Selfis Love 5. (utcsóóó)
Páros: Gackt/Miyavi
Figyelmeztetés: Slash
Korhatár: 16?
Fejezetek: 5/5
Köszönet: Avenonénak ^^
Lassan ébredezem. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Pislogok párat. Az ágyamon fekszem, felöltözve, de a kanapéról valaki behozott egy takarót és rám terítette. Valami étel illata száll a levegőben. Egyszerre juttatja eszembe az éhségem, és émelyít. De ki a fene hozna ebbe a lakásba kaját?
Kikászálódom az ágyból. Kócosnak és gyűröttnek érzem maga, de szerencsére semmilyen tükröződő felület sincs a közelben, hogy bebizonyítsa, igazam van.
Ahogy kinyitom az ajtót, a kanapémon ülve találom. Lába elegánsan keresztbe téve, szemüveg az orrán. Újságot olvas, előtte kávé. Teljesen otthon érzi magát, és ettől valamiért mosolyogni támad kedvem.
- Végre felkeltél, már aggódtam érted! Rendeltem ételt, ott van az asztalon - szólal meg fel sem nézve. Biztosan hallotta az ajtó halk nyikorgását.
- Köszönöm… - sushi egy közeli étteremből. Finomnak tűnik, és bőven elégnek, akár két személy részére is. Leülök az asztalhoz, és ránézek. Ő látszólag már vissza is temetkezett a borzasztóan érdekes cikkbe.
- Te nem jössz?
- Nem vagyok éhes.
- Aha, csak nekem kötelező akkor is enni, ha nem akarok? - az újság fölött pillant rám. Sötétbarna pillantása semmi jót nem ígér.
- Igen, mert kettőnk közül, csak te nem veszed észre, mikor ártasz magadnak - mondja, de felkel az ülő alkalmatosságról, és leül velem szembe. Nem eszik, de itt van velem. Jobb, mint a semmi.
- Feltűnt már neked, hogy mindig eszünk? Mintha kötelességed lenne, hogy felhizlalj.
- Mert vékony vagy.
- Te se vagy kövér.
- Nekem vannak izmaim…
- Nekem is! - felvonja a szemöldökét. Igen, egyet kell értenem a tekintetével, ez egy "Ugye csak viccelsz, hogy a te izmaidat összehasonlítod az enyémekkel".
- De te is estél már össze! - mondom harciasan, pedig tudom, hogy ebben a beszélgetésben nincs igazam. Ölébe ejtett összekulcsolt keze egy pillanatra megrándul. Ritka alkalmak egyike, sikerült felidegesítenem.
- Igen, koncert után, megfeszített munka után, kétnapi nem alvás után, csak mert muszáj volt, de te akkora idióta vagy, hogy a hétköznapjaidon se vagy képes vigyázni magadra! És tessék, kellett neked azzal a nővel kikezdeni, most elüldözted Mitsukót is. - Lassan teszem le az evőpálcikát. Eleget ettem, a gyomrom megnyugodott már.
- És mégis miért érdekel téged, hogy mi van velem? Ennyire szoktál aggódni a pár alkalmas szeretőidért? Mitől félsz? Hogy legközelebb nem tudok ugrani, amikor csak azt óhajtod? - döbbenten néz rám. Meg sem tud szólalni. Tehát igazam van. Pár alkalmas szerető, aki mindig kéznél van. Nem vagyok több...
Felállok az étkezőasztaltól, és a szekrényhez lépek a cigarettámért. Meggyújtok egy szálat, majd visszafordulok felé. Még mindig ott ül, döbbenetében is királyi tartásban. A profilját látom innen. Gyönyörű szép, megbabonázó, mint mindig.
- Fejezzük ezt be. Én így nem akarom tovább… maradjunk barátok, néha igyunk meg valamit együtt, de iktassuk ki a kapcsolatból a szexet. Rajtad kívül úgy sem szoktam más barátommal lefeküdni - a hangom nyugodt, pedig nem kéne annak lennie. Zokognom kellene, tépni a hajam vagy legalább üvölteni, mert most dobok el magamtól valamit, ami fontos. Valamit, ami legalább annyira részem, mint a karjaim, vagy a lábam.
- Ha ezt akarod - három szó, és olyan fagyosak, hogy összekoccan a fogam.
- Úgy mondod, mintha mindig az történne, amit én akarok! - felcsattanok. Megint, pedig nem akartam. Rám néz, egy sebzett ember tekintetével.
- Nem számít Miyavi-kun. - Felkel a székről és elindul az ajtó felé, olyan messzire kerülve engem, amennyire a lakás méretei engedik. Felveszi a cipőjét, a rendes szemüvegét napszemüvegre cseréli, majd az ajtóból még visszanéz rám.
- Pénteken próba. Most ne felejtsd el!
Három órája, és öt perce lépett ki a lakásom ajtaján, és én még mindig a földön ülök. A cigaretta hamuja a szőnyegen. Nem mondta el, mit érez, nem mondta el, hogy mit gondol. Csak itt hagyott. Én provokáltam ki, én mondtam, de bíztam benne, hogy idejön, megráz és elmondja, mennyire sokat jelent neki. Vagy legalább jelent neki valamennyit. De nem. Hülye voltam. Ő pedig önző, mindig önző… ötévnyi nevetés, ötévnyi történetek, öt év kicsavart kapcsolata, és boldogsága tűnt el, mert kimondtam olyasmit, amit eddig nem mertem.
Vajon hányszor hibázom még, amíg eljutok a jó megoldáshoz? Hányszor teszem kockára a karrierem, vagy okozok fájdalmat olyanoknak, akik szeretnek? Épp ideje volt befejezni ezt. Be kellett fejezni. Igen… de ha ez a helyes döntés, akkor miért fáj ennyire?
- A többi holmimért jöttem. - Pont ma egy hete lett vége Gackt-tal és tessék, jött Mitsuko elköltözni. Egy újabb fájó lezárás.
- Van kulcsod, miért nem jöttél be?
- Nekem ez többé nem az otthonom, idegen helyre meg nem illik csak úgy bemenni… - suttogja és belép, nyomában az egyik húgával és a bátyával. A srác ugyan alacsonyabb, mint én, de elég keménykötésű… nem az a típus, akivel alkalomadtán verekedni szeretnék.
Két órával később a lakásomból eltűnt egy csomó apró csecsebecse, és a ruhásszekrény Mitsu része. Üresség, akárhova nézek.
- Minden jót! - szól oda rám sem nézve, és már lépne is ki a lakásból, de megfogom a karját.
- Csak még öt perc. Szeretnék veled beszélni. - A testvérei borzasztóan rondán néznek rám.
- Nem bántottad már eléggé? - sziszegi felém a húga.
- Tudom mit tettem, és ne aggódjatok, nem próbálom rávenni arra, hogy költözzön vissza, de szeretnék vele négyszemközt beszélni.
- Menjetek előre, mindjárt megyek - inti a rokonait, akik kelletlenül elindulnak. Kettesben maradunk. Én, és egy idegen, akivel napi szinten megosztottam az ágyam három évig.
- Sajnálom Mitsu.
- Ezt már mondtad, és akkor sem hittem neked.
- Azt sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked. Azt sajnálom, hogy nem tudok az lenni, akinek lennem kellene.
- Én azt sajnálom, hogy erre ráment három évem. Mondták a többiek, hogy ne bízzak benned, de én elhittem, hogy szeretsz, elhittem, hogy nem véletlenül élünk együtt. De tudod mit? - dühös rám. Az elmúlt évek visszafojtott mérgével néz velem farkasszemet - Neked nem társ kellett, hanem egy istenverte házvezetőnő!
- Szörnyű vagyok. - Szomorúan felnevet.
- A beismerés, még nem javít meg semmit.
- Tudom. De valahol nem itt kezdődik el az út, hogy képes legyél változtatni?
- A filmekben és a könyvekben talán, a valóságban ez nem más, mint önámítás - mosolyog. Fájdalmasan… összeugrik a gyomrom, hogy ezt a gyönyörű arcot ilyen bánatosnak látom.
Felém lép, lábujjhegyre áll, és száját az enyémhez érinti.
- Nem haragszom rád, de soha többé nem akarlak látni… - súgja. Látom a szemében az összes eddigi elsírt, és a még elsírásra váró könnyeket. Elhúzódik, és köszönés nélkül lép ki az ajtón.
Remek. Fantasztikus. Mondhatnám csodás. Nincs Mitsu, nincs Gackt, van egy hatalmas üres lakás. Nem mentem el SKIN próbára, nem vettem fel a telefonomat se. Szombat van. Tökéletes nap arra, hogy önsajnálatba merülve fetrengjek, megigyak egy üveg akármit, és elszívjak pár doboz cigarettát…
Kopogás… egyre hangosabb. Ez már dörömbölés. Az órára pillantok. Hajnali kettő. Ki az az állat, aki hajnali kettőkor ököllel akarja szétverni az ajtóm?! Kikászálódóm az ágyból. Boxer és póló. Ha valaki ilyenkor zavar, azt úgy se érdekli majd, mi van rajtam…
- Mi a mmm… - be se tudom fejezni a kérdést, mert egy erős kar ránt magához, és megcsókol. Már ha ezt lehet csóknak nevezni, nekem inkább a marcangolás jutna eszembe róla. Tehetetlenül lógok a karjai között. Nem ellenkezem, de nem is viszonzom.
Azt hiszem, kicsit sokkos vagyok…
- Mit keresel itt Gackt? - kérdezem suttogva, amikor levegő után kapkodva elhúzódik tőlem.
- Te szemét, csak magával törődő, egoista… - szórja rám a szitkait, miközben a cipőjét le sem véve besétál mellettem a lakásomba, és fel alá kezd járkálni, mint valami hatalmas ragadozó az apró ketrecben. A ruhája gyűrött, és ahogy számat rágcsálva nézek rá, megérzem az alkoholt is.
- Gackt stop! Az éjszaka közepén berontasz a lakásomba, megcsókolsz, majd nekilátsz szidni, elárulnád, mi bajod van?
- Nem voltál próbán!
- Nem éreztem jól magam.
- Nem hívtál fel!
- Nem akartam veled beszélni.
- Hogy a francba gondolhattad azt, hogy nem vagy fontos?! Mi az a szar duma, hogy pár alkalmas szerető? Öt év neked pár alkalom?! - Hát ilyennek se láttam még. Dühös, sértett, haragos, üvölt, és totálisan kivetkőzött önmagából. Ha tudom, hogy ilyen őszinte, ha részeg, már előbb leitatom.
- Ezt esetleg nem tudtad volna egy hete mondani? Neked mindig minden döntéshez, minimum egy hétre van szükséged?!
- Nem hittem volna, hogy megteszed. Nem hittem, hogy kibírod ezt az egy hetet, de igazából azt se, hogy én kibírom - lerogy a kanapémra. Arcát a kezébe temeti, és próbál megnyugodni.
- Mindig ezt csinálod…
- Ha a kezedbe beszélsz, nem hallom Gackt.
- Mindig ezt csinálod! - rám néz, és perzsel a tekintete. - " Néha nem rossz dolog elveszíteni az önuralmad" Egy nagy fenéket nem! Én nem szoktam elveszíteni az önuralmam Miyavi! Soha! Erre tessék, jössz te, és nem értem, miért. Ez a sok tetoválás, az az istenátka piercing ami mindig megvág, és nyomnak a csontjaid! Egy órát néztem, ahogy alszol. Betakartalak, és te ott feküdtél, úgy kinyújtózva, hogy elfoglaltad az egész ágyat. Csak melléd szerettem volna feküdni. Elaludni úgy, hogy egy karnyújtásnyira legyél. Már az első alkalom után… ez túl romantikus, túl rózsás és nem vall rám, én nem ilyen vagyok! Szeretem azokat, akikkel lefekszem. Szeretem őket kényeztetni, szeretem, ha viszonozzák, ha mindezt jól teszik, akkor pláne. Nem vágyom normális életre, nem vágyom olyanra, akivel nap, mint nap együtt vagyok, mert képtelen lennék rá. De nem bírom ki, hogy soha többé ne érjek hozzád…
Megdöbbenve meredek rá. Ismételten bebizonyosodott, hogy tényleg csak magammal foglalkozom, és tényleg önző vagyok. Hiszen ismerem őt, jobban, mint önmagamat. Tudtam, éreztem azt, amit most kimond, és mégis provokáltam, mert…
- Egy idő után, elérkezik egy pont. Ahol birtokolni akarsz, vagy elengedni. Tudom, hogy nem birtokolhatlak, ezért el akartalak engedni - mondom félig magamnak, és félig neki.
- Tudom, hogy nem akarsz birtokolni, ahogy én sem akarlak téged! Nem menne, nem működne, én nem vagyok Mitsuko, te meg nem tudsz láthatatlanná válni, hogy ha egyedüllétre vágyom, akkor ne zavarj. De nekem ez így jó. Ha kellek, ha szükséged van rám, hívsz, és jövök… Ha kellesz, és szükségem van rád, hívlak, és jössz… miért nem maradhat minden így?
- Mert gyűlölöm a gondolatot, hogy nem csak az enyém vagy…
- Féltékenység? Klasszikus, bár kettőnk közül te éltél egész eddig együtt valakivel… - komolyan néz rám. Majd bólint. - Legyen.
Pislogok. Biztos a fülemmel van baj.
- Mármint mi?
- Nem fekszem le mással, ha te se - felnevetek. Odalépek hozzá, megszokott mozdulattal vele szembe fordulva az ölébe ülök, és megcsókolom. Semmi vadság, csak az ajkak finom játéka. Keze a hátamon, jólesően melegít.
- Nem kérek tőled ilyet, mert azt éreznéd, elvárásaim vannak ettől az egésztől, pedig nincsenek. Önző voltam. Akartam mindent, a kellemes családi életet Mitsuval, a jó barátságot és fantasztikus szexet veled. De minden nem működik.
- Hát legyél a családom, a barátom, és a szeretőm. Nem fogok hozzád költözni, te meg akkor se tennéd be a lábad hozzám, ha fegyverrel kényszerítenélek rá, de ez így jó. Kell a személyes tér mindkettőnknek különben egy hét alatt vége lenne az egésznek.
- És azt bánnád?
- Hát nem elég nyilvánvaló? - mosolyog rám. És egyszerre hajolunk a másikhoz csókért.
Néha a dolgok valójában ennyire egyszerűek. Ha együtt élnénk, se látnánk többször a másikat. Néha meglepetésszerűen magamnál találom őt, néha eltelik két hét úgy, hogy nem látom. Valójában, azóta nem volt senki más, csak ő. Nem akartam, nem kívántam. Hogy ő mit csinál, ha nincs velem? Fogalmam sincs. Nem foglalkozom vele. Elfoglalt zenész vagyok, aki nem ér rá ilyesmire…
Van egy bejárónőm. Takarít és főz, aztán az egész lakást telipakolja cetlikkel, hogy egyek. Amikor Gackt először meglátta a színes papírhadat, ami elárasztotta az otthonomat (még a kádban is volt egy!), úgy nevetett, hogy folyt a könnye. Ilyet se láttam még. Abból a cetli halmazból megtartottam egyet. Igen, kezdek szentimentális lenni…
Önzőek vagyunk. Mind a ketten. A valóságból lopunk órákat, és ha akad annyi, néha egy egész napot. Ő nem a szerelmem, nem a barátom, hanem minden, amire a zenén és a közönségen kívül szükségem van. Jó ez így. Nekem mindenképpen. Most nem vágyom ennél többre…
Ennyi, a kommentet meg szeretem ám ^^
Ha tetszett ajánlom magamat meg a www.hesz_omoi.extra.hu -t ^^
Figyelmeztetés: Slash
Korhatár: 16?
Fejezetek: 5/5
Köszönet: Avenonénak ^^
Lassan ébredezem. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Pislogok párat. Az ágyamon fekszem, felöltözve, de a kanapéról valaki behozott egy takarót és rám terítette. Valami étel illata száll a levegőben. Egyszerre juttatja eszembe az éhségem, és émelyít. De ki a fene hozna ebbe a lakásba kaját?
Kikászálódom az ágyból. Kócosnak és gyűröttnek érzem maga, de szerencsére semmilyen tükröződő felület sincs a közelben, hogy bebizonyítsa, igazam van.
Ahogy kinyitom az ajtót, a kanapémon ülve találom. Lába elegánsan keresztbe téve, szemüveg az orrán. Újságot olvas, előtte kávé. Teljesen otthon érzi magát, és ettől valamiért mosolyogni támad kedvem.
- Végre felkeltél, már aggódtam érted! Rendeltem ételt, ott van az asztalon - szólal meg fel sem nézve. Biztosan hallotta az ajtó halk nyikorgását.
- Köszönöm… - sushi egy közeli étteremből. Finomnak tűnik, és bőven elégnek, akár két személy részére is. Leülök az asztalhoz, és ránézek. Ő látszólag már vissza is temetkezett a borzasztóan érdekes cikkbe.
- Te nem jössz?
- Nem vagyok éhes.
- Aha, csak nekem kötelező akkor is enni, ha nem akarok? - az újság fölött pillant rám. Sötétbarna pillantása semmi jót nem ígér.
- Igen, mert kettőnk közül, csak te nem veszed észre, mikor ártasz magadnak - mondja, de felkel az ülő alkalmatosságról, és leül velem szembe. Nem eszik, de itt van velem. Jobb, mint a semmi.
- Feltűnt már neked, hogy mindig eszünk? Mintha kötelességed lenne, hogy felhizlalj.
- Mert vékony vagy.
- Te se vagy kövér.
- Nekem vannak izmaim…
- Nekem is! - felvonja a szemöldökét. Igen, egyet kell értenem a tekintetével, ez egy "Ugye csak viccelsz, hogy a te izmaidat összehasonlítod az enyémekkel".
- De te is estél már össze! - mondom harciasan, pedig tudom, hogy ebben a beszélgetésben nincs igazam. Ölébe ejtett összekulcsolt keze egy pillanatra megrándul. Ritka alkalmak egyike, sikerült felidegesítenem.
- Igen, koncert után, megfeszített munka után, kétnapi nem alvás után, csak mert muszáj volt, de te akkora idióta vagy, hogy a hétköznapjaidon se vagy képes vigyázni magadra! És tessék, kellett neked azzal a nővel kikezdeni, most elüldözted Mitsukót is. - Lassan teszem le az evőpálcikát. Eleget ettem, a gyomrom megnyugodott már.
- És mégis miért érdekel téged, hogy mi van velem? Ennyire szoktál aggódni a pár alkalmas szeretőidért? Mitől félsz? Hogy legközelebb nem tudok ugrani, amikor csak azt óhajtod? - döbbenten néz rám. Meg sem tud szólalni. Tehát igazam van. Pár alkalmas szerető, aki mindig kéznél van. Nem vagyok több...
Felállok az étkezőasztaltól, és a szekrényhez lépek a cigarettámért. Meggyújtok egy szálat, majd visszafordulok felé. Még mindig ott ül, döbbenetében is királyi tartásban. A profilját látom innen. Gyönyörű szép, megbabonázó, mint mindig.
- Fejezzük ezt be. Én így nem akarom tovább… maradjunk barátok, néha igyunk meg valamit együtt, de iktassuk ki a kapcsolatból a szexet. Rajtad kívül úgy sem szoktam más barátommal lefeküdni - a hangom nyugodt, pedig nem kéne annak lennie. Zokognom kellene, tépni a hajam vagy legalább üvölteni, mert most dobok el magamtól valamit, ami fontos. Valamit, ami legalább annyira részem, mint a karjaim, vagy a lábam.
- Ha ezt akarod - három szó, és olyan fagyosak, hogy összekoccan a fogam.
- Úgy mondod, mintha mindig az történne, amit én akarok! - felcsattanok. Megint, pedig nem akartam. Rám néz, egy sebzett ember tekintetével.
- Nem számít Miyavi-kun. - Felkel a székről és elindul az ajtó felé, olyan messzire kerülve engem, amennyire a lakás méretei engedik. Felveszi a cipőjét, a rendes szemüvegét napszemüvegre cseréli, majd az ajtóból még visszanéz rám.
- Pénteken próba. Most ne felejtsd el!
Három órája, és öt perce lépett ki a lakásom ajtaján, és én még mindig a földön ülök. A cigaretta hamuja a szőnyegen. Nem mondta el, mit érez, nem mondta el, hogy mit gondol. Csak itt hagyott. Én provokáltam ki, én mondtam, de bíztam benne, hogy idejön, megráz és elmondja, mennyire sokat jelent neki. Vagy legalább jelent neki valamennyit. De nem. Hülye voltam. Ő pedig önző, mindig önző… ötévnyi nevetés, ötévnyi történetek, öt év kicsavart kapcsolata, és boldogsága tűnt el, mert kimondtam olyasmit, amit eddig nem mertem.
Vajon hányszor hibázom még, amíg eljutok a jó megoldáshoz? Hányszor teszem kockára a karrierem, vagy okozok fájdalmat olyanoknak, akik szeretnek? Épp ideje volt befejezni ezt. Be kellett fejezni. Igen… de ha ez a helyes döntés, akkor miért fáj ennyire?
- A többi holmimért jöttem. - Pont ma egy hete lett vége Gackt-tal és tessék, jött Mitsuko elköltözni. Egy újabb fájó lezárás.
- Van kulcsod, miért nem jöttél be?
- Nekem ez többé nem az otthonom, idegen helyre meg nem illik csak úgy bemenni… - suttogja és belép, nyomában az egyik húgával és a bátyával. A srác ugyan alacsonyabb, mint én, de elég keménykötésű… nem az a típus, akivel alkalomadtán verekedni szeretnék.
Két órával később a lakásomból eltűnt egy csomó apró csecsebecse, és a ruhásszekrény Mitsu része. Üresség, akárhova nézek.
- Minden jót! - szól oda rám sem nézve, és már lépne is ki a lakásból, de megfogom a karját.
- Csak még öt perc. Szeretnék veled beszélni. - A testvérei borzasztóan rondán néznek rám.
- Nem bántottad már eléggé? - sziszegi felém a húga.
- Tudom mit tettem, és ne aggódjatok, nem próbálom rávenni arra, hogy költözzön vissza, de szeretnék vele négyszemközt beszélni.
- Menjetek előre, mindjárt megyek - inti a rokonait, akik kelletlenül elindulnak. Kettesben maradunk. Én, és egy idegen, akivel napi szinten megosztottam az ágyam három évig.
- Sajnálom Mitsu.
- Ezt már mondtad, és akkor sem hittem neked.
- Azt sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked. Azt sajnálom, hogy nem tudok az lenni, akinek lennem kellene.
- Én azt sajnálom, hogy erre ráment három évem. Mondták a többiek, hogy ne bízzak benned, de én elhittem, hogy szeretsz, elhittem, hogy nem véletlenül élünk együtt. De tudod mit? - dühös rám. Az elmúlt évek visszafojtott mérgével néz velem farkasszemet - Neked nem társ kellett, hanem egy istenverte házvezetőnő!
- Szörnyű vagyok. - Szomorúan felnevet.
- A beismerés, még nem javít meg semmit.
- Tudom. De valahol nem itt kezdődik el az út, hogy képes legyél változtatni?
- A filmekben és a könyvekben talán, a valóságban ez nem más, mint önámítás - mosolyog. Fájdalmasan… összeugrik a gyomrom, hogy ezt a gyönyörű arcot ilyen bánatosnak látom.
Felém lép, lábujjhegyre áll, és száját az enyémhez érinti.
- Nem haragszom rád, de soha többé nem akarlak látni… - súgja. Látom a szemében az összes eddigi elsírt, és a még elsírásra váró könnyeket. Elhúzódik, és köszönés nélkül lép ki az ajtón.
Remek. Fantasztikus. Mondhatnám csodás. Nincs Mitsu, nincs Gackt, van egy hatalmas üres lakás. Nem mentem el SKIN próbára, nem vettem fel a telefonomat se. Szombat van. Tökéletes nap arra, hogy önsajnálatba merülve fetrengjek, megigyak egy üveg akármit, és elszívjak pár doboz cigarettát…
Kopogás… egyre hangosabb. Ez már dörömbölés. Az órára pillantok. Hajnali kettő. Ki az az állat, aki hajnali kettőkor ököllel akarja szétverni az ajtóm?! Kikászálódóm az ágyból. Boxer és póló. Ha valaki ilyenkor zavar, azt úgy se érdekli majd, mi van rajtam…
- Mi a mmm… - be se tudom fejezni a kérdést, mert egy erős kar ránt magához, és megcsókol. Már ha ezt lehet csóknak nevezni, nekem inkább a marcangolás jutna eszembe róla. Tehetetlenül lógok a karjai között. Nem ellenkezem, de nem is viszonzom.
Azt hiszem, kicsit sokkos vagyok…
- Mit keresel itt Gackt? - kérdezem suttogva, amikor levegő után kapkodva elhúzódik tőlem.
- Te szemét, csak magával törődő, egoista… - szórja rám a szitkait, miközben a cipőjét le sem véve besétál mellettem a lakásomba, és fel alá kezd járkálni, mint valami hatalmas ragadozó az apró ketrecben. A ruhája gyűrött, és ahogy számat rágcsálva nézek rá, megérzem az alkoholt is.
- Gackt stop! Az éjszaka közepén berontasz a lakásomba, megcsókolsz, majd nekilátsz szidni, elárulnád, mi bajod van?
- Nem voltál próbán!
- Nem éreztem jól magam.
- Nem hívtál fel!
- Nem akartam veled beszélni.
- Hogy a francba gondolhattad azt, hogy nem vagy fontos?! Mi az a szar duma, hogy pár alkalmas szerető? Öt év neked pár alkalom?! - Hát ilyennek se láttam még. Dühös, sértett, haragos, üvölt, és totálisan kivetkőzött önmagából. Ha tudom, hogy ilyen őszinte, ha részeg, már előbb leitatom.
- Ezt esetleg nem tudtad volna egy hete mondani? Neked mindig minden döntéshez, minimum egy hétre van szükséged?!
- Nem hittem volna, hogy megteszed. Nem hittem, hogy kibírod ezt az egy hetet, de igazából azt se, hogy én kibírom - lerogy a kanapémra. Arcát a kezébe temeti, és próbál megnyugodni.
- Mindig ezt csinálod…
- Ha a kezedbe beszélsz, nem hallom Gackt.
- Mindig ezt csinálod! - rám néz, és perzsel a tekintete. - " Néha nem rossz dolog elveszíteni az önuralmad" Egy nagy fenéket nem! Én nem szoktam elveszíteni az önuralmam Miyavi! Soha! Erre tessék, jössz te, és nem értem, miért. Ez a sok tetoválás, az az istenátka piercing ami mindig megvág, és nyomnak a csontjaid! Egy órát néztem, ahogy alszol. Betakartalak, és te ott feküdtél, úgy kinyújtózva, hogy elfoglaltad az egész ágyat. Csak melléd szerettem volna feküdni. Elaludni úgy, hogy egy karnyújtásnyira legyél. Már az első alkalom után… ez túl romantikus, túl rózsás és nem vall rám, én nem ilyen vagyok! Szeretem azokat, akikkel lefekszem. Szeretem őket kényeztetni, szeretem, ha viszonozzák, ha mindezt jól teszik, akkor pláne. Nem vágyom normális életre, nem vágyom olyanra, akivel nap, mint nap együtt vagyok, mert képtelen lennék rá. De nem bírom ki, hogy soha többé ne érjek hozzád…
Megdöbbenve meredek rá. Ismételten bebizonyosodott, hogy tényleg csak magammal foglalkozom, és tényleg önző vagyok. Hiszen ismerem őt, jobban, mint önmagamat. Tudtam, éreztem azt, amit most kimond, és mégis provokáltam, mert…
- Egy idő után, elérkezik egy pont. Ahol birtokolni akarsz, vagy elengedni. Tudom, hogy nem birtokolhatlak, ezért el akartalak engedni - mondom félig magamnak, és félig neki.
- Tudom, hogy nem akarsz birtokolni, ahogy én sem akarlak téged! Nem menne, nem működne, én nem vagyok Mitsuko, te meg nem tudsz láthatatlanná válni, hogy ha egyedüllétre vágyom, akkor ne zavarj. De nekem ez így jó. Ha kellek, ha szükséged van rám, hívsz, és jövök… Ha kellesz, és szükségem van rád, hívlak, és jössz… miért nem maradhat minden így?
- Mert gyűlölöm a gondolatot, hogy nem csak az enyém vagy…
- Féltékenység? Klasszikus, bár kettőnk közül te éltél egész eddig együtt valakivel… - komolyan néz rám. Majd bólint. - Legyen.
Pislogok. Biztos a fülemmel van baj.
- Mármint mi?
- Nem fekszem le mással, ha te se - felnevetek. Odalépek hozzá, megszokott mozdulattal vele szembe fordulva az ölébe ülök, és megcsókolom. Semmi vadság, csak az ajkak finom játéka. Keze a hátamon, jólesően melegít.
- Nem kérek tőled ilyet, mert azt éreznéd, elvárásaim vannak ettől az egésztől, pedig nincsenek. Önző voltam. Akartam mindent, a kellemes családi életet Mitsuval, a jó barátságot és fantasztikus szexet veled. De minden nem működik.
- Hát legyél a családom, a barátom, és a szeretőm. Nem fogok hozzád költözni, te meg akkor se tennéd be a lábad hozzám, ha fegyverrel kényszerítenélek rá, de ez így jó. Kell a személyes tér mindkettőnknek különben egy hét alatt vége lenne az egésznek.
- És azt bánnád?
- Hát nem elég nyilvánvaló? - mosolyog rám. És egyszerre hajolunk a másikhoz csókért.
Néha a dolgok valójában ennyire egyszerűek. Ha együtt élnénk, se látnánk többször a másikat. Néha meglepetésszerűen magamnál találom őt, néha eltelik két hét úgy, hogy nem látom. Valójában, azóta nem volt senki más, csak ő. Nem akartam, nem kívántam. Hogy ő mit csinál, ha nincs velem? Fogalmam sincs. Nem foglalkozom vele. Elfoglalt zenész vagyok, aki nem ér rá ilyesmire…
Van egy bejárónőm. Takarít és főz, aztán az egész lakást telipakolja cetlikkel, hogy egyek. Amikor Gackt először meglátta a színes papírhadat, ami elárasztotta az otthonomat (még a kádban is volt egy!), úgy nevetett, hogy folyt a könnye. Ilyet se láttam még. Abból a cetli halmazból megtartottam egyet. Igen, kezdek szentimentális lenni…
Önzőek vagyunk. Mind a ketten. A valóságból lopunk órákat, és ha akad annyi, néha egy egész napot. Ő nem a szerelmem, nem a barátom, hanem minden, amire a zenén és a közönségen kívül szükségem van. Jó ez így. Nekem mindenképpen. Most nem vágyom ennél többre…
Ennyi, a kommentet meg szeretem ám ^^
Ha tetszett ajánlom magamat meg a www.hesz_omoi.extra.hu -t ^^