Fic fic fic
Ficcet hoztam nektek gyerekek, mégpedig saját fandomot :) Vagyis félig meddig saját fandomot :D
Cím: Dream Thieves
Fandom: saját, illetve a fele anne_winchester-é :)
Páros: Dexter/William
Korhatár: 13+ (OMG, létezik nálam ilyen?:O)
Megjegyzés: Ez a történet egy nagyon idióta gondolatból született:D Semmi komoly, csak egy rövidke szösszenet két férfiról.
Ajánlom Annácskának, aki nélkül ez a sztori biztos nem született volna meg és aki nélkül ez nem is került volna fel a netre :)
A fiatal férfi kényelmesen feküdt a kanapén. Nem volt sietős felkelnie és nem is nagyon akart felkelni. Az előző éjszakát végigfestette. Imádta a képeket, az éles színeket és a realisztikus ábrázolást. Igazából nem volt egy Picasso, de festményei tele voltak élettel, és előszeretettel tette közszemlére alkotásait. A közönségnek pedig tetszett. Sokan vették a képeit, őt pedig egészen elvakította a hirtelen jött siker…
Épp fordulni akart egyet a heverőn, amikor megcsörrent a telefonja a dohányzóasztalon. Will először nem akarta felvenni. Aztán morgott egyet és mégiscsak kinyújtotta hosszú karját a mobilért.
- Ki az? - dünnyögte a telefonba, miközben hullámos barna haját próbálta kifésülni az arcából.
- Na vajon? Felismered a hangom, hercegnőm? - nevetett a vonal túlsó oldalán lévő férfi, mély hangjába pedig beleremegett a készülék, vagy csak Will keze csúszott meg. Egy hirtelen lendülettel felpattant a szófán.
- Utállak, te rohadt dög! Hogy merészelsz felhívni, hogy!? A múltkori után! - ordította a mobilba, hangja szinte hisztérikus határokat ért el, arca vörösen izzott. Nem tudta elképzelni, hogy ez a férfi, ez a bűnöző képes volt őt reggel 10kor felébreszteni, mindazok után, ami történt. Ez nem csak hihetetlen, hanem gyalázatos.
- Nyugodj meg szépségem, már megint azt akarod, hogy úgy járj, mint a múltkor? Nem tanulsz a hibáidból? - mosolyodott el gonoszan a férfi, majd kissé megkomolyodott a hangja. - Igazából itt vagyok a lakásod előtt.
- Micsoda?! - William rosszul lett. Nagyon-nagyon rosszul lett. Úgy érezte nem kap levegőt, mindjárt megfullad a torkában dobogó szívétől. Túl sok volt ez neki hirtelen, ő nem ehhez volt szokva. Williammel nem szórakozhatott senki, de akkor most mégis miért ő volt az áldozat?
- Engedj be. Nyugi, nem akarlak megölni… Még - tette hozzá a bűnöző azon a borzongató érces hangján, amelytől Willt teljesen kirázta a hideg. - Tudom, hogy nem akarsz. De hidd el az ajtód bánja, ha nekem kell kinyitnom.
A kijelentésre a fiatal művész nagyot nyelt. Tudta, hogy el van veszve. Már akkor tudta, amikor felvette a telefont és meghallotta benne azt az érzéki hangot. De ő annyira nem akart elveszni! Talán hívhatna segítséget… Felhívhatná a rendőrséget! Ó, az lenne a legjobb, igen. Idejönnének és lecsuknák a férfit. Will pedig békében élne tovább.
- Tudom, hogy most azon gondolkozol, hogy hívod a rendőrséget. Ne tedd. Tudod, hogy te húznád a rövidebbet, szépségem. Elvégre hogy magyarázod majd meg azt a sok illegálisan szerzett festményt? - a vonal túlsó végén lévő férfi felettébb élvezte fölényét, Will viszont egyre jobban elkeseredett. Ez a rohadék tudta. Végig tudta, hogy ő fog győzni, és hogy a fiatal művész semmiképp nem menekülhet a karmai közül. Bárcsak ne kellettek volna neki annyira azok a gyönyörű képek, bárcsak ne bérelte volna fel ezt a bűnözőt, hogy lopja el. Miért volt ennyire idióta?
- Na, te is látod, hogy nekem van igazam. Ne koptassuk a pénzem, most már engedj be szépen. Most leteszem. Csáó.
A vonal megszakadt, Will pedig falfehéren állt a nappalija közepén. Tudta, hogy nincs más választása. Nagyot nyelt, majd lassú léptekkel elsétált a bejárati ajtóhoz. Egy ideig tétován nézte a kilincset, majd minden bátorságát összeszedve elfordította a kulcsot a zárban és kinyitotta az ajtót. Biztos volt benne, hogy ez lesz élete utolsó napja.
- Na végre - állt vele szemben a férfi életnagyságban. Kék szemei villogtak a reggeli fényben, tökéletesen ívelt szája egy elégedett mosolyra húzódott. Az arcán lévő borosta csak még férfiasabbá tette megjelenését. Willt kirázta a hideg, ahogy végignézett ezen az élő mesterművön.
- Hozzám ne érj, te állat! - mondta üdvözlésképp, de már meg is történt, aminek nem kellett volna. A férfi lágyan kezébe vette William arcát, majd meleg ajkait a festőjéhez érintette. Csak egy pillanatig tartott a kontaktus, de ez elég volt ahhoz, hogy Will arca vörösebb legyen egy paradicsomnál. Villámgyorsasággal húzódott el, majd három méterrel arrébb ment.
- Mondtam, hogy ne érj hozzám, te faszkalap!
- Te akartad, hogy megcsókoljalak. Láttam az arcodon. Vonzónak tartasz, igaz? - túrt bele a hajába a férfi, miközben beljebb tessékelte magát az ajtón. Will szóhoz sem jutott. Torkában dobogó szíve ha lehetséges még erőteljesebben feszítette nyelőcsövét, a mellkasa szúrt. Tényleg itt fog megfulladni ezelőtt a rohadék előtt? Na ne! Mellesleg hogy képzeli, hogy ilyen hülyeségeket mond? Vonzónak vonzó volt, de Willt soha nem érdekelték a férfiak. Soha.
Most is csak azért vöröslött az arca, mert eszébe jutottak a múltkori események.
- Méghogy én akartam?! Ne szórakozz velem, Dexter! Nem fogsz úgy elbánni velem, mint a múltkor… - habogta, a legutóbbi találkozásuk emlékképei hihetetlen tisztán éltek elméjében. Soha nem fogja elfelejteni. Ahogy a férfi lefogta a karjait, ahogy ajkaival a testét csókolgatta, ahogy beléhatolt… nem. Ilyen undorító dolgot még soha nem élt át. - Hánynom kell, ha rágondolok.
- Biztos? - lépett közelebb Dexter, Will pedig nem mozdult, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Megint megtörténik? Ő azt nem élné túl. Miért szórakozik így vele a férfi, miért teszi vele mindezt? Kezeivel rémülten kapaszkodott a kanapé szélébe, az idősebb férfi pedig hirtelen megállt. Arca megkeményedett, ez pedig még jobban megijesztette Willt. - Ennyire félsz tőlem? Talán bántottalak a múltkor?
A fiatal művész szemei elkerekedtek. Ezt most komolyan kérdezi? Az nem elég bántás, hogy megerőszakolnak valakit? Mi a fenét képzel magáról ez a bűnöző?! Mégis…a szemeiben valami furcsa dolog csillant, amit nem tudott mire vélni.
- Jól van, William - kezdett bele érces hangján, amibe immár nem volt semmi kedvesség, csak a jéghideg közöny - Nem foglak bántani, nem fogok hozzád érni. Csak a pénzemet akarom, amit a múltkor nem kaptam meg.
Willnek kifutott az arcából a vér. Erről az apró tényezőről meg is feledkezett. Hisz a rohadt pénz volt mindennek a hibája! Amiért ez a szemét megerőszakolta, amiről ő olyan könnyelműen hazudott. Hisz egész idő alatt nem volt semmilyen pénz! Mégis hogy gondolhatta, hogy egy tolvaj ingyen fog neki lopni?! A saját csapdájába esett, és még ő volt felháborodva, amikor ez a bűnöző kihasználta őt.
- Hát a pénz… az… - kezdett bele habogva, de tudta, hogy most már nem feszítheti tovább a húrt. Felnézett a jegesen kéklő szemekbe és nem tudott tovább hazudni. - Nem volt itt soha semmilyen pénz, Dexter.
Tudta, hogy most meg fog halni. Vagy ha nem is, akkor megint megerőszakolja a férfi. És most már nem is érdekelte. Várta, hogy lecsapjanak rá a hatalmas kezek, de nem történt semmi. Dexter csak beletúrt a hajába, majd nevetésben tört ki.
- Te tényleg szánalmas egy kölyök vagy - mondta kedélyesen, majd előkapott egy cigarettát kabátzsebéből. Will csak nézte, ahogy rágyújt a férfi, utána pedig sarkon fordul. - Viszlát szépségem, én mentem.
A fiatal művész nem hitt a fülének. Ez most csak így lelép? Ennek most nagyon kellett volna örülnie, de valahogy nem érezte magát jobban, vagy felszabadultabban. Sőt, teljesen összezavarodott. Mielőtt a férfi kiléphetett volna az ajtón, maga sem tudja, hogy miért, de utána rohant.
- Akkor most mi lesz? Nem ölsz meg?! - kérdezte, de ahogy kicsúszott a száján az utolsó mondat rendkívül ostobának érezte magát. Dexter már nem nevetett, csak mosolygott a fiúra. Kiszedte szájából cigarettáját, majd közelebb hajolt Willhez.
- A tolvajok nem ölik meg egymást. És te is az vagy. Mivel nem adtad ide a pénzem, úgy kezelem, mintha elloptad volna. Szóval nyugodj meg szépségem, nem ma fogsz meghalni - suttogta, majd megcsókolta Willt. A festő ezúttal nem tiltakozott, habár meglepődésében nem is tudott. Hagyta, hogy a férfi megízlelje ajkát, hagyta, hogy a lágy nyelv feltérképezzen minden egyes kis zugot. A cigi keserű íze közben átjárta a száját, de nem érdekelte. Mikor szétváltak pirulva nézte Dextert, akinek a keze már a kilincsen volt.
- Látod, mekkora tolvaj vagy! Még a szívemet is elloptad - mosolygott őszintén, majd kilépett az ajtón.
Will csak állt, döbbenten, és hihetetlenül összezavarodva. Amikor végre felfogta a férfi utolsó szavait hihetetlenül vörös lett.
- UTÁLLAK TE SZEMÉT! - kiabálta, majd levetette magát a kanapéra.
Rettentően utálta magát, rettentően. Hisz ő volt az egyik legnagyobb bűnöző Amerikában. Meglopott egy tolvajt és ezt csak most tudta meg! Párnáját arcához szorítva feküdt, miközben az udvarról egy oltári nagy nevetés hallatszódott be.
The End