cold light of morning - az első próbálkozás
Hát igen, legjobb barátnőmnek, Flynak köszönhetően tudtam meg, hogy egyáltalán létezik olyasmi, mint fanfic... Megszállott HP rajongóként pedig mindig is megmozgatta a fantáziám Harry és Draco. Úgyhogy megtaláltam a módját végre annak, hogyan is ötvözzem a kettőt (⌒_⌒;)
Kissé komor hangulatú - némi fanyar humorral fűszerezett, Harry szemszögű, majdnem teljesen eredeti-hű folytatás Voldemort legyőzése után.
Az ötletadó kép: http://www.deviantart.com/art/In-the-cold-light-of-morning-413232819 , amihez ajánlom a Placebo idevágó dalát is (link a kép alatt).
Itt is megköszönöm csodás és türelmes bétámnak, SlytHay-nek a sok segítségét!
＼(^o^)／
(mivel azt írja, post too large, ezért két részben töltöm fel a fejezetet)
Ja, még valami... Nem minden rész tartalmaz "explicit adult content"-et (bár az oldalamon természetesen be van - legalábbis remélem - állítva), de azért a plusz jelölés nem árt itt-ott, nehogy valami... fennakadás legyen.
I
- Harry. Harry! Harry James Potter, figyelsz te rám?!
- Hmm? - A fenébe. Már vagy öt perce Dracót bámulom. Vetek egy bűntudatos pillantást Hermionére - ami valószínűleg nem fogja meghatni -, de fogalmam sincs róla, hogy miről beszélt. Kedvetlenül lenézek a tányéromra. Hát persze, sonkás tojást próbáltam enni pirítóssal, mikor megakadt a szemem azon a bizonyos szőke üstökön, ahogy a mardekáros lehajtott fejjel kullog be a Nagyterembe. A háború vége óta ilyen - mintha elvesztette volna önmagát.
- Harry! - Upsz, megint.
- Öhm, mi? - préselem ki magamból a tőlem telhető legintelligensebb választ.
- Reménytelen vagy - néz rám szánakozva, majd gyengédebb hangnemben folytatja:
- Azt kérdeztem, válaszoltál-e már a levélre?
A levél. Nem feledkeztem meg róla.
A háborúnak vége. Elvesztettem a szüleim, a keresztapám, a pártfogóm és még oly sok embert; kibírtam a kibírhatatlan nagynénéméket, elviseltem a soha-nem-kért hírnevem, megküzdöttem dadogós tanárokkal, gyilkos szemű óriáskígyókkal, undorítóan foszladozó dementorokkal, halálfalókkal, mágiaügyi miniszterekkel, gonoszkodó mardekárosokkal, vitriolos pennájú újságírókkal, Voldemort gonosznál is gonoszabb lélekdarabkáival és magával Voldemorttal (az egészséges mértéknél jóval többször)... de még sorolhatnám - szóval, a világ összes elképzelhető förtelmével.
Mégis az egyetlen érzés, ami akkor, a párbaj döntő pillanatában hatalmába kerített, az üresség volt.
Láttam a hitetlenséget, és rá egy másodpercre a félelmet felvillanni Tom kígyószerű pupilláiban, majd el is múlt az egész. Akár egy rossz álom.
Talán valami mást vártam?
Voldemort meghalt, de vajon miért... Vajon miért hittem azt, hogy utána majd minden magától egyszerűbbé válik? Annyira irreális volt, hogy az élet ment tovább, pedig pont ezért tettem! Ezért kellett megtennem! Hogy az élet végre a normális medrébe terelődhessen, hogy elpusztuljon a szörnyeteg, aki romlásba döntötte a világot. Nem, nem volt választásom.
De persze ez hiú vágyálom a részemről. Mármint a normális. Mikor volt az én életem normális?
Rá kellett döbbennem, hogy az eddigi Harry Potter azért létezett, mert Voldemort megalkotta. Most pedig, hogy Voldemort eltűnt, az az énem is eltűnt, akinek minden pillanatát meghatározta a gonosz elleni harc és maga a gonosz. Persze az sem elhanyagolható tény, hogy drága „mesterem” egy lélekdarabjával is megajándékozott anélkül, hogy közölte volna.
Most jön a kellemetlen kérdés, ami azóta foglalkoztat: ki is akkor Harry Potter? Ki az a „simán Harry”, akinek hittem magam Hagrid megérkezésekor egy elhagyatott kunyhóban, a tenger közepén?
Az a „simán Harry”, aki sosem lehettem.
A harc túlélői a szebb napokat is megért Nagyteremben gyűltek össze. Ott voltak a sebesültek. És a halottak is. A jó oldal halottai. Ezt követően számtalanszor gondoltam arra, milyen igazságtalan fekete-fehérben látni a világot. Milyen egyszerű felosztani jóra és gonoszra... Akkor nem kell okokat keresned, vagy épp magyarázkodnod; elég kimondanod azokat a bizonyos szavakat, melyek feljogosítanak a cselekvésre. Bármire, hogy elérd a célod: ő a rossz oldalon áll; a sötétséget szolgálja, gonosz, harcolnom kell ellene! El kell pusztítanom... Egyszerű és kényelmes. Többek között te ébresztettél rá erre is, Draco, a Te példád volt az, ami annyira elgondolkodtatott; a Tiéd és a családodé.
Elkalandoztam a tárgytól.
Az üresség fojtogatott, ahogy az élettelen, kiterített testeket néztem. Hullámokban tört rám, váltakozva a tompa fájdalommal, mely elzsibbasztotta a tagjaim. De a testem áruló módon meg akart szabadítani a valóságtól, a fáradtság erőt vett rajtam. Semmi más vágy nem maradt bennem, csak az alvásé.
Nem lett jobb, mikor felébredtem. Hogy hány órán át voltam kiütve, örök rejtély marad előttem, de újfent gratulálók hada tört rám, mikor letámolyogtam a toronyból. Mintha a gyászról megfeledkeztek volna, mintha a halottaik és a fájdalom, melyet maguk után hagytak, többé nem léteznének. Mindenki kezet akart velem fogni, mindenki szívből szeretett és tisztelt, én pedig hideglelést kaptam tőlük.
Az élet ünnepe volt minden egyes nap, és az elmém a lelkemmel karöltve hevesen tiltakozott ez ellen.
Miért?
Miért kell tovább élnünk, mikor annyian távoztak? Nálam sokkal jobb, erősebb emberek. A szüleim, Dumbledore, Piton, Sirius, Lupin, Tonks, Mordon, Fred... olyan sokan.
Ez az emberek büntetése. Az elmúlás borzalma, mellyel együtt kell élni. Mely ellen menekülni a legnagyobb gyávaság, elfogadni a legnagyobb szenvedés. Én jártam ott, az életen túl. Egy pillanatra csupán, de elcsábított a gondolat... Mi lenne, ha hagynám a fájdalmat? Mi lenne, ha elmenekülnék a soha-nem-ismert szüleim ölelő karjai közé, mi lenne, ha kezembe véve a sorsom a hátramaradottakét feláldoznám? Már a végiggondolás közepette is hányingert kapok ettől. De most... Azt hiszem, most már nem bánnám, ha mehetnék. Számomra a legfontosabbak már mind odaát vannak.
Hiába mondtam az interjúkban, hogy nem az én érdemem volt a győzelem, és ez külön fájdalmat okozott. Lassan dühöngeni és fortyogni kezdtem magamban, visszahallva és -olvasva olyan mondatokat, melyek sose hagyták el a számat. Kicsit a negyedik évemre emlékeztetett Roxfortban.
Bizonygathattam én bárkinek, hogy el se jutottam volna idáig, ha nem állnak olyan sokan mögöttem. A Hős megmentőről kialakított képet (ami bármilyen hihetetlen, végső soron Trelawney fejéből pattant ki anno, szóval a legdühösebbnek mégiscsak rá kéne lennem...?) valahogy sokkal jobban kedvelték, mint a szerencsétlen fiút, akit mindenki jól seggbe rugdosott, hogy sikerüljön valahogy megúsznia. Nem is értem.
Azt a gondolatot - mindezek ellenére - erősen igyekeztem száműzni magamból, ami minduntalan Dumbledore emlékét akarta kifigurázni. Merthogy én csupán egy kiváló manipulátor jól szuperáló katonája voltam, ugyebár... Áhh, mindegy. Megfogadtam, hogy nem gondolok erre többé. A háborúnak, Tomnak és a horcruxainak, a szenvedésnek végre vége. Ehhez pedig engedelmes katonának kellett lennem. Ha tetszett nekem, ha nem.
Végül is, jobb Dumbledore katonájának lenni, mint Voldemorténak, nem igaz? (Itt most mindenki képzelje az elmondottakhoz a legszarkasztikusabb hangnememet aláfestésként.)
De most komolyan, talán vörös neonfénnyel égő útjelző táblákra vártam, amik mutatni fogják, merre tovább?
Teltek a napok, és a lelkes rajongók hada csak nem akart megfogyatkozni. Fásult voltam, ideges és üres. Ha nem is sikerült teljesen üresnek maradnom, legalábbis az akartam lenni. Gyászolni akartam, üvölteni a fájdalomtól és haragtól, nem pedig engedni az idióta testemnek, ami juszt is élni akart. Enni, inni, aludni és... Hagyjuk.
Beszéltem már a levelekről? Hihetetlen. Szó szerint megrohamoztak a baglyok minden reggel, és sokszor véletlenszerűen napközben is. A gratulációk és elragadtatott hangnemű rajongói ömlengések még hagyján (volt alkalmam hozzászokni, meg a gyűlölködéshez is), de a házassági és egyéb ajánlatok... Némelyikhez - többhez, mint amit látni akartam - fénykép is mellékelve volt. Mozgó mágikus fényképek. Meztelen mozgó mágikus fényképek. Merlin trottyos gatyájára, hogy Ront idézzem, amint elkiáltotta magát, mikor meglátott egyet; egy jóképű, szőke, tizenhat éves srác, Angus riszálta rajta csábosan a hátsóját.
Harry Potternek, a Kis Túlélőnek, a Megmentőnek, a Hősnek... Mind ilyen címzéssel volt ellátva. Ja, mégsem, volt közöttük más is: az én kis Harrymnek, a legdrágább Hősnek, és Ron kedvence: a szexisen feszes hátsójú Megmentőmnek. Hogy is feledkezhettem meg róla... Csak tudnám, az ilyen címzéseket hogyan képesek a baglyok kézbesíteni!
Egyébként utánanéztem, és a varázsvilág mérföldekkel toleránsabb a melegekkel, mint a muglik. Csak úgy megjegyzem.
Bár gondolom, az olyan aranyvérmániásoknál, mint amilyen Draco családja is, szóba sem jöhet az ilyesmi...
Hogy mikor lett Malfoyból, vagy - ahogyan jobb napjaimon utaltam rá -, idegesítő kis görényből Draco? Magam sem tudnám megmondani.
Talán onnantól datálható ez a bosszantó érzés, mikor láttam őt sírni (bakker, néha elgondolkodom azon, mekkora perverz vagyok, de komolyan). Hatodikban, a klotyóban.
Márványfehér bőre még inkább színét vesztette, ahogy markolta a mosdókagyló szélét. Máskor olyan fényes és ápolt ezüstszőke haja kifakult, apró vízcseppek csillogtak rajta. Szemei karikásak, beesettek, véreresek voltak.
Gyűlölt. Gyűlölte, hogy látom a gyengeségét, azt az oldalát, amit senkinek nem szabadna látnia. Én sem akarom újra - legalábbis bizonygatom magamnak egy ideje, pedig hazugság.
Megátkoztam. A saját keresztapja kegyetlen átkával, ami ha nem jár arra az említett személy, biztosan végzett volna vele. Teljesen lebénított a tettem, nem csak a Herceg könyve miatt.
Ott feküdt Draco, hófehéren, soványan, s lassan rózsákat bontott a testén a saját vére. Az én hibámból. A kölcsönös utálat miatt, ami évekig csupán viszonylag ártatlan átkokban nyilvánult meg. Aminek nem szabadott volna léteznie közöttünk.
Persze a háború alatt nem sok időm volt ilyesmikről gondolkodni, de néha azért eszembe jutott. Az idegesítő kis takonypóc, akinek megismertem, majd a halálfaló, aki nem volt képes ölni.
Szegény kis kegyvesztett Draco.
Elnézést, úgy tűnhet, csapongok a témák között. De hát ilyen kuszán teltek a háború utáni hetek.
Jó ideig például annyira ellepte a varázstársadalmat az euforikus dínom-dánom, hogy teljesen megfeledkeztek a bosszúról. Lassan elérkezek mindennek a magyarázatához, már nem kell sokat várni.
Én mondjuk köszönöm szépen, eléldegéltem volna az életem hátralevő részét bosszú, halálfalók és a Mágiaügyi Minisztérium látványa nélkül. Megmentőként - cöh - gondolom erről rövid úton le is mondhatok. Az is megdöbbentett, hogy Azkaban őrei még mindig a dementorok. Lám, milyen sokat változott a világ most, hogy Voldemort távozott közülünk...
Ahogy mondani szokás tehát, minden jónak vége szakad egyszer. Dedalus Diggle-nek is ki kellett előbb-utóbb fogynia a mágikus rakétákból, és a varázslóknak és boszorkányoknak is ki kellett józanodniuk egyszer.
Sajnos amint megszabadultak az Ogden-féle Lángnyelv Whiskey (meg még ki tudja mi) hatása alól, újra képesek voltak felidézni azt, ami a legszomorúbb oldala egy háborúnak. Az ellenfélnek is voltak követői. Támogatók, akik nem haltak vele. Akiken most kötelességük megbosszulni az összes bűnt, melynek elszenvedő alanyai voltak.
Hát így jön a képbe Draco.
Szeptember eleje volt, mikor megkaptam azt a bizonyos levelet.
Egyébként viszonylag hamar vissza tudtuk pofozni a Roxfortot tűrhető állapotba, és - bármilyen groteszkül is hangzik számomra -, újra megkezdődhetett benne a tanítás. Mi Ronnal és Hermionéval amúgy sem csináltuk meg a hetedik évet, mint rajtunk kívül még elég sokan, meg hát a Roxfort utolsó háborús évét McGalagony professzor és a tanárok szívesebben vették semmisnek.
Draco is ott volt. Nem igazán értem, hogy miért. Vajon a Malfoy-szülők küldték vissza, akik elbújtak a kúriájukba és igyekeztek úgy tenni, mintha nem is léteznének? (Nem emlékeztet ez kísértetiesen valamire...?) Vagy magától döntött úgy, hogy visszajön azok közé, akik gyűlölik a halálfalókat, és a Mardekár ház szinonimájaként értelmezik a kifejezést? Először nem tudtam, mi mellett voksoljak, de minden megvilágosodott előttem, mikor megkaptam a roxforti levelemet. Oké, Hermione előtt világosodott meg minden, de volt olyan szíves, és elmagyarázta nekünk.
- Persze, hogy a mardekárosok is kaptak roxfortos levelet! Jaj, fiúk, néha tényleg nem tudom, hogy sikerült így legyőznünk Voldemortot - nézett ránk olyan hermionésan. Ron enyhén megborzongott, mire barátnője (hja, végre) csak egy lesajnáló pillantásra méltatva folytatta:
- Egyértelmű, hogy McGalagony professzor nem azt a hagyományt kívánja erősíteni, amit Voldemort is - jaj, Ron, hagyd már abba!
- Tudom, hogy meghalt, Hermione, de attól még ennek a névnek soha nem lesz jó hatása rám...
- Mindegy - rázta meg a fejét a lány.
- Én azt hiszem, kezdem kapiskálni... Nem mintha egyetértenék vele.
- Ne fintorogj, Harry, ez így helyes. Pont ezért küzdöttünk - csillant meg a szeme fanatikusan, amiről eszembe jutott a negyedév és a MAJOM. Erre muszáj volt elvigyorodnom, persze csak diszkréten.
- Mindegy, hogy valaki melyik házba való, vagy hogy muglik-e a szülei, vagy épp a legtisztább vérű varázslók. Mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, nem engedhetjük, hogy a buta előítéleteink vezessenek minket. Láthattuk, hogy mikhez vezetnek... Attól, hogy valaki mardekáros, még nem garantált, hogy rossz ember. Ez igenis így van! - kiáltott fel mérgesen, mikor Ron keserűen elnevette magát.
- Hát nem tudom, Hermione, te hol élsz, de én úgy vettem észre, hogy az a ház jelenleg a halálfalók gyerekeivel van tele, ráadásul Parkinson ki akarta adni Harryt!
Komoran bólogattam a szavaira. Tudom, hogy Hermionénak kéne igazat adnom, de az érzelmeim és a tapasztalataim az ellenkező irányba mutatnak.
- Halálfalók többé nincsenek! És rengetegen közülük amúgy sem jöttek vissza...
- Azt hiszed talán, hogy ezek az eszmék kihalnak? - kérdeztem halkan, mire mindkét barátom elcsendesedett, és rám függesztette tekintetét. - Jól mondod, Hermione. Az egyetlen probléma, hogy te az ideális társadalomról beszélsz, nem a reálisról. Bármilyen hihetetlenül hangzik, Ron, én nem akarok bosszút állni...
- De Harry!
- … olyan gyerekeken, akik a szüleik tanításai, és évszázadok beteg beidegződése miatt rossz úton haladtak. Eddig. Mindannyiunk felelőssége, hogy mostantól melyik utat választják.
- Dumbledore is mindig a második esélyről pampogott - mormogta a bajsza alatt Ron.
Igaza volt. Mármint Dumbledore-nak. És nekem tényleg undorom volt bárminemű bosszútól. Épp elég élet ment tönkre a háború miatt, és én nem akartam újból szenvedés okozója lenni. Soha többé.
Pedig az a másik levél is megjött hőn szeretett Minisztériumunkból. És én azóta látom Dracót még jobban magába zuhantan ténferegni a Roxfortban.
„A Mélyen Tisztelt Harry Potternek, Aki Győzedelmeskedett a Sötét Nagyúr Felett!”
Nem tehetek róla, ez a megszólítás, akárhányszor olvasom, fintorba rántja az arcomat. Micsoda fellengzős, idióta, talpnyaló, utolsó... Ráadásul Sötét Nagyúr? Cöh. Csak a hívei nevezték így. Hiába mutogatja az újonnan erőre kapott Minisztérium a hatalmát, Voldemort nevét még leírni sem merik. Bármennyire is tisztelem Kingsleyt, sőt, szerintem nincs nála megfelelőbb ember a mágiaügyi miniszter posztjára, úgy látszik, azt a félreismerhetetlenül fellengzős stílust még neki sincs hatalmában felülírni. Ha nem tudnám, hogy Percy személyisége száznyolcvan fokos fordulatot vett, mikor a saját öccse élettelen testét tartotta a karjai között, azt hinném, ő írta ezt a tüzelni valót. Kissé összerándul a gyomrom, ahogy beúszik elém a kép. Inkább tovább olvasom a megviselt pergament. Már vagy századszorra.
„Az egész varázsvilág, de talán az egész emberiség méltán járulhat Ön elé köszönetét nyilvánítani, amiért eltörölte a valaha élt leggonoszabb sötét varázslót a föld színéről! E levél minden sora alázatosan fordul hát Ön felé, akit joggal mondanak az évszázad, de talán az évezred leghatalmasabb mágusának!”
Milyen kár, hogy ezt a förmedvényt egyszerűen képtelenség egy szuszra letudnom. Folyton meg kell állnom, nehogy lehányjam az amúgy is rossz állapotban lévő fecnit. A sok olvasás és az, hogy legalább egy hete a zsebemben tartom, valószínűleg nem tett jót az állagának.
„Érdemei méltatására kevés lenne ily röpke iromány, mindazonáltal ezúton is szeretnénk biztosítani Önt arról, hogy mind az Aurorparancsnokság, mind a Misztériumügyi Főosztály vezetése, és még számos vezető beosztás akadály nélkül, bármikor rendelkezésére áll, ha kívánja. Lekötelezettségünket, ha ily' jelentéktelen módon is, de ki kívánjuk nyilatkoztatni Ön felé.”
Egy kicsit elgondolkodtat az, vajon ezt komolyan gondolták-e? Nem hiszem. Vagy félnek tőlem, és azt hiszik, hogy erővel úgyis elvehetném, amit felajánlanak, ha akarnám. Hát akkor több, mint csalódást kell, hogy okozzak, mert szinte minden „rendkívüli” erő, ami belőlem fakadt, Voldemorttal együtt távozott a világból. Belőlem legalábbis biztos.
Amúgy meg senkinek nem maradt egy csepp józan esze sem ezen az átkozott világon?! Nekem egy életre, de valószínűleg még tíz következőre is elment a kedvem a sötét mágiától, sötét varázslóktól, és körülbelül bármitől, amihez a sötét szónak csak egy kicsi köze is van. Auror? Hallhatatlan? Tényleg senkinek sem esett le, hogy ennyi vér, fájdalom, gyilkosság, veszteség után csak egy nyugodt életre vágyom, minden ilyesmitől legalább tíz mérföldes távolságban?
Bár, hogy is várhatnám el, hogy megértsenek? Miért várom el, hogy ismerjék azt a Harry Pottert, akit még én sem ismerek teljesen?
„Mindazonáltal nyilván nem kell felhívnom a figyelmét arra a sajnálatos tényre, miszerint a Háború végeztével sem sikerült a Világos Oldalnak teljes mértékben felszámolnia a sötét mágusokat és boszorkányokat. Az elmúlt hetek megfeszített munkájával viszont jó pár gyáván megbújó Halálfalót, valamint a Sötét Nagyúr seregéből számos bűnös varázslót, boszorkát és varázslényt kézre kerítettünk.
Az elmúlt évek szörnyűségei, a sok ártatlanul, oktalanul kioltott élet, kegyetlen kínzások, melyek tisztességes varázslókat és boszorkákat nyomorítottak meg egész életükre, nem maradhatnak büntetlenül.
Ön pontosan tudja, Önnek kell a legjobban tudnia, mekkora veszteségekkel kellett megbirkóznunk e sötét időszakban. Hogy csak egyetlen eseményt emeljünk ki, Albus Dumbledore halála Önnek személyesen is rendkívüli veszteség lehetett, nem beszélve a varázsvilágot megrázó sokkról és fájdalomról.”
Igen, valószínűleg ezt utálom a legjobban. Mindig is úgy viselkedtek velem, mintha olyan jól ismernének, megértenének. Úgy írnak rólam itt is mindvégig. Milyen idegesítő. A Reggeli Próféta is egyfolytában ezt csinálta/csinálja még most is. A tököm kivan. Ahhoz meg pláne semmi közük, milyen érzések fűznek Dumbledore-hoz. Azt az embert senki sem ismerte, kivéve talán a tulajdon öccsét, Aberforth-ot. Mégis mindenki feltétlenül megbízott benne, köztük én is... Áh, már megint ezt csinálom! Koncentráljunk inkább a levélre.
„Így hát a Minisztérium a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel kéri Önt, a Sötét Nagyúr egyetlen valaha volt igazi ellenfelét, akitől a sötét oldal mindent elvett, ami csak fontos lehet egy ember számára; ha Ön is úgy kívánja, jelenjen meg társbíróként a háborús bűnösök tárgyalásain.
Igazságosabb és jobb döntéshozót a varázsvilág nem kívánhatna magának.”
Újabb szusszanásnyi időt hagyok magamnak, mielőtt folytatnám. Nem is értem, miért meresztem annyira a szemem a papírra, hisz lassan szó szerint tudom idézni fejből. Különösen a következő részeket.
„E levél írásakor még számtalan nyomozási ügy van folyamatban, melyeket előreláthatólag egy-két hónapon belül sikeresen lezárhatunk.
A kisebb tárgyalásokra szeptember közepétől kerül sor; természetesen ezeken is a legnagyobb megtiszteltetésnek vennénk személyes jelenlétét, de - még a legfinomabban fogalmazva is - a sötét oldal legaljáról hozunk majd ítéletet, az igazi söpredékről, melytől szívesebben kímélnénk meg az Ön becses személyét.”
Az előbb még én voltam a nagy hős, aki az ocsmányságok netovábbját győzte le személyesen, most meg úgy óvják „becses személyemet”, mint a mugli mesék hercegnőiét. Tulajdonképp most meg kéne sértődnöm. Még benne van a pakliban.
„A komolyabb ügyek, különös tekintettel a Sötét Nagyúr legközelebbi híveinek - a Halálfalóknak - pereire, decembertől veszik kezdetüket.
Őszintén reméljük, hogy addigra sikerül legalább részben kipihennie fáradalmait, s körünkben üdvözölhetjük majd, mint döntőbírót.
A Mágiaügyi Minisztérium Bűnüldözési Osztályának Háborús Bűnösökért Felelő Alosztálya”
Különös tekintettel a Halálfalókra. Hogy miért emelték ki ennyire, mintha hülye lennék... Kezdenék igazán megsértődni, ha nem lenne véresen komoly ez a mondat.
Draco, te voltál Voldemort jobbkezének a fia. Kétségtelenül mindenért nektek kell majd bűnhődnötök. Ezt akarják, jól tudom.
Fásultan gyűrögetem a levelet, megszokott mozdulatokkal. Szóval ítélkezzek a gonosz felett. Nem hiszem, hogy megfelelő lennék erre a feladatra. Meg amúgy is, nem elég, hogy megöltem a főmuftit? Köszöntem szépen, most már mindenki hagyhat békén, nem kérek a folytatásból. Ha úgyis annyira hálásak és odavannak tőlem (meg értem), nem az lenne a logikus, hogy figyelembe vegyék kicsit az én kívánságaimat is? Nem akarok többé Harry Potter, a Kiválasztott lenni! Az nem is én vagyok, csak egy, egy... Bábu. Megremeg a kezem - újra dühös vagyok. Dühös vagyok Dumbledore-ra, amiért soha nem bízott meg bennem annyira, hogy elmondja a teljes történetet. Talán így volt helyes, és persze kár keseregni a múlton, de nekem csak az van. Múltam, melyet a kezdetektől fogva Voldemort irányított. Ha pedig minden így folytatódik tovább, a jövőmet is ő fogja uralni. Heh, kár volt annyira félnie a halálától, hisz úgyis örökké élni fog a neve és a félelem, mellyel megajándékozta a világot. És persze itt vagyok én is, akit ő tett Hőssé, aki miatta kiválasztott, akinek a homlokán egy örökké beforratlan seb jelzi a lelkén ejtett még nagyobb sebeket. Idegesítő.
Legjobb lenne elmenni valahova jó messzire, ahol senki nem ismer.
~~~
folytatás >>
Kissé komor hangulatú - némi fanyar humorral fűszerezett, Harry szemszögű, majdnem teljesen eredeti-hű folytatás Voldemort legyőzése után.
Az ötletadó kép: http://www.deviantart.com/art/In-the-cold-light-of-morning-413232819 , amihez ajánlom a Placebo idevágó dalát is (link a kép alatt).
Itt is megköszönöm csodás és türelmes bétámnak, SlytHay-nek a sok segítségét!
＼(^o^)／
(mivel azt írja, post too large, ezért két részben töltöm fel a fejezetet)
Ja, még valami... Nem minden rész tartalmaz "explicit adult content"-et (bár az oldalamon természetesen be van - legalábbis remélem - állítva), de azért a plusz jelölés nem árt itt-ott, nehogy valami... fennakadás legyen.
I
- Harry. Harry! Harry James Potter, figyelsz te rám?!
- Hmm? - A fenébe. Már vagy öt perce Dracót bámulom. Vetek egy bűntudatos pillantást Hermionére - ami valószínűleg nem fogja meghatni -, de fogalmam sincs róla, hogy miről beszélt. Kedvetlenül lenézek a tányéromra. Hát persze, sonkás tojást próbáltam enni pirítóssal, mikor megakadt a szemem azon a bizonyos szőke üstökön, ahogy a mardekáros lehajtott fejjel kullog be a Nagyterembe. A háború vége óta ilyen - mintha elvesztette volna önmagát.
- Harry! - Upsz, megint.
- Öhm, mi? - préselem ki magamból a tőlem telhető legintelligensebb választ.
- Reménytelen vagy - néz rám szánakozva, majd gyengédebb hangnemben folytatja:
- Azt kérdeztem, válaszoltál-e már a levélre?
A levél. Nem feledkeztem meg róla.
A háborúnak vége. Elvesztettem a szüleim, a keresztapám, a pártfogóm és még oly sok embert; kibírtam a kibírhatatlan nagynénéméket, elviseltem a soha-nem-kért hírnevem, megküzdöttem dadogós tanárokkal, gyilkos szemű óriáskígyókkal, undorítóan foszladozó dementorokkal, halálfalókkal, mágiaügyi miniszterekkel, gonoszkodó mardekárosokkal, vitriolos pennájú újságírókkal, Voldemort gonosznál is gonoszabb lélekdarabkáival és magával Voldemorttal (az egészséges mértéknél jóval többször)... de még sorolhatnám - szóval, a világ összes elképzelhető förtelmével.
Mégis az egyetlen érzés, ami akkor, a párbaj döntő pillanatában hatalmába kerített, az üresség volt.
Láttam a hitetlenséget, és rá egy másodpercre a félelmet felvillanni Tom kígyószerű pupilláiban, majd el is múlt az egész. Akár egy rossz álom.
Talán valami mást vártam?
Voldemort meghalt, de vajon miért... Vajon miért hittem azt, hogy utána majd minden magától egyszerűbbé válik? Annyira irreális volt, hogy az élet ment tovább, pedig pont ezért tettem! Ezért kellett megtennem! Hogy az élet végre a normális medrébe terelődhessen, hogy elpusztuljon a szörnyeteg, aki romlásba döntötte a világot. Nem, nem volt választásom.
De persze ez hiú vágyálom a részemről. Mármint a normális. Mikor volt az én életem normális?
Rá kellett döbbennem, hogy az eddigi Harry Potter azért létezett, mert Voldemort megalkotta. Most pedig, hogy Voldemort eltűnt, az az énem is eltűnt, akinek minden pillanatát meghatározta a gonosz elleni harc és maga a gonosz. Persze az sem elhanyagolható tény, hogy drága „mesterem” egy lélekdarabjával is megajándékozott anélkül, hogy közölte volna.
Most jön a kellemetlen kérdés, ami azóta foglalkoztat: ki is akkor Harry Potter? Ki az a „simán Harry”, akinek hittem magam Hagrid megérkezésekor egy elhagyatott kunyhóban, a tenger közepén?
Az a „simán Harry”, aki sosem lehettem.
A harc túlélői a szebb napokat is megért Nagyteremben gyűltek össze. Ott voltak a sebesültek. És a halottak is. A jó oldal halottai. Ezt követően számtalanszor gondoltam arra, milyen igazságtalan fekete-fehérben látni a világot. Milyen egyszerű felosztani jóra és gonoszra... Akkor nem kell okokat keresned, vagy épp magyarázkodnod; elég kimondanod azokat a bizonyos szavakat, melyek feljogosítanak a cselekvésre. Bármire, hogy elérd a célod: ő a rossz oldalon áll; a sötétséget szolgálja, gonosz, harcolnom kell ellene! El kell pusztítanom... Egyszerű és kényelmes. Többek között te ébresztettél rá erre is, Draco, a Te példád volt az, ami annyira elgondolkodtatott; a Tiéd és a családodé.
Elkalandoztam a tárgytól.
Az üresség fojtogatott, ahogy az élettelen, kiterített testeket néztem. Hullámokban tört rám, váltakozva a tompa fájdalommal, mely elzsibbasztotta a tagjaim. De a testem áruló módon meg akart szabadítani a valóságtól, a fáradtság erőt vett rajtam. Semmi más vágy nem maradt bennem, csak az alvásé.
Nem lett jobb, mikor felébredtem. Hogy hány órán át voltam kiütve, örök rejtély marad előttem, de újfent gratulálók hada tört rám, mikor letámolyogtam a toronyból. Mintha a gyászról megfeledkeztek volna, mintha a halottaik és a fájdalom, melyet maguk után hagytak, többé nem léteznének. Mindenki kezet akart velem fogni, mindenki szívből szeretett és tisztelt, én pedig hideglelést kaptam tőlük.
Az élet ünnepe volt minden egyes nap, és az elmém a lelkemmel karöltve hevesen tiltakozott ez ellen.
Miért?
Miért kell tovább élnünk, mikor annyian távoztak? Nálam sokkal jobb, erősebb emberek. A szüleim, Dumbledore, Piton, Sirius, Lupin, Tonks, Mordon, Fred... olyan sokan.
Ez az emberek büntetése. Az elmúlás borzalma, mellyel együtt kell élni. Mely ellen menekülni a legnagyobb gyávaság, elfogadni a legnagyobb szenvedés. Én jártam ott, az életen túl. Egy pillanatra csupán, de elcsábított a gondolat... Mi lenne, ha hagynám a fájdalmat? Mi lenne, ha elmenekülnék a soha-nem-ismert szüleim ölelő karjai közé, mi lenne, ha kezembe véve a sorsom a hátramaradottakét feláldoznám? Már a végiggondolás közepette is hányingert kapok ettől. De most... Azt hiszem, most már nem bánnám, ha mehetnék. Számomra a legfontosabbak már mind odaát vannak.
Hiába mondtam az interjúkban, hogy nem az én érdemem volt a győzelem, és ez külön fájdalmat okozott. Lassan dühöngeni és fortyogni kezdtem magamban, visszahallva és -olvasva olyan mondatokat, melyek sose hagyták el a számat. Kicsit a negyedik évemre emlékeztetett Roxfortban.
Bizonygathattam én bárkinek, hogy el se jutottam volna idáig, ha nem állnak olyan sokan mögöttem. A Hős megmentőről kialakított képet (ami bármilyen hihetetlen, végső soron Trelawney fejéből pattant ki anno, szóval a legdühösebbnek mégiscsak rá kéne lennem...?) valahogy sokkal jobban kedvelték, mint a szerencsétlen fiút, akit mindenki jól seggbe rugdosott, hogy sikerüljön valahogy megúsznia. Nem is értem.
Azt a gondolatot - mindezek ellenére - erősen igyekeztem száműzni magamból, ami minduntalan Dumbledore emlékét akarta kifigurázni. Merthogy én csupán egy kiváló manipulátor jól szuperáló katonája voltam, ugyebár... Áhh, mindegy. Megfogadtam, hogy nem gondolok erre többé. A háborúnak, Tomnak és a horcruxainak, a szenvedésnek végre vége. Ehhez pedig engedelmes katonának kellett lennem. Ha tetszett nekem, ha nem.
Végül is, jobb Dumbledore katonájának lenni, mint Voldemorténak, nem igaz? (Itt most mindenki képzelje az elmondottakhoz a legszarkasztikusabb hangnememet aláfestésként.)
De most komolyan, talán vörös neonfénnyel égő útjelző táblákra vártam, amik mutatni fogják, merre tovább?
Teltek a napok, és a lelkes rajongók hada csak nem akart megfogyatkozni. Fásult voltam, ideges és üres. Ha nem is sikerült teljesen üresnek maradnom, legalábbis az akartam lenni. Gyászolni akartam, üvölteni a fájdalomtól és haragtól, nem pedig engedni az idióta testemnek, ami juszt is élni akart. Enni, inni, aludni és... Hagyjuk.
Beszéltem már a levelekről? Hihetetlen. Szó szerint megrohamoztak a baglyok minden reggel, és sokszor véletlenszerűen napközben is. A gratulációk és elragadtatott hangnemű rajongói ömlengések még hagyján (volt alkalmam hozzászokni, meg a gyűlölködéshez is), de a házassági és egyéb ajánlatok... Némelyikhez - többhez, mint amit látni akartam - fénykép is mellékelve volt. Mozgó mágikus fényképek. Meztelen mozgó mágikus fényképek. Merlin trottyos gatyájára, hogy Ront idézzem, amint elkiáltotta magát, mikor meglátott egyet; egy jóképű, szőke, tizenhat éves srác, Angus riszálta rajta csábosan a hátsóját.
Harry Potternek, a Kis Túlélőnek, a Megmentőnek, a Hősnek... Mind ilyen címzéssel volt ellátva. Ja, mégsem, volt közöttük más is: az én kis Harrymnek, a legdrágább Hősnek, és Ron kedvence: a szexisen feszes hátsójú Megmentőmnek. Hogy is feledkezhettem meg róla... Csak tudnám, az ilyen címzéseket hogyan képesek a baglyok kézbesíteni!
Egyébként utánanéztem, és a varázsvilág mérföldekkel toleránsabb a melegekkel, mint a muglik. Csak úgy megjegyzem.
Bár gondolom, az olyan aranyvérmániásoknál, mint amilyen Draco családja is, szóba sem jöhet az ilyesmi...
Hogy mikor lett Malfoyból, vagy - ahogyan jobb napjaimon utaltam rá -, idegesítő kis görényből Draco? Magam sem tudnám megmondani.
Talán onnantól datálható ez a bosszantó érzés, mikor láttam őt sírni (bakker, néha elgondolkodom azon, mekkora perverz vagyok, de komolyan). Hatodikban, a klotyóban.
Márványfehér bőre még inkább színét vesztette, ahogy markolta a mosdókagyló szélét. Máskor olyan fényes és ápolt ezüstszőke haja kifakult, apró vízcseppek csillogtak rajta. Szemei karikásak, beesettek, véreresek voltak.
Gyűlölt. Gyűlölte, hogy látom a gyengeségét, azt az oldalát, amit senkinek nem szabadna látnia. Én sem akarom újra - legalábbis bizonygatom magamnak egy ideje, pedig hazugság.
Megátkoztam. A saját keresztapja kegyetlen átkával, ami ha nem jár arra az említett személy, biztosan végzett volna vele. Teljesen lebénított a tettem, nem csak a Herceg könyve miatt.
Ott feküdt Draco, hófehéren, soványan, s lassan rózsákat bontott a testén a saját vére. Az én hibámból. A kölcsönös utálat miatt, ami évekig csupán viszonylag ártatlan átkokban nyilvánult meg. Aminek nem szabadott volna léteznie közöttünk.
Persze a háború alatt nem sok időm volt ilyesmikről gondolkodni, de néha azért eszembe jutott. Az idegesítő kis takonypóc, akinek megismertem, majd a halálfaló, aki nem volt képes ölni.
Szegény kis kegyvesztett Draco.
Elnézést, úgy tűnhet, csapongok a témák között. De hát ilyen kuszán teltek a háború utáni hetek.
Jó ideig például annyira ellepte a varázstársadalmat az euforikus dínom-dánom, hogy teljesen megfeledkeztek a bosszúról. Lassan elérkezek mindennek a magyarázatához, már nem kell sokat várni.
Én mondjuk köszönöm szépen, eléldegéltem volna az életem hátralevő részét bosszú, halálfalók és a Mágiaügyi Minisztérium látványa nélkül. Megmentőként - cöh - gondolom erről rövid úton le is mondhatok. Az is megdöbbentett, hogy Azkaban őrei még mindig a dementorok. Lám, milyen sokat változott a világ most, hogy Voldemort távozott közülünk...
Ahogy mondani szokás tehát, minden jónak vége szakad egyszer. Dedalus Diggle-nek is ki kellett előbb-utóbb fogynia a mágikus rakétákból, és a varázslóknak és boszorkányoknak is ki kellett józanodniuk egyszer.
Sajnos amint megszabadultak az Ogden-féle Lángnyelv Whiskey (meg még ki tudja mi) hatása alól, újra képesek voltak felidézni azt, ami a legszomorúbb oldala egy háborúnak. Az ellenfélnek is voltak követői. Támogatók, akik nem haltak vele. Akiken most kötelességük megbosszulni az összes bűnt, melynek elszenvedő alanyai voltak.
Hát így jön a képbe Draco.
Szeptember eleje volt, mikor megkaptam azt a bizonyos levelet.
Egyébként viszonylag hamar vissza tudtuk pofozni a Roxfortot tűrhető állapotba, és - bármilyen groteszkül is hangzik számomra -, újra megkezdődhetett benne a tanítás. Mi Ronnal és Hermionéval amúgy sem csináltuk meg a hetedik évet, mint rajtunk kívül még elég sokan, meg hát a Roxfort utolsó háborús évét McGalagony professzor és a tanárok szívesebben vették semmisnek.
Draco is ott volt. Nem igazán értem, hogy miért. Vajon a Malfoy-szülők küldték vissza, akik elbújtak a kúriájukba és igyekeztek úgy tenni, mintha nem is léteznének? (Nem emlékeztet ez kísértetiesen valamire...?) Vagy magától döntött úgy, hogy visszajön azok közé, akik gyűlölik a halálfalókat, és a Mardekár ház szinonimájaként értelmezik a kifejezést? Először nem tudtam, mi mellett voksoljak, de minden megvilágosodott előttem, mikor megkaptam a roxforti levelemet. Oké, Hermione előtt világosodott meg minden, de volt olyan szíves, és elmagyarázta nekünk.
- Persze, hogy a mardekárosok is kaptak roxfortos levelet! Jaj, fiúk, néha tényleg nem tudom, hogy sikerült így legyőznünk Voldemortot - nézett ránk olyan hermionésan. Ron enyhén megborzongott, mire barátnője (hja, végre) csak egy lesajnáló pillantásra méltatva folytatta:
- Egyértelmű, hogy McGalagony professzor nem azt a hagyományt kívánja erősíteni, amit Voldemort is - jaj, Ron, hagyd már abba!
- Tudom, hogy meghalt, Hermione, de attól még ennek a névnek soha nem lesz jó hatása rám...
- Mindegy - rázta meg a fejét a lány.
- Én azt hiszem, kezdem kapiskálni... Nem mintha egyetértenék vele.
- Ne fintorogj, Harry, ez így helyes. Pont ezért küzdöttünk - csillant meg a szeme fanatikusan, amiről eszembe jutott a negyedév és a MAJOM. Erre muszáj volt elvigyorodnom, persze csak diszkréten.
- Mindegy, hogy valaki melyik házba való, vagy hogy muglik-e a szülei, vagy épp a legtisztább vérű varázslók. Mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, nem engedhetjük, hogy a buta előítéleteink vezessenek minket. Láthattuk, hogy mikhez vezetnek... Attól, hogy valaki mardekáros, még nem garantált, hogy rossz ember. Ez igenis így van! - kiáltott fel mérgesen, mikor Ron keserűen elnevette magát.
- Hát nem tudom, Hermione, te hol élsz, de én úgy vettem észre, hogy az a ház jelenleg a halálfalók gyerekeivel van tele, ráadásul Parkinson ki akarta adni Harryt!
Komoran bólogattam a szavaira. Tudom, hogy Hermionénak kéne igazat adnom, de az érzelmeim és a tapasztalataim az ellenkező irányba mutatnak.
- Halálfalók többé nincsenek! És rengetegen közülük amúgy sem jöttek vissza...
- Azt hiszed talán, hogy ezek az eszmék kihalnak? - kérdeztem halkan, mire mindkét barátom elcsendesedett, és rám függesztette tekintetét. - Jól mondod, Hermione. Az egyetlen probléma, hogy te az ideális társadalomról beszélsz, nem a reálisról. Bármilyen hihetetlenül hangzik, Ron, én nem akarok bosszút állni...
- De Harry!
- … olyan gyerekeken, akik a szüleik tanításai, és évszázadok beteg beidegződése miatt rossz úton haladtak. Eddig. Mindannyiunk felelőssége, hogy mostantól melyik utat választják.
- Dumbledore is mindig a második esélyről pampogott - mormogta a bajsza alatt Ron.
Igaza volt. Mármint Dumbledore-nak. És nekem tényleg undorom volt bárminemű bosszútól. Épp elég élet ment tönkre a háború miatt, és én nem akartam újból szenvedés okozója lenni. Soha többé.
Pedig az a másik levél is megjött hőn szeretett Minisztériumunkból. És én azóta látom Dracót még jobban magába zuhantan ténferegni a Roxfortban.
„A Mélyen Tisztelt Harry Potternek, Aki Győzedelmeskedett a Sötét Nagyúr Felett!”
Nem tehetek róla, ez a megszólítás, akárhányszor olvasom, fintorba rántja az arcomat. Micsoda fellengzős, idióta, talpnyaló, utolsó... Ráadásul Sötét Nagyúr? Cöh. Csak a hívei nevezték így. Hiába mutogatja az újonnan erőre kapott Minisztérium a hatalmát, Voldemort nevét még leírni sem merik. Bármennyire is tisztelem Kingsleyt, sőt, szerintem nincs nála megfelelőbb ember a mágiaügyi miniszter posztjára, úgy látszik, azt a félreismerhetetlenül fellengzős stílust még neki sincs hatalmában felülírni. Ha nem tudnám, hogy Percy személyisége száznyolcvan fokos fordulatot vett, mikor a saját öccse élettelen testét tartotta a karjai között, azt hinném, ő írta ezt a tüzelni valót. Kissé összerándul a gyomrom, ahogy beúszik elém a kép. Inkább tovább olvasom a megviselt pergament. Már vagy századszorra.
„Az egész varázsvilág, de talán az egész emberiség méltán járulhat Ön elé köszönetét nyilvánítani, amiért eltörölte a valaha élt leggonoszabb sötét varázslót a föld színéről! E levél minden sora alázatosan fordul hát Ön felé, akit joggal mondanak az évszázad, de talán az évezred leghatalmasabb mágusának!”
Milyen kár, hogy ezt a förmedvényt egyszerűen képtelenség egy szuszra letudnom. Folyton meg kell állnom, nehogy lehányjam az amúgy is rossz állapotban lévő fecnit. A sok olvasás és az, hogy legalább egy hete a zsebemben tartom, valószínűleg nem tett jót az állagának.
„Érdemei méltatására kevés lenne ily röpke iromány, mindazonáltal ezúton is szeretnénk biztosítani Önt arról, hogy mind az Aurorparancsnokság, mind a Misztériumügyi Főosztály vezetése, és még számos vezető beosztás akadály nélkül, bármikor rendelkezésére áll, ha kívánja. Lekötelezettségünket, ha ily' jelentéktelen módon is, de ki kívánjuk nyilatkoztatni Ön felé.”
Egy kicsit elgondolkodtat az, vajon ezt komolyan gondolták-e? Nem hiszem. Vagy félnek tőlem, és azt hiszik, hogy erővel úgyis elvehetném, amit felajánlanak, ha akarnám. Hát akkor több, mint csalódást kell, hogy okozzak, mert szinte minden „rendkívüli” erő, ami belőlem fakadt, Voldemorttal együtt távozott a világból. Belőlem legalábbis biztos.
Amúgy meg senkinek nem maradt egy csepp józan esze sem ezen az átkozott világon?! Nekem egy életre, de valószínűleg még tíz következőre is elment a kedvem a sötét mágiától, sötét varázslóktól, és körülbelül bármitől, amihez a sötét szónak csak egy kicsi köze is van. Auror? Hallhatatlan? Tényleg senkinek sem esett le, hogy ennyi vér, fájdalom, gyilkosság, veszteség után csak egy nyugodt életre vágyom, minden ilyesmitől legalább tíz mérföldes távolságban?
Bár, hogy is várhatnám el, hogy megértsenek? Miért várom el, hogy ismerjék azt a Harry Pottert, akit még én sem ismerek teljesen?
„Mindazonáltal nyilván nem kell felhívnom a figyelmét arra a sajnálatos tényre, miszerint a Háború végeztével sem sikerült a Világos Oldalnak teljes mértékben felszámolnia a sötét mágusokat és boszorkányokat. Az elmúlt hetek megfeszített munkájával viszont jó pár gyáván megbújó Halálfalót, valamint a Sötét Nagyúr seregéből számos bűnös varázslót, boszorkát és varázslényt kézre kerítettünk.
Az elmúlt évek szörnyűségei, a sok ártatlanul, oktalanul kioltott élet, kegyetlen kínzások, melyek tisztességes varázslókat és boszorkákat nyomorítottak meg egész életükre, nem maradhatnak büntetlenül.
Ön pontosan tudja, Önnek kell a legjobban tudnia, mekkora veszteségekkel kellett megbirkóznunk e sötét időszakban. Hogy csak egyetlen eseményt emeljünk ki, Albus Dumbledore halála Önnek személyesen is rendkívüli veszteség lehetett, nem beszélve a varázsvilágot megrázó sokkról és fájdalomról.”
Igen, valószínűleg ezt utálom a legjobban. Mindig is úgy viselkedtek velem, mintha olyan jól ismernének, megértenének. Úgy írnak rólam itt is mindvégig. Milyen idegesítő. A Reggeli Próféta is egyfolytában ezt csinálta/csinálja még most is. A tököm kivan. Ahhoz meg pláne semmi közük, milyen érzések fűznek Dumbledore-hoz. Azt az embert senki sem ismerte, kivéve talán a tulajdon öccsét, Aberforth-ot. Mégis mindenki feltétlenül megbízott benne, köztük én is... Áh, már megint ezt csinálom! Koncentráljunk inkább a levélre.
„Így hát a Minisztérium a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel kéri Önt, a Sötét Nagyúr egyetlen valaha volt igazi ellenfelét, akitől a sötét oldal mindent elvett, ami csak fontos lehet egy ember számára; ha Ön is úgy kívánja, jelenjen meg társbíróként a háborús bűnösök tárgyalásain.
Igazságosabb és jobb döntéshozót a varázsvilág nem kívánhatna magának.”
Újabb szusszanásnyi időt hagyok magamnak, mielőtt folytatnám. Nem is értem, miért meresztem annyira a szemem a papírra, hisz lassan szó szerint tudom idézni fejből. Különösen a következő részeket.
„E levél írásakor még számtalan nyomozási ügy van folyamatban, melyeket előreláthatólag egy-két hónapon belül sikeresen lezárhatunk.
A kisebb tárgyalásokra szeptember közepétől kerül sor; természetesen ezeken is a legnagyobb megtiszteltetésnek vennénk személyes jelenlétét, de - még a legfinomabban fogalmazva is - a sötét oldal legaljáról hozunk majd ítéletet, az igazi söpredékről, melytől szívesebben kímélnénk meg az Ön becses személyét.”
Az előbb még én voltam a nagy hős, aki az ocsmányságok netovábbját győzte le személyesen, most meg úgy óvják „becses személyemet”, mint a mugli mesék hercegnőiét. Tulajdonképp most meg kéne sértődnöm. Még benne van a pakliban.
„A komolyabb ügyek, különös tekintettel a Sötét Nagyúr legközelebbi híveinek - a Halálfalóknak - pereire, decembertől veszik kezdetüket.
Őszintén reméljük, hogy addigra sikerül legalább részben kipihennie fáradalmait, s körünkben üdvözölhetjük majd, mint döntőbírót.
A Mágiaügyi Minisztérium Bűnüldözési Osztályának Háborús Bűnösökért Felelő Alosztálya”
Különös tekintettel a Halálfalókra. Hogy miért emelték ki ennyire, mintha hülye lennék... Kezdenék igazán megsértődni, ha nem lenne véresen komoly ez a mondat.
Draco, te voltál Voldemort jobbkezének a fia. Kétségtelenül mindenért nektek kell majd bűnhődnötök. Ezt akarják, jól tudom.
Fásultan gyűrögetem a levelet, megszokott mozdulatokkal. Szóval ítélkezzek a gonosz felett. Nem hiszem, hogy megfelelő lennék erre a feladatra. Meg amúgy is, nem elég, hogy megöltem a főmuftit? Köszöntem szépen, most már mindenki hagyhat békén, nem kérek a folytatásból. Ha úgyis annyira hálásak és odavannak tőlem (meg értem), nem az lenne a logikus, hogy figyelembe vegyék kicsit az én kívánságaimat is? Nem akarok többé Harry Potter, a Kiválasztott lenni! Az nem is én vagyok, csak egy, egy... Bábu. Megremeg a kezem - újra dühös vagyok. Dühös vagyok Dumbledore-ra, amiért soha nem bízott meg bennem annyira, hogy elmondja a teljes történetet. Talán így volt helyes, és persze kár keseregni a múlton, de nekem csak az van. Múltam, melyet a kezdetektől fogva Voldemort irányított. Ha pedig minden így folytatódik tovább, a jövőmet is ő fogja uralni. Heh, kár volt annyira félnie a halálától, hisz úgyis örökké élni fog a neve és a félelem, mellyel megajándékozta a világot. És persze itt vagyok én is, akit ő tett Hőssé, aki miatta kiválasztott, akinek a homlokán egy örökké beforratlan seb jelzi a lelkén ejtett még nagyobb sebeket. Idegesítő.
Legjobb lenne elmenni valahova jó messzire, ahol senki nem ismer.
~~~
folytatás >>