[aka chouchou] prológus

[natsunishi]

cím: Aka Chouchou - Vörös lepke
írta: natsu
pár: Akame
korhatár: NC-17 /legalábbis a későbbiekben/
összefoglaló: Egy utcagyerek, egy szökött srác, egy banda. Akansihi Jint nem érdekli semmi, az utca törvényei szerint él - látszólag még szíve sincs. Mégis, valaki megváltoztatja az életét...
megjegyzés 1: tudom, szar az összefoglaló, lehet érte verni xD
megjegyzés 2: bannert csinálok hozzá, csak nem most xD
megjegyzés 3: ez egy régi ficem. naggggyon átírva xD



Félelem. Kétségbeesés. Fájdalom. Kín.

A fiú futott, ahogy csak bírták a lábai, futott, nehogy elkapják. Néhány részeg követte, törött sörösüvegekkel a kezükben, miközben válogatott szidalmakat ordibáltak a „kis mocsok” felé. A gyerek alig bírta már, remélte, hogy hamarosan vége.

Zsákutca.

Még jobban erőt vett rajta a halálfélelem. Hisz itt volt, alig tizenöt évesen, és érezte, pillanatai vannak hátra. Üldözői hangos kurjongatásaitól és visszataszító nevetéseitől zengett a csapdája. Szorosan lehunyta a szemét, és várta, hogy valaki megmentse. Az egyik közel ment hozzá, a hajánál fogva felemelte, majd a falhoz vágta és a szétfeszített lábai közé nyomta a csípőjét. A gyerek felsikított, félt, rettegett attól, ami vele fog történni. Még jobban összezárta a szemeit, zihált az ijedtségtől, és megint sikoltott, amikor a másik kettő letépte a ruháit, és a fogaikkal karistolták össze a hófehér bőrét, amin aztán vékony, vörös vérpatakok kezdtek csordogálni. Az, amelyik a falnak nyomta, az oldalába vágta a törött üveg egy darabját, mire a fiú megint felordított, aztán ismét, ahogy a részeg letolta a nadrágját, és egyből a testébe hatolt. Ordított a fájdalomtól, ordított a szégyentől. próbálta elfordítani a fejét, és nem nézett a támadóira, mire az egyik, amelyik közel állt hozzájuk, a falhoz vágta a fejét. A fiú elájult, nem érezte már azt sem, amikor a többi is átment rajta.

Sokk. Szégyen. Összezavarodás. Magány.

Aznap arra ébredt, a nap első sugarai mellett, hogy valaki rázogatja. Próbált felkelni, és elfutni, de a teste nem engedelmeskedett neki. Az oldala rettenetesen fájt, ahogy a feje is, kezei remegtek, a lábai szintén. Próbálta elfordítani a fejét a hang irányából, de eszébe jutott, ahogy azok a részegek a kínok kínját adták neki, így aztán kényszerítette magát arra, hogy ránézzen arra, aki beszél hozzá. Először nem látta tisztán a másikat, de pár pislogás után kezdett körvonalazódni. Barna, kócos haj, kemény arcvonások, de ugyanakkor kedves tekintet. Próbált megszólalni, de egy estlen nyöszörgésen kívül nem sokra futotta neki. Hallotta ugyan, hogy a „megmentője” elkiáltja magát a - feltételezhetően - barátai után, aztán érezte, hogy felemelkedik a földről, és mikor ismét kinyitotta a szemét, egy dobozokból és egyéb rongyokból eszkábált ágyban találta magát. Próbált ismét felkelni, de a fájdalom nem szűnt meg az oldalából. Oldalra fordította a fejét, hogy körülnézhessen, mikor észrevette, hogy az előbbi barna hajú srác egy másikkal, egy hosszú, világosbarna hajúval beszélget. Meg akart szólalni, sikerült is neki összehozni egy esetlen suttogásnyi „Hol vagyok?” kérdést. A két fiú, mint akiket áramütés ért, úgy rohantak oda hozzá, hogy aztán kérdezgethessék.

- Istenem, jól vagy? - kezdte a szőkésbarna. - Amikor az előbb behozott ide Jin - mutatott a barnára -, azt hittem, szörnyethalok. Nagyon nagy szerencse, hogy életben vagy, és tudtunk rajtad segíteni. - fejezte be, és egy nagy levegőt vett, hiszen ezt az egészet egy szuszra mondta el.
- A… azt hiszem… nem. - nyöszörögte.
- Mi történt veled? - kérdezte az előbb Jinnek szólított srác. - Nem hinném, hogy magadtól lettél csupa vér, és tiszta meztelen.

A fiú válaszolni akart, de elszorult a torka, kicsi választotta el attól, hogy ne zokogjon.

- Istenem, annyira tapintatlan vagy… - csattant fel a hosszú hajú. - Ah, ami azt illeti, be sem mutatkoztunk. Az én nevem Yuichi, de mindenki csak Marunak szólít. - mosolyodott el Maru, miközben megsimogatta a fekvő vértől ragacsos haját. - Egészen csúnyán elintéztek, hallod-e? A fejed betörték, az oldaladon is mély a seb, csodálom, hogy a tüdőd nem sérült meg…
- Yucchi, nem hiszem el, hogy megint végig kell ezt hallgatnom… - morrant rá a barna. - Jin vagyok. Az „enyém” ez a környék, meg a bandámé. Nem hinném, hogy egy magadfajta szépfiúnak erre kell kóricálnia. Ajánlom, hogy amint fel tudsz kelni, menj szépen haza a szüleidhez, és soha többé ne keveredj erre, ha kedves az életed. - morgolódott a vezér.

Maru csak elmotyogott az orra alatt egy olyasmi mondatot, hogy „Nem igaz, hogy ennyire érzéketlen vagy, Jin-chan”.

- Nekem… nincsenek szüleim… Meghaltak… meghaltak egy… balesetben… - szipogott a „takaróhalom”. - Anyám… testvéréhez kerültem… de ők állandóan vertek… és éheztettek… - nyelt egyet. - Megszöktem tőlük… de nem találtam semmit, ahol meghúzódhatnék. - zokogott fel, mire Maru ismét megsimogatta a haját.
- Ne félj… Itt maradhatsz, amíg meg nem gyógyulsz, utána pedig kitalálunk valamit, rendben?

Jin csak felmorrant, aztán kiment a kis szobából.