[FanFic] Sérülések
... amik sosem gyógyulnak be
Író: Jarith
Cím: Sérülések
Fandom: KAT-TUN
Párosítás: Akame
Típus: Kisregény
Korhatár: +16
Figyelmeztetések: AU, angst, hurt, szereplő halála, kínzás, durva nyelvezet, slash
Köszönet: Azoknak, akik talán nem is tudják, hogy nekik hála vagyok még egyben
Megjegyzés: Véget ért. Köszönöm.
"Még ha le is gyengültünk az összezavarodásig,
A kötelék, ami azon a napon és azon a helyen született, soha nem fog eltűnni…"
/Kamenashi Kazuya - Kizuna, részlet/
1. Fejezet || 2. Fejezet || 3. Fejezet || 4. Fejezet || 5. Fejezet || 6. Fejezet || 7. Fejezet || 8. Fejezet || 9. Fejezet ||
10. Fejezet || 11. Fejezet || 12. Fejezet || 13. Fejezet || 14. Fejezet || 15. Fejezet || 16. Fejezet || 17. Fejezet
Epilógus
Kifulladva lökte fel az amúgy sem alacsony kupac tetejére a kezében lévő kartondobozt, aztán dolga végezetten leült a teherautó platójára.
Jin egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét, kicsit élvezte a csöndet, a madarak csicsergését, a nyugalmat. Ahhoz képest, hogy még alig kezdődött el a május, ez a hétvége elképesztően jó idővel köszöntött rájuk. Még a pulóvere ujját is felgyűrte, de komolyan gondolkozott azon, hogy talán le is veszi, a nap hétágra sütött. Majdhogynem nyár eleji idejük volt, aminek mindenki örült. Valahogy vidámságot csempészett a levegőbe.
Persze, mindenkinél ez sem válhatott be.
- Mennyi van még hátra? - kérdezte tőle egy kevésbé kimerült hang gazdája.
Yamapi nem merült olyan dilemmákba, minthogy mi legyen a pulcsija sorsa - ő egyszerűen a derekára kötötte, így a pólója által szabadon hagyott karját is melegítették a napsugarak. Egyébként is, az időjárástól függetlenül sem fáztak, a pakolástól mindannyian kimelegedtek. Jin már megcsinált három kancsó üdítőt és mind elfogyott, panaszszó nélkül.
- Még úgy négy-öt doboz - válaszolta, miután gyorsan végigszámolta fejben. Barátja elmosolyodott, ahogy odasétált hozzá és elfoglalta a mellette lévő helyet.
- Azokat majd Ryo kihordja.
- Nem félsz, hogy berág rád, amiért rásózod a munka végét?
- Annyira nem fog berágni, hogy ne tudjam kiengesztelni - rántotta meg a vállát Tomohisa.
Hümmögéssel és apró mosollyal nyugtázta Akanishi, hogy barátai kapcsolata mit sem változott azóta, hogy összejöttek.
Lehajtotta a fejét és az ölében pihenő kezeire pillantott. Mindkét tenyerén bőrkeményedés sötétlett, érdesek voltak az elmúlt néhány hét munkájától. Olyan kezek voltak, amikre másfél hónapja még rá sem ismert volna. Azóta viszont nagyon sokat, majdhogynem gyökeresen megváltozott az élete.
Már régen nem tartott tőle, hogy vajon visszafordíthatja-e ezt, mert tudta, hogy lehetetlen.
Észre sem vette, mikor halkan felsóhajtott; ellentétben barátjával.
- A többit elvihetjük holnap is - szólalt meg torok köszörülve. - Szerintem egyelőre elég lesz mára ennyi, nem? Reggel óta pakolunk. Leszakad már a hátam.
- De legalább gyúrtunk kicsit bicepszre - jegyezte meg Nishikido, aki éppen akkor bukkant ki a bejárati ajtón két dobozzal a kezében.
- Már aki - pislogott rá Jin. Ryo negédes mosollyal úgy csúsztatta az egyik kezét a kartondobozok alján, hogy jelzésértékűen ki tudja nyújtani a középső ujját.
A srác nem maradt sokáig, felpakolta a rakományát, aztán ment vissza a házba, hogy kihozza a maradékot. Valószínűleg elég gyorsan rájött, hogy a többit kénytelen lesz egyedül csinálni, de egy pillanatig sem panaszkodott.
- Köszönöm, Pi - szólalt meg Jin, ám arra képtelen volt, hogy társa arcára pillantson.
- Micsodát?
- Hogy segítetek.
- Ez csak természetes - veregette hátba őt Yamashita.
- Meg azt is, hogy nálatok lehet Kame cuccának egy része. - Csak ekkor fordította a fejét barátja irányába, akinek az arckifejezése mélységes óvatosságról árulkodott. Jin biztos volt benne, hogy Tomohisa tapintatból nem hozta fel sosem elsőként Kame nevét, és ezt értékelte is. Igazán. Csakhogy ettől még nem változott meg a tény, hogy a fiú már nem volt többé. - Hálás vagyok érte. Sajnos nálunk tényleg nem férne el, és egyelőre nem tudok otthonról elköltözni…
- Mondtuk már, hogy semmiség - tette a vállára a kezét Pi. - Tényleg. Nekünk még több helyünk is van, mint kéne. És tudod, ha esetleg kéne egy hely…
- Tudom - sietett a válasszal. - Kösz. Igazán.
Ezért sem bírt elég hálás lenni, de most még nem állt készen rá. Nem bírta volna elviselni, hogy mindennap azt kell néznie, Ryo és Yamapi mennyire boldogok együtt. Képtelen lett volna ezzel még megbirkózni. Az az óriási teher, ami azóta ült a szívén, hogy Kazuya meghalt a karjai között, azóta sem tűnt el, egyszerűen semmi sem könnyített rajta, és meggyőződése volt, hogy ez még hosszú ideig nem is fog változni.
Nem volt gyógyír a sebére.
Viszont annyira hülye sem volt, hogy önkezűleg marcangolja tovább magát. Anélkül is éppen eléggé fájt.
Minden Kaméra emlékeztette. A legkínzóbb napokat élte át, amikor össze kellett pakolnia a fiú holmijait. Sajnos nem tarthatta meg a kis házat, szerelme halálával a város úgy döntött, hogy visszaköveteli az ingatlant az aprócska telekkel együtt, a kiürítésre pedig kaptak két hónapot. Ebből már másfél eltelt. Tehát egyre esedékesebb volt, hogy elszállítsák azokat a dolgokat, amiket Jin semmiképpen sem akart kidobni.
Csak ne lenne ilyen borzasztóan gyötrelmes - ezt kívánta, semmi többet. Csak ne látta volna minden harmadik percben Kazuya széles, ártatlan mosolyát, a szeme csillogását, csak ne hallotta volna az életvidám, lelkes hangot. Csak ne kísértette volna a túl intenzív emlék mindenhol.
Nappal a kellemes képek nem hagyták békén. Éjszaka pedig a rémálmok.
- Mi lenne, ha megnéznénk a műhelyét? - vetette fel Yamashita, mikor a hosszas hallgatástól kezdett elszorulni a torka. El sem tudta képzelni, micsoda fájdalommal kellett a nap minden percében Jinnek megküzdenie, de ő már attól érezte a könnyeket a szemében, hogy barátjára nézett, aki nyilvánvalóan szenvedett.
És a temetés óta nem sírt. Pedig azóta eltelt huszonkilenc nap.
- Oké - bólintott apró szusszanással Akanishi. - Nézzük meg!
Ez volt az egyetlen olyan szoba, ahova eddig nem mentek be, mert Jin mindenkinek megtiltotta. Ryo volt az egyetlen, aki nem kérdezett semmit, csupán bólintott, és Tomohisát is lebeszélte a kíváncsiskodásról. Tiszteletben kellett tartaniuk barátjuk minden kérését, ami kicsit is kapcsolódott Kazuyához.
Jin az ajtó előtt állva hezitált. Összeszorult a gyomra, mikor rácsúsztatta a kezét a kilincsre. Félt bemenni. Rettegett attól, hogy belépjen a helyiségbe, mert jól tudta, hogy ezen falak között lesz a legerősebb Kame jelenléte. Hisz a fiú a fél életét, a lelkét tette azokba a festményekbe, amik odabent pihentek.
Aztán csak sikerült kinyitnia az ajtót.
- Hűha - csúszott ki a csodálkozás Pi száján. - Hűha…
Jin örömmel figyelte az ámulatot a másik arcán, jól esett látnia, hogy mennyire lenyűgözte őt Kazuya tehetsége és fantáziája, amivel megalkotta ezeket a műremekeket.
- Hát már nem csodálkozom, hogy ketten is megkerestek azzal kapcsolatban, hogy nem adnád-e el nekik ezeket - mosolygott a fiú, amint leguggolt az egyik kisebb, de annál varázslatosabb kép elé. - Bámulatos. Én sosem tudnék ilyeneket csinálni.
- Ilyeneket már senki sem tud - közölte mereven és jóval élesebben Jin, mint ahogy eredetileg akarta.
Yamashita felegyenesedett és bűnbánó pillantást vetett barátjára.
- Ne haragudj. Nem úgy értettem.
Akanishi bólintott. Jól tudta. De nem tudott mit kezdeni az érzéssel, hogy mennyire rosszul estek neki a meggondolatlan szavak.
- El akarod őket adni? - kérdezte Tomohisa, reménykedve benne, hogy sikerül elterülnie a témát kevésbé kínos vizekre.
- Fogalmam sincs - vonta meg a vállát. Őszintén fogalma sem volt róla. Nem gondolkozott erről, mert nem akart, semmibe sem gondolt bele önként, aminél a leghalványabb esély is volt rá, hogy Kazuya ott ragad a gondolatai között, már pedig a festmények hatványozottan ilyen kategóriát jelentettek. - Azt a négyet nem - mutatott az egyik sarokba, ahol a három kedvence és az a kép pihent, amit párja róla festett. Ezeket biztosan nem akarta odaadni senkinek… de hogy a többivel mit kellett volna kezdenie…?
- Kame sosem mondta, hogy mit szeretne velük kezdeni? - nézett körbe Pi. - Legalább ötven darab festmény van itt… Ez rengeteg munka lehetett. Sosem beszélgetettek róla, hogy…
- NEM!
A felcsattanás hosszan visszhangzott a falak között. Yamashita kétségbeesetten nézte Jint, amint az oldala mellett ökölbe szorított, remegő karokkal állt és összepréselte az ajkait. Az arcáról sütött a fájdalom.
- Nem beszéltünk róla - préselte ki magából rekedten. - Ahogy egy csomó más dologról sem. Ahogy szinte semmire sem maradt időnk. Nem tudom, mit szeretett volna… mindig elfelejtettem megkérdezni tőle. Azt hittem, lesz még alkalmam úgyis.
Jin hátrahajtotta a fejét. Az arcán folytak a könnyek.
- Most pedig már késő… Már nem tudom megkérdezni. Semmit sem tudok tőle megkérdezni, Tomo - nézett rá még utoljára Jin, mielőtt kitört volna belőle a zokogás.
Yamapi azonnal ott volt mellette, hogy átölelje, Ryo pedig csak tapintatosságból maradt a helyén, az ajtó mellett, a páros számára észrevétlenül. Nem akarta megzavarni ezt a pillanatot, mert hiába szakadt meg az ő szíve is az összetört szavak hallatán, tudta, hogy a könnyek jók. Az, hogy Jin nem tartotta bent őket. Így már a lelke lassan, borzasztóan lassan, de begyógyíthatja a saját sebei egy részét.
Mert vannak sérülések, amik sosem gyógyulnak be, és az ember egy életen át hordozza őket.
vége
Befejeztem. A történet két éven át készült és most, a születésnapján, sikerült befejeznem. Mindenképp szerettem volna kicsit a saját gondolataimat megosztani veletek, mert azt hiszem, sosem volt még történet, amibe ennyi energiát és kínt és könnyet és szeretetetfektettem volna, és amire ennyire büszke lehetek, mint a Sérülésekre.
Először néhány számadat:
Kezdés&befejezés: 2010.01.30 - 2012.01.30
Fejezetek száma: 18
Szavak száma: 53 176
Kapott kritikák&hozzászólások száma: 114 + 91 + 35 = 240
Publikálás helyei: livejournal, Merengő, Rising Sun
Többen is megkérdezték tőlem, míg írtam a történetet, hogy hogyan kezdődött? Hogyan jutott ez eszembe? Igazság szerint, az alapötletet egy lánytól kaptam, aki azt mondta, vannak jó és csakis kizárólag akamés ötletei, de írni nem szeret, és ha gondolom, mondd nekem néhányat, amit megvalósíthatok. Ekkor még csak egyetlen történetem volt velük, az 1582. Az ő alapötletét dolgoztam át, meglehetősen nagy arányban, gyakorlatilag 90%-ban más lett végül a történet, de az ő ötletének hála ihletődött az enyém, úgyhogy ezúton is köszönöm. És így kezdődött a Sérülések.
Először egy három, maximum négy fejezetes történetnek indult. Aztán talán a második fejezetet raktam fel, mikor rájöttem, hogy nem, ez ennél hosszabb lesz.
Miért pont ezt a témát választottam? Fogalmam sincs. Szeretek lélektani, sok érzelemmel átitatott történeteket írni, és... nos, két éve jóval érzékenyebb voltam, az életből merített tapasztalatok miatt is döntöttem emellett. Ha végiggondolom, sikerült olyan kényes problémákba beletenyerelnem, mint a társadalom viszonya a szellemi fogyatékosokkal, a tinédzserek kegyetlen viselkedése és a tinédzserkor kegyetlen változásai, a homoszexualitás, a pedofília. Higgyétek el, először messze nem volt ez a történet ennyire nagyszabású - de túlnőtte magát rajtam, kiszabadult a kezeim közül.
Nem bánok semmit. Azt sem, hogy elkezdtem, hogy hiába nem vagyok kifejezett rajongója a KameJin párosnak, velük írtam meg, és azt sem, hogy bármekkora üresség is tátong most bennem, bármennyire is Jinnel együtt fáj a szívem, most ért véget. Nem akartam tovább nyújtani, mert nem lett volna értelme.
De hálás vagyok. Mind a történetnek, mind Nektek, akik olvasták és megosztottátok velem a gondolataitokat, illetve azoknak a barátaimnak is, akik támogattak a történettel kapcsolatban, akikkel beszélgethettem róla, akik felismerték néha az én fájdalmam a két főszereplőjében.
Sokat adott nekem ez a történet. Volt egy világ, ahova minden kimondatlan gondolatomat belezsúfolhattam, amit írhattam, mikor az életem nem úgy alakult, ahogy kellett volna, és amivel olyan pillanatokat kaptam, amiket nem tudok eléggé becsülni.
Még egyszer köszönöm.
Fontos! Biztosan nem fogok írni neki második részt, ezt is kérdezték tőlem, azt hiszem, ketten is, de sajnálom, nem. Nem esem bele abba a hibába, hogy engedek a lelkességemnek, mert ezt a történetet nem szabad folytatni. Nem tudnék neki méltó második részt írni, sajnálom.
Viszont már ígértem két kiegészítő történetet is :)
Az egyiket Szandi kérte, Mayu és Kazuya egy közös estéjéről szólna, valószínűleg a karácsonyi lenne bővebben kifejtve, vagyis kapnátok egy kis ízelítőt Kaméból.
A másikat Valennek ígértem, aki pedig egy olyan fejezetet szeretne olvasni, ahol a felnőtt, évekkel későbbi Jinnel írok, hogy hogyan tekint vissza Kazuyára és mindarra, ami történt.
Amennyiben bárkinek bármi ötlete lenne még külön történetre, ossza meg velem bátran :) Nem ígérem, hogy mindet meg tudom írni, de amiben látok fantáziát, és amire az ihletem azt mondja, hogy ez igen, azt nagy valószínűséggel megfogom. Mert nem tudom teljesen elengedni ezt a történetet. Még nem.
Most pedig, felsorolnám azok neveit, akik valamikor írtak nekem hozzászólást a történettel kapcsolatban. Talán kicsit rendhagyó, de nem érdekel, mert Ti, akik - ha csak egyszer is - vettétek a fáradtságot, hogy írjatok nekem valamelyik fejezethez, megérdemlitek. Emellett ti vagytok azok, akikről tudom, hogy olvasták, hiszen jeleztétek is ezt :)
Aki most fog először írni, az epilógushoz, mert úgy gondolta, hogy vár a végéig vagy egyéb okból, ne aggódjon, utólag majd frissítem a listát.
KÖSZÖNÖM!
_Elizabeth_
Ai
amai
Anett
aniko007
Aya-chan
Ayame16
bamboo_ja
bishounen_hime
buteo_buteo
csaca
Chibi
Deena89
demonaduerre
deshisoraba
eszter_ke
eszter_yumechan
Equus
evee
Girl
heivazora
Hitomi
Hitsugaya
H.K
hnstarr
Honey
hyphen
Hyuna
Kawasemi
kerynr
Kii
Kira19
Kyrie
L
lili
Lora
luchibiiiii
lylith_santos
M
macus001
mao
melaty
meli900818
Miyocca
Miyu-chan
Nao
narya_04
nekoo9
Netti
Nimir ra
Orsii
pinkcow
Renari
Sanda
sen
Sophie
takeni
tamakiotomo
tarkabarka
valenstrange
verzorozsa
Yana
Yasmine
Yume-chan
Yuyu-chan
zuzo
Író: Jarith
Cím: Sérülések
Fandom: KAT-TUN
Párosítás: Akame
Típus: Kisregény
Korhatár: +16
Figyelmeztetések: AU, angst, hurt, szereplő halála, kínzás, durva nyelvezet, slash
Köszönet: Azoknak, akik talán nem is tudják, hogy nekik hála vagyok még egyben
Megjegyzés: Véget ért. Köszönöm.
"Még ha le is gyengültünk az összezavarodásig,
A kötelék, ami azon a napon és azon a helyen született, soha nem fog eltűnni…"
/Kamenashi Kazuya - Kizuna, részlet/
1. Fejezet || 2. Fejezet || 3. Fejezet || 4. Fejezet || 5. Fejezet || 6. Fejezet || 7. Fejezet || 8. Fejezet || 9. Fejezet ||
10. Fejezet || 11. Fejezet || 12. Fejezet || 13. Fejezet || 14. Fejezet || 15. Fejezet || 16. Fejezet || 17. Fejezet
Epilógus
Kifulladva lökte fel az amúgy sem alacsony kupac tetejére a kezében lévő kartondobozt, aztán dolga végezetten leült a teherautó platójára.
Jin egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét, kicsit élvezte a csöndet, a madarak csicsergését, a nyugalmat. Ahhoz képest, hogy még alig kezdődött el a május, ez a hétvége elképesztően jó idővel köszöntött rájuk. Még a pulóvere ujját is felgyűrte, de komolyan gondolkozott azon, hogy talán le is veszi, a nap hétágra sütött. Majdhogynem nyár eleji idejük volt, aminek mindenki örült. Valahogy vidámságot csempészett a levegőbe.
Persze, mindenkinél ez sem válhatott be.
- Mennyi van még hátra? - kérdezte tőle egy kevésbé kimerült hang gazdája.
Yamapi nem merült olyan dilemmákba, minthogy mi legyen a pulcsija sorsa - ő egyszerűen a derekára kötötte, így a pólója által szabadon hagyott karját is melegítették a napsugarak. Egyébként is, az időjárástól függetlenül sem fáztak, a pakolástól mindannyian kimelegedtek. Jin már megcsinált három kancsó üdítőt és mind elfogyott, panaszszó nélkül.
- Még úgy négy-öt doboz - válaszolta, miután gyorsan végigszámolta fejben. Barátja elmosolyodott, ahogy odasétált hozzá és elfoglalta a mellette lévő helyet.
- Azokat majd Ryo kihordja.
- Nem félsz, hogy berág rád, amiért rásózod a munka végét?
- Annyira nem fog berágni, hogy ne tudjam kiengesztelni - rántotta meg a vállát Tomohisa.
Hümmögéssel és apró mosollyal nyugtázta Akanishi, hogy barátai kapcsolata mit sem változott azóta, hogy összejöttek.
Lehajtotta a fejét és az ölében pihenő kezeire pillantott. Mindkét tenyerén bőrkeményedés sötétlett, érdesek voltak az elmúlt néhány hét munkájától. Olyan kezek voltak, amikre másfél hónapja még rá sem ismert volna. Azóta viszont nagyon sokat, majdhogynem gyökeresen megváltozott az élete.
Már régen nem tartott tőle, hogy vajon visszafordíthatja-e ezt, mert tudta, hogy lehetetlen.
Észre sem vette, mikor halkan felsóhajtott; ellentétben barátjával.
- A többit elvihetjük holnap is - szólalt meg torok köszörülve. - Szerintem egyelőre elég lesz mára ennyi, nem? Reggel óta pakolunk. Leszakad már a hátam.
- De legalább gyúrtunk kicsit bicepszre - jegyezte meg Nishikido, aki éppen akkor bukkant ki a bejárati ajtón két dobozzal a kezében.
- Már aki - pislogott rá Jin. Ryo negédes mosollyal úgy csúsztatta az egyik kezét a kartondobozok alján, hogy jelzésértékűen ki tudja nyújtani a középső ujját.
A srác nem maradt sokáig, felpakolta a rakományát, aztán ment vissza a házba, hogy kihozza a maradékot. Valószínűleg elég gyorsan rájött, hogy a többit kénytelen lesz egyedül csinálni, de egy pillanatig sem panaszkodott.
- Köszönöm, Pi - szólalt meg Jin, ám arra képtelen volt, hogy társa arcára pillantson.
- Micsodát?
- Hogy segítetek.
- Ez csak természetes - veregette hátba őt Yamashita.
- Meg azt is, hogy nálatok lehet Kame cuccának egy része. - Csak ekkor fordította a fejét barátja irányába, akinek az arckifejezése mélységes óvatosságról árulkodott. Jin biztos volt benne, hogy Tomohisa tapintatból nem hozta fel sosem elsőként Kame nevét, és ezt értékelte is. Igazán. Csakhogy ettől még nem változott meg a tény, hogy a fiú már nem volt többé. - Hálás vagyok érte. Sajnos nálunk tényleg nem férne el, és egyelőre nem tudok otthonról elköltözni…
- Mondtuk már, hogy semmiség - tette a vállára a kezét Pi. - Tényleg. Nekünk még több helyünk is van, mint kéne. És tudod, ha esetleg kéne egy hely…
- Tudom - sietett a válasszal. - Kösz. Igazán.
Ezért sem bírt elég hálás lenni, de most még nem állt készen rá. Nem bírta volna elviselni, hogy mindennap azt kell néznie, Ryo és Yamapi mennyire boldogok együtt. Képtelen lett volna ezzel még megbirkózni. Az az óriási teher, ami azóta ült a szívén, hogy Kazuya meghalt a karjai között, azóta sem tűnt el, egyszerűen semmi sem könnyített rajta, és meggyőződése volt, hogy ez még hosszú ideig nem is fog változni.
Nem volt gyógyír a sebére.
Viszont annyira hülye sem volt, hogy önkezűleg marcangolja tovább magát. Anélkül is éppen eléggé fájt.
Minden Kaméra emlékeztette. A legkínzóbb napokat élte át, amikor össze kellett pakolnia a fiú holmijait. Sajnos nem tarthatta meg a kis házat, szerelme halálával a város úgy döntött, hogy visszaköveteli az ingatlant az aprócska telekkel együtt, a kiürítésre pedig kaptak két hónapot. Ebből már másfél eltelt. Tehát egyre esedékesebb volt, hogy elszállítsák azokat a dolgokat, amiket Jin semmiképpen sem akart kidobni.
Csak ne lenne ilyen borzasztóan gyötrelmes - ezt kívánta, semmi többet. Csak ne látta volna minden harmadik percben Kazuya széles, ártatlan mosolyát, a szeme csillogását, csak ne hallotta volna az életvidám, lelkes hangot. Csak ne kísértette volna a túl intenzív emlék mindenhol.
Nappal a kellemes képek nem hagyták békén. Éjszaka pedig a rémálmok.
- Mi lenne, ha megnéznénk a műhelyét? - vetette fel Yamashita, mikor a hosszas hallgatástól kezdett elszorulni a torka. El sem tudta képzelni, micsoda fájdalommal kellett a nap minden percében Jinnek megküzdenie, de ő már attól érezte a könnyeket a szemében, hogy barátjára nézett, aki nyilvánvalóan szenvedett.
És a temetés óta nem sírt. Pedig azóta eltelt huszonkilenc nap.
- Oké - bólintott apró szusszanással Akanishi. - Nézzük meg!
Ez volt az egyetlen olyan szoba, ahova eddig nem mentek be, mert Jin mindenkinek megtiltotta. Ryo volt az egyetlen, aki nem kérdezett semmit, csupán bólintott, és Tomohisát is lebeszélte a kíváncsiskodásról. Tiszteletben kellett tartaniuk barátjuk minden kérését, ami kicsit is kapcsolódott Kazuyához.
Jin az ajtó előtt állva hezitált. Összeszorult a gyomra, mikor rácsúsztatta a kezét a kilincsre. Félt bemenni. Rettegett attól, hogy belépjen a helyiségbe, mert jól tudta, hogy ezen falak között lesz a legerősebb Kame jelenléte. Hisz a fiú a fél életét, a lelkét tette azokba a festményekbe, amik odabent pihentek.
Aztán csak sikerült kinyitnia az ajtót.
- Hűha - csúszott ki a csodálkozás Pi száján. - Hűha…
Jin örömmel figyelte az ámulatot a másik arcán, jól esett látnia, hogy mennyire lenyűgözte őt Kazuya tehetsége és fantáziája, amivel megalkotta ezeket a műremekeket.
- Hát már nem csodálkozom, hogy ketten is megkerestek azzal kapcsolatban, hogy nem adnád-e el nekik ezeket - mosolygott a fiú, amint leguggolt az egyik kisebb, de annál varázslatosabb kép elé. - Bámulatos. Én sosem tudnék ilyeneket csinálni.
- Ilyeneket már senki sem tud - közölte mereven és jóval élesebben Jin, mint ahogy eredetileg akarta.
Yamashita felegyenesedett és bűnbánó pillantást vetett barátjára.
- Ne haragudj. Nem úgy értettem.
Akanishi bólintott. Jól tudta. De nem tudott mit kezdeni az érzéssel, hogy mennyire rosszul estek neki a meggondolatlan szavak.
- El akarod őket adni? - kérdezte Tomohisa, reménykedve benne, hogy sikerül elterülnie a témát kevésbé kínos vizekre.
- Fogalmam sincs - vonta meg a vállát. Őszintén fogalma sem volt róla. Nem gondolkozott erről, mert nem akart, semmibe sem gondolt bele önként, aminél a leghalványabb esély is volt rá, hogy Kazuya ott ragad a gondolatai között, már pedig a festmények hatványozottan ilyen kategóriát jelentettek. - Azt a négyet nem - mutatott az egyik sarokba, ahol a három kedvence és az a kép pihent, amit párja róla festett. Ezeket biztosan nem akarta odaadni senkinek… de hogy a többivel mit kellett volna kezdenie…?
- Kame sosem mondta, hogy mit szeretne velük kezdeni? - nézett körbe Pi. - Legalább ötven darab festmény van itt… Ez rengeteg munka lehetett. Sosem beszélgetettek róla, hogy…
- NEM!
A felcsattanás hosszan visszhangzott a falak között. Yamashita kétségbeesetten nézte Jint, amint az oldala mellett ökölbe szorított, remegő karokkal állt és összepréselte az ajkait. Az arcáról sütött a fájdalom.
- Nem beszéltünk róla - préselte ki magából rekedten. - Ahogy egy csomó más dologról sem. Ahogy szinte semmire sem maradt időnk. Nem tudom, mit szeretett volna… mindig elfelejtettem megkérdezni tőle. Azt hittem, lesz még alkalmam úgyis.
Jin hátrahajtotta a fejét. Az arcán folytak a könnyek.
- Most pedig már késő… Már nem tudom megkérdezni. Semmit sem tudok tőle megkérdezni, Tomo - nézett rá még utoljára Jin, mielőtt kitört volna belőle a zokogás.
Yamapi azonnal ott volt mellette, hogy átölelje, Ryo pedig csak tapintatosságból maradt a helyén, az ajtó mellett, a páros számára észrevétlenül. Nem akarta megzavarni ezt a pillanatot, mert hiába szakadt meg az ő szíve is az összetört szavak hallatán, tudta, hogy a könnyek jók. Az, hogy Jin nem tartotta bent őket. Így már a lelke lassan, borzasztóan lassan, de begyógyíthatja a saját sebei egy részét.
Mert vannak sérülések, amik sosem gyógyulnak be, és az ember egy életen át hordozza őket.
vége
Befejeztem. A történet két éven át készült és most, a születésnapján, sikerült befejeznem. Mindenképp szerettem volna kicsit a saját gondolataimat megosztani veletek, mert azt hiszem, sosem volt még történet, amibe ennyi energiát és kínt és könnyet és szeretetetfektettem volna, és amire ennyire büszke lehetek, mint a Sérülésekre.
Először néhány számadat:
Kezdés&befejezés: 2010.01.30 - 2012.01.30
Fejezetek száma: 18
Szavak száma: 53 176
Kapott kritikák&hozzászólások száma: 114 + 91 + 35 = 240
Publikálás helyei: livejournal, Merengő, Rising Sun
Többen is megkérdezték tőlem, míg írtam a történetet, hogy hogyan kezdődött? Hogyan jutott ez eszembe? Igazság szerint, az alapötletet egy lánytól kaptam, aki azt mondta, vannak jó és csakis kizárólag akamés ötletei, de írni nem szeret, és ha gondolom, mondd nekem néhányat, amit megvalósíthatok. Ekkor még csak egyetlen történetem volt velük, az 1582. Az ő alapötletét dolgoztam át, meglehetősen nagy arányban, gyakorlatilag 90%-ban más lett végül a történet, de az ő ötletének hála ihletődött az enyém, úgyhogy ezúton is köszönöm. És így kezdődött a Sérülések.
Először egy három, maximum négy fejezetes történetnek indult. Aztán talán a második fejezetet raktam fel, mikor rájöttem, hogy nem, ez ennél hosszabb lesz.
Miért pont ezt a témát választottam? Fogalmam sincs. Szeretek lélektani, sok érzelemmel átitatott történeteket írni, és... nos, két éve jóval érzékenyebb voltam, az életből merített tapasztalatok miatt is döntöttem emellett. Ha végiggondolom, sikerült olyan kényes problémákba beletenyerelnem, mint a társadalom viszonya a szellemi fogyatékosokkal, a tinédzserek kegyetlen viselkedése és a tinédzserkor kegyetlen változásai, a homoszexualitás, a pedofília. Higgyétek el, először messze nem volt ez a történet ennyire nagyszabású - de túlnőtte magát rajtam, kiszabadult a kezeim közül.
Nem bánok semmit. Azt sem, hogy elkezdtem, hogy hiába nem vagyok kifejezett rajongója a KameJin párosnak, velük írtam meg, és azt sem, hogy bármekkora üresség is tátong most bennem, bármennyire is Jinnel együtt fáj a szívem, most ért véget. Nem akartam tovább nyújtani, mert nem lett volna értelme.
De hálás vagyok. Mind a történetnek, mind Nektek, akik olvasták és megosztottátok velem a gondolataitokat, illetve azoknak a barátaimnak is, akik támogattak a történettel kapcsolatban, akikkel beszélgethettem róla, akik felismerték néha az én fájdalmam a két főszereplőjében.
Sokat adott nekem ez a történet. Volt egy világ, ahova minden kimondatlan gondolatomat belezsúfolhattam, amit írhattam, mikor az életem nem úgy alakult, ahogy kellett volna, és amivel olyan pillanatokat kaptam, amiket nem tudok eléggé becsülni.
Még egyszer köszönöm.
Fontos! Biztosan nem fogok írni neki második részt, ezt is kérdezték tőlem, azt hiszem, ketten is, de sajnálom, nem. Nem esem bele abba a hibába, hogy engedek a lelkességemnek, mert ezt a történetet nem szabad folytatni. Nem tudnék neki méltó második részt írni, sajnálom.
Viszont már ígértem két kiegészítő történetet is :)
Az egyiket Szandi kérte, Mayu és Kazuya egy közös estéjéről szólna, valószínűleg a karácsonyi lenne bővebben kifejtve, vagyis kapnátok egy kis ízelítőt Kaméból.
A másikat Valennek ígértem, aki pedig egy olyan fejezetet szeretne olvasni, ahol a felnőtt, évekkel későbbi Jinnel írok, hogy hogyan tekint vissza Kazuyára és mindarra, ami történt.
Amennyiben bárkinek bármi ötlete lenne még külön történetre, ossza meg velem bátran :) Nem ígérem, hogy mindet meg tudom írni, de amiben látok fantáziát, és amire az ihletem azt mondja, hogy ez igen, azt nagy valószínűséggel megfogom. Mert nem tudom teljesen elengedni ezt a történetet. Még nem.
Most pedig, felsorolnám azok neveit, akik valamikor írtak nekem hozzászólást a történettel kapcsolatban. Talán kicsit rendhagyó, de nem érdekel, mert Ti, akik - ha csak egyszer is - vettétek a fáradtságot, hogy írjatok nekem valamelyik fejezethez, megérdemlitek. Emellett ti vagytok azok, akikről tudom, hogy olvasták, hiszen jeleztétek is ezt :)
Aki most fog először írni, az epilógushoz, mert úgy gondolta, hogy vár a végéig vagy egyéb okból, ne aggódjon, utólag majd frissítem a listát.
KÖSZÖNÖM!
_Elizabeth_
Ai
amai
Anett
aniko007
Aya-chan
Ayame16
bamboo_ja
bishounen_hime
buteo_buteo
csaca
Chibi
Deena89
demonaduerre
deshisoraba
eszter_ke
eszter_yumechan
Equus
evee
Girl
heivazora
Hitomi
Hitsugaya
H.K
hnstarr
Honey
hyphen
Hyuna
Kawasemi
kerynr
Kii
Kira19
Kyrie
L
lili
Lora
luchibiiiii
lylith_santos
M
macus001
mao
melaty
meli900818
Miyocca
Miyu-chan
Nao
narya_04
nekoo9
Netti
Nimir ra
Orsii
pinkcow
Renari
Sanda
sen
Sophie
takeni
tamakiotomo
tarkabarka
valenstrange
verzorozsa
Yana
Yasmine
Yume-chan
Yuyu-chan
zuzo