Írás: Kapaszkodás
Rendben, ez nem a legjobb cím, de már vagy egy órája itt ülök és töröm a fejem. Szóval, végül emellett döntöttem. Néha a legnehezebb címet adni az írásnak, nem megírni. Nem is szeretek címkéket aggatni rájuk, de hát egy cím nélküli történet olyan, mint egy fej nélküli ember, nem?
Esküszöm, miközben kézzel írtam, nem éreztem, hogy mennyire fárasztó volt, de gépelés közben rendesen átkoztam magam. A word szerint 32 oldal, de valójában legalább három részre lehet tagolni.
A fandom Storm Constantine Wraeththu világa. Ez most nem mánia nálam, csak olvastam pár fanfictiont (Storm konkrétan támogatja és bátorítja a Wraeththu-hoz írt fanfictionöket, sőt, ki is adott már válogatást belőlük, ritka az ilyen író) és megtetszett az azokban leírt világ. Megpróbáltam a könyveket is megrendelni, és mikor sikerült, valami gikszer került a gépezetbe, úgyhogy a pakkot visszaküldték az amazon.co.uk-nek. Viszont, ők halál korrektek voltak, mert visszaadták a pénzem. Mindegy, most nem fussa rá, de a következő hónapban újra próbát teszek a rendeléssel.
Nem írok külön ismertetőt, mert a történet úgy íródott, hogy ad leírást a Wraeththu-ról (megjegyezném, hogy nagyjából, mert van egy-két dolog, amit még én sem bírtam kibogozni pedig használtam a wikipediát és a google keresőjét), csak azzal kell vigyázni, hogy hermafroditák és szex van benne. Akinek nem az asztala, az ne üljön le melléje.
Az út eleje….
Wraeththu.
Ez az egyetlen szó tartott rettegésben bennünket. Azt sem tudtuk, hogy hogyan kell kiejteni, egyetlen egyet sem láttunk belőlük, de menekültünk előlük.
De nem csak tőlük féltünk.
Amikor megszülettem a világ már lángokban állt. Apám nem emlékezett, mikor vagy hogyan kezdődött. Azt mondta, már az ő apja is ebben élt, és talán a nagyapja is. A városnak, ahol megszülettem régóta nem volt neve. Valaha hatalmas épületei kiégett, leomlott romok voltak csupán, fákat, szökőkutakat sosem láttam benne. Azt is, hogy ilyesmi létezett egy régi tervrajzon láttam, mikor éppen a csatornákban bujkáltunk. Onnan tudtam azt is, hogy nagyon-nagyon régen az utcákon autók és villamosok jártak, a föld alatt pedig metró közlekedett. De egyikre sem emlékezett senki, a múltba veszett mindaz, ami valaha a sétálóutca, a felhőkarcoló, a vasút vagy a repülőgép volt.
Ebben a világban mindenki gyalog járt, vagy legfeljebb lóval. Az állatok egy része kihalt a világégésekben, de néhány fajt az emberiség maradéka igyekezett megmenteni.
Hol is tartottam? Ja, hogy menekültünk.
Amióta az eszemet tudtam, mindig ezt tettük.
Anyámat nem ismertem. Fél éves voltam, amikor valami fertőző betegség söpört végig a földrészen és megtizedelte azt a kisszámú női populációt, ami még volt. Azt mondták, olyan kór volt, amit valaha az emberek képesek voltak gyógyítani, de addigra a homályba veszett az orvossága. Hamarosan nőket elvétve lehetett csak találni, szoros közösségben éltek és a férfiak úgy kezelték őket, mint értékes kincsek.
Apámmal városról városra szöktünk, úgy az ellenséges bandák, mint a Wraeththu elől. A víz, az élelem, az orvosság és a fiatal fiúk olyan értéket képviseltek, amik állandó harcot tartottak fent ember és ember és ember és Wraeththu között. Az egyik faj katonának kereste őket, a másik pedig, hogy a saját képére formálja.
Mendemondákat hallottam csak róluk. Szörnyetegek, homokosok, emberevők, ilyesmiket mondott az apám. Egyesek arról suttogtak, egyediek és szépségesek, de még ők is menekültek előlük. A tény az volt, hogy fiúkat és fiatalembereket raboltak el, akiket valami számunkra rejtélyes és félelmetes módon Wraeththu-vá tettek. Egyszer láttam egy holttestet. Kicsivel idősebb fiú lehetett, mint én. Az ágyéka és a hasa teljesen elüszkösödött, olyan volt, mintha belülről égett volna kifelé. A Wraeththu elkapta, megerőszakolták, aztán a sorsára hagyták, miután látták, hogy a szervezete nem képes megküzdeni az átalakulással. Rémes volt.
Tizenhárom évesen szöktem meg az apámtól. Egy hónapja éltünk egy nevenincs város egyik romba dőlt épületében, amikor megpróbált megölni. Sokat gondolkodtam azon, miért tette. Biztosan nem azért, mert nem szeretett már. Úgy hiszem, meg akart védeni vele. Talán nem bírta volna ki, ha az egyik banda kap el vagy maga a Wraeththu. Lehet, hogy teljesen elment az esze már addigra. Csak arra emlékszem, hogy állok a tűzhely mellett és valami levest főzök, - már két hete nem volt meleg étel a gyomrunkban -, amikor hirtelen hurkot vet a nyakamba. Ijedtemben lerántottam a fazekat, a forró lé ránk fröccsent, ez mentette meg az életemet. Apám az arcába kapta a levest, állati üvöltéssel tántorodott hátra, de ez elég volt arra, hogy kirohanjak a házból. Többet nem is mentem vissza. Az incidens azonban örökre nyomott hagyott rajtam; megégett az arcom, a bal karom és a lábam, onnantól kissé sántítottam.
Attól kezdve az életem még rosszabb irányba haladt. A portyázó emberi bandáknak nem azért lettem célpontja, hogy a Wraeththu elleni harcban katonának cserkésszenek be, inkább árunak tekintettek, amivel fegyvert, élelmet vagy másik fiút vásárolhattak. Rosszabb esetben táplálékot láttak bennem, az emberevés belevette magát ennek a felfordult világnak a mindennapjaiba.
Menekültem, ahogy a sebeim engedték, nappal bujkáltam, éjszaka osontam. Egy teljes hetembe telt, mire kievickéltem a városból, aminek a határában egy hullánál találtam némi fájdalomcsillapítót, azzal sikerült kissé enyhíteni a kínjaim.
Jake és a bandája akkor talált rám, amikor hetekkel, vagy talán hónapokkal később egy rég kihalt kisvárosban kóboroltam. Volt nálam két nyúl, amiket még a szürkületkor ejtettem el, és éppen megsütni készültem őket. Hatan voltak és nem ehettek már jó ideje. Nem volt fegyverük, csak néhány husáng, de azért még megrémisztettek. Ha készültek is valamire, Jake meggátolta őket benne, mert akart egy darabot a sültből. Végül nem bántottak, és bevettek a csapatba. Kell nekünk egy jó szakács, mondta Jake és nevetett.
Velük folytattam az utam városról városra, sivatagról sivatagra. Menekültünk az egyre kevesebbé váló és mindinkább elvaduló emberi faj elől, és rejtőztünk, hogy az új faj, ami arra hívatott, hogy átvegye a helyét, ne találjon ránk.
Útközben találtam könyveket, - villamos energia szinte sehol nem volt, a régi lemezeket, adathordózókat nem lehetett sehol lejátszani -, azokból tudtam meg dolgokat arról, hogyan éltek előttünk. Az olvasás régi tudomány volt, öröklődött, apám engem is megtanított rá. Jake nem tudott olvasni, de meg akart tanulni, ezért is hasznomat vette.
A pusztaságban kóboroltunk már, mikor a Wraeththu a nyomunkra akadt. Nem tudom, mennyi ideje lehettünk együtt, és mindig egy lépéssel előttük jártunk, de egy idő után belefáradtunk a folyamatos éberségbe és menekülésbe. Egyre többször ébredtünk arra reggelente, hogy nem láttuk értelmét az út folytatásának. Jake is türelmetlenné, idegessé vált, csapatunk minden tagjának kezdett az agyára menni. De úgy tűnt, én lettem a célpontja. Dühítette, ha nem volt időben étel előtte, ha nem találtam semmi vadásznivalót, az, hogy sántítok. Undorító csúfság vagy, vágta néha oda nekem, ám már nem bántott vele.
Naplementekor látótávolságba kerültek. Semmit nem tudtunk kivenni belőlük, csak a lovaik színét és a porfelhőt, amit a paták felvertek.
-Nem vagyunk elég gyorsak - fordult hátra idegesen Jake.
-Jövünk, ahogy tudunk - felelte Bock.
-Te tartasz vissza bennünket - mutatott rám a vezetőnk.
Próbáltam lépést tartani velük, de a hibás lábam miatt nehezen ment.
-Igyekszem - lihegtem vissza.
-Gyorsabban! - kiáltott ránk a vezérünk.
A mezőn, amin átvágtunk rejtett mélyedések, gödrök, száraz fűcsomók állták utunk. Nem csak nekem, a sántának nem ment könnyen a haladás, de a többiek is csetlettek-botlottak.
-Futnunk kell! - közölte egyszer csak Jake.
-Futni? Ilyen ballaszttal nem tudunk futni - biccentett felém Kyle.
Jake megállt és előhúzta az övéből a pisztolyt. Ez volt az egyetlen fegyverünk, és a benne levő töltényeken kívül mindössze egy tárunk maradt tartalékba. Jake egy részegtől szedte el, aki lemaradt a bandájától, és valami fémkulacsból mindenféle zöldségekből erjesztett pálinkát szlopált egyfolytában. Hangos volt és büdös, az esze sem volt a helyén, könnyedén kifosztottuk.
-Mit akarsz azzal? - kérdezte Daniel.
Hirtelen elém állt, kitakarva a testem Jake elől. Megfogtam a karját.
-Megszabadulok attól, aki hátráltatja a csapatot - felelte az.
És rám emelte a fegyvert. Földbe gyökerezett a lábam.
-Hé! - nyögtem.
Nem igazán találtam a hangom. Az ember ledermed, ha egy töltött fegyver csöve mered rá. Kétség nem fért hozzá, hogy meg fogja húzni a ravaszt, és ezúttal nem úszom meg. A szívem olyan eszeveszetten zakatolt a mellkasomban, hogy azt hittem, ki fog szakadni.
-Tedd el azt a pisztolyt, te hülye! - kiáltott Jake-re Daniel.
-Nem! - válaszolta Jake.
-De itt is hagyhatnánk - vetette közbe Bock. - Majd elintézik ők.
Ez egy pillanatra bizonytalanságot okozott Jake elszántságában. Nem tudtam, van-e lelkiismerete, és az mennyire viselné el, ha lelőne.
-Nem jó, a nyomunkra vezetheti őket - rázta meg aztán a fejét.
-De ezt nem teheted! - mondta Daniel.
-Csak figyelj! - vigyorodott el Jake.
Nem tudom, miért nem szólaltam meg. Talán akkor már úgy voltam vele, hogy mindegy. Elég volt a folytonos menekülésből, az éhezésből, a félelemből, a saját csúf tükörképemből. Ki tudja, mit csinál velem a Wraeththu, ha elkap, és annál lehet, hogy a halál is jobb.
-Jake… - kezdte volna Daniel ismét.
Egy kicsit arrébb lépett, így a teste már nem takarta az enyémet, és ez volt az a pillanat, amikor Jake meghúzta az elsütő billentyűt. Kétszer, egymás után.
Semmire nem volt idő; se menekülésre, se gondolkodásra. A fájdalmon túl csak azt éreztem, hogy végigvágódom a keményre száradt, szikkadt földön, és a hatalmas, égszínkék ég borul fölém.
-Te megbolondultál!
-Elment az eszed? Te állat!
-Menjünk már, mindjárt ideérnek!
-Jake, te barom! Ezt miért csináltad?
-Kuss legyen, indulás!
-Én nem megyek sehova!
-Kaphatsz te is egy golyót, ha tovább pofázol. Indulás!
Valakinek hisztériás volt a hangja, egy másiké dühödt, azt hiszem, Bock artikulálatlanul üvöltött, de minden összefolyt az égető fájdalmon túl. Lábak trappoltak, felverték a port körülöttem, de túl tompa voltam ahhoz, hogy bárkinek felismerjem az arcát. A kitaposott, elvásott cipők dobogása távolodni kezdett, egyre halkabb lett, és hamarosan végleg elhalt.
Összeszedtem minden erőmet, hogy fel tudjam emelni a fejem. A ruhám csupa vér volt. Hát, ennyi, futott át rajtam, mielőtt magába rántott volna sötétség.
Egy fura hangra eszméltem fel. Világos volt, a szemhéjam mögött lassan fénybe borult minden. A hang olyasminek hallatszott, mint amikor a szél száradó ruhát vagy szövetet lebegtet. Kinyitottam a szemem. Egy nagy sátor tetejét láttam, fehér volt és ragyogó, annak az anyagát rángatta a szél. Körülnéztem. Az ágyam mellett szekrényke állt, a másik oldalán egy újabb ágy volt. Tehát valaki megosztotta velem a sátrat. A bejárat mellett asztalt láttam, rajta mindenféle dolog kusza rendetlenségben.
Éltem. Jó érzés volt, de magányos is. A csalódásom, amiért a saját fajtám az életemre tört, sokkal nagyobb volt, mint a félelmem. Mert tudtam, hogy a Wraeththu megtalált és a foglyuk vagyok.
Szerettem volna az oldalamra fordulni, mert már zsibbadt a hátam a sok fekvéstől, de amint megmozdultam fájdalom nyilallt belém. Inkább maradtam nyugton. Odakintről beszélgetés zaja és mozgás nesze szűrődött be. Egyáltalán nem tűnt félelmetesnek a hangjuk. Most már egészen kíváncsi lettem rájuk.
Még jó darabig feküdtem egymagamban, mikor felcsapódott a sátor kelméje és belépett valaki. Ő lehetett az őrzöm, a másik ágy tulajdonosa. Nem nézett felém, nem vette észre, hogy eszméletemnél vagyok, így aztán nyugodtan megnézhettem magamnak, míg az ágyán heverő hátizsákjában turkált.
Magas volt és karcsú. Hosszú, fekete haja a derekáig ért, és mindenféle csillogó kristály volt belefűzve. Az arcélét látva azt hittem, lány. Nem mintha annyi lányt láttam volna eddigi életem során. Bujkálás közben, ha belebotlottunk egy másik csapat menekülőbe, biztosan voltak köztük nők és nálam idősebb lányok, magam korabeli szinte soha. A mozdulatai ellenben inkább egy fiúra voltak jellemzőek. Még sosem láttam hozzá hasonló teremtményt.
Miután megtalálta, amit keresett, felém fordult.
-Örülök, hogy magadhoz tértél - szólalt meg.
Mosolygott. És az én nyelvemet beszélte. Mutánsok, szörnyetegek, torzszülöttek, csodabogarak és még ennél is durvábbakat mondtak rájuk az emberek, de ez itt egyik sem volt. Egy emberi arc nézett vissza rám, csak sokkal szebb azoknál, akikkel eddig összehozott a sorsom.
-Nem fáj sehol? Szeretném, ha szólnál, ha fájdalmaid vannak.
Kinyújtotta felém a kezét, talán, hogy megnézze, van-e lázam, de elrántottam a fejem. Visszahúzta a kezét, csuklóján kristályköves karkötők csilingeltek.
-Rosen vagyok - mondta.
Nem feleltem.
-Tábort vertünk, mikor megtaláltunk - folytatta zavartalanul, miközben hanyagul leült az ágyam szélére.
-Minek mentettetek meg?
A torkom túl száraz volt és a hangom rekedt.
-Vagy mindegy nektek, hogy mennyire roncsolt az anyag?
És felemeltem az összeégett kezem. Rosen arca egy percre elkomorodott.
-Ashmael, a vezetőnk akarta így - válaszolta, és a vonásai ismét nyugalmat sugároztak.
De a kíváncsiság, hogy megtudjam, mi történt a többiekkel erős volt bennem.
-Innod kell! - szólt rám Rosen.
Kitöltött valamit egy kupába, a fejem alá nyúlt és belém diktálta a folyadékot. Csak akkor jöttem rá, mennyire szomjas vagyok, mikor az első korty lecsúszott a torkomon. Bármi volt is az, amivel megitatott, égetett és marta a gyomromat, viszont úgy éreztem tőle magam, mintha megújultam volna. Jól esett.
-Tudsz… a társaimról valamit? - kérdeztem aztán.
-Azonkívül, hogy az egyik jól lepuffantott és aztán hagytak elvérezni? - gúnyos volt a hangja. - Megléptek, de Ashmael utánuk küldött egy csapatot.
-Meg fogják ölni őket? - Daniel járt az eszembe, aki megpróbált megvédeni.
-Csak, ha ők támadnak előbb - válaszolta Rosen. - De a szándékunk nem a gyilkolás.
-Na, akkor ez rám nézve jó - próbáltam kicsivel könnyebb hangot megütni. - Bár már egész gyakorlott vagyok a haldoklásban.
Rosen nem nevetett. Nagy, mandulavágású szeme kikerekedett, és egy pillanatig azt hittem, olvas a gondolataimban.
-És mikor csináljátok?
-Mit? - kérdezett vissza.
-Hát azt, hogy olyan legyek, mint ti - böktem felé az állammal. - Mert szeretnék felkészülni rá lelkileg.
-Majd megtudod, ha eljön az ideje - jelentette ki és felállt az ágyamról.
Ezzel jelezte, hogy részéről a társalgás befejeződött. Miután kiment, elaludtam.
Bármiféle orvosságot is adtak, gyorsan gyógyultam tőle. Rosen időnként bejött a sátorba, hogy megnézze, megvagyok-e. Ételt hozott, könyveket is, miután kiderült, hogy tudok olvasni, de nem nyitottam ki őket. Miután sátortársak voltunk, volt lehetőségem megfigyelni őt. Úgy nézett ki, mint egy teljesen hétköznapi fiatal férfi körülbelül a húszas évei elején, ha nem vettem figyelembe a hosszú haját díszítő kristályokat, a festéket a szeme körül és a fura ruháit. És mindegyikük így nézett ki, már akiket a fekhelyemről láthattam. Fiatalok voltak, hosszú hajúak, lazán öltöztek, akadt, amelyik mezítelen felsőtesttel járt.
Hamarosan lekerült rólam a kötés. Volt egy heg a hasamon, egy pedig a vállamon, nem is látszottak vészesnek. Arra gondoltam, hamarosan megtudom majd, mi lesz a sorsom.
-Mi történt?
Rosen, szokásához híven az ágyamon ült és beszélgetni próbált. Kérdésével az égésnyomokra utalt az arcomon és a karomon.
-Leforráztam magam - feleltem.
Ahogy kimondtam, hirtelen előjöttek az emlékeim és Rosen arcára megint kiült az a különös kifejezés. Egyre többször éreztem azt, hogy képes a fejembe látni. Ujjai végigkísértettek a roncsolt bőrfelületen, ami alatt a túlérzékeny idegek összerántották a húst.
-Nem volt könnyű az életed eddig - jegyezte meg.
-Tulajdonképpen mik vagytok ti?
A kérdés már régóta feszített és egészen megkönnyebbültem, hogy kimondhattam.
-Wraeththu - válaszolta könnyedén, de amikor látta, hogy ez nem elég nekem, folytatta. - A Wraeththu egy új faj, mely arra hívatott, hogy átvegye az emberiség helyét ezen a káoszba fordult világon. A Wraeththu-t a harok alkotják, és a fajunk legfőbb jellemzője, hogy hermafrodita.
Ezt a szót nem ismertem.
-A hermafroditák olyan lények, akikben egyszerre van jelen a férfi és a női nemi jelleg - magyarázta. - Tudsz valamit a szexről?
Elvörösödtem. Nem voltam teljesen hülye. Az igaz, hogy ilyesmiről nem nagyon esett szó Jake csapatában. Apámat egyszer láttam nővel, később elmondta, hogyan zajlik az emberek között az ilyesmi, de Jake-ékkel kerültük a témát. Egyetlen ember volt, akivel ilyesmiről beszéltem és az Daniel volt.
Végül megráztam a fejem, mire Rosen egy hosszú történetbe kezdett a Wraeththu faj kialakulásáról. Azt állította, hogy a Wraeththu a természet válasza az emberiség romboló erejére. A kiválasztottak, akik átveszik az emberek helyét és új világot hoznak létre. Egy percig sem tagadta, hogy az, akitől mindnyájan az életet kapták egy mutáns lehetett, akinek tripla DNS lánca magában hordozta a nőiesség és a férfiasság jegyeit egyesítve azokat egy testben. Ezt nevezték hermafroditizmusnak.
Csak egy tizenöt éves kamasz voltam, aki alig érte fel ésszel, amit hall. Amit sikerült elsőre megértenem, csak pár töredék volt. Felfogtam, hogy nem fognak erőszakkal átváltoztatni, ők nem olyan törzshöz tartoznak. Nincs szégyenérzetük, és nem sajátítják ki egymást, sosem mondják azt a másiknak, hogy szerelmes vagyok beléd. Furcsa fogalmaik vannak a hűségről, amit nagyon tágan értelmeznek, és ha egy másik har megtetszik nekik, egyszerűen felajánlják az arunában való részvétel lehetőségét neki. Képesek gondolatátvitellel kommunikálni, és van egyfajta varázserejük, amit úgy táplálnak, hogy szeretkeznek. A szeretkezést hívják arunának. Ez a téma felkeltette az érdeklődésem, de Rosen váratlanul bejelentette, hogy pihennem kell és faképnél hagyott. De mindennap visszajött, hogy elmondjon valami újabb titkot a Wraeththu-ról.
-Miért gubbasztasz itt? - Rosen lehuppant az ágyamra.
Szűk bőrnadrágot viselt és ujjatlan pólót. A haja egy részét a feje tetején copfba fogta, a maradék szabadon omlott a hátára. A kristályok ezúttal is elmaradhatatlanok voltak.
-Nem akarok kimenni - feleltem.
Leplezetlenül vizslatta az arcomat, mintha egy különös rejtély lennék, amit neki kellene megoldania. Pedig nagyon is egyszerű volt az ok, amiért kerültem a társaságukat: tökéletesek voltak.
Hibátlanok.
-Miért? - kérdezte.
-Nézz rám! - mordultam fel. - Ti mind olyan…
Fogalmam sem volt, hogyan fogalmazzam meg, amit érzek, de tudtam, Rosennek nem kellenek nagy magyarázatok. Har volt, ha bármit meg akart tudni rólam, elég volt csak belemásznia a fejembe.
-Nem akarok kimenni - folytattam. - Mert megbámulnak. Ezek miatt.
Felhúztam az ingem ujját, és az orra elé tartottam az égés okozta sebhelyeket a karomon.
-Nem a hegeket nézik - javított ki Rosen. - Rád kíváncsiak.
Korábban, mikor menekültünk, egy voltam a többi nyomorulttal. Koszos voltam, büdös, rongyokban jártam és sántítottam, nem ütöttem el a sebhelyesek, nyomorékok közül. Itt azonban, ahol mindenki tökéletes, hibátlan és a tetejében még szép is volt, azt hiszem, jogosan nem éreztem jól magam.
-Csúnya vagyok, és jobb, ha ezt nem szépíted - biggyesztettem le a szám.
-Rendben - rántotta meg a vállát. - Csúnya vagy. Most jobb?
-Te vagy a legkegyetlenebb ember, akivel valaha találkoztam - fordítottam el tőle az arcom.
-Har, nem ember - javított ki. - Ne sértegess!
Ránéztem.
-Ennyire rossz volt? - kérdeztem.
-Mi? - Rosen a tincseivel játszadozott.
-Amikor ember voltál.
Elgondolkodott.
-Tulajdonképpen nem - mondta aztán. - Egy elit iskola magántanulója voltam. A szabadságon kívül mindenem megvolt. Még élveztem is. Hightech börtön volt az igaz, de mindent a seggünk alá toltak. Kész kis hadsereg védett bennünket, mikor eljöttek értünk. Én megléptem, mert kíváncsi voltam rájuk. Azokra, akiknek még a nevét sem tudták kiejteni. Bevallom, én jártam jól. Azok, akiket az iskolában kaptak el… Hát…
Nem fejezte be, én meg még örültem is ennek.
-Azok más idők voltak. Akkor a Wraeththu még gyenge volt és a túlélésért harcolt. Aki nem jött magától, azt vitték erővel. Most már van lehetőség választani.
-Szép kis választás - fintorodtam el. - Vagy egy lesz az ember közületek, vagy halott.
-Maradhatsz ember - felelte. - Van hely, ahol a harok és az emberek együtt élnek. Néhány nap múlva elindul oda egy csapat, és most már elég erős vagy ahhoz, hogy hosszabb utat megtehess.
Amint kimondta, inamba szállt a bátorságom. A gondolat, hogy Wraeththu leszek, kevésbé volt rémisztő számomra, mint elhagyni az egyetlen lényt, akivel biztonságban éreztem magam.
-Nem - jelentettem ki.
-Rendben - bólintott Rosen. - Akkor most gyere ki velem. Betegesen sápadt vagy, jót tesz egy kis napsütés.
Vakítóan sütött a nap. A csapat egy kiszáradt folyómeder mellett vert tábort. A valaha volt part mentén fák zöldelltek, harok hűsöltek az árnyékukban.
-Gyere! - Rosen a bográcsok felé húzott.
A vadászok nyulat hoztak, akik pedig a gyűjtögetésért voltak felelősek mindenféle gyökereket és bogyókat.
-Azt nem szabad megenni - mondtam a velem szemben térdelő harnak, aki a késével termést vagdosott le egy ágról.
-Nicsak ki beszél - vágott pofát.
-Dobd csak a kondérba - feleltem. - Olyan mérgező, hogy egy órán belül megöli azt, aki eszik belőle.
A har Rosenre nézett, aki bólintott, mire a másik a tűzbe dobta az egész ágat és az összes színes bogyót. Nem mondtam semmit, és igyekeztem nem kimutatni, hogy milyen diadalt érzek, amiért Rosen megbízott bennem.
Miközben készült az étel, nézelődtem. A Wraeththu furcsa nép volt. Ezek a nyurga, finom arcú fiatalemberek, akik úgy sírtak, mint az asszonyok, de úgy harcoltak, akár a férfiak szinte megbabonáztak. Különcök voltak, merészek és túlságosan is cicomásak. Büszkén viselték félmeztelenségüket, mintha az lenne a természetes. A legtöbbjüknek hosszú haja volt, gondosan fésült, feldíszített, mások két oldalt belenyírtak, sőt akadt, aki egészen rövidre vágta a sajátját. Ékszerek csillogtak a fülükben, a nyakukban, a kezükön, de nem azért hordták őket, hogy a gazdagságukat mutassák, csak ékességként.
Ami különösen szokatlan volt a számomra, az a mód, ahogy kimutatták az egymás iránti vonzalmukat. Nem szégyelltek ölelkezni, megcsókolni a másikat, vagy akár merészebb dolgokat művelni a többiek szeme láttára. Rosen azt magyarázta, hogy ez a természetes. Az érintés fontos, akárcsak a testi szerelem, szükség van rá, mint az ételre.
Végül kényszerítenem kellett magam, hogy ne bámuljam őket.
-Segíthetek? - kérdeztem a mellettem guggoló hart, aki éppen a nyulakat zsigerelte ki.
-Ha akarsz - válaszolta. Egészen kellemes, mély hangja volt.
Adott egy kést, látszólag meg sem fordult a fejében, hogy akár ellene is fordíthatnám meg egy nyulat.
-Hé, egészen ügyesen csinálod - csettintett a nyelvével, miközben azt figyelte, hogyan nyúzom meg és belezem ki az állatot.
-A csapatomban én voltam a szakács - húztam ki magam büszkén.
-Annak a srácnak nem nagyon tetszhetett a főztőd, aki beléd eresztette azt a két golyót - jegyezte meg a har, akinek a hajába tollak voltak fűzve.
-Dugulj el, Carr - sziszegett rá az, akitől a kést kaptam.
Elszorult torokkal pillantottam Rosenre, aki a tekintetével űzte el a társát, amiért megsértett engem. A har dühödten rúgott egyet a porba, miután felállt, aztán eloldalgott.
-Ne is tőrödj vele - bökött oldalba a könyökével Rosen. - Tényleg ügyesen bánsz a késsel.
-Jó katona lenne belőled - helyeselt valaki a körből.
Erre felkaptam a fejem, de csak a néma pillantásváltásokat kaptam el, amikről felismertem, hogy szótlan beszéd, de még nem tudtam olvasni. Nem törődtem vele, hiábavaló is lett volna.
A nyulakat megtisztítás után a bográcsba tettük, rádobáltuk az ehető gumókat, felöntöttük az edényeket vízzel és vártuk, hogy megpuhuljon a hús. Borzalmasan éhes voltam, egészen hozzászoktam már, hogy velük nem kell éheznem.
Jobb híján én is behúzódtam az árnyéka valami bokor alá. Rosen csatlakozott néhány másik harhoz, akik a tűz túloldalán beszélgettek és nevettek. Összeszorult a szívem, mikor rájöttem, hogy az egyiküknek pont olyan mosolya volt, mint Danielnek. Hiányzott az egyetlen barátom, aki talán kicsit több is volt a számomra annál. Hiányzott és reménykedtem, magam sem tudtam, miben. Ha életben volt, reméltem, hogy egyszer még találkozhatom vele, ha meghalt, bíztam abban, hogy gyorsan és fájdalommentesen végeztek vele. Ő nem érdemelte meg a szenvedést.
Rosen, ha jól vettem ki a feléje irányuló tiszteletből, valamiféle előkelőség lehetett az övéi között. Egyelőre még nem ismertem ki magam a kasztok között, nem tudtam, hogy a nemességet a beemelés vagy a kiváltságok által nyerik-e el. Mindenesetre, nem tiltakozott, mikor a mellette álló magas, napbarnította har meglehetősen közvetlen módon átölelte a derekát. Senki nem lepődött meg a mozdulaton, egyiküket sem háborította fel, és még akkor sem tettek szóvá semmit, mikor vacsora után Rosen már egy másik harral ölelkezett. Én nem értettem; még sosem tapasztaltam ilyet. Ebben a bomlott, romokból álló világban az emberi érintés elvesztette a fontosságát. Mindenki csak a fegyverét szerette megfogni, a feléje kinyújtott kezet már nem.
Számukra nem volt benne semmi különös.
Mi ilyenek vagyunk, felelte a kérdésemre egyszer Rosen, ha megtetszik valaki, hát lefekszel vele. Az aruna nem csak a testnek tesz jót, de a léleknek és a szellemnek is. Aruna, így nevezték, de a szó többet takart annál, hogy ketten szeretkeznek.
Árnyék vetült rám. Karcsú, lányos arcú har állt előttem, kezében kanállal. Látásból már ismertem.
-Megkóstolod? - kérdezte, és felém nyújtotta az evőeszközt.
Később megtudtam, hogy a neve Feyshore és Carr szeretője. Nagyon barátságos, barna szeme és nyájas arca volt, amitől olyan érzésem támadt, hogy őt aztán soha nem lehet kihozni a sodrából.
-Nagyon finom - mondtam, és visszaadtam a kanalat.
-Gyere a tűzhöz - hívott. - Hamarosan lemegy a Nap és hideg lesz.
Rosen is ott ült már, megfogta a kezem és maga mellé húzott. Meleg volt a tenyere, jólesően meleg, hát nem siettem elvenni a kezem; mosollyal felelt. Akárhogy is néztem, be kellett látnom, hogy nagyon régen éreztem magam már ilyen békében. Mintha nem is ellenség között lettem volna, jól éreztem magam velük.
Aznap éjjel, majdnem három hónappal az után, hogy Jake meghúzta a ravaszt, mertem először megkérdezni Rosent, hogy tud-e valamit a társaimról. Meglehetősen békés hangulatban volt, így aztán bátran elő mertem hozakodni a kérdéssel, mikor az asztalnál lévő tábori széken ülve a haját fésülte.
-Egy darabig követték a nyomukat egy csapattal - felelte. - Aztán eltűntek.
-Meghaltak? - tudakoltam.
Rosen letette a fésűjét és felém fordult. Mandulavágású szép szemével az arcomat vizsgálta.
-Jason, miért érdekel? Elégtétel lenne a számodra, ha tudnád, hogy nem élnek?
Miért lenne elégtétel, futott át rajtam. Összeugrott a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy vagy ők, vagy valami félelemtől eszét vesztett embercsapat találhatott rájuk. Bármit is tett Jake, számomra ők a családot jelentették. Daniel volt a legjobb barátom és nem mertem bevallani, hogy elsősorban miatta akartam tudni, mi van velük.
-Én nem kívánom a halálukat - válaszoltam. - Nem hiszek abban, hogy a bosszú a megoldás. Nem mindenki volt olyan lelketlen a csapatban, mint Jake, és jobban érezném magam, ha tudnám, hogy… Hogy rajtam kívül nem ártott másnak.
Nem mondtam többet, tudtam, hogy Rosen amúgy is kiolvassa a fejemből mindazt, amit nem tudok megfogalmazni.
-Errefelé nem csak emberek portyáznak. A felderítők Varrokat is láttak, az Uigenna pedig állandóan vadászik. Ha szerencséjük volt, a Gimrak talált rájuk előbb és akkor most biztonságban vannak.
A Gimrak békés törzs volt, híresek az általuk tenyésztett gyors lovaikról és az emberek iránti barátságos viselkedésükről. A Varrokról és az Uigennáról csak elejtett szavakból hallottam, amik között szerepelt a kegyetlen és a vad is. Annak, akit ezek fogtak el, nem volt választási lehetősége. Nyeltem egyet és elhessegettem a felbukkanó rossz gondolatokat.
-Te jó ember vagy, Jason - állt fel Rosen. - Az aggódásod érthető, de ők már elkönyveltek halottnak. Talán jobb lenne, ha elfelejtenéd őket.
Egy másik inget húzott, az elején széles kivágással, ami látni engedte a mellizmainak egy részét. Vibrált körülötte a levegő. Hódítani indult, vagy talán azért ment, hogy meghódítsák.
-Meg leszel egyedül ma éjjel? - pillantott rám.
Bólintottam, mire elmosolyodott, aztán kilépett a sátorból. Felvettem a kézitükrét a két ágy között álló asztalról és szemügyre vettem benne magam. Az arcom valóban sápadt volt, beesett, a szemem alatt szürke karikák ültek, a hajam túlságosan lenőtt. Utoljára Daniel vágta le a késével egy tavacska mellett, amire a vándorlásunk közben találtunk rá. Ő ügyes volt az ilyesmiben, mindegyikünket megnyírt, ha szükség volt rá. A pillantásom a két hegre esett, amik a golyók ütötte sebek után maradtak rajtam. Dühös lettem és hirtelen mozdulattal visszaraktam a tükröt a helyére. Nem akartam arra gondolni, hogy egy barátom tette ezt velem. Már azt is nehéz volt lenyelnem, hogy a tulajdon apám akart elpusztítani. Végtelenül magányosnak és elhagyottnak éreztem magam. Elbújtam a takaróm alá és nagy sokára elaludtam.
Néhány nappal később, amikor a hegyek lábánál megálltunk, megmondtam Rosennek, hogy Wraeththu akarok lenni. Azt hittem, ujjongani fog, de legalább is hangot ad az örömének, hogy sikerült betörnie, ám egyiket sem tette.
-Rettenetesen fog fájni - dőlt le mellém az ágyra.
Már nem viszolyogtam a közelségétől, kellemes volt a testéből áradó meleg.
-Ennél is jobban? - emeltem fel a leforrázott lábam.
-Pont így és még ennél borzalmasabban - felelte őszintén.
Ahhoz, hogy egy ember har legyen, vér kell. A Wraeththu vér a seben keresztül az emberi véráramba kerül, majd lassan dolgozni kezd. A tripla DNS beépül a sejtekbe és megindítja az átalakítást; módszeresen lerombolja az emberi DNS-t, hogy átvegye a helyét a sejtmagokban, átformálja a belső szerveket, a csontozatot. Ez három napig tartó önkívület; a testből távozik mindaz, ami felesleges, miközben odabent az új szövetek új szerveket képeznek. Ha szerencsés vagy, túléled. Így mondta Rosen.
-De a vége! - csillant fel a szeme. - A vége lesz a legklasszabb!
A vége az aruna. Szex, ahogy én gondoltam rá, de Rosen kijelentette, hogy az nem egyszerű szex. Nem csak testi, de tudati egyesülés is, a legédesebb mágia, a gyönyör, ami befejezi az ember harrá való átalakulását. Az a végső simítás, az utolsó mozzanata az átváltozásnak. Elképzelni sem tudtam.
Rosen fellelkesülve ecsetelte az aruna hasznát egy har számára: gyógyítja a betegségeket, megnyugtatja a túlterhelt idegrendszert és testet, feltölt életenergiával, serkenti a mentális varázserőt és mindamellett ki is elégít.
Sokat gondolkodtam azon, megéri-e eldobni a múltam, a fajtám. Embernek születtem, úgy is éltem, és amikor arra gondoltam, hogy többé nem leszek az, számomra olyasmit jelentett, hogy valamiképpen meghalok. És aztán feltámadok Wraeththuként.
Az utolsó lökést, a végső mézesmadzagot persze újfent Rosentől kaptam, aki azt ígérte, hogy az átváltozással eltűnnek rólam az égésnyomok; teljesen új és erős lesz a testem. Annyira gyűlöltem azokat a visszataszító hegeket magamon, a tulajdon csúfságomat, hogy akármit megtettem volna az eltűntetéséért. Hiszen, aki egyszer látott és megvakult, az újra látni szeretne, akit tolókocsiba kényszeríttet egy baleset, az járni akar, bármi is legyen az ára. Én csak olyan szerettem volna lenni, mint régen, a forrázás előtt. A bal oldalamat borító sérült, ráncos bőrfelület egyfolytában azt jutatta az eszembe, hogy az apám meg akart ölni, én pedig szabadulni akartam a fájdalmas emléktől. Vagy csak mindennél jobban vágytam arra, hogy végre tartozzak valahova. Valakihez.
Indulás előtt néhány nappal Rosen, én és még néhányan bevettük magunkat egy barlangba. Mielőtt beléptem volna, még felnéztem a bárányfelhőkkel teli égre. Apámra, Jake-re, Danielre és a többiekre gondoltam. Odabent az izgatottságtól zaklatottan dobogott a szívem, a szám száraz volt, úgy éreztem, menten megfutamodok. Csendben figyeltem, ahogy Rosen hosszú, de nem túl mély vágást ejt a jobb karján, majd ugyanígy tesz az én bal kezem belső felén is. Szemben ültünk egymással, és a két vérző, nyílt sebet egymáshoz szorítottuk. Vörös vércseppek hullottak a barlang padlózatának finom, szürke porára.
Nem azonnal történt. Rosen elvette a kezét az enyémről, a sebe mintha máris gyógyult volna. Gondosan bekötötte az enyémet, közben rá-rápillantott az arcomra. Nem éreztem semmit az ideges feszültségen kívül. A többiek távolabb húzódva halkan beszélgettek, mi ketten pedig némán vártunk. Eltelt így néhány óra.
Aztán jött a szédülés, a hidegrázás. Szólni akartam Rosennek, de hányás nyomult fel a torkomon. Megijedtem. Vajon vissza lehet még csinálni, futott át rajtam. Forróság öntött el, a szemem előtt minden elhomályosodott.
-Ne félj, Jason - éreztem, hogy Rosen lefektet a földre. - Itt vagyok.
A kezébe kapaszkodtam, szorosan fogta az ujjaim, az arcomat simogatta, hallottam, hogy a nevemet szólongatja. Lángra gyúlt a belsőm, fájdalom marta a tüdőmet, a gyomromat. A végtagjaim hol zsibbadtak, hol bizseregtek. Először csak jajgattam, aztán amikor a kín már elviselhetetlenné vált, üvöltöttem. Izzadtság ömlött rólam, hányadék, vizelet és miegyéb belőlem. A kemény kőpadlón vergődtem és mielőtt elveszítettem volna az eszméletem, biztos voltam benne, hogy ezúttal tényleg meg fogok halni…
Nehézkesen nyitottam ki a szemem. Nem csak azt képzeltem, hogy kinyitom, de meg is tettem. Valahonnan füst illata jött, tűz égett, fa ropogását hallottam. Fáradt voltam, és azt sem tudtam, hol vagyok, sem azt, hogy miként kerültem ide. Hangok duruzsoltak: köhögés, nevetés, köhögés, valaki kiköp.
Lassú óvatossággal mozdultam meg, a kőpadlózat kemény volt alattam, iszonyatosan kemény. Jó ideje fekhettem ott, mert a testem teljesen el volt gémberedve. Mindenem fájt, de ez a fájdalom semmi volt a korábbihoz képest.
Te rohadék, akartam mondani, de csak rekedtes hörgés jött ki a torkomból, de végül a sokadik nekifutásra megjön a hangom.
-Te rohadék állat! - kiáltottam csak úgy bele a barlang sötétjébe. - Miért nem mondtad, hogy ez ennyire átkozottul fog fájni?
A szemem sarkából láttam, hogy valaki közeledik. Rosen volt az; takarót hozott, a vállamra terítette, gondosan a testem köré rendezte.
-De hát mondtam - felelte mosolyogva. - Fel tudsz ülni?
Bizonytalanul, de sikerült. A fejem még mindig kóválygott egy kicsit.
-Túlélted - két kezével jólesően dörzsölte a hátam és a vállam. - Ezt is. Esküszöm, a szerencse fia vagy.
-Mibe rángattál bele? - mormogtam.
-Gyere és nézd meg a saját szemeddel - állított talpra.
Hajnal volt a barlangon kívül. A pirkadat rózsaszínből narancsba hajló csíkja elválasztotta az eget és a földet. Korgott a gyomrom, a hátam mögött a hangjára nevetés harsant. Rosen mérgesen hátranézett, mire csend lett.
A sátorban fakád várt, teli forró, illatosan párolgó vízzel. Bent kevés volt a fény, és Rosen nem hozott lámpát.
-Ülj be a kádba! - szólt rám. - Megmoslak.
Engedelmeskedtem. Csak akkor döbbentem rá, mennyire mocskos voltam, mikor a nyakamig elmerültem benne. Kellemes volt a víz melege, majdnem elaludtam tőle, de Rosen kikényszerített belőle. Törülközőbe csavarva odaállított egy egész alakos tükör elé, aztán széthúzta a sátor bejáratának anyagát. A kora reggeli napfényben végre megláttam magam. Döbbenet, csodálat, iszonyodás, rémület, elégedettség; nem találtam szavakat mindarra, ami a tükörből visszanézett rám.
Tökéletes voltam. Hibátlan. Gyönyörű. Még mindig a régi Jason arc nézett vissza rám, csak sokkal lágyabb, majdnem hogy nőiesebb vonásokkal.
-Istenem - fohászkodtam, mikor rádöbbentem, mi olyan furcsa a bal oldalamon.
A hegeknek, a forrázás okozta sebhelyeknek nyoma sem volt. Pont úgy, ahogy Rosen ígérte. Megérintettem az arcomat, aztán ledobtam magamról a törülközőt. A bőröm sima volt, mint régen, mint gyermekkoromban a támadás előtt. Rettenetesen boldog lettem. Aztán a tekintetem elérte az ágyékomat. Na, az volt az igazi meglepetés.
-Mi a csoda ez?
Rosen a hátam mögött állt, figyelve, miként fedezem fel a testem.
-Hmm, a férfiasságod - felelte. - Pontosabban az ouana-limed.
A bordó és rozsdaszín szervet bámultam a lábaim között, ami leginkább egy virág szárára hasonlított.
-Lehet, hogy most még nem tetszik, de ha majd a teljes virágjában látod - mosolygott rejtélyesen, mintha most valami édes titkot osztott volna meg velem.
-Miben? - kérdeztem döbbenten.
-Amikor izgalmi állapotba jön - fordította le.
Megérintettem. Ismeretlen izgatottság futott át rajtam, és a nyomában járó izomrándulások felfedtek még valami változást a testem mélyén. Ezt jelentette hát, hogy hermafrodita vagyok. Az ouana-limem mögött ott rejtőzött még egy szerv: az, ami a nőiességet képviselte. Soume-lamnak nevezték, és ha szavakkal le kellett volna írnom, valamiféle virágkehelyhez hasonlítottam volna.
Hüledezve álltam a tükör előtt, próbálva felfogni szemmel és értelemmel egyaránt, hogy mivé váltam.
-Öltözz fel és gyere közénk - súgta Rosen, aztán kilépett a sátorból.
Amint eltűnt, befűztem a sátor bejáratát, lekuporodtam a tükör elé, és zakatoló szívvel újra végigtanulmányoztam magam. Alaposan. Kétség nem férhetett hozzá: nem voltam többé ember. Ezt mondták az ujjaim is. Wraeththu lettem, kaptam egy új életet. Elborzadtam magamtól. Azt hittem, fel vagyok készülve a Wraeththuvá válásra, de hirtelen azt éreztem, tévedtem. Nem ez volt az, amit kerestem.
Végül összeszedtem magam, felöltöztem és csatlakoztam a társaimhoz. Úgy fogadtak, mintha csak egy elveszett testvérük tért volna vissza. A szemükben azonban ott láttam a csodálatot a vér iránt, ami hozzájuk hasonlatossá tett.
-Kit választasz majd? - kérdezte Rosen.
Két nap telt el azóta, hogy eszméletemhez tértem a barlangban. Az egyik tábortűz mellett ültem, míg áldott egyedüllétemet meg nem zavarta. Még mindig meglehetősen idegennek éreztem magam, pedig már az enyéim között voltam.
-Kit választok? - kérdeztem vissza.
-Igen, az első arunádhoz - válaszolta.
Ó, igen. Az első aruna. A legfontosabb dolog egy újonnan „beemelt” har életében.
-Arra gondoltam, hogy Skye vagy Palmiree megfelelő lenne - folytatta. - Úgy vettem észre, kedveled őket. Türelmesek és minden szempontból alkalmasak a feladatra.
Olyan mosoly ült a száján, hogy sejtettem, erről van némi tapasztalata velük kapcsolatban. Tény, hogy mindkét hart ismertem, elég normálisak voltak velem, akár nevezhetném őket barátaimnak is, de a szüzességemet - egyiket sem - szerettem volna velük elveszíteni. Erre inkább olyasvalakit választottam volna, akihez jóval közelebb állok.
-Téged nem választhatlak? - fordultam kissé Rosen felé.
A másik har egy pillanatig némán tanulmányozta az arcomat. Mandulavágású sötét szemében visszatükröződtek a tábortűz lángjai. Aztán kinyújtotta a kezét és az ujjai hátával megsimogatta az arcomat. Nem is emlékeztem arra, ki volt hozzám ilyen gyengéd legutoljára. Talán Daniel.
-Bárkit választhatsz - mondta. - Engem. Skye-t. Palmiree-t. A kiválasztottad részére mindenképpen megtiszteltetés lesz a döntésed.
Aznap éjjel Rosenre bíztam magam. Hosszú ideig csak egymással szemben törökülésben ültünk az ágyam tetején. Arra várt, hogy kimondjam, készen állok, nekem viszont az idegességtől alig volt hangom. Azon tanakodtam, hogy nekem kellene-e kezdeményeznem, vagy hagyjam, hogy ő érintsen meg először. Éreztem izgatottságot, jóleső várakozást, zavart és valamiféle vágyat is. Olyan abszurd volt az egész. Rosen csendben és türelmesen várakozott, én pedig biztos voltam abban, hogy erre sosem leszek eléggé felkészülve.
-Megcsókoljalak? - kérdeztem.
A szép arcon kihívó mosoly terült szét.
-Tudom, hogy nem vagy annyira tapasztalatlan, mint aminek mutatod magad - válaszolta.
A legszívesebben kirúgtam volna a sátorból. A gondolataimban egy pillanatra felbukkant Daniel arca, de aztán elhessegettem az emlékét. Félszegen Rosen szájához érintettem a számat. Meg voltam győződve arról, hogy durva és száraz lesz, de tévedtem. Azt hiszem, egy lánynak lehet ennyire puha és telt a szája, bár lányokkal alig találkoztam eddigi életem során.
Döbbenetes volt, hogy a testem szomjazta Rosen érintését, mintha az agyamtól teljesen elkülönült élőlény lenne saját tudattal. Ugyanakkor az énem egy része idegenkedett a közelségétől és a gyomrom furcsa bukfencet vetett. Minden idegszálam megfeszült, hogy legyűrjem az izgalommal keveredő berzenkedést.
Rosen visszahúzódott és révetegen beharapta a száját. Mikor kinyitottam a szemem, a világ legcsábítóbb, legérzékibb lényének láttam. Úgy éreztem magam, mint akit megbabonáztak.
-Ez kellemes volt - búgta, a hangja kicsivel mélyebbé vált a vágytól. - De mutatok valamit.
Most ő hajolt közel hozzám, ujjait a hajamba merítve húzott magához, hogy megcsókoljon. A nyelve hegyével megérintette a számat és az önmagától nyílt ki neki, hogy befogadja. Abban a percben ezernyi szín villant fel az agyamban, aztán egy nyugalmat sugárzó vadvirágos rét jelent meg csukott szemhéjam mögött. A képet Rosen vetítette a fejembe. Csodálatos volt. A következő pillanatban egy a tiszta kék égen vitorlázó sast láttam, de nem pusztán csak kivetült az elmém vásznára, hanem mintha azt is éreztem volna, hogyan kap a szárnyai alá a szél. Vele repültem.
Hátrahőköltem.
-Ezt úgy hívják, lélegzetcsere - magyarázta Rosen. - Mélyebb és bensőségesebb, mint a csókolózás, mert nem csak a szájak, de az elmék találkozása is. Egyfajta mentális kommunikáció. Képeket, illatokat, érzeteket vetíthetsz a partnered tudatába, emlékeket oszthatsz meg vele, ő pedig viszonozza.
-Én is tudok ilyesmit?
-A telepátia minden har sajátja, de fejleszteni kell - simogatta meg a karom. - Gondolj valamire, miközben megcsókolsz, én pedig megpróbálom látni. Aztán megmondom, mi volt az és akkor kiderül, milyen szinten állsz most.
Ezúttal egyáltalán nem esett nehezemre újra csókot kezdeményezni. Rosen ujjai a fejemet cirógatták, miközben a szája mohóan harapta az enyémet. A napfelkeltére gondoltam, ami a beemelésem után fogadott a narancssárga, bíbor, aranyló színeivel.
-Az új életed kezdete - mondta Rosen, miután szétváltunk. - A tegnapelőtti hajnalt láttam.
Kipirult arccal mosolyogott rám, kitágult pupillája csillogott. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de nem hagyott beszélni. A karjaival átfonta a nyakam és hozzám simult, hogy lélegzetet cseréljünk. Az agyamba vetített viharfelhők roppant erejét szinte képes voltam a végtagjaimban érezni, s közben a fenyőerdők fenséges nyugalmát mutattam neki én.
Vágyat éreztem. Szexuális felcsigázottságot. A kezem magától indult el felfedezőútra Rosen karcsú, hajlékony testén. Az izmok, hajlatok és ívek érintése az énem egyik részét felcsigázta, olyan lázba hozta, amit ezelőtt sosem tapasztaltam, míg egy másik rész bennem ijedten figyelt, nem értve, mi történik. Sejtettem, hogy nem jó ez így, máshogy kéne lennie, de az idő nem volt alkalmas arra, hogy ezen töprengjek vagy jelezzem valahogy Rosen felé.
Így is különös volt az egész.
Rosen ujjai az ingemet bontogatták, én a combját simogattam, eközben a testem a saját életét élte. Valami megmoccant a lábam között, és ettől zavarba jöttem, különösen, hogy nem az ouana-limem volt az. Rosen ledobta a felsőjét, aztán áthúzta a fejemen a sajátomat, és a szájával végigsimogatta a vállam, a felkarom, majd a mellkasom. Nem tudtam, miként érjek hozzá, az ösztön, ami lángra lobbant bennem, nem adott erre útmutatást, végül hosszú, erősszálú, fekete hajzuhataga lett a biztos hely az ujjaimnak. Lassan hanyatt döntött, nyelvével továbbra is a felsőtestem becézve, ujjai hegyével elidőzve egy-egy ponton a bőrömön, amitől megborzongtam. Ahogy fölém kúszott és az ágyéka az enyémhez ért, keménységet éreztem. Rosen ouana-limjét.
Nem állok készen, akartam mondani, de a combjaim közötti lüktetés egészen mást jelentett, úgyhogy amikor rákérdezett, magamtól emeltem meg a csípőmet, hogy levehesse rólam a nadrágot. Elképedve meredtem az ölemre, a buján feslő soume-lamom nedves csillogására, és amíg én sápadt lettem attól, amit ott láttam, Rosen arcára pírt festett a felajzottság.
-Mi a… - nyögtem fel, mikor kíváncsi, ismerkedő ujjait váratlanul a nyelve váltotta fel a soume-lamomon. Aztán már nem volt erőm semmit mondani, csak feküdtem és a takarót markoltam a kéjtől.
Volt már részem gyönyörben, magamtól, mástól lopott kis örömök az állandó menekülés közben, de egyik sem volt ehhez fogható elementáris csoda. Minden porcikámban reszkettem, bizseregtem attól, ahogy Rosen a testemet becézte.
-Ez most biztosan furcsa lesz - harapott a számba egy röpke percre. - Nincs mitől félned, engedd el magad.
A következő percben éreztem, hogy az ouana-limje behatol a soume-lamomba. A furcsa kifejezés nem írta le azt, amit éreztem, mikor magamba fogadtam. Egyszerre volt kellemetlen, de nem fájdalmas, izgató, mégis megdöbbentő; egy adag idegenség és dupla adag hazatérés hangulat. Wraeththu voltam. Har voltam. És szükségem volt az arunára, amit a testem pontosan tudott, mint ahogy tudta ezt az énem egyik fele is, az pedig szomjazta a gyönyörét.
Rosen haja mindkettőnket elborított, ingerlően csiklandozta a bőrömet, miközben mozgott bennem. Ouana-limje apró tüzeket lobbantott lángra az ölem mélyén, a testem belefeszült a mámorba, belehaltam volna, ha most abbahagyja. Egyre csak sodródtam valami ismeretlen felé, amiről csak sejtettem, hogy jó lesz. Rosen halkan suttogott a fülembe, a szája a számon, az arcomon, a vállamon, ő pedig a soume-lamom mélyén. Nem volt egy épkézláb gondolatom sem, és az ölemben olyan izmok mozdultak, amiknek a létezéséről mindaddig nem volt tudomásom, és korábban egészen biztosan nem voltak ott. Csukott szemhéjam mögött békés hegyvonulatok, a semmi közepén csillanó tavacskák képe jelent meg, s mintha nem csak láttam volna ezeknek a helyeknek a felemelő szépségét, de éreztem is a belőlük áradó nyugalmat.
Rosen minden mozdulata olyan leírhatatlan kéjt adott, amit alig bírtam ki. Fogalmam sem volt arról hogy ez ilyen lesz. Erre nem készítettek fel. Végighallgattam a meséiket az arunáról, és azt hittem, azok a szavak túlzóak, fellengzősek, de most, hogy tapasztaltam, rájöttem, egytől-egyig igaz volt mind.
Rosen, mintha a gondolataimba látott volna, elvigyorodott és csókot nyomott a térdemre. Felemelkedtem, hogy lélegzetet cseréljek vele és akkor az ouana-limje elért bennem egy helyet… A gyönyörűségtől, amit éreztem elakadt a lélegzetem. Rosen néhány lökéssel később érte el a csúcspontot, a teste az enyémnek feszült, és felnyögött, majd elernyedt és rám dőlt. Tartottam őt a felhúzott combjaimmal, miközben mindketten levegő után kapkodtunk az aruna utáni édes lebegésben.
-Most már igazán Wraeththu vagy - mondta és magához húzott, hogy megcsókoljon.
Majdnem igaza volt...
Folyt. köv....
Esküszöm, miközben kézzel írtam, nem éreztem, hogy mennyire fárasztó volt, de gépelés közben rendesen átkoztam magam. A word szerint 32 oldal, de valójában legalább három részre lehet tagolni.
A fandom Storm Constantine Wraeththu világa. Ez most nem mánia nálam, csak olvastam pár fanfictiont (Storm konkrétan támogatja és bátorítja a Wraeththu-hoz írt fanfictionöket, sőt, ki is adott már válogatást belőlük, ritka az ilyen író) és megtetszett az azokban leírt világ. Megpróbáltam a könyveket is megrendelni, és mikor sikerült, valami gikszer került a gépezetbe, úgyhogy a pakkot visszaküldték az amazon.co.uk-nek. Viszont, ők halál korrektek voltak, mert visszaadták a pénzem. Mindegy, most nem fussa rá, de a következő hónapban újra próbát teszek a rendeléssel.
Nem írok külön ismertetőt, mert a történet úgy íródott, hogy ad leírást a Wraeththu-ról (megjegyezném, hogy nagyjából, mert van egy-két dolog, amit még én sem bírtam kibogozni pedig használtam a wikipediát és a google keresőjét), csak azzal kell vigyázni, hogy hermafroditák és szex van benne. Akinek nem az asztala, az ne üljön le melléje.
Az út eleje….
Wraeththu.
Ez az egyetlen szó tartott rettegésben bennünket. Azt sem tudtuk, hogy hogyan kell kiejteni, egyetlen egyet sem láttunk belőlük, de menekültünk előlük.
De nem csak tőlük féltünk.
Amikor megszülettem a világ már lángokban állt. Apám nem emlékezett, mikor vagy hogyan kezdődött. Azt mondta, már az ő apja is ebben élt, és talán a nagyapja is. A városnak, ahol megszülettem régóta nem volt neve. Valaha hatalmas épületei kiégett, leomlott romok voltak csupán, fákat, szökőkutakat sosem láttam benne. Azt is, hogy ilyesmi létezett egy régi tervrajzon láttam, mikor éppen a csatornákban bujkáltunk. Onnan tudtam azt is, hogy nagyon-nagyon régen az utcákon autók és villamosok jártak, a föld alatt pedig metró közlekedett. De egyikre sem emlékezett senki, a múltba veszett mindaz, ami valaha a sétálóutca, a felhőkarcoló, a vasút vagy a repülőgép volt.
Ebben a világban mindenki gyalog járt, vagy legfeljebb lóval. Az állatok egy része kihalt a világégésekben, de néhány fajt az emberiség maradéka igyekezett megmenteni.
Hol is tartottam? Ja, hogy menekültünk.
Amióta az eszemet tudtam, mindig ezt tettük.
Anyámat nem ismertem. Fél éves voltam, amikor valami fertőző betegség söpört végig a földrészen és megtizedelte azt a kisszámú női populációt, ami még volt. Azt mondták, olyan kór volt, amit valaha az emberek képesek voltak gyógyítani, de addigra a homályba veszett az orvossága. Hamarosan nőket elvétve lehetett csak találni, szoros közösségben éltek és a férfiak úgy kezelték őket, mint értékes kincsek.
Apámmal városról városra szöktünk, úgy az ellenséges bandák, mint a Wraeththu elől. A víz, az élelem, az orvosság és a fiatal fiúk olyan értéket képviseltek, amik állandó harcot tartottak fent ember és ember és ember és Wraeththu között. Az egyik faj katonának kereste őket, a másik pedig, hogy a saját képére formálja.
Mendemondákat hallottam csak róluk. Szörnyetegek, homokosok, emberevők, ilyesmiket mondott az apám. Egyesek arról suttogtak, egyediek és szépségesek, de még ők is menekültek előlük. A tény az volt, hogy fiúkat és fiatalembereket raboltak el, akiket valami számunkra rejtélyes és félelmetes módon Wraeththu-vá tettek. Egyszer láttam egy holttestet. Kicsivel idősebb fiú lehetett, mint én. Az ágyéka és a hasa teljesen elüszkösödött, olyan volt, mintha belülről égett volna kifelé. A Wraeththu elkapta, megerőszakolták, aztán a sorsára hagyták, miután látták, hogy a szervezete nem képes megküzdeni az átalakulással. Rémes volt.
Tizenhárom évesen szöktem meg az apámtól. Egy hónapja éltünk egy nevenincs város egyik romba dőlt épületében, amikor megpróbált megölni. Sokat gondolkodtam azon, miért tette. Biztosan nem azért, mert nem szeretett már. Úgy hiszem, meg akart védeni vele. Talán nem bírta volna ki, ha az egyik banda kap el vagy maga a Wraeththu. Lehet, hogy teljesen elment az esze már addigra. Csak arra emlékszem, hogy állok a tűzhely mellett és valami levest főzök, - már két hete nem volt meleg étel a gyomrunkban -, amikor hirtelen hurkot vet a nyakamba. Ijedtemben lerántottam a fazekat, a forró lé ránk fröccsent, ez mentette meg az életemet. Apám az arcába kapta a levest, állati üvöltéssel tántorodott hátra, de ez elég volt arra, hogy kirohanjak a házból. Többet nem is mentem vissza. Az incidens azonban örökre nyomott hagyott rajtam; megégett az arcom, a bal karom és a lábam, onnantól kissé sántítottam.
Attól kezdve az életem még rosszabb irányba haladt. A portyázó emberi bandáknak nem azért lettem célpontja, hogy a Wraeththu elleni harcban katonának cserkésszenek be, inkább árunak tekintettek, amivel fegyvert, élelmet vagy másik fiút vásárolhattak. Rosszabb esetben táplálékot láttak bennem, az emberevés belevette magát ennek a felfordult világnak a mindennapjaiba.
Menekültem, ahogy a sebeim engedték, nappal bujkáltam, éjszaka osontam. Egy teljes hetembe telt, mire kievickéltem a városból, aminek a határában egy hullánál találtam némi fájdalomcsillapítót, azzal sikerült kissé enyhíteni a kínjaim.
Jake és a bandája akkor talált rám, amikor hetekkel, vagy talán hónapokkal később egy rég kihalt kisvárosban kóboroltam. Volt nálam két nyúl, amiket még a szürkületkor ejtettem el, és éppen megsütni készültem őket. Hatan voltak és nem ehettek már jó ideje. Nem volt fegyverük, csak néhány husáng, de azért még megrémisztettek. Ha készültek is valamire, Jake meggátolta őket benne, mert akart egy darabot a sültből. Végül nem bántottak, és bevettek a csapatba. Kell nekünk egy jó szakács, mondta Jake és nevetett.
Velük folytattam az utam városról városra, sivatagról sivatagra. Menekültünk az egyre kevesebbé váló és mindinkább elvaduló emberi faj elől, és rejtőztünk, hogy az új faj, ami arra hívatott, hogy átvegye a helyét, ne találjon ránk.
Útközben találtam könyveket, - villamos energia szinte sehol nem volt, a régi lemezeket, adathordózókat nem lehetett sehol lejátszani -, azokból tudtam meg dolgokat arról, hogyan éltek előttünk. Az olvasás régi tudomány volt, öröklődött, apám engem is megtanított rá. Jake nem tudott olvasni, de meg akart tanulni, ezért is hasznomat vette.
A pusztaságban kóboroltunk már, mikor a Wraeththu a nyomunkra akadt. Nem tudom, mennyi ideje lehettünk együtt, és mindig egy lépéssel előttük jártunk, de egy idő után belefáradtunk a folyamatos éberségbe és menekülésbe. Egyre többször ébredtünk arra reggelente, hogy nem láttuk értelmét az út folytatásának. Jake is türelmetlenné, idegessé vált, csapatunk minden tagjának kezdett az agyára menni. De úgy tűnt, én lettem a célpontja. Dühítette, ha nem volt időben étel előtte, ha nem találtam semmi vadásznivalót, az, hogy sántítok. Undorító csúfság vagy, vágta néha oda nekem, ám már nem bántott vele.
Naplementekor látótávolságba kerültek. Semmit nem tudtunk kivenni belőlük, csak a lovaik színét és a porfelhőt, amit a paták felvertek.
-Nem vagyunk elég gyorsak - fordult hátra idegesen Jake.
-Jövünk, ahogy tudunk - felelte Bock.
-Te tartasz vissza bennünket - mutatott rám a vezetőnk.
Próbáltam lépést tartani velük, de a hibás lábam miatt nehezen ment.
-Igyekszem - lihegtem vissza.
-Gyorsabban! - kiáltott ránk a vezérünk.
A mezőn, amin átvágtunk rejtett mélyedések, gödrök, száraz fűcsomók állták utunk. Nem csak nekem, a sántának nem ment könnyen a haladás, de a többiek is csetlettek-botlottak.
-Futnunk kell! - közölte egyszer csak Jake.
-Futni? Ilyen ballaszttal nem tudunk futni - biccentett felém Kyle.
Jake megállt és előhúzta az övéből a pisztolyt. Ez volt az egyetlen fegyverünk, és a benne levő töltényeken kívül mindössze egy tárunk maradt tartalékba. Jake egy részegtől szedte el, aki lemaradt a bandájától, és valami fémkulacsból mindenféle zöldségekből erjesztett pálinkát szlopált egyfolytában. Hangos volt és büdös, az esze sem volt a helyén, könnyedén kifosztottuk.
-Mit akarsz azzal? - kérdezte Daniel.
Hirtelen elém állt, kitakarva a testem Jake elől. Megfogtam a karját.
-Megszabadulok attól, aki hátráltatja a csapatot - felelte az.
És rám emelte a fegyvert. Földbe gyökerezett a lábam.
-Hé! - nyögtem.
Nem igazán találtam a hangom. Az ember ledermed, ha egy töltött fegyver csöve mered rá. Kétség nem fért hozzá, hogy meg fogja húzni a ravaszt, és ezúttal nem úszom meg. A szívem olyan eszeveszetten zakatolt a mellkasomban, hogy azt hittem, ki fog szakadni.
-Tedd el azt a pisztolyt, te hülye! - kiáltott Jake-re Daniel.
-Nem! - válaszolta Jake.
-De itt is hagyhatnánk - vetette közbe Bock. - Majd elintézik ők.
Ez egy pillanatra bizonytalanságot okozott Jake elszántságában. Nem tudtam, van-e lelkiismerete, és az mennyire viselné el, ha lelőne.
-Nem jó, a nyomunkra vezetheti őket - rázta meg aztán a fejét.
-De ezt nem teheted! - mondta Daniel.
-Csak figyelj! - vigyorodott el Jake.
Nem tudom, miért nem szólaltam meg. Talán akkor már úgy voltam vele, hogy mindegy. Elég volt a folytonos menekülésből, az éhezésből, a félelemből, a saját csúf tükörképemből. Ki tudja, mit csinál velem a Wraeththu, ha elkap, és annál lehet, hogy a halál is jobb.
-Jake… - kezdte volna Daniel ismét.
Egy kicsit arrébb lépett, így a teste már nem takarta az enyémet, és ez volt az a pillanat, amikor Jake meghúzta az elsütő billentyűt. Kétszer, egymás után.
Semmire nem volt idő; se menekülésre, se gondolkodásra. A fájdalmon túl csak azt éreztem, hogy végigvágódom a keményre száradt, szikkadt földön, és a hatalmas, égszínkék ég borul fölém.
-Te megbolondultál!
-Elment az eszed? Te állat!
-Menjünk már, mindjárt ideérnek!
-Jake, te barom! Ezt miért csináltad?
-Kuss legyen, indulás!
-Én nem megyek sehova!
-Kaphatsz te is egy golyót, ha tovább pofázol. Indulás!
Valakinek hisztériás volt a hangja, egy másiké dühödt, azt hiszem, Bock artikulálatlanul üvöltött, de minden összefolyt az égető fájdalmon túl. Lábak trappoltak, felverték a port körülöttem, de túl tompa voltam ahhoz, hogy bárkinek felismerjem az arcát. A kitaposott, elvásott cipők dobogása távolodni kezdett, egyre halkabb lett, és hamarosan végleg elhalt.
Összeszedtem minden erőmet, hogy fel tudjam emelni a fejem. A ruhám csupa vér volt. Hát, ennyi, futott át rajtam, mielőtt magába rántott volna sötétség.
Egy fura hangra eszméltem fel. Világos volt, a szemhéjam mögött lassan fénybe borult minden. A hang olyasminek hallatszott, mint amikor a szél száradó ruhát vagy szövetet lebegtet. Kinyitottam a szemem. Egy nagy sátor tetejét láttam, fehér volt és ragyogó, annak az anyagát rángatta a szél. Körülnéztem. Az ágyam mellett szekrényke állt, a másik oldalán egy újabb ágy volt. Tehát valaki megosztotta velem a sátrat. A bejárat mellett asztalt láttam, rajta mindenféle dolog kusza rendetlenségben.
Éltem. Jó érzés volt, de magányos is. A csalódásom, amiért a saját fajtám az életemre tört, sokkal nagyobb volt, mint a félelmem. Mert tudtam, hogy a Wraeththu megtalált és a foglyuk vagyok.
Szerettem volna az oldalamra fordulni, mert már zsibbadt a hátam a sok fekvéstől, de amint megmozdultam fájdalom nyilallt belém. Inkább maradtam nyugton. Odakintről beszélgetés zaja és mozgás nesze szűrődött be. Egyáltalán nem tűnt félelmetesnek a hangjuk. Most már egészen kíváncsi lettem rájuk.
Még jó darabig feküdtem egymagamban, mikor felcsapódott a sátor kelméje és belépett valaki. Ő lehetett az őrzöm, a másik ágy tulajdonosa. Nem nézett felém, nem vette észre, hogy eszméletemnél vagyok, így aztán nyugodtan megnézhettem magamnak, míg az ágyán heverő hátizsákjában turkált.
Magas volt és karcsú. Hosszú, fekete haja a derekáig ért, és mindenféle csillogó kristály volt belefűzve. Az arcélét látva azt hittem, lány. Nem mintha annyi lányt láttam volna eddigi életem során. Bujkálás közben, ha belebotlottunk egy másik csapat menekülőbe, biztosan voltak köztük nők és nálam idősebb lányok, magam korabeli szinte soha. A mozdulatai ellenben inkább egy fiúra voltak jellemzőek. Még sosem láttam hozzá hasonló teremtményt.
Miután megtalálta, amit keresett, felém fordult.
-Örülök, hogy magadhoz tértél - szólalt meg.
Mosolygott. És az én nyelvemet beszélte. Mutánsok, szörnyetegek, torzszülöttek, csodabogarak és még ennél is durvábbakat mondtak rájuk az emberek, de ez itt egyik sem volt. Egy emberi arc nézett vissza rám, csak sokkal szebb azoknál, akikkel eddig összehozott a sorsom.
-Nem fáj sehol? Szeretném, ha szólnál, ha fájdalmaid vannak.
Kinyújtotta felém a kezét, talán, hogy megnézze, van-e lázam, de elrántottam a fejem. Visszahúzta a kezét, csuklóján kristályköves karkötők csilingeltek.
-Rosen vagyok - mondta.
Nem feleltem.
-Tábort vertünk, mikor megtaláltunk - folytatta zavartalanul, miközben hanyagul leült az ágyam szélére.
-Minek mentettetek meg?
A torkom túl száraz volt és a hangom rekedt.
-Vagy mindegy nektek, hogy mennyire roncsolt az anyag?
És felemeltem az összeégett kezem. Rosen arca egy percre elkomorodott.
-Ashmael, a vezetőnk akarta így - válaszolta, és a vonásai ismét nyugalmat sugároztak.
De a kíváncsiság, hogy megtudjam, mi történt a többiekkel erős volt bennem.
-Innod kell! - szólt rám Rosen.
Kitöltött valamit egy kupába, a fejem alá nyúlt és belém diktálta a folyadékot. Csak akkor jöttem rá, mennyire szomjas vagyok, mikor az első korty lecsúszott a torkomon. Bármi volt is az, amivel megitatott, égetett és marta a gyomromat, viszont úgy éreztem tőle magam, mintha megújultam volna. Jól esett.
-Tudsz… a társaimról valamit? - kérdeztem aztán.
-Azonkívül, hogy az egyik jól lepuffantott és aztán hagytak elvérezni? - gúnyos volt a hangja. - Megléptek, de Ashmael utánuk küldött egy csapatot.
-Meg fogják ölni őket? - Daniel járt az eszembe, aki megpróbált megvédeni.
-Csak, ha ők támadnak előbb - válaszolta Rosen. - De a szándékunk nem a gyilkolás.
-Na, akkor ez rám nézve jó - próbáltam kicsivel könnyebb hangot megütni. - Bár már egész gyakorlott vagyok a haldoklásban.
Rosen nem nevetett. Nagy, mandulavágású szeme kikerekedett, és egy pillanatig azt hittem, olvas a gondolataimban.
-És mikor csináljátok?
-Mit? - kérdezett vissza.
-Hát azt, hogy olyan legyek, mint ti - böktem felé az állammal. - Mert szeretnék felkészülni rá lelkileg.
-Majd megtudod, ha eljön az ideje - jelentette ki és felállt az ágyamról.
Ezzel jelezte, hogy részéről a társalgás befejeződött. Miután kiment, elaludtam.
Bármiféle orvosságot is adtak, gyorsan gyógyultam tőle. Rosen időnként bejött a sátorba, hogy megnézze, megvagyok-e. Ételt hozott, könyveket is, miután kiderült, hogy tudok olvasni, de nem nyitottam ki őket. Miután sátortársak voltunk, volt lehetőségem megfigyelni őt. Úgy nézett ki, mint egy teljesen hétköznapi fiatal férfi körülbelül a húszas évei elején, ha nem vettem figyelembe a hosszú haját díszítő kristályokat, a festéket a szeme körül és a fura ruháit. És mindegyikük így nézett ki, már akiket a fekhelyemről láthattam. Fiatalok voltak, hosszú hajúak, lazán öltöztek, akadt, amelyik mezítelen felsőtesttel járt.
Hamarosan lekerült rólam a kötés. Volt egy heg a hasamon, egy pedig a vállamon, nem is látszottak vészesnek. Arra gondoltam, hamarosan megtudom majd, mi lesz a sorsom.
-Mi történt?
Rosen, szokásához híven az ágyamon ült és beszélgetni próbált. Kérdésével az égésnyomokra utalt az arcomon és a karomon.
-Leforráztam magam - feleltem.
Ahogy kimondtam, hirtelen előjöttek az emlékeim és Rosen arcára megint kiült az a különös kifejezés. Egyre többször éreztem azt, hogy képes a fejembe látni. Ujjai végigkísértettek a roncsolt bőrfelületen, ami alatt a túlérzékeny idegek összerántották a húst.
-Nem volt könnyű az életed eddig - jegyezte meg.
-Tulajdonképpen mik vagytok ti?
A kérdés már régóta feszített és egészen megkönnyebbültem, hogy kimondhattam.
-Wraeththu - válaszolta könnyedén, de amikor látta, hogy ez nem elég nekem, folytatta. - A Wraeththu egy új faj, mely arra hívatott, hogy átvegye az emberiség helyét ezen a káoszba fordult világon. A Wraeththu-t a harok alkotják, és a fajunk legfőbb jellemzője, hogy hermafrodita.
Ezt a szót nem ismertem.
-A hermafroditák olyan lények, akikben egyszerre van jelen a férfi és a női nemi jelleg - magyarázta. - Tudsz valamit a szexről?
Elvörösödtem. Nem voltam teljesen hülye. Az igaz, hogy ilyesmiről nem nagyon esett szó Jake csapatában. Apámat egyszer láttam nővel, később elmondta, hogyan zajlik az emberek között az ilyesmi, de Jake-ékkel kerültük a témát. Egyetlen ember volt, akivel ilyesmiről beszéltem és az Daniel volt.
Végül megráztam a fejem, mire Rosen egy hosszú történetbe kezdett a Wraeththu faj kialakulásáról. Azt állította, hogy a Wraeththu a természet válasza az emberiség romboló erejére. A kiválasztottak, akik átveszik az emberek helyét és új világot hoznak létre. Egy percig sem tagadta, hogy az, akitől mindnyájan az életet kapták egy mutáns lehetett, akinek tripla DNS lánca magában hordozta a nőiesség és a férfiasság jegyeit egyesítve azokat egy testben. Ezt nevezték hermafroditizmusnak.
Csak egy tizenöt éves kamasz voltam, aki alig érte fel ésszel, amit hall. Amit sikerült elsőre megértenem, csak pár töredék volt. Felfogtam, hogy nem fognak erőszakkal átváltoztatni, ők nem olyan törzshöz tartoznak. Nincs szégyenérzetük, és nem sajátítják ki egymást, sosem mondják azt a másiknak, hogy szerelmes vagyok beléd. Furcsa fogalmaik vannak a hűségről, amit nagyon tágan értelmeznek, és ha egy másik har megtetszik nekik, egyszerűen felajánlják az arunában való részvétel lehetőségét neki. Képesek gondolatátvitellel kommunikálni, és van egyfajta varázserejük, amit úgy táplálnak, hogy szeretkeznek. A szeretkezést hívják arunának. Ez a téma felkeltette az érdeklődésem, de Rosen váratlanul bejelentette, hogy pihennem kell és faképnél hagyott. De mindennap visszajött, hogy elmondjon valami újabb titkot a Wraeththu-ról.
-Miért gubbasztasz itt? - Rosen lehuppant az ágyamra.
Szűk bőrnadrágot viselt és ujjatlan pólót. A haja egy részét a feje tetején copfba fogta, a maradék szabadon omlott a hátára. A kristályok ezúttal is elmaradhatatlanok voltak.
-Nem akarok kimenni - feleltem.
Leplezetlenül vizslatta az arcomat, mintha egy különös rejtély lennék, amit neki kellene megoldania. Pedig nagyon is egyszerű volt az ok, amiért kerültem a társaságukat: tökéletesek voltak.
Hibátlanok.
-Miért? - kérdezte.
-Nézz rám! - mordultam fel. - Ti mind olyan…
Fogalmam sem volt, hogyan fogalmazzam meg, amit érzek, de tudtam, Rosennek nem kellenek nagy magyarázatok. Har volt, ha bármit meg akart tudni rólam, elég volt csak belemásznia a fejembe.
-Nem akarok kimenni - folytattam. - Mert megbámulnak. Ezek miatt.
Felhúztam az ingem ujját, és az orra elé tartottam az égés okozta sebhelyeket a karomon.
-Nem a hegeket nézik - javított ki Rosen. - Rád kíváncsiak.
Korábban, mikor menekültünk, egy voltam a többi nyomorulttal. Koszos voltam, büdös, rongyokban jártam és sántítottam, nem ütöttem el a sebhelyesek, nyomorékok közül. Itt azonban, ahol mindenki tökéletes, hibátlan és a tetejében még szép is volt, azt hiszem, jogosan nem éreztem jól magam.
-Csúnya vagyok, és jobb, ha ezt nem szépíted - biggyesztettem le a szám.
-Rendben - rántotta meg a vállát. - Csúnya vagy. Most jobb?
-Te vagy a legkegyetlenebb ember, akivel valaha találkoztam - fordítottam el tőle az arcom.
-Har, nem ember - javított ki. - Ne sértegess!
Ránéztem.
-Ennyire rossz volt? - kérdeztem.
-Mi? - Rosen a tincseivel játszadozott.
-Amikor ember voltál.
Elgondolkodott.
-Tulajdonképpen nem - mondta aztán. - Egy elit iskola magántanulója voltam. A szabadságon kívül mindenem megvolt. Még élveztem is. Hightech börtön volt az igaz, de mindent a seggünk alá toltak. Kész kis hadsereg védett bennünket, mikor eljöttek értünk. Én megléptem, mert kíváncsi voltam rájuk. Azokra, akiknek még a nevét sem tudták kiejteni. Bevallom, én jártam jól. Azok, akiket az iskolában kaptak el… Hát…
Nem fejezte be, én meg még örültem is ennek.
-Azok más idők voltak. Akkor a Wraeththu még gyenge volt és a túlélésért harcolt. Aki nem jött magától, azt vitték erővel. Most már van lehetőség választani.
-Szép kis választás - fintorodtam el. - Vagy egy lesz az ember közületek, vagy halott.
-Maradhatsz ember - felelte. - Van hely, ahol a harok és az emberek együtt élnek. Néhány nap múlva elindul oda egy csapat, és most már elég erős vagy ahhoz, hogy hosszabb utat megtehess.
Amint kimondta, inamba szállt a bátorságom. A gondolat, hogy Wraeththu leszek, kevésbé volt rémisztő számomra, mint elhagyni az egyetlen lényt, akivel biztonságban éreztem magam.
-Nem - jelentettem ki.
-Rendben - bólintott Rosen. - Akkor most gyere ki velem. Betegesen sápadt vagy, jót tesz egy kis napsütés.
Vakítóan sütött a nap. A csapat egy kiszáradt folyómeder mellett vert tábort. A valaha volt part mentén fák zöldelltek, harok hűsöltek az árnyékukban.
-Gyere! - Rosen a bográcsok felé húzott.
A vadászok nyulat hoztak, akik pedig a gyűjtögetésért voltak felelősek mindenféle gyökereket és bogyókat.
-Azt nem szabad megenni - mondtam a velem szemben térdelő harnak, aki a késével termést vagdosott le egy ágról.
-Nicsak ki beszél - vágott pofát.
-Dobd csak a kondérba - feleltem. - Olyan mérgező, hogy egy órán belül megöli azt, aki eszik belőle.
A har Rosenre nézett, aki bólintott, mire a másik a tűzbe dobta az egész ágat és az összes színes bogyót. Nem mondtam semmit, és igyekeztem nem kimutatni, hogy milyen diadalt érzek, amiért Rosen megbízott bennem.
Miközben készült az étel, nézelődtem. A Wraeththu furcsa nép volt. Ezek a nyurga, finom arcú fiatalemberek, akik úgy sírtak, mint az asszonyok, de úgy harcoltak, akár a férfiak szinte megbabonáztak. Különcök voltak, merészek és túlságosan is cicomásak. Büszkén viselték félmeztelenségüket, mintha az lenne a természetes. A legtöbbjüknek hosszú haja volt, gondosan fésült, feldíszített, mások két oldalt belenyírtak, sőt akadt, aki egészen rövidre vágta a sajátját. Ékszerek csillogtak a fülükben, a nyakukban, a kezükön, de nem azért hordták őket, hogy a gazdagságukat mutassák, csak ékességként.
Ami különösen szokatlan volt a számomra, az a mód, ahogy kimutatták az egymás iránti vonzalmukat. Nem szégyelltek ölelkezni, megcsókolni a másikat, vagy akár merészebb dolgokat művelni a többiek szeme láttára. Rosen azt magyarázta, hogy ez a természetes. Az érintés fontos, akárcsak a testi szerelem, szükség van rá, mint az ételre.
Végül kényszerítenem kellett magam, hogy ne bámuljam őket.
-Segíthetek? - kérdeztem a mellettem guggoló hart, aki éppen a nyulakat zsigerelte ki.
-Ha akarsz - válaszolta. Egészen kellemes, mély hangja volt.
Adott egy kést, látszólag meg sem fordult a fejében, hogy akár ellene is fordíthatnám meg egy nyulat.
-Hé, egészen ügyesen csinálod - csettintett a nyelvével, miközben azt figyelte, hogyan nyúzom meg és belezem ki az állatot.
-A csapatomban én voltam a szakács - húztam ki magam büszkén.
-Annak a srácnak nem nagyon tetszhetett a főztőd, aki beléd eresztette azt a két golyót - jegyezte meg a har, akinek a hajába tollak voltak fűzve.
-Dugulj el, Carr - sziszegett rá az, akitől a kést kaptam.
Elszorult torokkal pillantottam Rosenre, aki a tekintetével űzte el a társát, amiért megsértett engem. A har dühödten rúgott egyet a porba, miután felállt, aztán eloldalgott.
-Ne is tőrödj vele - bökött oldalba a könyökével Rosen. - Tényleg ügyesen bánsz a késsel.
-Jó katona lenne belőled - helyeselt valaki a körből.
Erre felkaptam a fejem, de csak a néma pillantásváltásokat kaptam el, amikről felismertem, hogy szótlan beszéd, de még nem tudtam olvasni. Nem törődtem vele, hiábavaló is lett volna.
A nyulakat megtisztítás után a bográcsba tettük, rádobáltuk az ehető gumókat, felöntöttük az edényeket vízzel és vártuk, hogy megpuhuljon a hús. Borzalmasan éhes voltam, egészen hozzászoktam már, hogy velük nem kell éheznem.
Jobb híján én is behúzódtam az árnyéka valami bokor alá. Rosen csatlakozott néhány másik harhoz, akik a tűz túloldalán beszélgettek és nevettek. Összeszorult a szívem, mikor rájöttem, hogy az egyiküknek pont olyan mosolya volt, mint Danielnek. Hiányzott az egyetlen barátom, aki talán kicsit több is volt a számomra annál. Hiányzott és reménykedtem, magam sem tudtam, miben. Ha életben volt, reméltem, hogy egyszer még találkozhatom vele, ha meghalt, bíztam abban, hogy gyorsan és fájdalommentesen végeztek vele. Ő nem érdemelte meg a szenvedést.
Rosen, ha jól vettem ki a feléje irányuló tiszteletből, valamiféle előkelőség lehetett az övéi között. Egyelőre még nem ismertem ki magam a kasztok között, nem tudtam, hogy a nemességet a beemelés vagy a kiváltságok által nyerik-e el. Mindenesetre, nem tiltakozott, mikor a mellette álló magas, napbarnította har meglehetősen közvetlen módon átölelte a derekát. Senki nem lepődött meg a mozdulaton, egyiküket sem háborította fel, és még akkor sem tettek szóvá semmit, mikor vacsora után Rosen már egy másik harral ölelkezett. Én nem értettem; még sosem tapasztaltam ilyet. Ebben a bomlott, romokból álló világban az emberi érintés elvesztette a fontosságát. Mindenki csak a fegyverét szerette megfogni, a feléje kinyújtott kezet már nem.
Számukra nem volt benne semmi különös.
Mi ilyenek vagyunk, felelte a kérdésemre egyszer Rosen, ha megtetszik valaki, hát lefekszel vele. Az aruna nem csak a testnek tesz jót, de a léleknek és a szellemnek is. Aruna, így nevezték, de a szó többet takart annál, hogy ketten szeretkeznek.
Árnyék vetült rám. Karcsú, lányos arcú har állt előttem, kezében kanállal. Látásból már ismertem.
-Megkóstolod? - kérdezte, és felém nyújtotta az evőeszközt.
Később megtudtam, hogy a neve Feyshore és Carr szeretője. Nagyon barátságos, barna szeme és nyájas arca volt, amitől olyan érzésem támadt, hogy őt aztán soha nem lehet kihozni a sodrából.
-Nagyon finom - mondtam, és visszaadtam a kanalat.
-Gyere a tűzhöz - hívott. - Hamarosan lemegy a Nap és hideg lesz.
Rosen is ott ült már, megfogta a kezem és maga mellé húzott. Meleg volt a tenyere, jólesően meleg, hát nem siettem elvenni a kezem; mosollyal felelt. Akárhogy is néztem, be kellett látnom, hogy nagyon régen éreztem magam már ilyen békében. Mintha nem is ellenség között lettem volna, jól éreztem magam velük.
Aznap éjjel, majdnem három hónappal az után, hogy Jake meghúzta a ravaszt, mertem először megkérdezni Rosent, hogy tud-e valamit a társaimról. Meglehetősen békés hangulatban volt, így aztán bátran elő mertem hozakodni a kérdéssel, mikor az asztalnál lévő tábori széken ülve a haját fésülte.
-Egy darabig követték a nyomukat egy csapattal - felelte. - Aztán eltűntek.
-Meghaltak? - tudakoltam.
Rosen letette a fésűjét és felém fordult. Mandulavágású szép szemével az arcomat vizsgálta.
-Jason, miért érdekel? Elégtétel lenne a számodra, ha tudnád, hogy nem élnek?
Miért lenne elégtétel, futott át rajtam. Összeugrott a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy vagy ők, vagy valami félelemtől eszét vesztett embercsapat találhatott rájuk. Bármit is tett Jake, számomra ők a családot jelentették. Daniel volt a legjobb barátom és nem mertem bevallani, hogy elsősorban miatta akartam tudni, mi van velük.
-Én nem kívánom a halálukat - válaszoltam. - Nem hiszek abban, hogy a bosszú a megoldás. Nem mindenki volt olyan lelketlen a csapatban, mint Jake, és jobban érezném magam, ha tudnám, hogy… Hogy rajtam kívül nem ártott másnak.
Nem mondtam többet, tudtam, hogy Rosen amúgy is kiolvassa a fejemből mindazt, amit nem tudok megfogalmazni.
-Errefelé nem csak emberek portyáznak. A felderítők Varrokat is láttak, az Uigenna pedig állandóan vadászik. Ha szerencséjük volt, a Gimrak talált rájuk előbb és akkor most biztonságban vannak.
A Gimrak békés törzs volt, híresek az általuk tenyésztett gyors lovaikról és az emberek iránti barátságos viselkedésükről. A Varrokról és az Uigennáról csak elejtett szavakból hallottam, amik között szerepelt a kegyetlen és a vad is. Annak, akit ezek fogtak el, nem volt választási lehetősége. Nyeltem egyet és elhessegettem a felbukkanó rossz gondolatokat.
-Te jó ember vagy, Jason - állt fel Rosen. - Az aggódásod érthető, de ők már elkönyveltek halottnak. Talán jobb lenne, ha elfelejtenéd őket.
Egy másik inget húzott, az elején széles kivágással, ami látni engedte a mellizmainak egy részét. Vibrált körülötte a levegő. Hódítani indult, vagy talán azért ment, hogy meghódítsák.
-Meg leszel egyedül ma éjjel? - pillantott rám.
Bólintottam, mire elmosolyodott, aztán kilépett a sátorból. Felvettem a kézitükrét a két ágy között álló asztalról és szemügyre vettem benne magam. Az arcom valóban sápadt volt, beesett, a szemem alatt szürke karikák ültek, a hajam túlságosan lenőtt. Utoljára Daniel vágta le a késével egy tavacska mellett, amire a vándorlásunk közben találtunk rá. Ő ügyes volt az ilyesmiben, mindegyikünket megnyírt, ha szükség volt rá. A pillantásom a két hegre esett, amik a golyók ütötte sebek után maradtak rajtam. Dühös lettem és hirtelen mozdulattal visszaraktam a tükröt a helyére. Nem akartam arra gondolni, hogy egy barátom tette ezt velem. Már azt is nehéz volt lenyelnem, hogy a tulajdon apám akart elpusztítani. Végtelenül magányosnak és elhagyottnak éreztem magam. Elbújtam a takaróm alá és nagy sokára elaludtam.
Néhány nappal később, amikor a hegyek lábánál megálltunk, megmondtam Rosennek, hogy Wraeththu akarok lenni. Azt hittem, ujjongani fog, de legalább is hangot ad az örömének, hogy sikerült betörnie, ám egyiket sem tette.
-Rettenetesen fog fájni - dőlt le mellém az ágyra.
Már nem viszolyogtam a közelségétől, kellemes volt a testéből áradó meleg.
-Ennél is jobban? - emeltem fel a leforrázott lábam.
-Pont így és még ennél borzalmasabban - felelte őszintén.
Ahhoz, hogy egy ember har legyen, vér kell. A Wraeththu vér a seben keresztül az emberi véráramba kerül, majd lassan dolgozni kezd. A tripla DNS beépül a sejtekbe és megindítja az átalakítást; módszeresen lerombolja az emberi DNS-t, hogy átvegye a helyét a sejtmagokban, átformálja a belső szerveket, a csontozatot. Ez három napig tartó önkívület; a testből távozik mindaz, ami felesleges, miközben odabent az új szövetek új szerveket képeznek. Ha szerencsés vagy, túléled. Így mondta Rosen.
-De a vége! - csillant fel a szeme. - A vége lesz a legklasszabb!
A vége az aruna. Szex, ahogy én gondoltam rá, de Rosen kijelentette, hogy az nem egyszerű szex. Nem csak testi, de tudati egyesülés is, a legédesebb mágia, a gyönyör, ami befejezi az ember harrá való átalakulását. Az a végső simítás, az utolsó mozzanata az átváltozásnak. Elképzelni sem tudtam.
Rosen fellelkesülve ecsetelte az aruna hasznát egy har számára: gyógyítja a betegségeket, megnyugtatja a túlterhelt idegrendszert és testet, feltölt életenergiával, serkenti a mentális varázserőt és mindamellett ki is elégít.
Sokat gondolkodtam azon, megéri-e eldobni a múltam, a fajtám. Embernek születtem, úgy is éltem, és amikor arra gondoltam, hogy többé nem leszek az, számomra olyasmit jelentett, hogy valamiképpen meghalok. És aztán feltámadok Wraeththuként.
Az utolsó lökést, a végső mézesmadzagot persze újfent Rosentől kaptam, aki azt ígérte, hogy az átváltozással eltűnnek rólam az égésnyomok; teljesen új és erős lesz a testem. Annyira gyűlöltem azokat a visszataszító hegeket magamon, a tulajdon csúfságomat, hogy akármit megtettem volna az eltűntetéséért. Hiszen, aki egyszer látott és megvakult, az újra látni szeretne, akit tolókocsiba kényszeríttet egy baleset, az járni akar, bármi is legyen az ára. Én csak olyan szerettem volna lenni, mint régen, a forrázás előtt. A bal oldalamat borító sérült, ráncos bőrfelület egyfolytában azt jutatta az eszembe, hogy az apám meg akart ölni, én pedig szabadulni akartam a fájdalmas emléktől. Vagy csak mindennél jobban vágytam arra, hogy végre tartozzak valahova. Valakihez.
Indulás előtt néhány nappal Rosen, én és még néhányan bevettük magunkat egy barlangba. Mielőtt beléptem volna, még felnéztem a bárányfelhőkkel teli égre. Apámra, Jake-re, Danielre és a többiekre gondoltam. Odabent az izgatottságtól zaklatottan dobogott a szívem, a szám száraz volt, úgy éreztem, menten megfutamodok. Csendben figyeltem, ahogy Rosen hosszú, de nem túl mély vágást ejt a jobb karján, majd ugyanígy tesz az én bal kezem belső felén is. Szemben ültünk egymással, és a két vérző, nyílt sebet egymáshoz szorítottuk. Vörös vércseppek hullottak a barlang padlózatának finom, szürke porára.
Nem azonnal történt. Rosen elvette a kezét az enyémről, a sebe mintha máris gyógyult volna. Gondosan bekötötte az enyémet, közben rá-rápillantott az arcomra. Nem éreztem semmit az ideges feszültségen kívül. A többiek távolabb húzódva halkan beszélgettek, mi ketten pedig némán vártunk. Eltelt így néhány óra.
Aztán jött a szédülés, a hidegrázás. Szólni akartam Rosennek, de hányás nyomult fel a torkomon. Megijedtem. Vajon vissza lehet még csinálni, futott át rajtam. Forróság öntött el, a szemem előtt minden elhomályosodott.
-Ne félj, Jason - éreztem, hogy Rosen lefektet a földre. - Itt vagyok.
A kezébe kapaszkodtam, szorosan fogta az ujjaim, az arcomat simogatta, hallottam, hogy a nevemet szólongatja. Lángra gyúlt a belsőm, fájdalom marta a tüdőmet, a gyomromat. A végtagjaim hol zsibbadtak, hol bizseregtek. Először csak jajgattam, aztán amikor a kín már elviselhetetlenné vált, üvöltöttem. Izzadtság ömlött rólam, hányadék, vizelet és miegyéb belőlem. A kemény kőpadlón vergődtem és mielőtt elveszítettem volna az eszméletem, biztos voltam benne, hogy ezúttal tényleg meg fogok halni…
Nehézkesen nyitottam ki a szemem. Nem csak azt képzeltem, hogy kinyitom, de meg is tettem. Valahonnan füst illata jött, tűz égett, fa ropogását hallottam. Fáradt voltam, és azt sem tudtam, hol vagyok, sem azt, hogy miként kerültem ide. Hangok duruzsoltak: köhögés, nevetés, köhögés, valaki kiköp.
Lassú óvatossággal mozdultam meg, a kőpadlózat kemény volt alattam, iszonyatosan kemény. Jó ideje fekhettem ott, mert a testem teljesen el volt gémberedve. Mindenem fájt, de ez a fájdalom semmi volt a korábbihoz képest.
Te rohadék, akartam mondani, de csak rekedtes hörgés jött ki a torkomból, de végül a sokadik nekifutásra megjön a hangom.
-Te rohadék állat! - kiáltottam csak úgy bele a barlang sötétjébe. - Miért nem mondtad, hogy ez ennyire átkozottul fog fájni?
A szemem sarkából láttam, hogy valaki közeledik. Rosen volt az; takarót hozott, a vállamra terítette, gondosan a testem köré rendezte.
-De hát mondtam - felelte mosolyogva. - Fel tudsz ülni?
Bizonytalanul, de sikerült. A fejem még mindig kóválygott egy kicsit.
-Túlélted - két kezével jólesően dörzsölte a hátam és a vállam. - Ezt is. Esküszöm, a szerencse fia vagy.
-Mibe rángattál bele? - mormogtam.
-Gyere és nézd meg a saját szemeddel - állított talpra.
Hajnal volt a barlangon kívül. A pirkadat rózsaszínből narancsba hajló csíkja elválasztotta az eget és a földet. Korgott a gyomrom, a hátam mögött a hangjára nevetés harsant. Rosen mérgesen hátranézett, mire csend lett.
A sátorban fakád várt, teli forró, illatosan párolgó vízzel. Bent kevés volt a fény, és Rosen nem hozott lámpát.
-Ülj be a kádba! - szólt rám. - Megmoslak.
Engedelmeskedtem. Csak akkor döbbentem rá, mennyire mocskos voltam, mikor a nyakamig elmerültem benne. Kellemes volt a víz melege, majdnem elaludtam tőle, de Rosen kikényszerített belőle. Törülközőbe csavarva odaállított egy egész alakos tükör elé, aztán széthúzta a sátor bejáratának anyagát. A kora reggeli napfényben végre megláttam magam. Döbbenet, csodálat, iszonyodás, rémület, elégedettség; nem találtam szavakat mindarra, ami a tükörből visszanézett rám.
Tökéletes voltam. Hibátlan. Gyönyörű. Még mindig a régi Jason arc nézett vissza rám, csak sokkal lágyabb, majdnem hogy nőiesebb vonásokkal.
-Istenem - fohászkodtam, mikor rádöbbentem, mi olyan furcsa a bal oldalamon.
A hegeknek, a forrázás okozta sebhelyeknek nyoma sem volt. Pont úgy, ahogy Rosen ígérte. Megérintettem az arcomat, aztán ledobtam magamról a törülközőt. A bőröm sima volt, mint régen, mint gyermekkoromban a támadás előtt. Rettenetesen boldog lettem. Aztán a tekintetem elérte az ágyékomat. Na, az volt az igazi meglepetés.
-Mi a csoda ez?
Rosen a hátam mögött állt, figyelve, miként fedezem fel a testem.
-Hmm, a férfiasságod - felelte. - Pontosabban az ouana-limed.
A bordó és rozsdaszín szervet bámultam a lábaim között, ami leginkább egy virág szárára hasonlított.
-Lehet, hogy most még nem tetszik, de ha majd a teljes virágjában látod - mosolygott rejtélyesen, mintha most valami édes titkot osztott volna meg velem.
-Miben? - kérdeztem döbbenten.
-Amikor izgalmi állapotba jön - fordította le.
Megérintettem. Ismeretlen izgatottság futott át rajtam, és a nyomában járó izomrándulások felfedtek még valami változást a testem mélyén. Ezt jelentette hát, hogy hermafrodita vagyok. Az ouana-limem mögött ott rejtőzött még egy szerv: az, ami a nőiességet képviselte. Soume-lamnak nevezték, és ha szavakkal le kellett volna írnom, valamiféle virágkehelyhez hasonlítottam volna.
Hüledezve álltam a tükör előtt, próbálva felfogni szemmel és értelemmel egyaránt, hogy mivé váltam.
-Öltözz fel és gyere közénk - súgta Rosen, aztán kilépett a sátorból.
Amint eltűnt, befűztem a sátor bejáratát, lekuporodtam a tükör elé, és zakatoló szívvel újra végigtanulmányoztam magam. Alaposan. Kétség nem férhetett hozzá: nem voltam többé ember. Ezt mondták az ujjaim is. Wraeththu lettem, kaptam egy új életet. Elborzadtam magamtól. Azt hittem, fel vagyok készülve a Wraeththuvá válásra, de hirtelen azt éreztem, tévedtem. Nem ez volt az, amit kerestem.
Végül összeszedtem magam, felöltöztem és csatlakoztam a társaimhoz. Úgy fogadtak, mintha csak egy elveszett testvérük tért volna vissza. A szemükben azonban ott láttam a csodálatot a vér iránt, ami hozzájuk hasonlatossá tett.
-Kit választasz majd? - kérdezte Rosen.
Két nap telt el azóta, hogy eszméletemhez tértem a barlangban. Az egyik tábortűz mellett ültem, míg áldott egyedüllétemet meg nem zavarta. Még mindig meglehetősen idegennek éreztem magam, pedig már az enyéim között voltam.
-Kit választok? - kérdeztem vissza.
-Igen, az első arunádhoz - válaszolta.
Ó, igen. Az első aruna. A legfontosabb dolog egy újonnan „beemelt” har életében.
-Arra gondoltam, hogy Skye vagy Palmiree megfelelő lenne - folytatta. - Úgy vettem észre, kedveled őket. Türelmesek és minden szempontból alkalmasak a feladatra.
Olyan mosoly ült a száján, hogy sejtettem, erről van némi tapasztalata velük kapcsolatban. Tény, hogy mindkét hart ismertem, elég normálisak voltak velem, akár nevezhetném őket barátaimnak is, de a szüzességemet - egyiket sem - szerettem volna velük elveszíteni. Erre inkább olyasvalakit választottam volna, akihez jóval közelebb állok.
-Téged nem választhatlak? - fordultam kissé Rosen felé.
A másik har egy pillanatig némán tanulmányozta az arcomat. Mandulavágású sötét szemében visszatükröződtek a tábortűz lángjai. Aztán kinyújtotta a kezét és az ujjai hátával megsimogatta az arcomat. Nem is emlékeztem arra, ki volt hozzám ilyen gyengéd legutoljára. Talán Daniel.
-Bárkit választhatsz - mondta. - Engem. Skye-t. Palmiree-t. A kiválasztottad részére mindenképpen megtiszteltetés lesz a döntésed.
Aznap éjjel Rosenre bíztam magam. Hosszú ideig csak egymással szemben törökülésben ültünk az ágyam tetején. Arra várt, hogy kimondjam, készen állok, nekem viszont az idegességtől alig volt hangom. Azon tanakodtam, hogy nekem kellene-e kezdeményeznem, vagy hagyjam, hogy ő érintsen meg először. Éreztem izgatottságot, jóleső várakozást, zavart és valamiféle vágyat is. Olyan abszurd volt az egész. Rosen csendben és türelmesen várakozott, én pedig biztos voltam abban, hogy erre sosem leszek eléggé felkészülve.
-Megcsókoljalak? - kérdeztem.
A szép arcon kihívó mosoly terült szét.
-Tudom, hogy nem vagy annyira tapasztalatlan, mint aminek mutatod magad - válaszolta.
A legszívesebben kirúgtam volna a sátorból. A gondolataimban egy pillanatra felbukkant Daniel arca, de aztán elhessegettem az emlékét. Félszegen Rosen szájához érintettem a számat. Meg voltam győződve arról, hogy durva és száraz lesz, de tévedtem. Azt hiszem, egy lánynak lehet ennyire puha és telt a szája, bár lányokkal alig találkoztam eddigi életem során.
Döbbenetes volt, hogy a testem szomjazta Rosen érintését, mintha az agyamtól teljesen elkülönült élőlény lenne saját tudattal. Ugyanakkor az énem egy része idegenkedett a közelségétől és a gyomrom furcsa bukfencet vetett. Minden idegszálam megfeszült, hogy legyűrjem az izgalommal keveredő berzenkedést.
Rosen visszahúzódott és révetegen beharapta a száját. Mikor kinyitottam a szemem, a világ legcsábítóbb, legérzékibb lényének láttam. Úgy éreztem magam, mint akit megbabonáztak.
-Ez kellemes volt - búgta, a hangja kicsivel mélyebbé vált a vágytól. - De mutatok valamit.
Most ő hajolt közel hozzám, ujjait a hajamba merítve húzott magához, hogy megcsókoljon. A nyelve hegyével megérintette a számat és az önmagától nyílt ki neki, hogy befogadja. Abban a percben ezernyi szín villant fel az agyamban, aztán egy nyugalmat sugárzó vadvirágos rét jelent meg csukott szemhéjam mögött. A képet Rosen vetítette a fejembe. Csodálatos volt. A következő pillanatban egy a tiszta kék égen vitorlázó sast láttam, de nem pusztán csak kivetült az elmém vásznára, hanem mintha azt is éreztem volna, hogyan kap a szárnyai alá a szél. Vele repültem.
Hátrahőköltem.
-Ezt úgy hívják, lélegzetcsere - magyarázta Rosen. - Mélyebb és bensőségesebb, mint a csókolózás, mert nem csak a szájak, de az elmék találkozása is. Egyfajta mentális kommunikáció. Képeket, illatokat, érzeteket vetíthetsz a partnered tudatába, emlékeket oszthatsz meg vele, ő pedig viszonozza.
-Én is tudok ilyesmit?
-A telepátia minden har sajátja, de fejleszteni kell - simogatta meg a karom. - Gondolj valamire, miközben megcsókolsz, én pedig megpróbálom látni. Aztán megmondom, mi volt az és akkor kiderül, milyen szinten állsz most.
Ezúttal egyáltalán nem esett nehezemre újra csókot kezdeményezni. Rosen ujjai a fejemet cirógatták, miközben a szája mohóan harapta az enyémet. A napfelkeltére gondoltam, ami a beemelésem után fogadott a narancssárga, bíbor, aranyló színeivel.
-Az új életed kezdete - mondta Rosen, miután szétváltunk. - A tegnapelőtti hajnalt láttam.
Kipirult arccal mosolyogott rám, kitágult pupillája csillogott. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de nem hagyott beszélni. A karjaival átfonta a nyakam és hozzám simult, hogy lélegzetet cseréljünk. Az agyamba vetített viharfelhők roppant erejét szinte képes voltam a végtagjaimban érezni, s közben a fenyőerdők fenséges nyugalmát mutattam neki én.
Vágyat éreztem. Szexuális felcsigázottságot. A kezem magától indult el felfedezőútra Rosen karcsú, hajlékony testén. Az izmok, hajlatok és ívek érintése az énem egyik részét felcsigázta, olyan lázba hozta, amit ezelőtt sosem tapasztaltam, míg egy másik rész bennem ijedten figyelt, nem értve, mi történik. Sejtettem, hogy nem jó ez így, máshogy kéne lennie, de az idő nem volt alkalmas arra, hogy ezen töprengjek vagy jelezzem valahogy Rosen felé.
Így is különös volt az egész.
Rosen ujjai az ingemet bontogatták, én a combját simogattam, eközben a testem a saját életét élte. Valami megmoccant a lábam között, és ettől zavarba jöttem, különösen, hogy nem az ouana-limem volt az. Rosen ledobta a felsőjét, aztán áthúzta a fejemen a sajátomat, és a szájával végigsimogatta a vállam, a felkarom, majd a mellkasom. Nem tudtam, miként érjek hozzá, az ösztön, ami lángra lobbant bennem, nem adott erre útmutatást, végül hosszú, erősszálú, fekete hajzuhataga lett a biztos hely az ujjaimnak. Lassan hanyatt döntött, nyelvével továbbra is a felsőtestem becézve, ujjai hegyével elidőzve egy-egy ponton a bőrömön, amitől megborzongtam. Ahogy fölém kúszott és az ágyéka az enyémhez ért, keménységet éreztem. Rosen ouana-limjét.
Nem állok készen, akartam mondani, de a combjaim közötti lüktetés egészen mást jelentett, úgyhogy amikor rákérdezett, magamtól emeltem meg a csípőmet, hogy levehesse rólam a nadrágot. Elképedve meredtem az ölemre, a buján feslő soume-lamom nedves csillogására, és amíg én sápadt lettem attól, amit ott láttam, Rosen arcára pírt festett a felajzottság.
-Mi a… - nyögtem fel, mikor kíváncsi, ismerkedő ujjait váratlanul a nyelve váltotta fel a soume-lamomon. Aztán már nem volt erőm semmit mondani, csak feküdtem és a takarót markoltam a kéjtől.
Volt már részem gyönyörben, magamtól, mástól lopott kis örömök az állandó menekülés közben, de egyik sem volt ehhez fogható elementáris csoda. Minden porcikámban reszkettem, bizseregtem attól, ahogy Rosen a testemet becézte.
-Ez most biztosan furcsa lesz - harapott a számba egy röpke percre. - Nincs mitől félned, engedd el magad.
A következő percben éreztem, hogy az ouana-limje behatol a soume-lamomba. A furcsa kifejezés nem írta le azt, amit éreztem, mikor magamba fogadtam. Egyszerre volt kellemetlen, de nem fájdalmas, izgató, mégis megdöbbentő; egy adag idegenség és dupla adag hazatérés hangulat. Wraeththu voltam. Har voltam. És szükségem volt az arunára, amit a testem pontosan tudott, mint ahogy tudta ezt az énem egyik fele is, az pedig szomjazta a gyönyörét.
Rosen haja mindkettőnket elborított, ingerlően csiklandozta a bőrömet, miközben mozgott bennem. Ouana-limje apró tüzeket lobbantott lángra az ölem mélyén, a testem belefeszült a mámorba, belehaltam volna, ha most abbahagyja. Egyre csak sodródtam valami ismeretlen felé, amiről csak sejtettem, hogy jó lesz. Rosen halkan suttogott a fülembe, a szája a számon, az arcomon, a vállamon, ő pedig a soume-lamom mélyén. Nem volt egy épkézláb gondolatom sem, és az ölemben olyan izmok mozdultak, amiknek a létezéséről mindaddig nem volt tudomásom, és korábban egészen biztosan nem voltak ott. Csukott szemhéjam mögött békés hegyvonulatok, a semmi közepén csillanó tavacskák képe jelent meg, s mintha nem csak láttam volna ezeknek a helyeknek a felemelő szépségét, de éreztem is a belőlük áradó nyugalmat.
Rosen minden mozdulata olyan leírhatatlan kéjt adott, amit alig bírtam ki. Fogalmam sem volt arról hogy ez ilyen lesz. Erre nem készítettek fel. Végighallgattam a meséiket az arunáról, és azt hittem, azok a szavak túlzóak, fellengzősek, de most, hogy tapasztaltam, rájöttem, egytől-egyig igaz volt mind.
Rosen, mintha a gondolataimba látott volna, elvigyorodott és csókot nyomott a térdemre. Felemelkedtem, hogy lélegzetet cseréljek vele és akkor az ouana-limje elért bennem egy helyet… A gyönyörűségtől, amit éreztem elakadt a lélegzetem. Rosen néhány lökéssel később érte el a csúcspontot, a teste az enyémnek feszült, és felnyögött, majd elernyedt és rám dőlt. Tartottam őt a felhúzott combjaimmal, miközben mindketten levegő után kapkodtunk az aruna utáni édes lebegésben.
-Most már igazán Wraeththu vagy - mondta és magához húzott, hogy megcsókoljon.
Majdnem igaza volt...
Folyt. köv....