Selfish Love3
Mivel kaptam egy kommentet hát gondoltam egy merészet és feltötöm ide a maradék 3 fejezetet is…
Páros: Gackt/Miyavi
Figyelmeztetés: Slash
Korhatár: nincs
Fejezetek: 3/5
Köszönet: Avenonénak ^^
Hány szar döntést hozunk meg az életben? Hány olyan hibát követünk el, amit örökké bánhatunk? Hányszor bántjuk meg azokat, akiket igazán szeretünk?
Idáig hallom Mitsu zokogását. Egy seggfej vagyok. Egy naiv seggfej. Mitsu már zokogva rontott be a lakásba, hozzám vágta az újságot, és eltűnt. Igazából elsőre nem nagyon értettem mi viselte így meg a vásárlásban, de amikor azonosítottam ennek az ocsmány pletykalapnak a címlapját, nekem is sírni támadt kedvem…
A múltkori lány arca kikockázva, a kezem a vállán, a szalagcím pedig: "végre megismerhettük Miyavi barátnőjét! Részletek a 31. oldalon!" Szinte tépem az újságot, úgy lapozok a 31. oldalra. Na, ezek a képek már kevésbé kellemesek. Akad köztük olyan, ami még a bárban készült, meg közvetlenül a lakásba lépés előtti, majd ott vagyok én is, éppen becsukva az ajtót.
A rohadt életbe, hogy szakadna meg az összes lesifotós! A földhöz vágom a lapot, de nem érzem jobban magam. Idegesen gyújtok rá egy cigarettára. Többször csaltam meg Mitsu-t, mint azt meg tudnám számolni. Nem vagyok szerelmes, de szeretem őt. Ő a biztos pontom. Az a valaki, aki figyel arra, hogy az édességen kívül mást is egyek, aki előveszi a zárt cipőket, mert magamtól néha az évszak változását se veszem észre. Szerintem mindenkinek szüksége van ilyen Mitsu fajta biztos pontra. Mert kell, mert vele könnyebb, ha pedig hirtelen eltűnik, akkor nem csupán nehezebb, hanem lehetetlen, mert igazából fogalmam sincs mit hol tartok a lakásomban. Ha hazautazik pár napra, máris elveszettnek érzem magam.
Néhányan azt mondták, hogy ezzel az erővel tartsak inkább bejárónőt, mert ez kegyetlenség. Tudom. Igazuk van. És most el fog hagyni. És neki is igaza lesz.
- Mióta? - hallom a halk hangját a hátam mögül. Nem érezni rajta az elmúlt fél óra zokogását.
- Csak egyszer.
- Máskor? Mások? - Most hazudjak? Tagadjak mindent?
Valahol azt olvastam, hogy azok az emberek, akik megcsalják a párjukat, utána csak saját maguknak tesznek jót azzal, hogy elmondják. A társuk azonnal magát hibáztatja, ám az ő vállukról eltűnt a teher. Kényelmes megoldás. Én sohasem tettem ilyet, bár az is tény, hogy nem nagyon volt lelkiismeret furdalásom egy megcsalás után sem. Most sincs. Csak dühös vagyok.
Viszont kifejezetten hazudni nem szeretek. Persze szoktam, de azt hiszem, most megérdemli, hogy őszinte legyek.
- Voltak. Sokan…
- Tehát mégis Junnak volt igaza! Hazudtál nekem! Egész idő alatt!
Jun egy nagyon jó barátnője. Volt. Régebben. Nem kezdtem ki vele. Kevés elvem van az életben, de koncertről nem viszek nőt az ágyamba, ahogy a barátnőm barátait se… Jun kikezdett velem és én elutasítottam, mire megpróbálta beadni Mitsunak, hogy majdnem megerőszakoltam őt. Béna volt. Ha csak annyit mond, hogy rámásztam, Mitsu még hisz is neki, de ismer. Arról, hogy rendszeresen megcsalom eddig ugyan nem tudott, de azt tudta, hogy régen se szorultam rá az erőszakoskodásra.
- Tudod jól, hogy Jun hazudott!
- De kikezdtél vele nem?!
- VELE NEM! - nincs jogom ordítani. Tisztában vagyok vele. Akinek most szabadna kiabálni, az Mitsu. De ő nem teszi. Vádaskodik, és szomorú. De nem ordít, pedig még egy pofont is megérdemelnék. - Sajnálom.
- Azt, hogy kiabáltál, vagy azt, hogy megcsaltál? - Igen… ha erre a kérdésére teljesen őszintén válaszolok, akkor soha többet nem látom. Elmosolyodik. Megszakad a szívem a látványtól.
- Ne mondj semmit. Az arcodra van írva a válaszod - bemegy a hálóba. Hallom, ahogy a táska koppan a földön. Hallom a ruhák susogását, a zipzár sercenését. Csomagol. De a hangokból nem tudhatom meg, mennyi időre.
Három hatalmas táska. Az a ruhatárának a 80%-a. A rohadt életbe!
- Hazaköltözöm egy időre. Nem tudom mi lesz Miya…
- Sajnálom, hogy így derült ki.
- Nem - megrázza a fejét. - Te azt sajnálod, hogy kiderült. Vigyázz magadra!
Itt hagy. Kimegy. Eltűnik… Utána kéne menni, megölelni és azt mondani, hogy téved, de én tudom a legjobban, igaza van. Szar. Nem igazán lehet hazudni olyannak, aki ennyire ismer.
Hátradőlök a kanapén, és rágyújtok még egy szálra. Felpityeg a telefonom. Szívem szerint kidobnám az ablakon…
Gackt-nii:
Azt hittem, ennél jobb az ízlésed.
Mérgesen hajítom el a telefont, de nem elég erővel, nem elég lendülettel, és nem jó helyre, mert tompán érkezik meg egy párnára a szoba túloldalán. Nem válaszolok. Arra, hogy "csezd meg" nem pazarolok egy e-mailt…
- Akkor kezdjünk is neki! - mondja, és elindítja a diktafont. Nem udvariaskodik. A stúdióban találkozunk. Alapvetően talán az egyetlen újságíró, akivel jóban vagyok. Mikor kipattant a botrány, felhívtam telefonon, és azt mondta, boldogan készítene velem exkluzív interjút a történtekről. Átlag magasságú, jóképű, középkorú férfi. Sohasem kérdezte meg, hogy nem néznek-e furcsán az emberek a tetoválások miatt. Ő úgy kezelte, mint a bőrömhöz tartozna mind. És valójában oda is tartozik.
A tetoválásaimat nem én választom. Néha azt érzem, hogy maguktól tűnnek fel a bőrömön. Én látom őket, mások nem, csak elmegyek egy szalonba, és láthatóvá teszem mindenki számára. Ennyi az egész.
- Rendben, kezdjünk…
- Milyen kapcsolat fűzi a hölgyhöz, aki a képeken látható? - Tényleg nem egy kertelős fajta.
- Azt hiszem, a képek magukért beszéltek - nevetek fel erőltetetten. - Egyébként szívesen találkoznék azzal, aki a fotókat készítette. Meglehetősen élesek és szépek, a következő Photobook-hoz most éppen úgyis fotóst keresek - Igazából, csak szeretném kitekerni a nyakát.
- Igen, Miyavi-san, láttunk néhány csókot és hevesnek mondható ölelést, de ez mit jelent valójában önnek?
- Semmit.
- Úgy érti, a feltételezésekkel ellentétben a hölgy nem a barátnője?
- Pontosan úgy értem.
- De egészen eddig úgy tudtuk…
- Nézze - vágok némileg udvariatlanul a mondatába, de unom ezt a körbemagyarázást. - Valóban volt barátnőm, akit valóban szerettem. Ám ő most úgy néz ki, a cikk óta nem a kedvesem.
- Ez sajnálatos.
- Finom megfogalmazásban, bár tisztában vagyok vele, hogy az én hibám. Igen, elcsábultam, de úgy gondolom, az a férfi vesse rám az első követ, akivel ez sohasem fordult elő… - zavartan írogat a jegyzetfüzetébe. Mondom, hogy nem én találtam ki a megcsalás intézményét…
- Mit gondol, mit éreznek most a rajongói?
- Csalódottak talán? És átverve érezhetik magukat. Nem ez volt a szándékom. Ember vagyok, és őszintén sajnálom, ha csalódást okoztam! - mondom és meghajolok. Bele fogja írni a cikkbe. És tényleg sajnálom, ami történt. Szeretem, hogy az emberek szeretnek, és gyűlölöm, hogy emiatt a baromság miatt, most minden tönkremehet…
Kikapcsolja a készüléket.
- Rágyújthatok?
- Persze! - nagyon erős cigarettája. Megszívja a szálat és sötétszürke a füst, amit kifúj.
- Lehetek veled őszinte Miyavi? - ha nem megy a gép, akkor tegeződünk, és mindent tudunk a másikról. Ha be van kapcsolva a diktafon, akkor távolságtartás, és titkok. Így egyszerűbb. Még sohasem vert át.
- Tudod jól, Ken, hogy igen.
- Ez az egész bűzlik. Azok a képek túl közeliek, és a csaj úgy fordult, hogy téged jól lehessen látni, mintha tudta volna, hogy fényképeznek benneteket.
- Arra gondolsz, hogy…
- Igen, arra gondolok, hogy csúnyán átvertek téged… Te ennyire nem vagy naiv, máskor lazán kiszúrod az ilyet!
- Figyelmetlen voltam. Zűrös napom volt, és… áh a fenébe!
- Mitsu tényleg otthagyott?
- Ja hazaköltözött… Ken, hogy a jó szarba mászom ki ebből?
- Csak bízd rám - kacsint, és elnyomja a cigit.
Egy hét telt el az interjú óta, és már a kezemben tartom az újságot. Van néhány kép is rólam, de a szöveg a lényeg. Ken addig csűrte-csavarta a válaszokat, hogy egy szerencsétlen áldozatnak tűnök. Fantasztikus!
Levelek, e-mailek tömegét kapom, amik sajnálkoznak azon, ami velem történt, hogy egy hatalmas átverés áldozata vagyok. Igazából pár pillanatig egészen gonosznak érzem magam. Felhívom Kent.
- Mi az Miyavi? - szól bele már az első csöngés után.
- Kösz Ken, megmentetted az életem!
- Egy híresség, akinek az újságíró menti meg az életét… remélem, tudod, hogy sokba fog ez neked még kerülni. - Persze jóban vagyunk, de ez inkább a kölcsönös kihasználás. Ő néha elsimít egy-két hülyeséget cserébe én, ellátom jó néhány oldalnyi anyaggal, és olyan képekkel, amitől a szerkesztőjének könnybe lábad a szeme.
- Persze Ken, de tudod mit, ha ilyen jó munkát végzel, megéri! Kösz.
- Nincs mit! Bármi kell, hívj! - mondja és leteszi. Nuku elköszönés, ez a stílus rémlik valahonnan…
Megnézem a telefonomban a fogadott e-maileket. Mitsu nem írt, és nem is hívott. Gackt se jelentkezett. Miután kért, hogy beszéljük meg… hát nem beszéltünk. Elmentem próbára, zenéltem nekik, de a "Miyavi rossz az akkord" -on kívül másról nem nagyon tárgyaltunk. Érdekes, nem is láttam rajta, hogy szóba akarná hozni. Ha próba után elköszöntem, nem tartóztatott, nem szólt utánam. Várt valamit? Azt gondolta, hogy ő írt, megtette a kezdő lépést, ezután rajtam a sor?
Nem tudom, nem értem… sohasem láttam bele a fejébe, és sanszos, hogy soha nem is fogok. Ő egy rejtély. Néha ha nézem, ahogy együtt dolgozik You-val, irigy vagyok. You belelát a fejébe, és 100%-ig alárendeli magát az akaratának. Én nem vagyok rá képes. Se a gondolatolvasásra, se az akarat alárendelésre. Ezért tartunk ott, ahol… Vagyis sehol. Mert ez semmi, csak alkalmankénti dugás, és ahogy volt kedves kifejteni, már annak se az igazi. Hogy mit érzek? Az úgy tűnik, számára teljesen lényegtelen.
Ja igaz. Az utolsó ember vagyok a földön, aki emiatt kesereghet. Ugyan ezt tettem Mitsu-val. Nem, én rosszabb vagyok. Szeretetet ígértem, és becsaptam. Szemétláda vagyok.
Hatalmasat kordul a gyomrom. Legalább az önszidalmazásra tekintettel lehetne! Nincs. Igaza is van. Tegnap dél óta egy falatot se ettem, és lassan sötétedik. Elmegyek a hűtőhöz. Tök üres. Még egy penészes sajt sincs benne, pedig a filmekben legalább penészes sajt szokott a hűtőkben lenni.
Egy háztömbnyire van egy kisbolt. Felkapom a tárcám, a kulcsom, a napszemüvegem és egy idióta sapkát húzok a fejemre. Készen is állok a bevásárlásra.
Fél óra múlva három szatyorral a kezembe egyensúlyozom magam kifelé a liftből. Már a boltban éreztem, hogy baj van. Ez már az éheztetés kategóriába tartozik, amit a testem nem nagyon szeret. Szédülök, de nem csak úgy enyhén, hanem forog a világ. Az ajtóm előtt látom, hogy áll valaki. Sötét folt a világos folyosón.
A kezébe nyomom a kulcsom, és utána szinte a karjába ájulok.
- Kedves fogadtatás - dünnyögi Gackt az orra alatt.
- Ja. Pont, mint először… - suttogom. Már nem is vagyok éhes. Kavarog a gyomrom, és gyenge a lábam.
- Igen… Pont úgy - mosolyog le rám, és biztosan az éheztetéstől kopogó szemem csal meg, de a mosolyában eddig nem látott gyengédség van. Hát ezt nem láttam benne, amikor először a karjába ájultam…
Páros: Gackt/Miyavi
Figyelmeztetés: Slash
Korhatár: nincs
Fejezetek: 3/5
Köszönet: Avenonénak ^^
Hány szar döntést hozunk meg az életben? Hány olyan hibát követünk el, amit örökké bánhatunk? Hányszor bántjuk meg azokat, akiket igazán szeretünk?
Idáig hallom Mitsu zokogását. Egy seggfej vagyok. Egy naiv seggfej. Mitsu már zokogva rontott be a lakásba, hozzám vágta az újságot, és eltűnt. Igazából elsőre nem nagyon értettem mi viselte így meg a vásárlásban, de amikor azonosítottam ennek az ocsmány pletykalapnak a címlapját, nekem is sírni támadt kedvem…
A múltkori lány arca kikockázva, a kezem a vállán, a szalagcím pedig: "végre megismerhettük Miyavi barátnőjét! Részletek a 31. oldalon!" Szinte tépem az újságot, úgy lapozok a 31. oldalra. Na, ezek a képek már kevésbé kellemesek. Akad köztük olyan, ami még a bárban készült, meg közvetlenül a lakásba lépés előtti, majd ott vagyok én is, éppen becsukva az ajtót.
A rohadt életbe, hogy szakadna meg az összes lesifotós! A földhöz vágom a lapot, de nem érzem jobban magam. Idegesen gyújtok rá egy cigarettára. Többször csaltam meg Mitsu-t, mint azt meg tudnám számolni. Nem vagyok szerelmes, de szeretem őt. Ő a biztos pontom. Az a valaki, aki figyel arra, hogy az édességen kívül mást is egyek, aki előveszi a zárt cipőket, mert magamtól néha az évszak változását se veszem észre. Szerintem mindenkinek szüksége van ilyen Mitsu fajta biztos pontra. Mert kell, mert vele könnyebb, ha pedig hirtelen eltűnik, akkor nem csupán nehezebb, hanem lehetetlen, mert igazából fogalmam sincs mit hol tartok a lakásomban. Ha hazautazik pár napra, máris elveszettnek érzem magam.
Néhányan azt mondták, hogy ezzel az erővel tartsak inkább bejárónőt, mert ez kegyetlenség. Tudom. Igazuk van. És most el fog hagyni. És neki is igaza lesz.
- Mióta? - hallom a halk hangját a hátam mögül. Nem érezni rajta az elmúlt fél óra zokogását.
- Csak egyszer.
- Máskor? Mások? - Most hazudjak? Tagadjak mindent?
Valahol azt olvastam, hogy azok az emberek, akik megcsalják a párjukat, utána csak saját maguknak tesznek jót azzal, hogy elmondják. A társuk azonnal magát hibáztatja, ám az ő vállukról eltűnt a teher. Kényelmes megoldás. Én sohasem tettem ilyet, bár az is tény, hogy nem nagyon volt lelkiismeret furdalásom egy megcsalás után sem. Most sincs. Csak dühös vagyok.
Viszont kifejezetten hazudni nem szeretek. Persze szoktam, de azt hiszem, most megérdemli, hogy őszinte legyek.
- Voltak. Sokan…
- Tehát mégis Junnak volt igaza! Hazudtál nekem! Egész idő alatt!
Jun egy nagyon jó barátnője. Volt. Régebben. Nem kezdtem ki vele. Kevés elvem van az életben, de koncertről nem viszek nőt az ágyamba, ahogy a barátnőm barátait se… Jun kikezdett velem és én elutasítottam, mire megpróbálta beadni Mitsunak, hogy majdnem megerőszakoltam őt. Béna volt. Ha csak annyit mond, hogy rámásztam, Mitsu még hisz is neki, de ismer. Arról, hogy rendszeresen megcsalom eddig ugyan nem tudott, de azt tudta, hogy régen se szorultam rá az erőszakoskodásra.
- Tudod jól, hogy Jun hazudott!
- De kikezdtél vele nem?!
- VELE NEM! - nincs jogom ordítani. Tisztában vagyok vele. Akinek most szabadna kiabálni, az Mitsu. De ő nem teszi. Vádaskodik, és szomorú. De nem ordít, pedig még egy pofont is megérdemelnék. - Sajnálom.
- Azt, hogy kiabáltál, vagy azt, hogy megcsaltál? - Igen… ha erre a kérdésére teljesen őszintén válaszolok, akkor soha többet nem látom. Elmosolyodik. Megszakad a szívem a látványtól.
- Ne mondj semmit. Az arcodra van írva a válaszod - bemegy a hálóba. Hallom, ahogy a táska koppan a földön. Hallom a ruhák susogását, a zipzár sercenését. Csomagol. De a hangokból nem tudhatom meg, mennyi időre.
Három hatalmas táska. Az a ruhatárának a 80%-a. A rohadt életbe!
- Hazaköltözöm egy időre. Nem tudom mi lesz Miya…
- Sajnálom, hogy így derült ki.
- Nem - megrázza a fejét. - Te azt sajnálod, hogy kiderült. Vigyázz magadra!
Itt hagy. Kimegy. Eltűnik… Utána kéne menni, megölelni és azt mondani, hogy téved, de én tudom a legjobban, igaza van. Szar. Nem igazán lehet hazudni olyannak, aki ennyire ismer.
Hátradőlök a kanapén, és rágyújtok még egy szálra. Felpityeg a telefonom. Szívem szerint kidobnám az ablakon…
Gackt-nii:
Azt hittem, ennél jobb az ízlésed.
Mérgesen hajítom el a telefont, de nem elég erővel, nem elég lendülettel, és nem jó helyre, mert tompán érkezik meg egy párnára a szoba túloldalán. Nem válaszolok. Arra, hogy "csezd meg" nem pazarolok egy e-mailt…
- Akkor kezdjünk is neki! - mondja, és elindítja a diktafont. Nem udvariaskodik. A stúdióban találkozunk. Alapvetően talán az egyetlen újságíró, akivel jóban vagyok. Mikor kipattant a botrány, felhívtam telefonon, és azt mondta, boldogan készítene velem exkluzív interjút a történtekről. Átlag magasságú, jóképű, középkorú férfi. Sohasem kérdezte meg, hogy nem néznek-e furcsán az emberek a tetoválások miatt. Ő úgy kezelte, mint a bőrömhöz tartozna mind. És valójában oda is tartozik.
A tetoválásaimat nem én választom. Néha azt érzem, hogy maguktól tűnnek fel a bőrömön. Én látom őket, mások nem, csak elmegyek egy szalonba, és láthatóvá teszem mindenki számára. Ennyi az egész.
- Rendben, kezdjünk…
- Milyen kapcsolat fűzi a hölgyhöz, aki a képeken látható? - Tényleg nem egy kertelős fajta.
- Azt hiszem, a képek magukért beszéltek - nevetek fel erőltetetten. - Egyébként szívesen találkoznék azzal, aki a fotókat készítette. Meglehetősen élesek és szépek, a következő Photobook-hoz most éppen úgyis fotóst keresek - Igazából, csak szeretném kitekerni a nyakát.
- Igen, Miyavi-san, láttunk néhány csókot és hevesnek mondható ölelést, de ez mit jelent valójában önnek?
- Semmit.
- Úgy érti, a feltételezésekkel ellentétben a hölgy nem a barátnője?
- Pontosan úgy értem.
- De egészen eddig úgy tudtuk…
- Nézze - vágok némileg udvariatlanul a mondatába, de unom ezt a körbemagyarázást. - Valóban volt barátnőm, akit valóban szerettem. Ám ő most úgy néz ki, a cikk óta nem a kedvesem.
- Ez sajnálatos.
- Finom megfogalmazásban, bár tisztában vagyok vele, hogy az én hibám. Igen, elcsábultam, de úgy gondolom, az a férfi vesse rám az első követ, akivel ez sohasem fordult elő… - zavartan írogat a jegyzetfüzetébe. Mondom, hogy nem én találtam ki a megcsalás intézményét…
- Mit gondol, mit éreznek most a rajongói?
- Csalódottak talán? És átverve érezhetik magukat. Nem ez volt a szándékom. Ember vagyok, és őszintén sajnálom, ha csalódást okoztam! - mondom és meghajolok. Bele fogja írni a cikkbe. És tényleg sajnálom, ami történt. Szeretem, hogy az emberek szeretnek, és gyűlölöm, hogy emiatt a baromság miatt, most minden tönkremehet…
Kikapcsolja a készüléket.
- Rágyújthatok?
- Persze! - nagyon erős cigarettája. Megszívja a szálat és sötétszürke a füst, amit kifúj.
- Lehetek veled őszinte Miyavi? - ha nem megy a gép, akkor tegeződünk, és mindent tudunk a másikról. Ha be van kapcsolva a diktafon, akkor távolságtartás, és titkok. Így egyszerűbb. Még sohasem vert át.
- Tudod jól, Ken, hogy igen.
- Ez az egész bűzlik. Azok a képek túl közeliek, és a csaj úgy fordult, hogy téged jól lehessen látni, mintha tudta volna, hogy fényképeznek benneteket.
- Arra gondolsz, hogy…
- Igen, arra gondolok, hogy csúnyán átvertek téged… Te ennyire nem vagy naiv, máskor lazán kiszúrod az ilyet!
- Figyelmetlen voltam. Zűrös napom volt, és… áh a fenébe!
- Mitsu tényleg otthagyott?
- Ja hazaköltözött… Ken, hogy a jó szarba mászom ki ebből?
- Csak bízd rám - kacsint, és elnyomja a cigit.
Egy hét telt el az interjú óta, és már a kezemben tartom az újságot. Van néhány kép is rólam, de a szöveg a lényeg. Ken addig csűrte-csavarta a válaszokat, hogy egy szerencsétlen áldozatnak tűnök. Fantasztikus!
Levelek, e-mailek tömegét kapom, amik sajnálkoznak azon, ami velem történt, hogy egy hatalmas átverés áldozata vagyok. Igazából pár pillanatig egészen gonosznak érzem magam. Felhívom Kent.
- Mi az Miyavi? - szól bele már az első csöngés után.
- Kösz Ken, megmentetted az életem!
- Egy híresség, akinek az újságíró menti meg az életét… remélem, tudod, hogy sokba fog ez neked még kerülni. - Persze jóban vagyunk, de ez inkább a kölcsönös kihasználás. Ő néha elsimít egy-két hülyeséget cserébe én, ellátom jó néhány oldalnyi anyaggal, és olyan képekkel, amitől a szerkesztőjének könnybe lábad a szeme.
- Persze Ken, de tudod mit, ha ilyen jó munkát végzel, megéri! Kösz.
- Nincs mit! Bármi kell, hívj! - mondja és leteszi. Nuku elköszönés, ez a stílus rémlik valahonnan…
Megnézem a telefonomban a fogadott e-maileket. Mitsu nem írt, és nem is hívott. Gackt se jelentkezett. Miután kért, hogy beszéljük meg… hát nem beszéltünk. Elmentem próbára, zenéltem nekik, de a "Miyavi rossz az akkord" -on kívül másról nem nagyon tárgyaltunk. Érdekes, nem is láttam rajta, hogy szóba akarná hozni. Ha próba után elköszöntem, nem tartóztatott, nem szólt utánam. Várt valamit? Azt gondolta, hogy ő írt, megtette a kezdő lépést, ezután rajtam a sor?
Nem tudom, nem értem… sohasem láttam bele a fejébe, és sanszos, hogy soha nem is fogok. Ő egy rejtély. Néha ha nézem, ahogy együtt dolgozik You-val, irigy vagyok. You belelát a fejébe, és 100%-ig alárendeli magát az akaratának. Én nem vagyok rá képes. Se a gondolatolvasásra, se az akarat alárendelésre. Ezért tartunk ott, ahol… Vagyis sehol. Mert ez semmi, csak alkalmankénti dugás, és ahogy volt kedves kifejteni, már annak se az igazi. Hogy mit érzek? Az úgy tűnik, számára teljesen lényegtelen.
Ja igaz. Az utolsó ember vagyok a földön, aki emiatt kesereghet. Ugyan ezt tettem Mitsu-val. Nem, én rosszabb vagyok. Szeretetet ígértem, és becsaptam. Szemétláda vagyok.
Hatalmasat kordul a gyomrom. Legalább az önszidalmazásra tekintettel lehetne! Nincs. Igaza is van. Tegnap dél óta egy falatot se ettem, és lassan sötétedik. Elmegyek a hűtőhöz. Tök üres. Még egy penészes sajt sincs benne, pedig a filmekben legalább penészes sajt szokott a hűtőkben lenni.
Egy háztömbnyire van egy kisbolt. Felkapom a tárcám, a kulcsom, a napszemüvegem és egy idióta sapkát húzok a fejemre. Készen is állok a bevásárlásra.
Fél óra múlva három szatyorral a kezembe egyensúlyozom magam kifelé a liftből. Már a boltban éreztem, hogy baj van. Ez már az éheztetés kategóriába tartozik, amit a testem nem nagyon szeret. Szédülök, de nem csak úgy enyhén, hanem forog a világ. Az ajtóm előtt látom, hogy áll valaki. Sötét folt a világos folyosón.
A kezébe nyomom a kulcsom, és utána szinte a karjába ájulok.
- Kedves fogadtatás - dünnyögi Gackt az orra alatt.
- Ja. Pont, mint először… - suttogom. Már nem is vagyok éhes. Kavarog a gyomrom, és gyenge a lábam.
- Igen… Pont úgy - mosolyog le rám, és biztosan az éheztetéstől kopogó szemem csal meg, de a mosolyában eddig nem látott gyengédség van. Hát ezt nem láttam benne, amikor először a karjába ájultam…