Yamato - Bakuon
Végre!
Ott voltunk, és kétszer ötven percben a dobok ritmusa kirezegtette belőlünk a hétköznapok szürkeségét. Olyan rég szerettem volna látni őket, de eddig nem jött össze, ám most nem engedtem elúszni az alkalmat. Persze, ha az ikrem nem szemfüles, akkor lemaradtunk volna róla, mert a város ezen oldalán szinte nem is volt kiplakátolva. Egészen Óbudáig kellett mennem, hogy valóban higgyek a szavának, hogy lesz előadásuk.
Én a Vámpírok báljával is kiegyeztem volna erre a hónapra, de október így volt tökéletes.
Szerencsére elég közel ültünk a színpadhoz, bár sajnáltam, hogy a nézőtér - Budapesti Kongresszusi Központ volt a helyszín - nem emelkedett legalább egy kicsit, de többnyire így is mindent jól lehetett látni. Kicsit nehezen lendültünk bele, mi nézők, de a Yamatósok mindent megtettek azért, hogy feloldják a feszengésünket. Mekkora bohócok! A köszöntés persze magyarul hangzott el, amivel nevetést és tapsvihart csaltak ki belőlünk, aztán elkezdtek dobolni, és onnantól az ember egyik ámulatból a másikba esett. Csodálatos volt a szinkron a dobosok között, az, hogy mosolygva verték a ritmust, és képesek voltak bolondozni is egy kicsit. Amikor mindnyájan egyszerre játszottak fent a színpadon akkora dobokon, hogy döbbenet volt még nézni is, és az egész épület visszaremegte a dobhártya iszonytató rezgését, az leírhatatlan érzés. Az ember mellkasában dübögött vissza a ritmus, és ezt nem lehet visszaadni holmi szavakkal. Tényleg érezni kell!
Zavartak a gyerekek, bevallom őszintén. A Vámpírok báljára a szemfüles szülők ülésmagasítót hoztak a csemetéiknek, hogy lássanak valamit, és ott nem volt bajom a gyerekekkel, de itt... Sok volt a 7-8 éves, akiket nem minden esetben varázsolt el a dobosok játéka, és látványosan unták magukat, ami leginkább a székükben vagy a szüleik ölében - ahova azért kerültek, hogy lássanak is valamit - való fentrengésben merült ki. Nem kell, hogy fegyelmezetten üljenek végig kétszer ötven percet, de azért a szülők magyarázzák el, hogy mit fognak megnézni, vagy ismerjék annyira a gyereküket, hogy egy ilyen előadás nem fogja lekötni őket végig.
De ezen túllépve: imádtam minden percét. A dobok elementáris hangját, a cintányéros bolondozást, a dobok versenyét, és amikor simára tapsoltatták velünk a tenyerünket.
Előadás után, mi még ki sem értünk a nézőtérről, de a tagok már ott álltak, mosolyogva várva az autogram kérőket és fényképezkedőket. Eléggé besűrűsödött a tömeg, úgyhogy hiába próbálkoztunk, de majd jövőre!
