Gyávaság
A minap papíralapú képeslapot kaptunk ismerőstől, aki Kanadába szakadt, benne kézírással a nekem szinte sablonnak tűnő szöveg: hiányoztok, dumáljunk facebookon, skype-on. A kézírás számomra mindig babonázó dolog. A népek olyan keveset írnak már kézzel, annyira nehezükre esik, hogy ha valaki tollat ragad és papírra körmöl, akkor az embernek az a benyomása, tényleg komolyan gondolja.
De hiába kaptunk facebookra és skype-ra, hiába volt mindkettőn jelen, végül lett az "ütközésből" semmi. Még arra sem regált, hogy megköszöntük a képeslapot. Ültünk, vártuk, hogy visszajelezze, örül, hogy épségben megjött a messzeségből, de szóra sem méltatott bennünket. Nem lepődtem meg, de fájt.
Ma eldöntöttem, hogy lezárok egy ismeretséget... De nem merem megtenni a lépést. Úgy vagyok vele, hogy amíg nem mondom ki, vége valaminek, akkor az a dolog létezik. Esetemben ez egy korábbi barátság valakivel, akinek a borítórajzaival szinte a legtöbb könyváruház polcán szembe találja magát az ember. Korábban ott voltam ennek az illetőnek ha szenvedhetnékje volt, ha hirtelenjében melót kellett neki találni, vagy ha éppen nem akadt más, aki elviselte volna. Négy éve egy kicsit elveszítettük egymást szem elől, de azért próbáltam elérni, írtam e-maileket neki. Nem nagyon jött rá válasz. Az új laptopomon van skype, és aktiválás után ráírtam. A megjátszott öröm (nem, nem képzeltem, érezhető volt) után tisztáztuk, hogy egyetlen levelemet sem kapta meg, mert nem használja már a régi e-mail címeit (gondolom a levelek átirányításáról még sosem hallott), viszont egy ideig skype-olt egy emberrel, akiről azt hitte, én vagyok, mert ugyanaz volt a nevünk. És persze előjött, hogy hiszen ott van facebookon, mintha nem akarta volna megérteni, hogy nem mindenki akarja használni, vagy használhatja a közösségi felületeket. Már nem is próbálkoztam a magyarázattal. Talizzunk, javasolta, persze, amint lesz megfelelő idő rá, feleltem én, és azt gondoltam, addig némi chateléssel visszatérhetünk a régi kerékvágásba. De semmi. Magától semmi. Hiába online. Meguntam.
Csak nehéz. Nem egyszerű pontot tenni végekre.
Az ember nem tudja, miképpen lenne megfelelő közölni: nincs értelme annak, hogy a telefonszámod foglalja a sim-kártyámon a helyet. Ilyen egyszerűen, igaz?
De aztán nem tettem. Gyáva lettem. Nem vagyok felkészülve arra, hogy fájdalmat okozzak magamnak egy ilyen lépéssel. Nem hiszem, hogy az érdektelen félnek különösebben fájna, talán rosszul esne neki, igen. Úgy is nehéz elengedni valakit, hogy egyszerűen elkopik az ember életéből, de talán úgy még nehezebb, ha azt mondjuk neki: az elmúlt időszakban nem voltál az életem része, egyőnk sem hibás, így hozta az élet, de innentől hadd töröljelek a telefonomból, a címjegyzékemből, a barátlistámból. Pedig lezárni a dolgokat sok esetben jobb lenne, mint hagyni kihűlni vagy elfelejtődni. Még ha ez is az élet rendje...
De hiába kaptunk facebookra és skype-ra, hiába volt mindkettőn jelen, végül lett az "ütközésből" semmi. Még arra sem regált, hogy megköszöntük a képeslapot. Ültünk, vártuk, hogy visszajelezze, örül, hogy épségben megjött a messzeségből, de szóra sem méltatott bennünket. Nem lepődtem meg, de fájt.
Ma eldöntöttem, hogy lezárok egy ismeretséget... De nem merem megtenni a lépést. Úgy vagyok vele, hogy amíg nem mondom ki, vége valaminek, akkor az a dolog létezik. Esetemben ez egy korábbi barátság valakivel, akinek a borítórajzaival szinte a legtöbb könyváruház polcán szembe találja magát az ember. Korábban ott voltam ennek az illetőnek ha szenvedhetnékje volt, ha hirtelenjében melót kellett neki találni, vagy ha éppen nem akadt más, aki elviselte volna. Négy éve egy kicsit elveszítettük egymást szem elől, de azért próbáltam elérni, írtam e-maileket neki. Nem nagyon jött rá válasz. Az új laptopomon van skype, és aktiválás után ráírtam. A megjátszott öröm (nem, nem képzeltem, érezhető volt) után tisztáztuk, hogy egyetlen levelemet sem kapta meg, mert nem használja már a régi e-mail címeit (gondolom a levelek átirányításáról még sosem hallott), viszont egy ideig skype-olt egy emberrel, akiről azt hitte, én vagyok, mert ugyanaz volt a nevünk. És persze előjött, hogy hiszen ott van facebookon, mintha nem akarta volna megérteni, hogy nem mindenki akarja használni, vagy használhatja a közösségi felületeket. Már nem is próbálkoztam a magyarázattal. Talizzunk, javasolta, persze, amint lesz megfelelő idő rá, feleltem én, és azt gondoltam, addig némi chateléssel visszatérhetünk a régi kerékvágásba. De semmi. Magától semmi. Hiába online. Meguntam.
Csak nehéz. Nem egyszerű pontot tenni végekre.
Az ember nem tudja, miképpen lenne megfelelő közölni: nincs értelme annak, hogy a telefonszámod foglalja a sim-kártyámon a helyet. Ilyen egyszerűen, igaz?
De aztán nem tettem. Gyáva lettem. Nem vagyok felkészülve arra, hogy fájdalmat okozzak magamnak egy ilyen lépéssel. Nem hiszem, hogy az érdektelen félnek különösebben fájna, talán rosszul esne neki, igen. Úgy is nehéz elengedni valakit, hogy egyszerűen elkopik az ember életéből, de talán úgy még nehezebb, ha azt mondjuk neki: az elmúlt időszakban nem voltál az életem része, egyőnk sem hibás, így hozta az élet, de innentől hadd töröljelek a telefonomból, a címjegyzékemből, a barátlistámból. Pedig lezárni a dolgokat sok esetben jobb lenne, mint hagyni kihűlni vagy elfelejtődni. Még ha ez is az élet rendje...