Fic: Hullócsillag [HUN] 3/?
Fandom: Saját. Hullócsillag
Karakterek: Lord A, Marcus Terentius.
Jegyzet: ^^ Quimby.
Mikor letértem az útról, pontosan tudtam,
hogy ahova lépek, ott nem nő virág.
Néztem jobbra, balra, és a lidércfény kicsalta
szememből a lámpavilág-romantikát.
~~~
Marcus Terentius nem vette észre, hogy mikor lépték át a határt. Lord A testtartása nem változott, a fű továbbra is sárgás-zöld volt, a kék égen bárányfelhők úsztak - semmi nem utalt arra, hogy immár a Birodalom földjét tapossák. A dobogást egyszerre hallották meg Lord A-val. Ura, aki eddig mindig egy kegyetlen félmosollyal köszöntötte a rablókat, most meglepő mód nem fegyverért nyúlt, hanem megállította a lovát. A nyeregkápán keresztbe tette a kezét és várt, Terence pedig, értetlenül és félve de követte példáját.
Hatan voltak, sötét ruhában és csillaggal díszített zászlóval, mögöttük porzott az út. Fegyvereiken, ruhájuk csatjain megcsillant a delelő nap fénye; Terence-t mégis kirázta a hideg egy pillanat alatt. Lord A nyugalma rendítetlen volt és mikor a lovasok megálltak előtte csupán egy apró mosollyal köszöntötte őket.
Gyors, dallamos szavak, amiket Terence nem értett, de Lord A arca kifejezéstelen lett, mint amikor türelme fogyóban. Elővett egy borítékot (nem azt, amelyet Terence-nek is mutatott), és átnyújtotta a lovasok vezetőjének. Balja közben a combjára csúszott, és onnan a csizmaszárba rejtett tőr kevesebb, mint egy lélegzetvételnyire volt. Terence kiengedte a tüdejéből a felgyülemlett levegőt, és felkészült, hogy harcol avagy menekül, ahogyan ura kívánja.
A lovas sötét arca elkomorult, ahogyan a borítékot kibontotta és végigfutotta a tartalmát. Láthatóan kényszeredett mozdulattal hajtott fejet Lord A előtt - Alif úrnak szólította a Birodalom nyelvén -, majd visszaadta a levelet és felajánlotta kíséretét az erődig. Marcus Terentius maga is meglepődött, amikor rájött: érti a szavakat.
Lord A elengedte a tőrt és egyszer bólintott, elfogadva az ajánlatot. Terence csendben lovagolt mögötte, figyelve a tájat, amely barbárokkal volt tele és halálos veszedelmet hordozott minden angolnak; figyelte és nem értette, mi oly különleges a Birodalom földjében. Vízmosásokkal szabdalt völgyben jártak, és a magasban látni lehetett a csillaggal díszített lobogót, és a szürke sziklából vájt erődítményt.
Jó két órába telt, mire felkapaszkodtak a kanyargó úton, ahol újabb katonák fogadták őket. Ezeknek a képe is sötét volt, sötétebb, mint Lord A-é, és szemük vágása is furcsa volt; Terence nem tudta mit nézzen, merre kapja a fejét, annyi inger érte. A moraj egy zsibvásárra emlékeztette; mintha bizony ő is áru lenne, amit pár fontsterlingért megvehetnek... Összébb húzta magán a ruháját, és a ló sörényébe fúrta a kezét, hogy rejtse a remegését.
A belső kapun is túljutva az öregtoronyhoz jutottak, ahol is Lord A leszállt a nyeregből. Marcus Terentius sietve követte a példáját, egyszerre áldva és átkozva, hogy megérkeztek. De több esze volt annál, mintsem hogy megszólaljon, így inkább csak a legfontosabb holmikat a vállára vetve megállt Lord A mögött egy fél lépéssel, ahogy egy jó szolgának illik.
A férfi, aki fogadta őket, díszes, színes ruhát viselt, mintha bizony asszony lenne, és gyűrűin megcsillant a délutáni nap fénye. Terence-et a néhai Lord Henryre emlékeztette nedéges mosolya és gyomra összeszűkült a félsztől. Lord A arcára az udvariasság rajzolta a mosolyt és egy szinte észrevétlen meghajlással átadta ugyanazt a levelet, amit már a lovasok is olvashattak. A másik férfi - alighanem az erőd ura - rápillantott a levél pecsétjére, majd meghajolt Lord A felé, mélyen, mielőtt beinvitálta volna őt, hogy étkezzen.
Terence követte urát, és ha észre is vették, nem törődtek vele. Odabenn a hideg követ vastag szőnyegek fedték, és az étkezőben csupán párnák szolgáltak ülőhelyként az alacsony asztal előtt. A szíve a torkában dobogott, amikor letelepedett Lord A mellé, és a másik úr ránézett.
- A szolgád?.
Lord A válaszképpen bólintott, majd felvonta jobb vállát, és meglepő szelídséggel elmosolyodott. Szeme sarkában elmélyültek egy pillanatra a ráncok, majd kisimultak, ahogy Lord A tagadta, hogy Terence értené a Birodalom nyelvét.
Miután ettek, Lord A átvezette őket a szomszédos terembe, ahol a várúr dohányt szippantott, és Terence bort töltött gazdájának. Aprót kortyolt belőle, mielőtt átadta volna, Lord A pedig felvont szemöldökkel nézett rá, mielőtt kivillantotta fehér fogait egy mosolyban.
- Nem tudok kíséretet biztosítani nektek - kezdte a vendéglátójuk miután párat tüsszögött -, de ha kívánod megmutatom mely ösvények a legbiztonságosabbak.
Lord A egy pár másodpercnyi várakozás után papírt és tollat ragadott, és úgy felelt; hozzászokott már, hogy Terence kimondja a gondolatait.
Marcus Terentius figyelt, és igyekezett minden elhangzó szót megjegyezni, követte Lord A ujját a térképen, amely egy másik utat választott ki, mint amin menniük kellett a Birodalom szíve felé; de nem szólt, csupán bort töltött és az édességet kínálta oda urának időről időre.
- Alif, veszélyes dolog ez. Ha sikerrel jársz az egyensúlyt kockáztatod, barátom.
Lord A örömtelenül mosolyodott el. Röviden felelt, a szokásos udvariasság hanyagolásával. -Parancsot kaptam, és végre fogom hajtani. Barátom. - Az utolsó szóból csöpögő szarkazmust még Terence is érezte, ahogyan ura válla fölött olvasta a Birodalom ábécéjének cirkalmas betűit.
Vendéglátójuk sötét bőre ellenére elsápadt, keze ökölbe szorult, ahogyan ültében meghajolt. -Ahogy gondolod, uram. De figyelmeztettelek, és ne kárhoztass, ha baj ér, mert nem hallgattál óvó szavamra.
Lord A bólintott, és Terence nyelt egyet. Nem volt hozzászokva az efféle fenyegetésekhez; Angliában ha a nemeseknek gondja volt egymással azt párbajjal intézték el. A politikában nem volt ritka, hogy egy-egy ügy szóvivője kihívta az ellenkezőt, majd pedig a királyi család egyszerűen a győztes pártján foglalt állást. Viszont messze volt Anglia, és a Birodalomnak megvoltak a maga szabályai mérgekkel és orvgyilkosokkal, érthetetlen balesetekkel és sajnálatos incidensekkel tele.
Marcus Terentius összeszedte a papírt és tollat Lord A intésére, és lesütött szempillái alól figyelte, ahogyan a Birodalom szokásai szerint a két ellenség mosolyogva, kedélyesen búcsúzott el egymástól, egészséget és sikert kívánva a másiknak. Lord A végül hátat fordított vendéglátójának és az előkészített szoba felé vette az irányt; pár mozdulattal tudtára adva Terence-nek, hogy másnap hajnalban indulnak tovább.
~vége~
Karakterek: Lord A, Marcus Terentius.
Jegyzet: ^^ Quimby.
Mikor letértem az útról, pontosan tudtam,
hogy ahova lépek, ott nem nő virág.
Néztem jobbra, balra, és a lidércfény kicsalta
szememből a lámpavilág-romantikát.
~~~
Marcus Terentius nem vette észre, hogy mikor lépték át a határt. Lord A testtartása nem változott, a fű továbbra is sárgás-zöld volt, a kék égen bárányfelhők úsztak - semmi nem utalt arra, hogy immár a Birodalom földjét tapossák. A dobogást egyszerre hallották meg Lord A-val. Ura, aki eddig mindig egy kegyetlen félmosollyal köszöntötte a rablókat, most meglepő mód nem fegyverért nyúlt, hanem megállította a lovát. A nyeregkápán keresztbe tette a kezét és várt, Terence pedig, értetlenül és félve de követte példáját.
Hatan voltak, sötét ruhában és csillaggal díszített zászlóval, mögöttük porzott az út. Fegyvereiken, ruhájuk csatjain megcsillant a delelő nap fénye; Terence-t mégis kirázta a hideg egy pillanat alatt. Lord A nyugalma rendítetlen volt és mikor a lovasok megálltak előtte csupán egy apró mosollyal köszöntötte őket.
Gyors, dallamos szavak, amiket Terence nem értett, de Lord A arca kifejezéstelen lett, mint amikor türelme fogyóban. Elővett egy borítékot (nem azt, amelyet Terence-nek is mutatott), és átnyújtotta a lovasok vezetőjének. Balja közben a combjára csúszott, és onnan a csizmaszárba rejtett tőr kevesebb, mint egy lélegzetvételnyire volt. Terence kiengedte a tüdejéből a felgyülemlett levegőt, és felkészült, hogy harcol avagy menekül, ahogyan ura kívánja.
A lovas sötét arca elkomorult, ahogyan a borítékot kibontotta és végigfutotta a tartalmát. Láthatóan kényszeredett mozdulattal hajtott fejet Lord A előtt - Alif úrnak szólította a Birodalom nyelvén -, majd visszaadta a levelet és felajánlotta kíséretét az erődig. Marcus Terentius maga is meglepődött, amikor rájött: érti a szavakat.
Lord A elengedte a tőrt és egyszer bólintott, elfogadva az ajánlatot. Terence csendben lovagolt mögötte, figyelve a tájat, amely barbárokkal volt tele és halálos veszedelmet hordozott minden angolnak; figyelte és nem értette, mi oly különleges a Birodalom földjében. Vízmosásokkal szabdalt völgyben jártak, és a magasban látni lehetett a csillaggal díszített lobogót, és a szürke sziklából vájt erődítményt.
Jó két órába telt, mire felkapaszkodtak a kanyargó úton, ahol újabb katonák fogadták őket. Ezeknek a képe is sötét volt, sötétebb, mint Lord A-é, és szemük vágása is furcsa volt; Terence nem tudta mit nézzen, merre kapja a fejét, annyi inger érte. A moraj egy zsibvásárra emlékeztette; mintha bizony ő is áru lenne, amit pár fontsterlingért megvehetnek... Összébb húzta magán a ruháját, és a ló sörényébe fúrta a kezét, hogy rejtse a remegését.
A belső kapun is túljutva az öregtoronyhoz jutottak, ahol is Lord A leszállt a nyeregből. Marcus Terentius sietve követte a példáját, egyszerre áldva és átkozva, hogy megérkeztek. De több esze volt annál, mintsem hogy megszólaljon, így inkább csak a legfontosabb holmikat a vállára vetve megállt Lord A mögött egy fél lépéssel, ahogy egy jó szolgának illik.
A férfi, aki fogadta őket, díszes, színes ruhát viselt, mintha bizony asszony lenne, és gyűrűin megcsillant a délutáni nap fénye. Terence-et a néhai Lord Henryre emlékeztette nedéges mosolya és gyomra összeszűkült a félsztől. Lord A arcára az udvariasság rajzolta a mosolyt és egy szinte észrevétlen meghajlással átadta ugyanazt a levelet, amit már a lovasok is olvashattak. A másik férfi - alighanem az erőd ura - rápillantott a levél pecsétjére, majd meghajolt Lord A felé, mélyen, mielőtt beinvitálta volna őt, hogy étkezzen.
Terence követte urát, és ha észre is vették, nem törődtek vele. Odabenn a hideg követ vastag szőnyegek fedték, és az étkezőben csupán párnák szolgáltak ülőhelyként az alacsony asztal előtt. A szíve a torkában dobogott, amikor letelepedett Lord A mellé, és a másik úr ránézett.
- A szolgád?.
Lord A válaszképpen bólintott, majd felvonta jobb vállát, és meglepő szelídséggel elmosolyodott. Szeme sarkában elmélyültek egy pillanatra a ráncok, majd kisimultak, ahogy Lord A tagadta, hogy Terence értené a Birodalom nyelvét.
Miután ettek, Lord A átvezette őket a szomszédos terembe, ahol a várúr dohányt szippantott, és Terence bort töltött gazdájának. Aprót kortyolt belőle, mielőtt átadta volna, Lord A pedig felvont szemöldökkel nézett rá, mielőtt kivillantotta fehér fogait egy mosolyban.
- Nem tudok kíséretet biztosítani nektek - kezdte a vendéglátójuk miután párat tüsszögött -, de ha kívánod megmutatom mely ösvények a legbiztonságosabbak.
Lord A egy pár másodpercnyi várakozás után papírt és tollat ragadott, és úgy felelt; hozzászokott már, hogy Terence kimondja a gondolatait.
Marcus Terentius figyelt, és igyekezett minden elhangzó szót megjegyezni, követte Lord A ujját a térképen, amely egy másik utat választott ki, mint amin menniük kellett a Birodalom szíve felé; de nem szólt, csupán bort töltött és az édességet kínálta oda urának időről időre.
- Alif, veszélyes dolog ez. Ha sikerrel jársz az egyensúlyt kockáztatod, barátom.
Lord A örömtelenül mosolyodott el. Röviden felelt, a szokásos udvariasság hanyagolásával. -Parancsot kaptam, és végre fogom hajtani. Barátom. - Az utolsó szóból csöpögő szarkazmust még Terence is érezte, ahogyan ura válla fölött olvasta a Birodalom ábécéjének cirkalmas betűit.
Vendéglátójuk sötét bőre ellenére elsápadt, keze ökölbe szorult, ahogyan ültében meghajolt. -Ahogy gondolod, uram. De figyelmeztettelek, és ne kárhoztass, ha baj ér, mert nem hallgattál óvó szavamra.
Lord A bólintott, és Terence nyelt egyet. Nem volt hozzászokva az efféle fenyegetésekhez; Angliában ha a nemeseknek gondja volt egymással azt párbajjal intézték el. A politikában nem volt ritka, hogy egy-egy ügy szóvivője kihívta az ellenkezőt, majd pedig a királyi család egyszerűen a győztes pártján foglalt állást. Viszont messze volt Anglia, és a Birodalomnak megvoltak a maga szabályai mérgekkel és orvgyilkosokkal, érthetetlen balesetekkel és sajnálatos incidensekkel tele.
Marcus Terentius összeszedte a papírt és tollat Lord A intésére, és lesütött szempillái alól figyelte, ahogyan a Birodalom szokásai szerint a két ellenség mosolyogva, kedélyesen búcsúzott el egymástól, egészséget és sikert kívánva a másiknak. Lord A végül hátat fordított vendéglátójának és az előkészített szoba felé vette az irányt; pár mozdulattal tudtára adva Terence-nek, hogy másnap hajnalban indulnak tovább.
~vége~