszál ezüstcsíkozású fekete zakóját, ő előhalászta farzsebéből a szemceruzáját, és a polcról leemelt egy tányért. Mire kínzója helyet foglalt a két eddig soha nem látott férfival, ő már mosolyogva adta oda Keikonak a tányérokat, és miután rendeltek, a tányérok aljára kukkantva elégedetten vitte ki az asztalhoz a levest.
Már csak a hatást várta.
***
Rob tajtékzott. A kölyöknek sikerült két idősebb kollégája előtt sikeresen beégetnie.
- Elnézést kérek, van egy kis elintéznivalóm - mosolygott a két férfira, majd felpattant az asztaltól, és arra vette az irányt, amerre az előbb azt a finom fokhagyma-popsit látta eltűnni.
A konyha felé vezető folyosón utol is érte.
- Hé, Yuu!
A fiú megperdült, mint akit megégettek. Kissé riadtan nézett rá először, de végül győzelemittasan elmosolyodott.
- Lehet, hogy te viccesnek találod, hogy a munkatársaim előtt nevetségessé tegyél, de van egy rossz hírem. Én nem annyira.
Ahogy közelített hozzá, és végül fölétornyosult, a fiú arcáról még mindig nem tűnt el a mosoly.
- Miért, maga mit csinál, ha nem a munkatársaim előtt szivat? Folyamatosan megaláz mindenki előtt, és ne is tagadja, hogy élvezi.
- Ki akarja letagadni - suttogta Rob, ahogy még egy lépést tett a fiú felé, és élvezettel nézte, ahogy az arcáról végre lefagy a mosoly. Egy mozdulattal elkapta a csuklóját, és nekiszorította a falnak. A fiú tágra nyílt szemekkel nézett rá, és dühösen peregni kezdtek a szájából a szavak.
- Azt hiszi, hogy csak azért, mert én itt dolgozom, maga szemétkedhet velem? Hogy bármit megtehet, és hogy én köteles vagyok eltűrni? Hát nagyon téved! Soha többet nem fogom magát kiszolgálni. Majd Keiko kimegy, ha itt van, ha nincs, akkor jobb lesz, ha más étterem után néz, mert éhen marad! Elegem van a… - a fiú a mondat felénél elakadt ahogy élesen beszippantott egy nagy levegőt. Az oka nemes egyszerűséggel az volt, hogy Rob nem bírt ellenállni a kísértésnek, és odahajolt, hogy belecsókoljon a fiú hívogató nyakába.
- E-ezt… ezt most miért csinálta? - Yuu hangja reszketősen szaladt ki a torkán.
- Yuu… mondták már neked, hogy ellenállhatatlan vagy? - suttogta Rob a fülébe, mielőtt megízlelte a fülcimpáit is. A fiú előbb remegni kezdett, majd a lábai is összecsuklottak alatta, ahogy a férfi tovább kényeztette. Rob elkapta, közelebb húzta magához, és finoman átfogta a derekát. - Ne, kérem ne tegye - súgta elhalóan. Ahogy a férfi karjaiba kapaszkodva igyekezett nem a padlón kikötni
- Rob. A nevem Rob. - nézett mosolyogva a fiú szemeibe, aztán újra odahajolt hozzá, és játékosan végigharapdálta az állát, egészen a füléig. Érezte, ahogy a fiú elolvad a karjaiban.
- Ne - suttogta egyre erőtlenebbül, de közben érezte, ahogy a szorítása a karjain erősödik. - Rob, ne…
Ami magához térítette ebből az édes játékból, az egy csörömpölve összetörő tányér zaja volt. A savanyúképű lány állt a konyhaajtóban teljesen ledermedve. Rob csak egy futó szemöldökráncolásra méltatta, aztán megragadta a fiú csuklóját, és maga után vonszolta.
- Te most velem jössz.
A fiúnak szemmel láthatólag annyi ereje sem volt, hogy tiltakozzon. Rob persze azt sem vette észre, hogy a munkatársai kérdőn néznek össze a háta mögött, ahogy a fiút maga után vonszolva kicsörtet az étteremből. Érdekelte is most őt az a két unalmas alak, amikor éppen úgy tűnt, hogy a kissé csípős humorú leves után a lehető legfinomabb desszertre számíthat, kedvenc pincérfiúja személyében…
- Beszállás. - közölte ellentmondást nem tűrő hangon, a kocsijához érve, és amikor a rémülettől kerekre tágult szemű fiú nem mozdult, egy sóhajtással kinyitotta a kétüléses ezüst sportkocsi ajtaját, és nemes egyszerűséggel felkapta a leblokkolt srácot, és beültette a kocsiba. Rácsukta az ajtót, és szinte azonnal a vezetőülésen termett. A fiú először megpróbált menekülni, de ahogy rájött, hogy az ajtó zárva van, és csak ő tudja kinyitni, hamar feladta. Egész kicsire összehúzta magát, és fázósan fonta össze a karjait. Rob csak most vette észre, hogy fölül csak egy szál póló van rajta. Benyomta a fűtést, de a fiú csak nem engedett fel.
- Nos, mi a baj szépségem?
- Mit gondol, mit csinál? Csak úgy elrángat a munkából, és azt tesz velem, amit akar? És ki engedte meg, hogy a szépségének nevezzen! - dacos fintor jelent meg az arcán.
Rob csak elmosolyodott. - Ugyan már Yuu… Ne csinálj úgy, mintha nem élvezted volna te is. - Egyik kezét óvatosan a fiú combjára tette. - Tudom, hogy nem csak azért remegsz, mert fázol. Úgyhogy hiába is próbálkoznál ezzel a gyenge szöveggel…
Yuu csak elfordult, és bámult kifele az ablakon. Rob finoman elkezdte simogatni azokat a vékony, izmos combokat az izgatóan szűk nadrágon keresztül.
- Miért nem nézel rám Yuu?
- Mit akar tőlem? - fordult hirtelen oda, szemeiben dühös könnyek csillogtak. - Ha csak szórakozik, jobb lenne, ha most azonnal visszavinne, mert feljelentem zaklatásért.
- Nocsak. Milyen durcás a kis Yuu. - Rob keze egy kicsit feljebb vándorolt, a fiú pedig elpirult és belenyögött, ahogy finoman végigsimított ébredező férfiasságán. Rob elmosolyodott. - Azt hiszem, kicsit jobban kéreted magad, mint kéne, nagyfiú…
Yuu az ajkába harapott, és újra az ablakon nézett kifele, amíg egy piros lámpánál megállva Rob oda nem hajolt hozzá, és nem borította újra az egész testét remegésbe a fülébe suttogott szavakkal. - Azt hiszem, a kérdés inkább az, hogy te mit akarsz tőlem…
Nemsokára leparkoltak egy elegáns, égbenyúló apartmanház előtt, és Yuu újból felnyögött, ahogy a férfi odahajolva hozzá ismét végigcsókolta a nyakát.
- Most döntsd el nagyfiú. Ha feljössz, az enyém leszel. Ha elfutsz, nem látsz többet.
A zár kattant, és Yuu egy percig némán nézett a férfira, mérlegelve a menekülés lehetőségét, de végül az a mosolygó barna szem magával rántotta, és csak azon kapta magát, hogy óvatosan előrébb hajolva éhesen csókolja azt az ördögi mosolyú szájat. Rob egy rövid időre hagyta, hadd érezze nyeregben magát, aztán átvette az irányítást, és bebocsátást követelve kényeztette nyelvével előbb a fiú felső ajkát, majd finoman végigharapdálta az alsót is. Yuu sóhajtott egyet, ő pedig kihasználva az alkalmat elmélyítette a csókot, végre megízlelve a fiú szájának édes melegét, amire már oly régen vágyott.
Yuu érezte, ahogy elolvad Rob apró, arcát, nyakát cirógató érintéseitől. Ahogy a férfi keze a hajába túrt, és a hajgumit kihalászva belőle finoman szétzilálta a fekete fürtöket, belenyögött a
csókba. Csalódottan vette tudomásul, amikor Rob végül elhúzódott, és egy utolsó simítás után a kezét is az ölébe ejtette. A férfi arca kipirult, szemei vágytól csillogtak, ahogy végigmérte őt, és finoman megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt.
- Nos? Döntöttél Yuu?
A fiú csak nézett a varázslatos barna szemekbe, és végül lassan bólintott. A férfi halványan elmosolyodott, aztán kiszállt, majd az autót megkerülve kisegítette őt is. Yuu kicsit zavarba jött ettől a gesztustól, de Rob egyetlen mosolya elfeledtetett vele mindent. Becsapta a kocsiajtót, pittyent egyet a zár, és ő a kezét nyújtotta. - Gyere.
Yuu bizonytalanul nyújtotta a sajátját, és tanácstalanul figyelte, ahogy keze eltűnik a férfi hatalmas tenyerében. De valahogy biztonsággal töltötte el ez az érintés. Rob mosolyogva húzta maga után, és betuszkolta a liftbe. Benyomta a legfelső emelet gombját, aztán Yuut a falnak döntve lassan, őrjítően lassan csókolni kezdte őt, közben egyik kezével pólója alá benyúlva a hátát simogatta, másikat hanyagul a csípőjén pihentette, és csak hüvelykujjával rajzolt lustán apró köröket a farmer vastag anyagára, amitől Yuu bőre a nadrág alatt szikrákat vetett. A lift egyszer csak egy rántással megállt. Rob azonnal elrántotta a faltól a fiút, maga elé állította és a kezébe nyomta a zakóját, ami eddig a karján lógott. Mire az ajtó szép lassan kinyílt, és besétált rajta két középkorú asszony, már csak Yuu kipirult arcából lehetett esetleg következtetni arra, hogy mi történt itt az előbb. Az egyéb árulkodó jeleket a maga elé tartott zakó szerencsére eltakarta a kíváncsiskodó szemek elől. A két nő valami ostoba tévéműsorról beszélt, amit Yuu felettébb kijózanítónak talált, és azonnal befurakodtak a kétségbeesett gondolatok az agyába, hogy mit keres ő itt, hogy juthatott eszébe egy vadidegen lakására feljönni, amikor… Rob egészen finoman végighúzta az ujjait a gerince vonalán. Aztán újra és újra. Yuu pedig próbálta egyenletesen venni a levegőt, és magában könyörgött, hogy a hölgyek unják már meg a liftezést.
Pár emelettel később a két nő illedelmesen elköszönve kiszállt, és Yuu még éppen elkapta Rob udvarias mosolyát, aztán a halk szitkozódást, amit utánuk küldött. - Csak nem idegesített a hölgyek társasága? - kérdezte pimaszul a válla felett hátranézve a férfit, ő viszont válaszul csak elmosolyodott, és derekát átölelve szorosan magához húzta a fiút. - Ilyen állapotban nem szívesen cseverészek hölgyekkel - duruzsolta a fülébe Rob. Yuu pedig nagyon is pontosan értette, hogy mire célzott. Ahogy a férfi meleg leheletét érezte a nyakán, csiklandósan megrázkódott, majd hátradőlt, belebújva az ölelésbe, és fejét Rob vállára hajtotta.
Rob önfeledten gyönyörködött abban, hogy ujjai minden egyes kis cirógatására a fiú oldalán a lehunyt szempillák finom rebbenése a válasz.
***
Tovább a második részhez