[Only Hun] Battle Royale
Sziasztok!
Tudom, tudom, megtanulhatnék emberi időben postot írni, de... én már csak ilyen vagyok; 22:00 és 06:00 között élek igazán (már amikor épp nem alszom). :D
Az imént fejeztem be a Battle Royale II - Megtorlás című filmet; az első filmet még múlt héten sikerült megnéznem.
Mivel most még 'friss' az élmény, úgy gondoltam, összedobok egy postot; részben azok kedvéért, akik még nem látták, hogy kedvet csináljak hozzá, részben pedig magamnak, hogy 10 év múlva, mikor majd 'felnőttként' újranézem, tudjam, hogy annak idején, még 'gyerekként' mit gondoltam róla. :)
Kezdem az első filmmel;
Mielőtt elkezdtem volna nézni, nagyon sokáig készültem rá, mivel egyáltalán nem vagyok horrorfilm-rajongó, és bevallom, rendesen féltem is ettől a filmtől. Mikor végül rászántam magam, hogy megnézzem, anyu már az első negyed óra után bejött, hogy közölje; ezt inkább majd másnap, világosban nézzem, mert elviselhetetlen, amilyen hangokat kiadok félelmemben. De mivel horrorfilmet csak sötétben izgalmas nézni, végül folytattam, és nem is bántam meg.
A film eleje kifejezetten ijesztő, és frusztráló is. Ahogy végig kell nézned azt az oktatófilmet a Battle Royale programról, amit az 'elrabolt' osztálynak is, az emberek nagy része szíve szerint leütné a videofilmen szereplő lányt, aki boldog mosollyal magyarázza, hogyan is öljék meg egymást a résztvevők, ha életben akarnak maradni.
Én őszintén bevallom, nem értettem, mire jó ez az egész; hogy ki lehet az, aki kitalál egy ilyen 'játékot', és vajon milyen indíttatásból teszi ezt, de szemet hunytam a dolog felett.
Amikor a filmben megjelentek az emberi értékek, mint a kitartás, a bátorság, a bizalom, az összefogás, vagy az önfeláldozás, az egész film kezdte elveszíteni a 'brutális horror' besorolását az én mércém szerint, és kezdett inkább egy humán kategóriába átkerülni.
Valójában az egész filmnek nem a brutalitás a lényege, hanem az, hogy küzdeni tanít. Igen, brutális köntösbe bújtatva, igen, néhol rémisztő módon, de küzdeni tanít.
Nem feltétlenül kell mindenkinek háborút vívnia, elég, ha a saját csatáinkat megnyerjük az életben, legyenek azok bármennyire is jelentéktelennek tűnőek, ugyanakkor viszont, ha olyan szituációba kerülünk, ahol önmagunkért és azokért kell küzdeni, akik fontosak nekünk, akkor semmiképpen sem futamodhatunk meg.
És hogy az egész értelmét nyerje, a két diák, Nanahara és Noriko végül sikerrel járnak. Kifejezetten szép befejezése lenne a történetnek, ám készült egy második rész is. Hogy eredetileg is így tervezték-e, vagy csak az első film sikerein felbuzdulva készítették, kérdéses. Mert igenis sikeres film. Gondoljunk bele akár csak abba, hogy hány japán filmet szinkronizáltak magyar nyelvre? Elenyészően keveset. A Battle Royale pedig Magyarországon is megjelent, ami valljuk be, kelet-ázsiai filmeknél borzasztóan ritka.
A második film három évvel az első után játszódik, ugyanazon a szigeten. Egy újabb osztályt küldenek oda, ám a feladat ezúttal nem egymás megölése, hanem az, hogy megtalálják és megöljék Nanaharát, aki csapatával, a Vad hetessel fellázadt a felnőttek, és elsősorban a háborúzó felnőttek ellen. Terroristáknak nevezik őket, s ők is magukat, de a Vad hetes sokkal inkább egyfajta szabadságharcosokból álló csapat. Ami meglepő, hogy a csapatban sok egészen kicsi gyerek is van.
Ahogyan Nanahara is említi a filmben; a csapat minden tagja vagy korábbi Battle Royale 'játék' túlélője, vagy elveszítette a családját, és azért csatlakozott.
A Vad hetes célja végső soron a béke, ennek részeként pedig fellázadnak az összes felnőtt ellen. A filmben érdekes módon minden felnőtt felnagyított negatív tulajdonságokkal rendelkezik, és túlnyomórészt egyáltalán nem törődnek a gyerekekkel, sőt... gondnak, nyűgnek, problémának tartják őket.
A második film elején meg is van említve, hogy egy gyerek felnevelése Japánban átlagosan 30.000.000 (harmincmillió) yenbe, azaz megközelítőleg 75.000.000 (hetvenötmillió) magyar forintba kerül.
A második film továbbviszi azokat az értékeket, amelyeket az első film megjelenített, ugyanakkor hozzá is tesz még néhányat. Ilyenek az elkötelezettség, a bosszúállás, a barátok emlékének megtartása, a küzdeni akarás, és így tovább.
A film tulajdonképpen nem zárul sem az egyik sem a másik fél győzelmével. Ehelyett az alábbi idézet hangzik el a film legvégén:
"Mindig van jövőnk, amit érdemes várni, amíg álmodni tudunk róla."
A remény... A film tökéletes lezárását a remény megjelenése adja, az emberek összetartozásának megemlítése, és az, hogy soha nem adhatjuk fel.
Nanahara és társai története gyönyörűen rávilágít arra, hogy az életben mindig lehetnek kilátástalan helyzetek, de a barátok, a kitartás és a remény mindig segítenek.
Fontos emberi értékeket rejt egy akciófilm és egy háborús film mögé, mindeközben pedig foglalkozik politikai és társadalmi problémákkal is, bár nem olyan mélyrehatóan, hogy az emészthetetlenné váljon, és élvezhetetlenné tegye a filmet.
Tökéletes soha semmi nem lesz, de a film bemutatja, hogy mindig törekedhetünk a szebbre, a jobbra, és mindig képesek vagyunk tenni azért, hogy egy-egy helyzet kevésbé legyen rossz. Akármennyire kevésnek is hisszük magunkat, ha összefogunk, hatalmunk van, és bármit elérhetünk. Vagy ahogyan Nanahara mondja: "...olyan messzire juthatunk, amilyen messzire csak akarunk."
A két film a gyönyörűen kidolgozott cselekmény mellett bővelkedik kiváló színészekben is (személyes véleményem szerint ez Fujiwara Tatsuya legjobb szerepe), és nem elhanyagolhatóak a díszletek, a kellékek, a ruhák, a sminkek, és a speciális effektusok sem, legyen szó akár egy nyakörvrobbantás képi anyagáról, vagy egy-egy lövéssorozat hangeffektjeiről.
Remélem, legalább néhány embernek sikerült kedvet csinálnom a filmhez. Aki esetleg a horror részétől tart, azok is nézzék meg nyugodtan; nálam ijedősebb ember kevés van, és még én is szinte hang nélkül bírtam végig a filmet, sőt, kifejezetten élveztem is (na jó, persze nem a véres pillanatait).
Úgy gondolom, érdekes lesz tíz év múlva újra elővenni és megnézni ezt a két filmet, majd összevetni azt, milyen érzéseket váltott ki belőlem ez a film most, és milyet fog akkor; avagy milyet úgy, hogy a lázadók, a gyerekek korosztályához tartozom, és milyet fog úgy, mikor majd az elnyomók, a felnőttek állnak majd közelebb hozzám, már ami a kort illeti.
Most, miközben ezt írtam, rájöttem, mennyire élvezném, ha ilyesféle ismertetőket, ajánlókat írhatnék. Nem akar esetleg valaki alkalmazni valamelyik magazinnál? :D
Mindenesetre azt hiszem, most ideje elmennem aludni. Idejét nem tudom, mikor voltam fent utoljára hajnali negyed ötig úgy, hogy közben nem imádkoztam az ágyamért, de most kifejezetten jól esett úgymond éjszakázni egyet. ^-^
Mindenkinek jó éjszakát~
Kitty
Tudom, tudom, megtanulhatnék emberi időben postot írni, de... én már csak ilyen vagyok; 22:00 és 06:00 között élek igazán (már amikor épp nem alszom). :D
Az imént fejeztem be a Battle Royale II - Megtorlás című filmet; az első filmet még múlt héten sikerült megnéznem.
Mivel most még 'friss' az élmény, úgy gondoltam, összedobok egy postot; részben azok kedvéért, akik még nem látták, hogy kedvet csináljak hozzá, részben pedig magamnak, hogy 10 év múlva, mikor majd 'felnőttként' újranézem, tudjam, hogy annak idején, még 'gyerekként' mit gondoltam róla. :)
Kezdem az első filmmel;
Mielőtt elkezdtem volna nézni, nagyon sokáig készültem rá, mivel egyáltalán nem vagyok horrorfilm-rajongó, és bevallom, rendesen féltem is ettől a filmtől. Mikor végül rászántam magam, hogy megnézzem, anyu már az első negyed óra után bejött, hogy közölje; ezt inkább majd másnap, világosban nézzem, mert elviselhetetlen, amilyen hangokat kiadok félelmemben. De mivel horrorfilmet csak sötétben izgalmas nézni, végül folytattam, és nem is bántam meg.
A film eleje kifejezetten ijesztő, és frusztráló is. Ahogy végig kell nézned azt az oktatófilmet a Battle Royale programról, amit az 'elrabolt' osztálynak is, az emberek nagy része szíve szerint leütné a videofilmen szereplő lányt, aki boldog mosollyal magyarázza, hogyan is öljék meg egymást a résztvevők, ha életben akarnak maradni.
Én őszintén bevallom, nem értettem, mire jó ez az egész; hogy ki lehet az, aki kitalál egy ilyen 'játékot', és vajon milyen indíttatásból teszi ezt, de szemet hunytam a dolog felett.
Amikor a filmben megjelentek az emberi értékek, mint a kitartás, a bátorság, a bizalom, az összefogás, vagy az önfeláldozás, az egész film kezdte elveszíteni a 'brutális horror' besorolását az én mércém szerint, és kezdett inkább egy humán kategóriába átkerülni.
Valójában az egész filmnek nem a brutalitás a lényege, hanem az, hogy küzdeni tanít. Igen, brutális köntösbe bújtatva, igen, néhol rémisztő módon, de küzdeni tanít.
Nem feltétlenül kell mindenkinek háborút vívnia, elég, ha a saját csatáinkat megnyerjük az életben, legyenek azok bármennyire is jelentéktelennek tűnőek, ugyanakkor viszont, ha olyan szituációba kerülünk, ahol önmagunkért és azokért kell küzdeni, akik fontosak nekünk, akkor semmiképpen sem futamodhatunk meg.
És hogy az egész értelmét nyerje, a két diák, Nanahara és Noriko végül sikerrel járnak. Kifejezetten szép befejezése lenne a történetnek, ám készült egy második rész is. Hogy eredetileg is így tervezték-e, vagy csak az első film sikerein felbuzdulva készítették, kérdéses. Mert igenis sikeres film. Gondoljunk bele akár csak abba, hogy hány japán filmet szinkronizáltak magyar nyelvre? Elenyészően keveset. A Battle Royale pedig Magyarországon is megjelent, ami valljuk be, kelet-ázsiai filmeknél borzasztóan ritka.
A második film három évvel az első után játszódik, ugyanazon a szigeten. Egy újabb osztályt küldenek oda, ám a feladat ezúttal nem egymás megölése, hanem az, hogy megtalálják és megöljék Nanaharát, aki csapatával, a Vad hetessel fellázadt a felnőttek, és elsősorban a háborúzó felnőttek ellen. Terroristáknak nevezik őket, s ők is magukat, de a Vad hetes sokkal inkább egyfajta szabadságharcosokból álló csapat. Ami meglepő, hogy a csapatban sok egészen kicsi gyerek is van.
Ahogyan Nanahara is említi a filmben; a csapat minden tagja vagy korábbi Battle Royale 'játék' túlélője, vagy elveszítette a családját, és azért csatlakozott.
A Vad hetes célja végső soron a béke, ennek részeként pedig fellázadnak az összes felnőtt ellen. A filmben érdekes módon minden felnőtt felnagyított negatív tulajdonságokkal rendelkezik, és túlnyomórészt egyáltalán nem törődnek a gyerekekkel, sőt... gondnak, nyűgnek, problémának tartják őket.
A második film elején meg is van említve, hogy egy gyerek felnevelése Japánban átlagosan 30.000.000 (harmincmillió) yenbe, azaz megközelítőleg 75.000.000 (hetvenötmillió) magyar forintba kerül.
A második film továbbviszi azokat az értékeket, amelyeket az első film megjelenített, ugyanakkor hozzá is tesz még néhányat. Ilyenek az elkötelezettség, a bosszúállás, a barátok emlékének megtartása, a küzdeni akarás, és így tovább.
A film tulajdonképpen nem zárul sem az egyik sem a másik fél győzelmével. Ehelyett az alábbi idézet hangzik el a film legvégén:
"Mindig van jövőnk, amit érdemes várni, amíg álmodni tudunk róla."
A remény... A film tökéletes lezárását a remény megjelenése adja, az emberek összetartozásának megemlítése, és az, hogy soha nem adhatjuk fel.
Nanahara és társai története gyönyörűen rávilágít arra, hogy az életben mindig lehetnek kilátástalan helyzetek, de a barátok, a kitartás és a remény mindig segítenek.
Fontos emberi értékeket rejt egy akciófilm és egy háborús film mögé, mindeközben pedig foglalkozik politikai és társadalmi problémákkal is, bár nem olyan mélyrehatóan, hogy az emészthetetlenné váljon, és élvezhetetlenné tegye a filmet.
Tökéletes soha semmi nem lesz, de a film bemutatja, hogy mindig törekedhetünk a szebbre, a jobbra, és mindig képesek vagyunk tenni azért, hogy egy-egy helyzet kevésbé legyen rossz. Akármennyire kevésnek is hisszük magunkat, ha összefogunk, hatalmunk van, és bármit elérhetünk. Vagy ahogyan Nanahara mondja: "...olyan messzire juthatunk, amilyen messzire csak akarunk."
A két film a gyönyörűen kidolgozott cselekmény mellett bővelkedik kiváló színészekben is (személyes véleményem szerint ez Fujiwara Tatsuya legjobb szerepe), és nem elhanyagolhatóak a díszletek, a kellékek, a ruhák, a sminkek, és a speciális effektusok sem, legyen szó akár egy nyakörvrobbantás képi anyagáról, vagy egy-egy lövéssorozat hangeffektjeiről.
Remélem, legalább néhány embernek sikerült kedvet csinálnom a filmhez. Aki esetleg a horror részétől tart, azok is nézzék meg nyugodtan; nálam ijedősebb ember kevés van, és még én is szinte hang nélkül bírtam végig a filmet, sőt, kifejezetten élveztem is (na jó, persze nem a véres pillanatait).
Úgy gondolom, érdekes lesz tíz év múlva újra elővenni és megnézni ezt a két filmet, majd összevetni azt, milyen érzéseket váltott ki belőlem ez a film most, és milyet fog akkor; avagy milyet úgy, hogy a lázadók, a gyerekek korosztályához tartozom, és milyet fog úgy, mikor majd az elnyomók, a felnőttek állnak majd közelebb hozzám, már ami a kort illeti.
Most, miközben ezt írtam, rájöttem, mennyire élvezném, ha ilyesféle ismertetőket, ajánlókat írhatnék. Nem akar esetleg valaki alkalmazni valamelyik magazinnál? :D
Mindenesetre azt hiszem, most ideje elmennem aludni. Idejét nem tudom, mikor voltam fent utoljára hajnali negyed ötig úgy, hogy közben nem imádkoztam az ágyamért, de most kifejezetten jól esett úgymond éjszakázni egyet. ^-^
Mindenkinek jó éjszakát~
Kitty