AU Sterek kihívás 6

[heteira]

Nem szoktam nagyon sokat szabadkozni azon, ha nem érzek az igazinak egy történetet. Ezek ilyenek, és amit lehet, kihozok belőlük annyi idő alatt, amennyim van. De itt iszonyúan foglalkoztatott a téma, hosszú idő után először járt mindig a fejemben a sztori, akkor is, amikor éppen nem írtam, amikor éppen dolgoznom kellett. (De nem írtam munka helyett, ezt most tényleg nem engedhetem meg magamnak…)
Mégsem vagyok biztos abban, hogy minden a helyén van benne, és valószínűleg még ennél is sokkal hosszabban kellene írni, hogy így legyen. De vasárnap este van, sikerült végül is lezárnom, és most feltöltöm. Jó szórakozást!

Hatodik nap


Figyelmeztetések: vérfarkasos, druida!Stiles, vérfarkas!Derek, igazából poszt-apokalipszis, nincs korhatár


Mozgásban maradni. Folyamatosan mozgásban maradni. Derek tudta, hogy ez a kulcsa mindennek. A világ csak látszólag lett csendes, az elorzott területeket megdöbbentően gyorsan visszahódító természet csak látszólag volt békés. De a túlélők mindenütt ott voltak, többségében félelemtől és éhségtől megvadultan, egyesével kezelhetetlenül, és falkába tömörülve veszélyesen. Különösen egy omegára nézve.
Derek sosem húzódott meg egy helyen egy-két napnál hosszabban. Egy-két napig is csak akkor maradt, ha feltétlenül muszáj volt, és olyankor is az erdőket részesítette előnyben, nem a kísértetjárta, kiürült városokat, ahol nyikordultak az elrozsdált fémajtók, szétestek parkolóban szomorkodó autók, szél sodorta a törmelékeket.
Valaha Dereknek is volt autója. Éjsötét Camaro. Emlékezett rá, hogy szerette a bőrülés szagát, sőt, az enyhe olajszagot is, ami mindig megcsiklandozta az orrát, ha beült. Hiába, a motortér szigetelését nem vérfarkas-orra tervezték. Derek emlékezett, milyen volt hallani a motor zümmögését, és látni, ahogy összemosódnak az út szélén a fák egyetlen barna-zöld csíkká. Milyen volt száguldani.
Mostanában rohant, de csak olyankor, amikor üldözték. Amikor valamelyik városban belefutott egy falkába, amikor gyanús, magányos alakokat látott, amikor utána kiáltottak. Máskor inkább osont és lopakodott, megbújt és szökkent. Igyekezett úgy mozogni, úgy tenni, úgy élni, mintha ott se lenne.
Fogalma sem volt, hogy meddig lehet ezt csinálni, és ha nem lett volna teljesen biztos benne, hogy Cora él valahol, valószínűleg nem is csinálta volna. Lefekszik és éhen hal. Vagy keres egy elviselhető alfát, és beáll a falkájába. Vagy… leginkább csak cél és terv nélkül lődörgött volna, amíg vége nem lesz. De volt valami, ami mozgatta. Cora.
Lassan közeledett a patakhoz. Mélyen magába lélegezte a víz és az ázott föld szagát. Tisztának tűnt. Azért megállt, és figyelte a környéket, amíg fel nem fedezte a nyomokat a sárban. Szarvas, és valami kistestű vad, prérifarkas vagy róka. Idejárnak inni. Derek levetette magát, és kapkodva kortyolta a hűvös, édes, enyhén földízű vizet.
Megkordult tőle a gyomra, és tudta, hogy újra vadásznia kellene. Csak nem volt hozzá gusztusa. Emlékezett azokra az időkre, amikor sütőben készültek az ételek. Emlékezett a kelt tészta jellegzetes illatára, az almáspite fahéjas ízére. Emlékezett arra, hogy valaha szerette a fahéjat és a szegfűszeget, karácsonykor a mézeskalácsot, július negyedikén a pitét. Gesztenyés tölteléket hálaadáskor a pulykában.
Ma már nem is tudta, mikor van hálaadás, melyik nap milyen és hogyan sodródnak egymásba a hónapok. Azt tudta, hogy a tél hűvös és a nyár forró. Egyre forróbb, ahogy dél felé halad.
Hirtelen csapta meg a veszély előszele. Azonnal reagált; odahúzódott egy kellően vastag törzsű fához, hogy védve legyen a háta, összehúzta magát, és hallgatta maga körül az erdőt. Mindig okosabb volt a fülére vagy a szaglására hagyatkozni. Eleinte a kakas kattanása, mostanában inkább a húr pendülése - de a fegyvereknek hangja volt, ami mindig segített eligazodni.
Öt… nem, hat szív dobogása. Bekerítették. Derek mélyen magába lélegezte az erdő növényektől terhes illatát. Alakváltók. Egy falka területére tévedt. Ebből akár jól is ki lehet jönni, ha nem akarnak harcot, ha elég nekik, hogy eltakarodik. Ő maga sem akar mást, csak eltakarodni.
Az izmai és a gyomra tiltakoztak ugyan a felvetésre, de akkor nem pihen. Még nem, itt nem.
Felállt, de behúzta a nyakát, megadó testtartást vett fel. Próbálta szag alapján megtalálni az alfát, hogy arra mozduljon. A falka tagjai közelebb húzódtak, érezte, ahogy szűkül körülötte a kör.
- Nem maradok. - Rekedt volt a hangja, jó régen nem szólalt már meg hangosan.
- Dehogynem.
Derek a hang irányába kapta a fejét. Szőke, izmos, egyáltalán nem lesoványodott pasi volt, kezében fából faragott dárdával, lenéző tekintettel. Derek ismerte az ilyeneket; levadásznak bárkit, akit találnak. Talán, hogy megszerezzék az erejét, talán mert már több bennük az állat, mint az ember. El kell tűnnie… Tovább kell mennie, hogy megtalálja Corát…
A pillantása végigsöpört rajtuk, gyenge láncszemet keresve, és azonnal meg is találta, csaknem szemben, a patak másik oldalán. Az nem alakváltó. Könnyű lesz legyőzni.
Elrugaszkodott.
Számított a dárdára, úgyhogy lebukott, és kimeredő karmokkal ugrott az embernek. Valami felszikrázott, ahogy megérintette, nem tudott belemarni, szinte visszapattant a bőréről. Ostobaság arra támadni, aki gyengének látszik. Sosem fogja megtanulni, hogy manapság a látszatnak nem lehet hinni?
Hárman vettük azonnal körül, dárdával, a földre szorítva. Derek torkában születni készült az üvöltés.
- Hagyjátok!
A farkasok félrehúzódtak, és az ember lépett közelebb. Leguggolt elé, enyhén megdöntött fejjel figyelte. Vékony volt, de nem betegesen sovány, inkább inas és izmos. A haja borzas, de nyilvánvalóan vágott, a szeme karamellbarna. Karamell… Derek nyelt egyet pusztán a gondolatra.
- Nem fog bántani… - suttogta az ember, a hangja lágyan csordult, megkötötte Derek gondolatait. - Jól van, biztonságban vagy. Nincs mitől tartanod. Nincs baj…
És Derek elhitte neki.

Stiles tizedikben írt egy házi dolgozatot arról, hogyan vezet majd természeti katasztrófához a Föld kiszipolyozása. Éppen csak elképzelt egy lehetséges forgatókönyvet megolvadt jégsapkákkal, mindent elárasztó tengervízzel, amit tovább szennyez a városok mocska, és megmérgezi a folyókat. Sós és mérgező üledéket hagy maga után. Az emberek egy része belefullad a vízbe. Mások háborúzni kezdenek élelemért és területekért, amíg van, aki csendben éhen hal. És végül a természet elkezdi visszahódítani a városokat, és a kevés életben maradt ember megpróbál kialakítani valami életet a romokon.
Aztán húszéves korában végigélhette. Leszámítva a természetfeletti kiegészítést, amivel érthető módon nem számolt gimnazistaként.
Alan Deaton azt mondta, nem ritka, hogy a druida képességek ilyen profetikus feljegyzésekkel nyilvánuljanak meg először. Stiles akkor csak nevetett, és azt felelte, ez nem képesség, hanem valószínűség-számítás és logika volt. De aztán be kellett látnia, hogy igenis vannak képességei. Olyanok, amik Alan Deaton közelébe vezették, és amik aztán segítettek összeszedni a falkát. Megtalálták Lydiát, majd Scottot. Jacksont és nem sokkal később Isaacet. Ericát és Boydot. Maliát. Végül Kirát.
Olyan túlélőket, akikből a katasztrófa hozta elő a természetfeletti képességeket, és akiknek sokszor Stiles (és Alan) segítségére volt szüksége, hogy megtalálják magukban az embert.
Most is pontosan tudta, hogy valami történni fog. Már hetek óta zaklatott volt, és a többiek várakozón figyelték, hogyan kutatja, hogyan várja azt a valakit, akinek a közeledtét érzi.
Járta az erdőt, figyelte a csapásokat, hallgatta az állatok hangját, csapdákat és bűbájokat élesített. Visszaidézte azokat az alkalmakat, amikor megtalálta a falkatársait. Szépen lassan maga köré vonta őket, mint a mágnes a vasat, és aztán egységes, összetartó csapatot kovácsolt belőlük. A javukra fordította Jackson pökhendiségét, amit még a katasztrófa sem törhetett igazán le, Isaac gyanakvását, Boyd csendességét. Megtalálta, hogyan lehet őket egymáshoz illeszteni, a sok „én”-ből „mi”-t faragni.
Készen állt a következő lépésre. Készen állt arra a valakire, akit az ösztönei ígértek.
És ma az a valaki megérkezett.
Stiles azonnal tudta, hogy őrá várt. Pedig sovány volt, kétségbeesett és csapzott, szakálla és haja hosszú, elhanyagolt. De amikor ott guggolt előtte, Stiles mélyen a szemébe nézett, az erdő-zöld, rémült szemekbe, és érezte, hogy őrá van szüksége.
- Minden rendben… - Végigszikrázott a bőrén a felismerés, ahogy a vállára tette a kezét. - Kipihened magad, megnyugszol, és aztán már könnyebb lesz…
Azt akarta, hogy elaludjon. Figyelte, ahogy a farkas pillái lassan lecsukódnak. Elégedett volt, amikor ellazult a tekintete és a hangja erejétől.
- Francba már, nem lehetett volna megkérni, hogy a saját lábán vonszolja el magát a táborba, és csak aztán elkábítani? - morogta Jackson, amikor megragadta a férfi felsőtestét.
- Óvatosan vigyétek.
- Lebegtethetnéd is…
- Nem Harry Potter vagyok, Jackson - mordult rá Stiles. De azért arra gondolt, utánanézhetne valami lebegtetős varázsigének. Vagy megkérdezhetné Alant, ha újra erre jár, hátha ő ismer valamit.
Aztán persze megérkeztek. Stiles hegyi kőrissel zárta le a kunyhót, ahová a farkast fektették, néhány másodpercig még figyelte, aztán magára hagyta.

Kipihenten ébredt. Nem zajra, nem az ösztönök súgta veszélyre, hanem arra, hogy kialudta magát. Kényelmes, puha fekhelyen, valamiféle fal mellett, védett helyen. Mély lélegzetet vett, annyira jólesett biztonságban érezni magát.
Aztán hirtelen jutott eszébe minden. Felül, zihált, tekintete végigszaladt a helyiségen.
Apró, vályogfalú kunyhó, egyetlen helyiség, szűk, üveg nélküli ablakkal, durva ajtóval. Derek felpattant, és az ablakot választotta, de a hegyi kőris visszalökte. Körbepördült, a pánik felkúszott a torkán, a karma előtört, az agyarai csattantak.
- Nyugi. Sss… Nincs semmi baj.
Megdermedt, amikor meghallotta a hangot. Az ajtóban ott állt a fiatal férfi, aki elfogta. Az ember… szerűség. Valaki tiltakozón nyikkant, amikor átlépte a küszöböt, de ő csak hátraintett.
- Nem fog bántani. Nem fogsz bántani, ugye?
Derek nem mert volna erre ígéretet tenni. A sarokig hátrált, és fenyegetőn morgott. A másik csak a szoba közepéig jött el, ott megállt, enyhén megdöntött fejjel figyelte.
- Éhes vagy. Szomjas vagy. Kimerült vagy. Itt megkaphatod, amire szükséged van.
- El akarok menni - suttogta Derek.
- Miért akarnál? - A férfi intett, és vörös hajú, megdöbbentően modern és tiszta ruhákba öltözött nő jött be az ajtón. Sült hús fűszeres illatát hozta magával. Derek hátrébb lépett, a falhoz simult. - Egyél.
Nem szabad elfogadni. Nem szabad beleenni. Menekülni kell.
A férfi felvett egy darabot, megrágta és lenyelte.
- Látod? Megeheted.
Beleivott a vizébe is. Derek bizonytalanul előrelépett egyet, aztán még egyet, amikor a férfi kihátrált a kunyhóból. Távozott vele a vörös nő is.
Derek tízig számolt magában, aztán odarohant. Nemcsak hús volt, hanem valami lapos, lepényszerű dolog és zöldségek is. És nem volt nyers, semmi sem volt nyers, és megsózták, és megfűszerezték… Derek lassított. Rozmaring. Rozmaring ízét lehetett érezni a húson. Felnyögött.
Ez túl jó volt. Ijesztően jó, mert azt érezte, bármire rá tudnák venni vele. Le akart állni. El akarta tolni magától a tálat - de addigra megevett és megivott mindent.

- Szeretnél fürdeni? - Derek összehúzta magát, figyelte a férfit. - Melegítettünk vizet. Megmutassam?
Derek tudta, hogy meg kellene ráznia a fejét, de követte a férfit egy másik kunyhóba, mint akit megbabonáztak.
Úgy nézett ki, mint egy kád, talán az is volt valaha, talán valamilyen házból hozták ide, az erdőbe. Persze nem volt csövekre kötve, de víz gőzölgött benne. Gőzölgött. Derek pontosan tudta, hogy bele fog ülni. Akkor is, ha belehal.
- Nem akarunk bántani. - A férfi belelógatta a kezét a vízbe, hullámzott, ahogy meglögybölte. - Azt szeretném, hogy jobban érezd magad. Szeretnék beszélni veled.
- Nekem tovább kell mennem.
- Oké. - A férfi biccentett, és Derek ledobálta magáról a ruhákat, aztán beleereszkedett a kádba. Zavarba jött, amikor rádöbbent, hogy már nincs benne semmi szemérem. - Beszélni fogunk arról is, hogy miért és hova szeretnél menni, rendben? - Derek szóra nyitotta a száját, aztán lassan összezárta. - Magadra hagylak. Van szappan. Vagy… hát valami olyan. És borotva.
Derek hátradőlt a meleg vízben. Jólesett.

- Hagyjátok aludni, szólj, ha felébred.
Isaac mély lélegzetet vett, mint aki szívesen visszavágna, de végül egyszerűen csak az égre emelte a szemét, és hátrébb húzódott.
- Ugye nem engeded el, miután felette a tartalékainkat? - morogta Jackson.
- Ha aggódsz a tartalékaink miatt, elmehetsz vadászni - javasolta Stiles. A szőke fiú dühösen elcsörtetett.
Stiles keresztbefonta a karját, és figyelte a kunyhót, ahol a farkast elszállásolták. Kitágították a területét, hogy ki tudjon menni a helyiségből, el tudja végezni a szükségét. Adtak neki enni, és Stiles megszabta, hogy mindenki hagyja békén. Idő kell neki. És türelem.
Lydia odalépett mellé, mélyen magába szívta a levegőt, mintha szagokat monitorozna, mint az alakváltók - habár valószínűleg inkább csak az energiákat figyelte. Stiles kivárt, hátha lesz valami észrevétele.
- Hiányzik a vásárolgatás - jegyezte meg a nő. Stiles rákapta a tekintetét.
- Szeretnéd, ha bevezetnénk valamilyen pénzrendszert, hogy költhesd?
- Hiányzik az, amikor csak úgy elindulsz, hogy körülnézz, és nem is kell semmi, mégis zacskókkal teli kézzel érkezel haza.
- Túl jól vagy, Lyds, ez a te bajod.
- Mi van?!
- Maslow.
Lydia elgondolkozott, aztán elégedett mosoly költözött az ajkára.
- A piramis csúcsán vagyok.
- Hát, ha neked a vásárolgatás az önmegvalósítás…
Lydia vállat vont, az ujjára csavarta egy hajtincsét.
Amikor Stiles rátalált, meztelen volt és rémült. Csak azok élték túl a természeti katasztrófát, akiknek valami köze volt a természetfelettihez. Megannyi frissen született alakváltó, banshee vagy druida, akiknek a többsége nemcsak elvesztett mindenkit az életéből, hanem még azt sem tudják, mik ezek az új érzések, képességek, amik irányítják őket. Stiles nagyon hamar találta meg Lydiát, szinte előbb, mint Alant. Szinte együtt találtak ki mindent. Aztán végignézte, ahogy Jackson felbukkan és meghódítja - és nem szólt semmit, mert akkor is tudta, hogy ez így helyes, ha vonzódott Lydiához.
- Neked mi hiányzik? - kérdezte a nő.
- Az internet.
- Hiányoznak a trollok?
- Emberek, akikkel beszélgettem fórumokon. Végtelen, örökké bővülő, pár kattintással elérhető tudásbázis. Teóriák, gondolatok, kommunikáció. Beszéd, beszéd, beszéd. Bárkivel.
Lydia sóhajtott.
- Nem hiszem el, hogy mindent újra kell kezdeni mint… valami amish családnak.
- És mi vagyunk a piramis csúcsán - kacsintott rá Stiles.
Eddig nem érezte úgy, hogy minden a helyén lenne. Most, hogy idejött a farkas, már biztos volt benne. És nem csak azért, amennyire gyönyörűnek látszott, amikor előjött a fürdő után, megborotválkozva, rövidebb hajjal - de persze azért is. Lydia akkor ránevetett: „mindig is tudtam, hogy van ízlésed, Stiles”. Igen, volt.

Napok teltek el. Onnan tudta, hogy hol világos volt, amikor felébredt, hol sötét. Mindig kapott enni a férfitől vagy a vörös nőtől. Néha kiment, magába lélegezte az erdő illatát. Továbbra is hegyi kőris zárta el - vagy talán a többieket zárta el tőle, hogy ő biztonságban legyen. Vagy talán csak túlságosan meg akart bízni a férfiben, azért született meg benne ez a gondolat.
- Jobban vagy? - Összerezzent, amikor a férfi megszólította. Simogatott a hangszíne, Derek szerette hallani. És dühös volt magára miatta. A másik leült vele szembe, törökülésbe húzta hosszú lábát, várakozón figyelte. Melegbarna volt a szeme. - Én Stiles vagyok.
- Derek.
Stiles rámosolygott.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Derek.
- Mit akarsz tőlem?
- A kérdés az, hogy te mit akarsz? Most már van értelme erről beszélgetnünk. Már ott tartasz. - Derek nem értette, Stiles pedig úgy magyarázott tovább, mintha tudná, hogy nem érti eléggé: - Maslow piramisa ebben a helyzetben is érvényesül. Először a legalapvetőbb fizikai szükségletek. Étel, ital, pihenés. Aztán - kezével mutatta, mintha egyik szint a másikra épülne - biztonság…
- Miért gondolod, hogy biztonságban érzem itt magam?
Stiles kinyújtotta a kezét, és megérintette. Derek bőre megrezdült.
- Napok óta gondoskodunk rólad. Biztonságban érzed magad. Mellettem úgy érzed. És ez rendben van, bízhatsz bennem. Vigyázok rád.
Derek nyelt egyet. El akarta hinni. Hinni akart a férfi lágy tekintetének, puha érintésének, delejező hangjának. Közben pedig pontosan tudta, hogy nem szabad engednie a bűbájnak. Nem szabad hagynia, hogy irányítsák.
Csak éppen annyira belefáradt a számolatlanul telő napokba. Annyira jó lett volna azt érezni, hogy valaki itt áll mellette.
- Tudod, mi a következő szint? - kérdezte Stiles. - Szeretet. Társak.
Mintha a gondolataira felelne. Derek akart társat, persze. Tudta, hogy kit akar:
- Én… a húgomat keresem. - Stiles bólintott. - Szükségem van rá, hogy megtaláljam.
- Nem fogod megtalálni, amíg nincsenek kielégítve az alapvető szükségleteid. - Derek tiltakozni akart, de nem volt rá képes. Az elmúlt hónapok… évek alatt csak ment. Vakon, logika vagy terv nélkül. Ösztönösen, de az ösztönei akár ide is elhozhatták. - Segítek neked, ha te is segítesz nekem.
- Neked nem kell segítség - szökött ki Derek száján, és végtelenül keserűnek érezte a hangját. Stiles rászorított a kezére. Derek csak most fogta fel, hogy nem engedték el egymást.
- Nekem egy alfára van szükségem a falkámba.
- Nem vagyok alfa.
Stiles félrehajtotta a fejét, az ajkán finom mosoly ült. Derek mellkasában zsibongott a bizonytalanság attól, ahogy nézte.
- Nézz rám. - Derek értetlenül rámeredt. Stiles mosolygott. - Ne így. Mutasd a szemed.
A világ fókuszai átalakultak, minden kiélesedett, Derek tisztábban látta a pihéket Stiles halántékán, a szívének lüktetését a nyakán, lélegzetének ütemét a mellkasán.
- Alfa vagy.
- Nem lehet… én nem lehetek. Én… - A pánik csomóba rántotta a gyomrát. Stiles mondott valamit, de nem hallotta, aztán a férfi magához ölelte.
Derek magába lélegezte az illatát, érezte a tarkóján játszani az ujjait, nyakán a lélegzetét.
- Itt vagyok… melletted vagyok, és segítek. - Kicsit hátrébb mozdult, amikor Derek lélegzete elcsitult, de továbbra is simogatta a tarkóját. - Született farkas vagy, öröklöd az alfaságot. És nekem van egy falkányi friss bétám vezető nélkül.
- Te vagy a vezetőjük.
- Igen, és ez megteszi ideig-óráig. De nekik nem erre van szükségük, hanem egy alakváltóra, aki képes őket tanítani. Önuralomra, együttműködésre, vadászatra, hierarchiára. Nekem kell egy alfa, aki maga is így nőtt fel. Nekem te kellesz, Derek. Évek óta várok rád. És neked mi kellünk. Szeretet, összetartozás, tisztelet. Mi kellünk, hogy otthon érezd magad a világban.
- Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? - Dereket megijesztette, hogy ő valakinek kell. Stiles mosolygott.
- Úgy, hogy druida vagyok. A te druidád. Összeszedtem a csapatodat, már csak téged vártunk.

Szétrúgta a hegyi kőris kört. Derek lassú, picit bizonytalan léptekkel követte, túl a határon, ami az elmúlt egy hét során a birodalma volt. Megállt egy fa mellett, a törzsére fektette a tenyerét, és hallgatta maguk körül az erdőt. Figyelte a szelet, a hangokat, monitorozta a környezetet.
Szökni akart. Stiles pontosan tudta, hogy az jár a fejében, nem kellene-e nekivágnia most, hogy megerősödött.
- Nem foglak visszatartani. - Derek rápillantott, bizonytalanság látszott rajta. Stiles halványan elmosolyodott. - Nem akarom, hogy elmenj. De nem vagy a foglyom sem. Ha maradsz, maradj önszántadból.
- Cora… Tényleg megkeresed nekem?
Stiles bólintott, annak ellenére, hogy eddig még sosem keresett ő tudatosan valakit. Csak megvárta, amíg az illető odaér hozzá. És fogalma sem volt, hogy Cora megérezné-e a hívását, és jönne-e magától, vagy valakit el kell indítani a falkából, hogy nyomozzon utána. Vélhetően Lydiát és Jacksont küldeni mellé testőrnek. Még, ha nehéz is lenne Lydia nélkül. De ha Derek ezt kéri, ő megadja.
Azt akarta, hogy Derek boldog legyen. Meg akart érinteni, végigsimítani a bőrét, ami már nem tűnt pergamen-vékonynak és száraznak, amióta bármikor ihatott. Végigfuttatni az ujját a testén, az izmain, az alakján. Kitapintani a borostáját. Minden vágya Derekhez hajtotta, jobban, mint eddig bárkihez. Jobban, mint még azelőtt azokhoz, akikről azt hitte, szereti, jobban, mint Lydiához vagy Maliához a falkából.
- Megkeresem - ígérte halkan.

Sötét, felhős, csillagtalan éjszaka volt, amikor Derek kilopózott a táborból. Akkor már ismerte az összes épületet, ő is kapott helyet a hosszú, barakkszerű szobákra osztott „főépületben”, ahol a falka tagjai laktak, szabadon járhatott, segített a tűz körül annak, aki főzött. Eltöltött velük egy holdtöltét, mellettük volt, megnyugtatta azt, akit túlzottan feszített a vágy, hogy átalakuljon.
Mostanra tudta, hogy bíznak benne. És tudta, hogy nem maradhat.
Ha még tovább maradna, csapdába esne, mert végleg elfelejtené Corát. Már terveket kezdett szőni arra, hogyan csinálhatna működőképes falkát belőlük, már felmérte és megjegyezte kinek-kinek az erősségét és a gyengeségét, ütőképesebb párosításokat talált ki, hogy hogyan járják az erdőt. Már elképzelte, milyen lenne letelepedni mellettük. Már ők jutottak eszébe, nem Cora, ha arra gondolt, hogy család. És Stiles jutott eszébe, ha arra gondolt, hogy társ.
Úgyhogy szöknie kellett.
Egy kicsit arra számított, hogy nehezebb lesz. Hogy belefut Jacksonba, aki közli, hogy ennél többel tartozik nekik azok után, hogy kikupálták. Vagy Scottba, aki azt mondja, nem teheti ezt Stilesszal. Isaacbe, aki úgy néz majd rá, mintha személyesen őt hagyná el, mint egy gyerek, akit cserbenhagynak a szülei. Maliába, aki fenyegetőn morog majd, hogy visszatartsa. Rettegett, hogy találkozik Stilesszal, aki delejező hangon megkérdezi „nem maradsz?”, és ő marad.
De könnyedén elkerülte az éjszakai őröket; elrejtette a sötétség és visszajött a gyakorlat, elcsendesítette a lélegzetét, hangtalanul osont, visszafogta a szagát. Eltávolodott a tábortól, a közvetlen környezettől, a pataktól, aminek a partjára települtek. Beleveszett az erdőbe, ösztönösen fordult délnek, és a szíve fájdalmasan dobolt, ahogy maga mögött hagyta őket.

- Utánamenjek? - lehelte Scott. A sötétben egy pillanatra felvillant a szeme. Stiles nemet intett.
- Hagyd.
- De… azt hittem, szükség van rá.
Stiles torkát összeszorította a hiány. Valódi, fizikai fájdalom volt, mintha egy erős kéz fojtogatná. A farkas, a társa, a valaki, akire mindig is várt, távolodott. A tenyerébe vájta a körmét, és most először őszintén bánta, hogy ő maga nem farkas, nincsenek gyilkos karmai, amik elvonnák a figyelmét a keserűségről, ami lassan megtölti.
- Arra van szükség, hogy itt akarjon lenni.
- Vissza fog jönni?
Stiles beharapta az ajkát. Nem látott a jövőbe, nem volt biztos ígérete, nem tudhatta, hogy vissza fog-e jönni. Csak azt tudta, hogy úgy érzi magát, mintha kitépnének egy darabot a szívéből. Érezte, ahogy végiggördül egy könnycsepp az arcán, és tudta, hogy Scott megérzi a szagát. A farkas mellette felmordult.
- Megyek és visszahozom!
- Nem. - Stiles megmarkolta a karját. - Maradj és hagyd békén.
Scott sóhajtott, és ebben a sóhajban benne volt egy „sajnálom” is.
Aztán visszament a szobájába, Kira mellé. Stiles pedig maradt a falnak támaszkodva, és hallgatta az éjszakát.

Derek azt képzelte, egyre könnyebb lesz, ahogy távolodik. A falka kisodródik a fejéből, és újra átveszi a helyét a régi céltudat. Cora. Meg kell találnia Corát. Bármi áron.
De Stiles hiánya a mellkasában lüktetett, minden szívdobbanás fájdalmat okozott, minden megtett mérfölddel nőtt benne a szorítás. A „bármi áron” hamarosan túl nagy árnak tűnt. A fejében hallotta Stiles hangját, a bőrén érezte az érintését, habár az első egy-két nap után Stiles nem ért többé hozzá, fojtogatta a vágy, és egyáltalán nem tűnt logikus vagy okos döntésnek, hogy Corát válassza egy egész falka, egy társ ellenében.
Két hétig távolodott. Újra képes lett számlálni a napokat, és még jobban háborgott a gyomra, ha néha nyers húst evett, nem csak bogyókat vagy gyökereket.
Két hét után rájött, hogy nem fogja kibírni.

Stiles nézte, ahogy szétforgácsolódik minden, amit eddig felépített. Ahogy az alfáját vesztett farkasok nem találják a helyüket, és ezért újra és újra egymásnak ugranak. Most már nem működött az, ami eddig igen, mintha Derek érkezése és távozása megingatott és végleg felborított volna egy érzékeny egyensúlyt.
Vágyták Stiles közelségét, de morogva, ösztönösen ellenkeztek, ha bármire utasította őket.
Vágyták egymás társaságát, de állandóan idegesítette őket a másik. Vita forrása lett minden olyan tulajdonság, amit ezelőtt elfogadtak.
Közeledett a holdtölte, és Stiles rettegett, hogy nem fogja tudni visszafogni őket. Két hét telt el azóta, hogy Derek elment, és Stilesban állandósult a hiány lüktetése, ahogy egy elvesztett végtag bizsereghet örökké, emlékeztetőn arra, ami egykor megvolt. Alan nem mondott rá semmi okosat, sőt, a telihold idejére is csak azt tudta tanácsolni, hogy zárja el a falka tagjait - egymástól és a külvilágtól. Aztán kezdjen mindent újra felépíteni, lassan, tégláról téglára.
És volt egy pillanat, amikor Stiles úgy érezte, belefáradt ebbe. Belefáradt, és nem lesz képes újra megszelídíteni és egymáshoz illeszteni őket.

Csapdára számított végig, amíg közeledett a falkához. Talán vágyott is arra, hogy újra csapdába essen, hogy büntetést kapjon. De az erdő csendesnek és kihaltnak tűnt akkor is, amikor már biztos volt benne, hogy érezniük kellene, annyira közel járt. Sem támadás, sem őrség.
Lelassított nem sokkal a táborhely előtt, és figyelte a szíve vergődését, maga körül a szagokat, az éjszakai erdő zizegését.
Stiles szinte hangtalanul lépett elé, mégis számított rá. Mindene felkészült a találkozásra, mindene várta a viszontlátást.
- Derek… - Stiles megérintette a karját, és Derek önkéntelenül lépett hozzá közelebb, aztán az ölelésébe húzta a férfit. Éreznie kellett a lélegzetét, magába szívni az illatát. A nyakához fúrta a fejét, hallotta, hogyan ver a szíve ideges ütemet.
- Bocsáss meg…
- Derek, segítened kell. Nem bírok el velük. Félek, hogy végleg szétesik minden, hogy… Szükségem van rád.
- Stiles, nyugi. - A tenyerébe vette az arcát. Stiles sápadt volt, sós könnyszag járta körül. Derek ideges lett tőle, mert bántotta a férfi fájdalma, és megijesztette a gondolat, hogy valami elromlott, valami visszavonhatatlanul tönkrement. Miatta. - Mit kell tennem?
- Csak… kell nekik egy alfa, érted?
- Az vagyok. Itt vagyok - vágta rá Derek gondolkodás nélkül. Megfogta Stiles kezét, összefonta az ujjaikat, úgy indult el a tábor felé.
Rendezetlen volt, a tűz kialudt, az alakváltók egy része valami fölött marakodott, mások nem is voltak a közelben. Derek ösztönösen mordult, és figyelte, ahogy mind megdermednek. Jackson átváltozott, és felé rontott. Derek Stiles elé lépett, hogy védje, a szeme felragyogott, kieresztett karmokkal fogadta a bétát. Elég volt kétszer földhöz csapnia, hogy Jackson megadóan nyüszítsen.
- Még valamilyen megjegyzés? - pillantott Derek végig a többieken. Behúzott nyakkal álltak, egy pillanatig súlyos volt a csend, aztán Malia támadt.
Derek könnyedén legyűrte.

Hajnal volt, mire elcsendesedett a tábor. Stiles figyelte, hogyan tölti meg a szürkület formákkal, aztán a napkelte színekkel az erdőt. Hogyan ébrednek a madarak körülöttük, miután elcsendesültek az alakváltók. Nem tudta lenyelni a torkába szorult gombócot, pedig Derek visszatért, visszavette a helyét.
És őt egyszerre töltötte el az öröm, és a rettegés, hogy mindez megint véget fog érni.
- Stiles…
Derek odalépett mellé. Vér-, izzadság- és fáradság-szaga volt. Megint megnőtt a szakálla, bár messze nem tűnt olyan elhanyagoltnak, mint amikor rátaláltak. Stiles szíve idegesen kalapált, csak a szeme sarkából mert rápillantani a farkasra.
- Mi történt?
- Amikor megjöttél, felborítottál egy egyensúlyt. Megmutattad nekik, hogy milyen az, ha egy alfa van közöttük, nem csak egy… druida. Amikor elmentél, már semmi sem állhatott ugyanúgy vissza, mert ösztönösen tudták, hogy mire van szükségük. Vezetőre és behódolásra. Úgyhogy Jackson és Scott egyre látványosabban ugrott egymásnak, Isaac elment, és én… tehetetlennek éreztem magam.
Derek nyelt egyet. Megfogta a karját, szembefordította magával. A lassan szétterjedő fény szürkésre festette a szemét.
- Bocsáss meg.
- Felelősséggel tartozol értük. Tudom, hogy nem te akartad, tudom, hogy én fogtalak el és kényszerítettelek, hogy…
- Stiles… - Derek közbevágott, és nemet intett. - Nem kényszerítettél. Alkut ajánlottál. És én cserbenhagytalak.
- Ha még egyszer elmész…
- De nem fogok. Én is éreztem, amikor távolodtam, én is szenvedtem, nem csak te… - Derek félrekapta a tekintetét. Stiles megérintette az arcát. Puhának tűnt a szakálla az ujjai alatt, kitapintotta a száját, remegett benne a vágyakozás, a félelem és a csalódottság.
Derek odahajolt hozzá. Száraz volt az ajka, kesernyés az íze. Óvatosan, aztán egyre erőteljesebben csókolta. Az első, visszafogott simítás után akaratossá, éhessé vált. Stiles nyögött egyet, mert hirtelen megérezte Derekben az erőt. Most először nem ő támogatott egy újabb elesett farkast, hanem olyan valakit talált, akire ő támaszkodhat. És aki akarja őt. Mindenestül.
- Most már hozzátok tartozom - ígérte Derek újra, a szeme ragyogott, és Stiles egyszerre félt és akart bízni benne.
- Még hetekig… hónapokig rettegni fogok, hogy arra ébredek, hogy elmész.
Derek bólintott. Odahúzta magához, erősen tartotta, ráérősen simogatta a hátát. Nem próbálta győzködni, és nem kezdett újra ígérni. És Stiles hálás volt ezért.

Rövidültek a nappalok, és Stiles dühösen állapította meg, hogy egyre kevesebb ideje jut az új könyvek tanulmányozására. Alan szerzett neki néhány régi papírt valahonnan - de a szokott, titokzatos módján nem árulta el, hogy merre járt vagy kikkel üzletelt -, és Stiles belevetette magát a feldolgozásukba. Néha Lydia segítségét kérte, ha olyan nyelven írták őket, amit nem ismert még eléggé, néha napokra bezárkózott velük a szobájába. Világosban olvasott, sötétben az agya tovább pörgött, igyekezett mindent feldolgozni.
A vérfarkasoknak persze nem okozott gondot, hogy lássanak, és biztonsági okokból nem tűnt jó ötletnek túl nagy tüzet gyújtani. Persze, elriasztja a vadakat, de vonzza a kóbor túlélőket. És ugyan elég nagy volt a falka ahhoz, hogy megvédjék magukat, Stiles mégsem vágyott egy összecsapásra. Így hát csak hanyattfeküdt a kicsit szúrós, szárazfű illatű fekhelyen, amin Derekkel osztoztak, és töprengett azokon az ősi bűbájokon, amikről idáig olvasott.
Összerezzent, amikor Derek belépett a helyiségbe.
- Jól vagy? - A farkas szeme felragyogott. Stiles kinyújtotta felé a kezét, és Derek magához ölelte, belélegezte az illatát, mintegy keresve a választ a saját kérdésére, hogy Stiles jól van-e. Stiles ellazultan élvezte a figyelmet.
Az alfát rengeteg dolog kötötte le, rengeteg olyan dolog, ami ezelőtt mind Stiles nyakába szakadt - könnyebb volt most, hogy több időt tudott a saját képességeire fordítani, de nehezebb, hogy távolabb került a falka mindennapi gondjaitól. És hogy újra és újra el kellett tűrnie, hogy háttérbe szorul.
Derek elmosolyodott. Nyilvánvalóan megérezte, hogy hiányzott, sőt, bizonyára a féltékenységet is. Az ágyra húzta, ajka bejárta Stiles nyakán a bőrt, közben a hajtincseit morzsolgatta. Jólesett felolvadni a közelségében, de Stiles esze még mindig a könyvei körül járt. Kapcsolatot kell teremtenie más druidákkal, hátha rajtuk keresztül eléri Corát, és…
- Nem vagy itt - állapította meg Derek némi sértettséggel a hangjában.
- A húgodra gondolok. - Derek felvonta a szemöldökét, Stiles meg elnevette magát, amikor rájött, ez hogyan hangzott. - Úgy értem…
- Nem akarom, hogy most bármi másra gondolj.
Keményen csókolta meg, és Stiles fejéből tényleg kisodort minden mást az érintése. Derek elégedetten mordult, amikor köré fonta a karját, aztán önkéntelenül felé lökött a csípőjével. Vörösen ragyogott a szeme, és Stilest átjárta az elégedettség a gondolatra, hogy az alfa most csak az övé. Minden figyelmével, minden szeretetével.

Derek lehunyta a szemét, és a bétáira fókuszált. Erica és Jackson előőrsként húzódott meg az erdő mélyén, Boyd várakozón állt mellette. Scott pedig szinte második testőrként vigyázta Stiles lépteit. Majdnem ott jártak, ahol őt fogták el annak idején, egy keskeny, tisztavizű patak partján. Békésnek és biztonságosnak tűnő hely, ideális arra, hogy csapdává váljon.
Derek még emlékezett rá, milyen volt eljutni ide. Ma már nem tudta megmondani, hogy az ösztönök Stileshoz terelték, vagy Stiles miatt vonzották ide. Stiles pedig, ha megkérdezte, hogy képes-e erre, képes-e távolról elérni és magához csalni egy alakváltót, csak sejtelmesen mosolygott.
Derek nem faggatta, mert bár Stiles sokat és szívesen beszélt, megvoltak a maga titkai, és amiről hallgatni akart, arról hallgatott, bárhogyan próbálkoztak is. Most sem mondta el, kit várnak, csak annyit, hogy most már hamarosan meg fog érkezni. A falka tagjai tudomásul vették az utasítást, különösen, mert Derek maga is megerősítette.
Stiles az elmúlt napokon amúgy is elérhetetlen távolságba került, mint mindig, ha nagyon belemerült valamilyen új varázslatba. Derek csodálta érte - és egyre inkább megértette, miért volt szüksége egy alfára, aki napi szinten irányítja a falkát; Stilesnak stratégiai döntései voltak, nem operatívak -, de gyűlölte azt, ha nem érheti el a társa lelkét, elméjét. Márpedig Stiles ilyenkor mindent kizárt, még őt is.
Persze Stiles azt állította, őt meg néha annyira lekötik a falka mindennapi gondjai, hogy éppen ilyen elérhetetlen lesz. És Derek hitt neki, még akkor is, ha ő ezt sohasem vette észre.
- Közel jár… - Stiles a karjára tette a kezét, az érintése melege otthonos volt, ujjai cirógattak. - Semmit se siess el. Nagyon gyenge.
Derek értetlenül összevonta a szemöldökét, aztán magába lélegezte az őszi erdő gyümölcsös illatát. Ha Stiles érzi, neki is fel kell fedeznie a vendégüket.
Meg is érezte. Alakváltó, nőstény… ismerős. Derek szíve megdobbant, amikor rájött, miért ismerős. Stiles megszorította a karját.
- Gyenge és rémült. Adj neki időt.
Ő csak tudta, volt tapasztalata abban, hogyan kell megszelídíteni egy rémült vadat.
Ericáék feléjük terelték, Malia és Kira őrt állt, aztán mind odaértek, és Derek végre újra megláthatta Corát.
Semmiben sem hasonlított arra, amire emlékezett. Csontsovány, rendezetlen, mocskos és rémült. És a rémület miatt végsőkig elkeseredett. Derek annak idején meghúzta magát, menekülni igyekezett, Cora viszont azonnal támadt, kieresztett karmokkal, összecsattanó agyarakkal. Megharapta Maliát, és rögtön utána Ericát is.
Derek felmordult, és odaugrott. Az ösztönök azt súgták, hogy védje meg a bétáit. És azt is, hogy álljon a testvére mellé. Feltépte Cora bőrét, amikor hátrapofozta, a lány acsargott, talán nem ismert rá, talán csak nem volt képes figyelni, mert az elméjét elöntötte a harag. Ugrott, aztán szikrázó, kék fal lökte vissza. Stilesnak sikerült egy szempillantás alatt kiszórnia a hegyi kőrist. Cora újra és újra nekifutott a bűbájos erőtérnek, amíg kifulladva a földre nem roskadt.
- Nyugodj meg… - Stiles félretolta Dereket, odalépett, leguggolt a kör széle mellett. Derek visszatartotta a lélegzetét, és rádöbbent, attól retteg, hogy Stiles belép Cora mellé, és ő nem tudja megvédeni. - Nézz rám. Nem fogunk bántani, neked sem kell bántanod senkit.
- Mit akarsz? - morogta Cora.
- Biztonságot kínálok neked. - Stiles most mégis átlépte a kört. Derek felnyögött, és közelebb mozdult, de Cora tágra nyílt szemmel bámult a férfire. - Megvédelek. Senki sem fog bántani. Ígérem… - Cora nem felelt, a feszültség nem szökött ki a tagjaiból. Derek szíve dühös félelemmel kalapált. - Fáradt vagy és félsz. Megértelek. De nincs mitől tartanod. Kipihened magad, megnyugszol, és aztán már könnyebb lesz…
Cora egy halk sóhajjal lazult el. Stiles figyelte, hogyan nyomja el az álom, aztán felkelt, hátralépett, és a mozdulattal szétrúgta a kört. Derek mellette termett.
- Ezt soha többet ne tedd meg velem! - sziszegte. - Ha odabent rád támad…
- Nem tud rám támadni - felelt Stiles mosolyogva. - Megvan a magam védelme. Te sem tudnál kárt tenni bennem.
Derek morgott. Stiles végignézett a bétákon, és intett, hogy ragadják meg Corát.
- Vigyázva! - mordult Derek Jacksonra.
Stiles elmosolyodott, és megfogta a kezét.
- Bánt a gondolat, hogy nem tudnál legyőzni, mi?
- Nem akarnálak legyőzni.
- Csak egy picit… csak, hogy megőrizd hírnevedet, nagyfiú…
- Egy pici kárt azért tudnék tenni benned.
Stiles felnevetett, elkapta a karját, és odahúzta egy fához. A többiek megpróbáltak úgy tenni, mintha nem is hallanák őket, Dereket pedig pillanatnyilag nem érdekelte más, csak Stiles, ahogy félredöntött fejjel felkínálja neki a nyakát.
- Gyere, tégy bennem kárt…
Sós volt az íze, és tényleg jólesett ráharapni, vörösre szívni a nyakát. Stiles elégedetten nyikkant meg, amikor végzett. Derek az arcára simította a kezét, és figyelte, mennyire vidám és felszabadult.
- Cora miatt örülsz ennyire - értette meg hirtelen. Ahogy azt is, hogy Stiles hónapokon keresztül Cora miatt volt feszült.
- Megtettem, amit ígértem - felelt Stiles halkan. - Mostantól nem azért vagy mellettem, mert tartozom neked, hanem mert ezt akarod.
- Már nagyon régóta ezt akarom.
- Jó, de most már el is fogom hinni. Elhiszem, hogy nincs okod elmenni, és elhiszem, hogy nem érdekből vagy mellettem. Csak magam miatt.
- Stiles… - Derek arra gondolt, sokkal-sokkal világosabbá kellene tennie, hogy Stiles mit jelent neki. Nem lenne szabad hagynia, hogy Stilesnak kétségei legyenek. - Mindig melletted leszek. Mert nélküled szenvednék.
- Szóval érdekből… - Stiles elvigyorodott. Derek az égre emelte a szemét, aztán odahajolt Stileshoz, orrával végigsimította a nyakát.
- Szerelemből - lehelte a fülébe.
Érezte a szagában ébredő boldogságot, a szíve sűrű dobbanásait. Stiles szorosan ölelte, az arcához dörgölőzött.
- Szerelemből - ismételte meg, a hangja mosolygott. - Köszönöm.
Derek úgy érezte, neki kellene megköszönnie. Mindent. De inkább csak megcsókolta Stilest.