Ma magyarul van kedvem írni
Én tényleg próbálok mindent megtenni azért,hogy jobb emberré váljak. Mindig figyelek arra,hogy kinek mit és hogyan mondok.
Stresszes vagyok, bevallom. Van bennem egy gyászfolyamat,ami rajtam kívül senkit nem érdekel, és közben a folytonos munkahelyi nyomás is megvisel.
Nem szeretek embereket,akiket sajnos a munka miatt nem zárhatok ki az életemből. Nehezen találom meg velük a megfelelő hangot. Egy kolléganőm szerint úgy helyes,ha azt adom vissza,amit kapok, de én nehezen tudok tettetni.
A minap egy - az én olvasatomban baráti viccelődés-beszélgetés hevében kiszaladt a számon egy nevetve mondott "Na, takarodj!" egy kolléga felé. Néhány nap múlva összefutottunk és még köszönni sem akart. Aztán kinyögte,hogy elég nagy parasztság volt tőlem, amiért azt mondtam neki, hogy takarodj, mert ilyet az ember háziállatnak sem mond,nemhogy egy kollégának. Vérig volt sértődve, amit a magyarázata után megértettem és sietve bocsántot kértem. Gondoltam, ez így helyes.
De sajnos nem volt értelme, mert utána egy véletlen folyamán fültanúja lettem annak, ahogy közli egy kolléganőmmel,hogy nem csatlakozik a kávézáshoz, ha én is ott vagyok. Ez szerintem elég nyilvánvaló jelzés volt arra,hogy továbbra is haragszik.
Talán nem kéne a szívemre vennem,hogy a cég legnagyobb pletykagépe és szarkeverője fúj rám (egy ápolatlan fogsorú fószer mellesleg, aki az emelet fiatal jócsajára nyomul, és olyan tuskó,hogy a többi nő jelenlétében is csak neki bókol),de magamra veszem. Mert csomó időt és pénzt ölök abba,hogy javítsam a személyiségemet és építsem az önbecsülésémet, és mindig jön valaki, aki úgy gondolja, én vagyok a világ legrosszabb embere.
De hát nem is ismernek!
És ilyenkor azt érzem,hogy nincs értelme a kineziológiának, az agykontrollnak, a pozitív megerősítésnek, és a woman power workshopon elhangzó tanácsnak, miszerint,ha "te változol, változni fog a környezted is". Full bullshit az egész.
Próbálom elengedni a haragot, de a csalódottságot nehezebb.
Még egy ember,akit nyugodt szívvel elkerülhetek.
Csak azt nem értem, miért kell mindig a pletyka, a rosszindulat meg a szarkavarás?
Stresszes vagyok, bevallom. Van bennem egy gyászfolyamat,ami rajtam kívül senkit nem érdekel, és közben a folytonos munkahelyi nyomás is megvisel.
Nem szeretek embereket,akiket sajnos a munka miatt nem zárhatok ki az életemből. Nehezen találom meg velük a megfelelő hangot. Egy kolléganőm szerint úgy helyes,ha azt adom vissza,amit kapok, de én nehezen tudok tettetni.
A minap egy - az én olvasatomban baráti viccelődés-beszélgetés hevében kiszaladt a számon egy nevetve mondott "Na, takarodj!" egy kolléga felé. Néhány nap múlva összefutottunk és még köszönni sem akart. Aztán kinyögte,hogy elég nagy parasztság volt tőlem, amiért azt mondtam neki, hogy takarodj, mert ilyet az ember háziállatnak sem mond,nemhogy egy kollégának. Vérig volt sértődve, amit a magyarázata után megértettem és sietve bocsántot kértem. Gondoltam, ez így helyes.
De sajnos nem volt értelme, mert utána egy véletlen folyamán fültanúja lettem annak, ahogy közli egy kolléganőmmel,hogy nem csatlakozik a kávézáshoz, ha én is ott vagyok. Ez szerintem elég nyilvánvaló jelzés volt arra,hogy továbbra is haragszik.
Talán nem kéne a szívemre vennem,hogy a cég legnagyobb pletykagépe és szarkeverője fúj rám (egy ápolatlan fogsorú fószer mellesleg, aki az emelet fiatal jócsajára nyomul, és olyan tuskó,hogy a többi nő jelenlétében is csak neki bókol),de magamra veszem. Mert csomó időt és pénzt ölök abba,hogy javítsam a személyiségemet és építsem az önbecsülésémet, és mindig jön valaki, aki úgy gondolja, én vagyok a világ legrosszabb embere.
De hát nem is ismernek!
És ilyenkor azt érzem,hogy nincs értelme a kineziológiának, az agykontrollnak, a pozitív megerősítésnek, és a woman power workshopon elhangzó tanácsnak, miszerint,ha "te változol, változni fog a környezted is". Full bullshit az egész.
Próbálom elengedni a haragot, de a csalódottságot nehezebb.
Még egy ember,akit nyugodt szívvel elkerülhetek.
Csak azt nem értem, miért kell mindig a pletyka, a rosszindulat meg a szarkavarás?