[FanFic] Little angel on your shoulder
Író: jarithka
Fandom: Supernatural
Párosítás: Destiel
Korhatár: PG
Típus: one-shot
Figyelmeztetések: angst, spoiler az ötödik évadig bezárólag
Rövid történet: Dean nem bírja tovább, az apokalipszis és a múlt kezdik felőrölni az ereje utolsó morzsáit is - de a kis angyal ott ül a vállán, ahogy mindig, attól a pillanattól kezdve, hogy megismerték egymást.
Megjegyzés: Első Destiel írásom. Nem egy különösen nagy szám, de én élveztem az írását, mert amit akartam, megfogalmaztam benne. Spoilert tartalmaz, szóval nem biztos, hogy annak, aki nem nézi/nézte a sorozatot, teljesen érthető lesz minden részlete - viszont ezt még akkor írtam, amikor az ötödik évadot néztem, vagyis a későbbieket NEM veszi figyelembe ez a szösszenet.
A torkát maró alkohol semmit sem segített azon a mértékű hányingeren, amit érzett, és sajnálatos módon az ordítások visszhangját sem volt képes kizárni a fejéből.
Nem bírta tovább hallgatni az üvöltéseket. Muszáj volt levegőznie.
Miután ezt közölte a súlyos vasajtó mellett ácsorgó férfivel is, egyszerűen elfordult és felkapaszkodott a rozoga lépcsőn a föld alól. Mindent szeretett volna odalent hagyni. Samet az egész démonvér problémájával és az elvonási tüneteivel, a kibaszott apokalipszist és az összes rohadt emléket, amik azóta kínozták, hogy visszatért a pokolból.
Maga mögött hagyhatta az ürességet? Képes lehetett kiszakítani magából azt, ami már amúgy is halott volt?
Nem tudta. Úgy érezte, már nem tud semmit, de ezt nehéz lett volna bevallania másnak saját magán kívül.
Az éjszakai levegő arcon vágta, kiadós pofonként érte őt, és ha másra nem is, arra tökéletesen megfelelt, hogy csitítson a gyomra háborgásán és kicsit kiűzze a fejéből az alkoholt, ami mostanában egyre többször hagyta cserben.
Megállt kedvenc kocsija mellett és felnézett az égre. Felhők voltak rajta, csillagok, furcsa ködfoszlányok és ismeretlen fények. Megannyi szépség, amik azt éreztették vele, nincsen semmi baj. A világ szép. Csakhogy jól tudta, hogy a világ egyáltalán nem szép. Éppen romokban hevert, és telve volt fájdalommal, szenvedéssel és értelmetlen kínnal. A föld már sikoltozott a felsejlő lángcsóváktól.
Dean lassan abban sem volt biztos, hogy volt valaha bármi szép benne.
Reszketeg sóhaj szakadt fel a mellkasából, ahogy próbálta visszatartani a könnyeit. Nem sírhatott. Egyszerűen… nem.
- Kérlek. - A kérlelő szó alig hallhatóan gurult le az ajkairól, a végére megbicsaklott a hangja. Végignyalt a száján. - Kérlek… Nem bírom tovább…
Belefáradt az egészbe. Mindent elvesztett, amije volt. Voltak céljai és reményei, de a dolgok nem úgy alakultak, ahogy ő szerette volna. Elcseszett mindent, amit el lehetett. Sam azért őrjöngött most a fájdalomtól odalent a kamrában, mert egyszerűen képtelen volt megvédeni őt a démonoktól, a szörnyektől. Ha nem kerül le a pokolba… ha idejében rájön, hogy Ruby mekkora érdekribanc is valójában… ha tett volna bármi hasznosat is, még idejében, akkor nem jutottak volna idáig.
Ha azon a napon nem ment volna Sam után, hogy segítsen megkeresni az apjukat, akkor minden másként alakult volna.
- A végzeteden nem változtathatsz - közölte a kifejezéstelen, kicsit rekedtes hang a háta mögül.
Már arra sem bírta venni a fáradtságot, hogy ijedten összeránduljon, csupán fásult remegéssel vette tudomásul, hogy az angyal megint nem hallgatott rá és már megint nem tudta észben tartani a rohadt személyes szféra fogalmát.
- Ezt most ne, Cas - mormogta az orra alatt Dean, és lerakta a kezében lévő szeszes üveget az Impala tetejére. Muszáj volt kezdenie valami értelmeset a kezeivel, úgyhogy inkább összefonta őket a mellkasa előtt.
Csend.
Castiel remekül tudott hallgatni. Csupán az emberi érzésekhez nem értett, Dean viszont nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy magyarázni kezdje a másiknak, miért szeretne mindennél jobban egyedül lenni kicsit. Jelenleg semmi kedve nem volt az angyalhoz.
- Megölhetném magam - vetette fel még az előző megjegyzésre.
- Felesleges. Ez a végzeted - nyomatékosította Castiel. - Te vagy Mihály porhüvelye. Nem hagynák, hogy halott maradj.
- Úgy tudlak utálni ilyenkor.
Az idősebb férfi szólásra nyitotta a száját, aztán mégis a szótlanság mellett döntött. Szinte kézzel foghatóan érezte a társából áradó feszültséget, a nyelvére tapadt Dean keserűsége és végtelen partot mosó bánata, ám nem tudta, hogyan segíthetne. Ha arról lett volna szó, hogy fizikai értelemben mentse meg Dean életét, az nem jelentette volna akkora problémát.
De a lelkével nem tudott mit kezdeni.
- Sammy sosem fog tudni leszokni a démonvérről. - Ez inkább kijelentésként távozott a Winchester száján, nem kérdésnek szánta. Úgy is tudta rá a választ. - Ez pedig nagyrészt az én hibám. Dühös vagyok rá, mert ennyire gyenge, de… de az én hibám is. És tudod, valahol megértem. - A roncstelep a szokásosnál is lehangolóbb látványt nyújtott most, a régi autókon és alkatrészeiken kísértetiesen csillogott a hold ezüstös fénye. - Én sokkal rosszabb dolgokat tettem odalent, mint amiket most Sam művel. Azért, mert nem tartottam ki. Emiatt indult el az egész kibaszott világvége.
Muszáj volt összepréselnie az ajkait, ha nem akart Castiel előtt sírni. Már pedig nem akart előtte sírni. Senki előtt sem szívesen tette. Apokalipszis ide vagy oda.
- Harminc évig bírtad.
- Apa százig.
Erre nagyon nehéz lett volna bármit is mondani, az angyal kifogyott minden… vigasztalásszerű érvéből. Finoman oldalra döntötte a fejét és úgy figyelte a másikat. A kopott bőrkabátos hátat, a borzas hajat és a kettő között felsejlő fehér bőrt.
Dean érezte. Érezte minden sejtjében a pillantást és azt kívánta, bár eltűnne. Képtelen volt ezen a fájdalmon bárkivel osztozni, mert valaki, aki csak pár hónapja érzett egyáltalán bármit is, nem érthette meg.
Összerándult, mikor valami a hátára és a vállaira simult - a férfi ballonkabátja.
Döbbenten fordult a mellé lépő férfihez.
Castiel egyetlen szó nélkül viszonozta a pillantását; a szeme kékjében halvány lángokként fénylettek a csillagok. Olyan volt az egész, mint egy gyönyörű, csillogó mocsár.
Habozva fogtak rá az ujjai a vékony anyagra, ezután viszont olyan erőssé vált a szorítása, hogy az angyal valószínűleg akkor sem szedhette volna el tőle, ha akarta volna. Nem mintha ilyesmi szándékában lett volna, őt egyáltalán nem zavarta az éjszaka hűvössége, még így sem, hogy megvált a kabátjától.
- Kösz, Cas - erőltetett ki magából egy halvány mosolyt Dean.
- Ti emberek ezt csináljátok, nem? - kérdezte azon a jellegzetes, kifejezéstelen hangján. - Ha nem érzi jól magát az, akivel vagytok. Bár nem értem, hogy egy-
- Cas, hallgass! - A vadász mosolya egyre őszintébb lett. - Ne rontsd el.
Castiel pedig hallgatott. És ez a csönd mindennél többet segített; annak a szavak nélküli éreztetése, hogy ott van mellette. A kis angyal a vállán.
Fandom: Supernatural
Párosítás: Destiel
Korhatár: PG
Típus: one-shot
Figyelmeztetések: angst, spoiler az ötödik évadig bezárólag
Rövid történet: Dean nem bírja tovább, az apokalipszis és a múlt kezdik felőrölni az ereje utolsó morzsáit is - de a kis angyal ott ül a vállán, ahogy mindig, attól a pillanattól kezdve, hogy megismerték egymást.
Megjegyzés: Első Destiel írásom. Nem egy különösen nagy szám, de én élveztem az írását, mert amit akartam, megfogalmaztam benne. Spoilert tartalmaz, szóval nem biztos, hogy annak, aki nem nézi/nézte a sorozatot, teljesen érthető lesz minden részlete - viszont ezt még akkor írtam, amikor az ötödik évadot néztem, vagyis a későbbieket NEM veszi figyelembe ez a szösszenet.
A torkát maró alkohol semmit sem segített azon a mértékű hányingeren, amit érzett, és sajnálatos módon az ordítások visszhangját sem volt képes kizárni a fejéből.
Nem bírta tovább hallgatni az üvöltéseket. Muszáj volt levegőznie.
Miután ezt közölte a súlyos vasajtó mellett ácsorgó férfivel is, egyszerűen elfordult és felkapaszkodott a rozoga lépcsőn a föld alól. Mindent szeretett volna odalent hagyni. Samet az egész démonvér problémájával és az elvonási tüneteivel, a kibaszott apokalipszist és az összes rohadt emléket, amik azóta kínozták, hogy visszatért a pokolból.
Maga mögött hagyhatta az ürességet? Képes lehetett kiszakítani magából azt, ami már amúgy is halott volt?
Nem tudta. Úgy érezte, már nem tud semmit, de ezt nehéz lett volna bevallania másnak saját magán kívül.
Az éjszakai levegő arcon vágta, kiadós pofonként érte őt, és ha másra nem is, arra tökéletesen megfelelt, hogy csitítson a gyomra háborgásán és kicsit kiűzze a fejéből az alkoholt, ami mostanában egyre többször hagyta cserben.
Megállt kedvenc kocsija mellett és felnézett az égre. Felhők voltak rajta, csillagok, furcsa ködfoszlányok és ismeretlen fények. Megannyi szépség, amik azt éreztették vele, nincsen semmi baj. A világ szép. Csakhogy jól tudta, hogy a világ egyáltalán nem szép. Éppen romokban hevert, és telve volt fájdalommal, szenvedéssel és értelmetlen kínnal. A föld már sikoltozott a felsejlő lángcsóváktól.
Dean lassan abban sem volt biztos, hogy volt valaha bármi szép benne.
Reszketeg sóhaj szakadt fel a mellkasából, ahogy próbálta visszatartani a könnyeit. Nem sírhatott. Egyszerűen… nem.
- Kérlek. - A kérlelő szó alig hallhatóan gurult le az ajkairól, a végére megbicsaklott a hangja. Végignyalt a száján. - Kérlek… Nem bírom tovább…
Belefáradt az egészbe. Mindent elvesztett, amije volt. Voltak céljai és reményei, de a dolgok nem úgy alakultak, ahogy ő szerette volna. Elcseszett mindent, amit el lehetett. Sam azért őrjöngött most a fájdalomtól odalent a kamrában, mert egyszerűen képtelen volt megvédeni őt a démonoktól, a szörnyektől. Ha nem kerül le a pokolba… ha idejében rájön, hogy Ruby mekkora érdekribanc is valójában… ha tett volna bármi hasznosat is, még idejében, akkor nem jutottak volna idáig.
Ha azon a napon nem ment volna Sam után, hogy segítsen megkeresni az apjukat, akkor minden másként alakult volna.
- A végzeteden nem változtathatsz - közölte a kifejezéstelen, kicsit rekedtes hang a háta mögül.
Már arra sem bírta venni a fáradtságot, hogy ijedten összeránduljon, csupán fásult remegéssel vette tudomásul, hogy az angyal megint nem hallgatott rá és már megint nem tudta észben tartani a rohadt személyes szféra fogalmát.
- Ezt most ne, Cas - mormogta az orra alatt Dean, és lerakta a kezében lévő szeszes üveget az Impala tetejére. Muszáj volt kezdenie valami értelmeset a kezeivel, úgyhogy inkább összefonta őket a mellkasa előtt.
Csend.
Castiel remekül tudott hallgatni. Csupán az emberi érzésekhez nem értett, Dean viszont nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy magyarázni kezdje a másiknak, miért szeretne mindennél jobban egyedül lenni kicsit. Jelenleg semmi kedve nem volt az angyalhoz.
- Megölhetném magam - vetette fel még az előző megjegyzésre.
- Felesleges. Ez a végzeted - nyomatékosította Castiel. - Te vagy Mihály porhüvelye. Nem hagynák, hogy halott maradj.
- Úgy tudlak utálni ilyenkor.
Az idősebb férfi szólásra nyitotta a száját, aztán mégis a szótlanság mellett döntött. Szinte kézzel foghatóan érezte a társából áradó feszültséget, a nyelvére tapadt Dean keserűsége és végtelen partot mosó bánata, ám nem tudta, hogyan segíthetne. Ha arról lett volna szó, hogy fizikai értelemben mentse meg Dean életét, az nem jelentette volna akkora problémát.
De a lelkével nem tudott mit kezdeni.
- Sammy sosem fog tudni leszokni a démonvérről. - Ez inkább kijelentésként távozott a Winchester száján, nem kérdésnek szánta. Úgy is tudta rá a választ. - Ez pedig nagyrészt az én hibám. Dühös vagyok rá, mert ennyire gyenge, de… de az én hibám is. És tudod, valahol megértem. - A roncstelep a szokásosnál is lehangolóbb látványt nyújtott most, a régi autókon és alkatrészeiken kísértetiesen csillogott a hold ezüstös fénye. - Én sokkal rosszabb dolgokat tettem odalent, mint amiket most Sam művel. Azért, mert nem tartottam ki. Emiatt indult el az egész kibaszott világvége.
Muszáj volt összepréselnie az ajkait, ha nem akart Castiel előtt sírni. Már pedig nem akart előtte sírni. Senki előtt sem szívesen tette. Apokalipszis ide vagy oda.
- Harminc évig bírtad.
- Apa százig.
Erre nagyon nehéz lett volna bármit is mondani, az angyal kifogyott minden… vigasztalásszerű érvéből. Finoman oldalra döntötte a fejét és úgy figyelte a másikat. A kopott bőrkabátos hátat, a borzas hajat és a kettő között felsejlő fehér bőrt.
Dean érezte. Érezte minden sejtjében a pillantást és azt kívánta, bár eltűnne. Képtelen volt ezen a fájdalmon bárkivel osztozni, mert valaki, aki csak pár hónapja érzett egyáltalán bármit is, nem érthette meg.
Összerándult, mikor valami a hátára és a vállaira simult - a férfi ballonkabátja.
Döbbenten fordult a mellé lépő férfihez.
Castiel egyetlen szó nélkül viszonozta a pillantását; a szeme kékjében halvány lángokként fénylettek a csillagok. Olyan volt az egész, mint egy gyönyörű, csillogó mocsár.
Habozva fogtak rá az ujjai a vékony anyagra, ezután viszont olyan erőssé vált a szorítása, hogy az angyal valószínűleg akkor sem szedhette volna el tőle, ha akarta volna. Nem mintha ilyesmi szándékában lett volna, őt egyáltalán nem zavarta az éjszaka hűvössége, még így sem, hogy megvált a kabátjától.
- Kösz, Cas - erőltetett ki magából egy halvány mosolyt Dean.
- Ti emberek ezt csináljátok, nem? - kérdezte azon a jellegzetes, kifejezéstelen hangján. - Ha nem érzi jól magát az, akivel vagytok. Bár nem értem, hogy egy-
- Cas, hallgass! - A vadász mosolya egyre őszintébb lett. - Ne rontsd el.
Castiel pedig hallgatott. És ez a csönd mindennél többet segített; annak a szavak nélküli éreztetése, hogy ott van mellette. A kis angyal a vállán.