Egyperces - A színpad szelleme
Tartalom: Egy művészről és annak volt férjéről szól a történet. Az egyik a visszatérést tervezi, a másik vezekelni akar. A színpad mindkettejüket visszahívja.
Megjegyzés: Anno a Töviskapu fórumon íródott az Írószoba egyik feladatára. A téma a hazatérés volt, amit két szemszögből E/1 illetve E/3 kellett feldolgozni, így a szemszögváltás szándékos.
A színpad szelleme
E/1. A művész
Megtorpanok. Aghrrr… Miért? Remeg a lábam? Nem tudok előre lépni agyam hiába küldi az információt a végtagjaim felé. Miért nem mozdul? Hisz ezt akarom, nem? Vajon tényleg akarom?
- Bejössz, vagy csak nézelődni jöttél el ideáig?
- Főnök?
Carl Ezra. Semmit sem változott, mióta nem voltam itt. Kemény, mint egy darab kő.
- Három éve erre vársz, nem? A színpad üres, nyugodtan bemehetsz, nem fog zavarni senki.
Elmegy mellettem, nem szól többet, aztán már csak a kocsi zúgását hallom, ahogy elindul. Felnézek a kiírásra: „A színpad két hétig szünetel.”
Így a legjobb, legalább még nem kell szembenéznem a többiekkel, és magyarázkodni.
De miért nem indulok még? Mi tart vissza? Ökölbe szorítom a kezem a mellkasom előtt. Ezrának igaza van! Indulás! Semmi sem tarthat vissza!
Elindulok. Az első pár lépésem még bizonytalan, de aztán egyre gyorsabban lépkedek az ismerős folyosókon bőröndömet magam után húzva. Ismét megtorpanok. Az öltöző ajtaja előtt állok. Remegő kézzel nyomom le a kilincset, három éve először. Üres. Tétován belépek. Pedáns rend uralkodik odabenn, minden a helyén van, kivéve a sarokban árválkodó ruhadarabot.
Ez nem lehet… Ez… Ez… Az a…? Az lenne? Közelebb lépve bizonyosságot nyerek. A rózsaszín nyuszika jelmez fekszik a sarokban eldobottan, mint ahogy engem is elfeledtek. Biztosan tudom. Nem kéne itt lennem. De ahogy a fellépő ruhát a kezembe veszem, megmagyarázhatatlan késztetés fog el, mint akkor, mikor először láttam a színpad előadását, vagy mikor először léptem föl, pont ebben a jelmezben. Megmagyarázhatatlan izgalom, és a vágy, hogy a színpadra léphessek, hogy halljam a közönség tapsát, lássam a mosolyokat.
Miért is ne? Villám gyorsan öltözök át. El kezdek rohanni a színpad felé. A hatalmas teremben félhomály uralkodik, a nézőtér üres. A tér közepén fel van állítva az ugróasztal. Biztosan a munkások még nem bontották le az előző műsor után. Megvonom a vállamat és megindulok felé. Egy hatalmas ugrással az asztalon termek.
Hopp! Hopp! És egy szaltó! Úgy örülök ennek az egyszerű mutatványnak, mintha először sikerült volna, aztán egy spárgaugrás, és minden tétovázásom a múlté. Mintha el se mentem volna. Elfelejtem minden félelmemet. Nevetek önfeledten, boldogan. Azt hittem, már sosem adatik meg ez az érzés. Élek! Újra élek! Újra felugrom. Először észre sem veszem, de aztán meglátom. Leengedték a trapézokat. Valaki még van itt, de körülnézve senkit sem látok. Megint elfog a rettegés a vékony rúd láttán. Az utolsó előadásom, amikor leestem. Rosszul volt rögzítve a háló. De nem ez volt a hibás! Nem bíztam magamban! Nem! Én magam okoztam a balesetet, és most mikor itt lenne a lehetőség, nem bírom megragadni. Vagy mégis? A késztetés győzedelmeskedik. Már mászom is a létrán az egyik trapéz felé. Újra fent állok. Mennyei érzés! Erre vártam mióta a baleset után magamhoz tértem a kórházban, csak még magamnak sem mertem bevallani, és inkább elszöktem. Magam és a többiek elől is. Megragadom a rudat. Jaj, ne! Remegek! Nem megy! Nagy levegő, Lilyan! Gyerünk! Kiakasztom a rudat. Felmérem, hogy a többi trapéz milyen távolságra van, aztán nagy lendülettel elrugaszkodom. Fellendülök, majd előre. Még egyszer. Elugrom. Egy dupla csavarral közelítek a következő trapéz felé. Már épp elkapnám, mikor elmosódottan meglátok valakit. Két puha kézbe simul a tenyerem. Sikoltok.
- Isten hozott újra, nyuszika. Örülök, hogy újra itt vagy.
- Lance?
Lance Abbott, a volt partnerem.
- Te semmit sem változtál Lily.
- Én is örülök, hogy itt lehetek.
Hát, kimondtam. Végre! Elengedi a kezem. Engedi, hogy a hálóra hulljak. Háló? Ezt meg mikor? A titokra rögtön fény derül, mikor meglátom Robint az ajtóban. Ő sem változott, mindig mindenre gondol. Egyszerre átszakad a gátam, mely évek óta bezárva tartott. Nevetés-sírás keveréke tör fel belőlem.
- Itthon vagyok! Újra itthon vagyok!
Ujjongva a mosolyogva közeledő Robin nyakába ugrok.
E/3. A volt férj
Még egy utolsót szippant a cigarettából, majd a betonra dobja, és unott képpel közelít a csillogó színpad felé. Csak megszokásból jár ide. Valamit keres. De azt a valamit már soha sem találhatja meg, mert akit keres miatta bukott el. Immár kicsivel több, mint három éve. Nem láthatja talán soha többé, de ő mégis minden előadásra megveszi a jegyet, hátha feltűnik a tünemény, akibe annak idején beleszeretett.
A színpad akkori sztárja Lilyan Duvall, aki balga módon beleszeretett, egy ilyen szívtelen, csökönyös emberbe, mint ő, és hozzá is ment feleségül. Minden túl hirtelen történt. Fiatalok voltak és meggondolatlanok, a húszas éveik elején. Makacsul ragaszkodtak mindketten az elveikhez, és bántó dolgokat vágtak egymás fejéhez. Így történt azon az estén is, Lily fellépése előtt:
- Ha nem vagy hajlandó abbahagyni az ugrálást, akkor vége! Nem folytatom tovább!
- De hát, de hát… tudod, hogy…
- Nem érdekel! Hagyd abba ezt a haszontalanságot!
- Nem! Ezt nem teheted!
- Vagy én, vagy a színpad! Döntened kell!
Szó nélkül elrohant. Kegyetlenül elvette tőle az álmát. Összetörte. Miatta zuhant le, és lelte majdnem a halálát, mert csak neki akart tetszeni, de ő már nem akarta ezt. Csak őt akarta és nem a színpadon akarta látni, nem akarta látni a boldogan gyakorló Lilyt, akit a színpad elvett tőle. De pont ez volt az, ami miatt végleg elvesztette őt.
Sóhajtott. Már jó ideje a pénztár folyosóján állt. Odament a jegyeladóhoz, kifizette a szokásos összeget, még csak a programfüzetet sem vette el, ami a jegyhez járt, nem érdekelte mit ugrálnak ma. Csak megszokásból volt itt, miatta. Így nem érdekelte, hogy a pénztáros valami ismerősről kiabál utána, csak ment előre a nézőtér felé.
Unottan könyökölt a széken, még nem tudta, mennyire meg fog ma változni az élete, hogy láthatja őt, akire régen várt. Így mikor meglátta a trapézon, hangosan felkiáltott.
- Lilyan!
Olyan kecsesen és gyönyörűen mozgott, mint mikor először meglátta. Évek óta először az üresség helyett melegséget érzett. Újra magáénak érezte ezt a helyet, mintha újra hazaért volna. Megnyugvás, szeretet, mosolyok vették körül, és a szeretett nő jelenléte újra megnyitotta a szívét. Egybe olvasztotta őt a közönséggel, a többi sorstársával, akik szintén ezt a fent szárnyaló tüneményt nézték. Közösséget alkottak, mint egy hatalmas család. A színpad közösségét. Együtt az előadókkal. Együtt! Most értette meg, hogy mit is jelent Lilynek a színpad, miért lépett fel rá annak idején és most is minden este. A boldog közönségért, aki felszabadul, ha látja őt. Mindent értett. Ebben a pillanatban világos lett számára, mit kell tennie. Újra magáénak tudni ezt a tüneményt. Új közös otthont teremteni, amire ott volt az esély. Csak meg kell ragadnia bármilyen nehéz is.
Vége
Megjegyzés: Anno a Töviskapu fórumon íródott az Írószoba egyik feladatára. A téma a hazatérés volt, amit két szemszögből E/1 illetve E/3 kellett feldolgozni, így a szemszögváltás szándékos.
A színpad szelleme
E/1. A művész
Megtorpanok. Aghrrr… Miért? Remeg a lábam? Nem tudok előre lépni agyam hiába küldi az információt a végtagjaim felé. Miért nem mozdul? Hisz ezt akarom, nem? Vajon tényleg akarom?
- Bejössz, vagy csak nézelődni jöttél el ideáig?
- Főnök?
Carl Ezra. Semmit sem változott, mióta nem voltam itt. Kemény, mint egy darab kő.
- Három éve erre vársz, nem? A színpad üres, nyugodtan bemehetsz, nem fog zavarni senki.
Elmegy mellettem, nem szól többet, aztán már csak a kocsi zúgását hallom, ahogy elindul. Felnézek a kiírásra: „A színpad két hétig szünetel.”
Így a legjobb, legalább még nem kell szembenéznem a többiekkel, és magyarázkodni.
De miért nem indulok még? Mi tart vissza? Ökölbe szorítom a kezem a mellkasom előtt. Ezrának igaza van! Indulás! Semmi sem tarthat vissza!
Elindulok. Az első pár lépésem még bizonytalan, de aztán egyre gyorsabban lépkedek az ismerős folyosókon bőröndömet magam után húzva. Ismét megtorpanok. Az öltöző ajtaja előtt állok. Remegő kézzel nyomom le a kilincset, három éve először. Üres. Tétován belépek. Pedáns rend uralkodik odabenn, minden a helyén van, kivéve a sarokban árválkodó ruhadarabot.
Ez nem lehet… Ez… Ez… Az a…? Az lenne? Közelebb lépve bizonyosságot nyerek. A rózsaszín nyuszika jelmez fekszik a sarokban eldobottan, mint ahogy engem is elfeledtek. Biztosan tudom. Nem kéne itt lennem. De ahogy a fellépő ruhát a kezembe veszem, megmagyarázhatatlan késztetés fog el, mint akkor, mikor először láttam a színpad előadását, vagy mikor először léptem föl, pont ebben a jelmezben. Megmagyarázhatatlan izgalom, és a vágy, hogy a színpadra léphessek, hogy halljam a közönség tapsát, lássam a mosolyokat.
Miért is ne? Villám gyorsan öltözök át. El kezdek rohanni a színpad felé. A hatalmas teremben félhomály uralkodik, a nézőtér üres. A tér közepén fel van állítva az ugróasztal. Biztosan a munkások még nem bontották le az előző műsor után. Megvonom a vállamat és megindulok felé. Egy hatalmas ugrással az asztalon termek.
Hopp! Hopp! És egy szaltó! Úgy örülök ennek az egyszerű mutatványnak, mintha először sikerült volna, aztán egy spárgaugrás, és minden tétovázásom a múlté. Mintha el se mentem volna. Elfelejtem minden félelmemet. Nevetek önfeledten, boldogan. Azt hittem, már sosem adatik meg ez az érzés. Élek! Újra élek! Újra felugrom. Először észre sem veszem, de aztán meglátom. Leengedték a trapézokat. Valaki még van itt, de körülnézve senkit sem látok. Megint elfog a rettegés a vékony rúd láttán. Az utolsó előadásom, amikor leestem. Rosszul volt rögzítve a háló. De nem ez volt a hibás! Nem bíztam magamban! Nem! Én magam okoztam a balesetet, és most mikor itt lenne a lehetőség, nem bírom megragadni. Vagy mégis? A késztetés győzedelmeskedik. Már mászom is a létrán az egyik trapéz felé. Újra fent állok. Mennyei érzés! Erre vártam mióta a baleset után magamhoz tértem a kórházban, csak még magamnak sem mertem bevallani, és inkább elszöktem. Magam és a többiek elől is. Megragadom a rudat. Jaj, ne! Remegek! Nem megy! Nagy levegő, Lilyan! Gyerünk! Kiakasztom a rudat. Felmérem, hogy a többi trapéz milyen távolságra van, aztán nagy lendülettel elrugaszkodom. Fellendülök, majd előre. Még egyszer. Elugrom. Egy dupla csavarral közelítek a következő trapéz felé. Már épp elkapnám, mikor elmosódottan meglátok valakit. Két puha kézbe simul a tenyerem. Sikoltok.
- Isten hozott újra, nyuszika. Örülök, hogy újra itt vagy.
- Lance?
Lance Abbott, a volt partnerem.
- Te semmit sem változtál Lily.
- Én is örülök, hogy itt lehetek.
Hát, kimondtam. Végre! Elengedi a kezem. Engedi, hogy a hálóra hulljak. Háló? Ezt meg mikor? A titokra rögtön fény derül, mikor meglátom Robint az ajtóban. Ő sem változott, mindig mindenre gondol. Egyszerre átszakad a gátam, mely évek óta bezárva tartott. Nevetés-sírás keveréke tör fel belőlem.
- Itthon vagyok! Újra itthon vagyok!
Ujjongva a mosolyogva közeledő Robin nyakába ugrok.
E/3. A volt férj
Még egy utolsót szippant a cigarettából, majd a betonra dobja, és unott képpel közelít a csillogó színpad felé. Csak megszokásból jár ide. Valamit keres. De azt a valamit már soha sem találhatja meg, mert akit keres miatta bukott el. Immár kicsivel több, mint három éve. Nem láthatja talán soha többé, de ő mégis minden előadásra megveszi a jegyet, hátha feltűnik a tünemény, akibe annak idején beleszeretett.
A színpad akkori sztárja Lilyan Duvall, aki balga módon beleszeretett, egy ilyen szívtelen, csökönyös emberbe, mint ő, és hozzá is ment feleségül. Minden túl hirtelen történt. Fiatalok voltak és meggondolatlanok, a húszas éveik elején. Makacsul ragaszkodtak mindketten az elveikhez, és bántó dolgokat vágtak egymás fejéhez. Így történt azon az estén is, Lily fellépése előtt:
- Ha nem vagy hajlandó abbahagyni az ugrálást, akkor vége! Nem folytatom tovább!
- De hát, de hát… tudod, hogy…
- Nem érdekel! Hagyd abba ezt a haszontalanságot!
- Nem! Ezt nem teheted!
- Vagy én, vagy a színpad! Döntened kell!
Szó nélkül elrohant. Kegyetlenül elvette tőle az álmát. Összetörte. Miatta zuhant le, és lelte majdnem a halálát, mert csak neki akart tetszeni, de ő már nem akarta ezt. Csak őt akarta és nem a színpadon akarta látni, nem akarta látni a boldogan gyakorló Lilyt, akit a színpad elvett tőle. De pont ez volt az, ami miatt végleg elvesztette őt.
Sóhajtott. Már jó ideje a pénztár folyosóján állt. Odament a jegyeladóhoz, kifizette a szokásos összeget, még csak a programfüzetet sem vette el, ami a jegyhez járt, nem érdekelte mit ugrálnak ma. Csak megszokásból volt itt, miatta. Így nem érdekelte, hogy a pénztáros valami ismerősről kiabál utána, csak ment előre a nézőtér felé.
Unottan könyökölt a széken, még nem tudta, mennyire meg fog ma változni az élete, hogy láthatja őt, akire régen várt. Így mikor meglátta a trapézon, hangosan felkiáltott.
- Lilyan!
Olyan kecsesen és gyönyörűen mozgott, mint mikor először meglátta. Évek óta először az üresség helyett melegséget érzett. Újra magáénak érezte ezt a helyet, mintha újra hazaért volna. Megnyugvás, szeretet, mosolyok vették körül, és a szeretett nő jelenléte újra megnyitotta a szívét. Egybe olvasztotta őt a közönséggel, a többi sorstársával, akik szintén ezt a fent szárnyaló tüneményt nézték. Közösséget alkottak, mint egy hatalmas család. A színpad közösségét. Együtt az előadókkal. Együtt! Most értette meg, hogy mit is jelent Lilynek a színpad, miért lépett fel rá annak idején és most is minden este. A boldog közönségért, aki felszabadul, ha látja őt. Mindent értett. Ebben a pillanatban világos lett számára, mit kell tennie. Újra magáénak tudni ezt a tüneményt. Új közös otthont teremteni, amire ott volt az esély. Csak meg kell ragadnia bármilyen nehéz is.
Vége