Mar 04, 2012 00:05
... pedig már majdnem teljesen jól voltam... tényleg kezdtem elhinni, hogy van még remény.
Aztán hazajöttem. Ébren volt az apám és ott döglött a kanapén. Mint jó kis gyerek odabllagotam, pedig tudtam, hogy nem lesz belőle semmi jó... és igazam volt.
Az a gusztustalan, szarkasztikus "jéé, hazajött a lány" kifordította a beleimet. Az utánna jövő "bánatomban mindenhol mászkálok, ahelyett, hogy itthon csinálnám a dolgomat" olyan magas volt, mint kacsának az eperfa. Amikor megpróbáltam megérteni, ezzel mégis mire gondol, amikor mosogattam, takarítottam, teregettem, kaját csináltam az öcsémnek, agyarázatot persze nem kaptam, csak azt, hogy ezt reggel majd megbeszéljük.
NEM akarom megbeszélni. Élni akarok... másfél év és 30 vagyok... egyedül a komplexusaimmal és félelmeimmel. Egy kripli aki nem jó semmire. Miért akar még jobban elzárni a világtól? Mit akar még elvenni tőlem? Megtiltani? Elvenni a dolgok jó oldalát... mit nyer ő ezzel? Még életben vagyok... hát hurrá. Ez neki biztos kurva jó. Hogy a náthában nem lehet észrevenni, hogy szenvedek? Az ég szerelmére... nem bírom, elegem van, el akarok menni vagy megőrülök. Egyre többet agyalok azon, mennyire éles az a bicska... elég ahhoz, hogy egy vagy két eret átvágjon? Milyen érzés lehet kivérezni?
life