Elmélkedés - mert a válaszok ott vannak bennem, csak meg kéne találnom őket :)
Volt régen egy visszatérő álmom: valami szanatórium-szerű épületben bolyongtam a kijáratot keresve. Nem menekülésszerűen, de azért úgy, hogy ne vegyenek észre. Az épület változott, de mindig ott voltak a folyosók, a nagy fehér ajtók, az egymásba és a folyosóra nyíló szobák, és valahol láthatatlanul emberek is. De a lényeg mindig az volt, hogy megtaláljam a kiutat és mindig sikerült is. Megfejtettem végül, hogy akkor álmodom ezt, amikor döntenem kell valamiről, vagy választani, és nem tudok.
Ma éjjel rájöttem, hogy nem tűnt el ez a visszatérő álom, de a motívum átalakult - a folyosók szerepét átvették a lépcsők és én ugyanúgy a kiutat keresem. Vagy csak egyáltalán: utat. Egyre inkább úgy érzem, tökéletes volt a névválasztásom itt LJ-n. :)
Valami viszont megváltozott. Már nem láthatatlanok az emberek és én nem rejtőzködöm.
Szandi megjegyezte tegnap éjjel, hogy régesrég nem postoltam LJ-n. Gondolkoztam mostanában ezen mert fűnyírás közben mi mást csinálhatna az ember, ha meghalt az mp4 lejátszója és nem hallgathat zenét és a (túl) sok gondolkozás vége mindig az lett, hogy önző vagyok, hálátlan, fuldoklom az önsajnálatban és nem akarok terhelni senkit a baromságaimmal, ergo: megint nem írok le semmit. De a második pszichológusom szavai arigatou, Bartók sensei :) és az újra megjelent lépcsők miatt mégis úgy döntöttem, hogy ideje számot vetni önmagammal.
Álmomban Japánban voltam/tunk egy szállószerű helyen és elindultunk valami harapnivalót keresni, azon aggódva, hogy nem beszéljük a nyelvet. Nem tudom, mi volt az az aluljáró szerű hely, ahol kikötöttünk, de szinte azonnal belefutottunk egy fal melletti asztalnál ülő négyfős társaságba, akik „professzor”-nak szólították egymást és magyarul beszéltek, illetve éppen eszmét cseréltek valamiről, ami a felszínen folyik. És arról, ami idelent. Hogy fent vannak „dolgok”, amiknek le kéne jutniuk ide valahogy. Akkor már láttam is a lépcsőket. Nagyon széles, rengeteg lépcsőt, nem is látszott, hová vezetnek. Valami pattogva legurult rajta. És még egy. Aztán csend. Én pedig elkezdtem felfelé rohanni. Annával. Mert akkor már csak ketten voltunk és csak rá emlékszem tisztán. Meg nem tudnám mondani, miért pont ő. Nem láttam mások arcát, csak homályos foltokat. Ennyi lépcsőt még egyik álmomban sem láttam. Rohantunk a félhomályban, néhány „valami” gurult még lefelé mellettünk, voltak kanyarok, és az utolsó kanyarban, ami nem is kanyar volt, hanem egy éles elfordulás ahol már látszott a lépcsők vége, világos volt és a következő lépcsőfokra már odasütött a nap - én megtorpantam. És csak néztem Anna után, ahogy eltűnik a fényben. Aztán visszafordultam, és akkor láttam, hogy nem is egy nagyon széles lépcső az, aminek az utolsó fordulójában állok, hanem kettő. Onnan felfelé csak egy, de lefelé kettő.
Azon, amelyiken felfelé rohantunk záporozva, pattogva zúdultak lefelé a „dolgok”. Mert Anna kijutott, és valahogy ennek köszönhetően az egy-két „valami”-t felváltotta az áradó „valami”. xD
A másikon sétáltam lefelé és közben észrevettem azt, amit a rohanás közben nem, hogy a falakon rajzok vannak, hogy nem vagyok egyedül, hogy előttem mások is mennek lefelé meg-megállva, nézegetve és megérintve a rajzokat. Ugyanezt tettem én is. Az egész olyan megnyugtató volt. Felébredtem, anélkül, hogy elértem volna lépcső alját, de nem is számít, hogy elérem-e, csak az érzés, hogy számomra ez a helyes irány.
És hogy mit jelent mindez? Hol is kezdjem?
A Livejournal szép lassan az életem részévé vált, Ugyanúgy, ahogy ti is, akiket itt ismertem meg. Elkezdtem változni. A környezetemben talán észre se vették, mert olyan aprócska dolgok, de én érzem magamon, és ezek a változások jók nekem. Viszont van, amiben nem tudok változni, és ha valami változik körülöttem, akkor én nem tudom követni.
Nem tudom, mikor kezdtem magam egyedül és kívülállónak érezni. Feleslegesnek. Olyannak, aki ha végleg eltűnne is, nem hiányozna senkinek. (Mondom, mindig önsajnálat a vége. x’D) Talán olyankor jön ez legjobban elő, amikor a barátaimnak új barátai lesznek, akik nekem nem azok, és amíg ők vidáman csacsognak én nemcsak hogy nem tudok bekapcsolódni, de nem is merek. De ugyanez van akkor is, ha azok beszélgetnek, akiket ismerek. Hozzászólhatok? Vagy nem? Zavarnék? Vagy csak untatnám őket? Sokat változtam az utóbbi két évben, de van, ami nem változik. A bizonytalanság, a gátlásosság, a szégyenlősség még mindig megvan és talán megmarad örökre :)
Nem tudom, mikor kezdtem hiábavalónak érezni, hogy bármit is leírjak abból, amit érzek. Minek, ha az a két-három ember, aki itt elolvasná, twitteren vagy tumblr-en már úgyis látta néhány szóban vagy mondatban esetleg képben? Minek, ha rajtuk kívül úgyse szól hozzám senki? De hát mi jogon panaszolom fel, hogy nem szól hozzám más, ha én se szólok? Órákat szenvedek azon, hogy írjak egy kommentet valamelyik posthoz, mert elolvastam, mert érdekel, hogy kivel mi van, de üresnek és semmitmondónak érzem a szavaimat és a vége az, hogy képtelen vagyok akár egy mondatot is összehozni. Másrészt meg hogy lehetek ennyire hálátlan, hiszen itt van nekem még mindig az a két-három esetleg négy vagy öt ember, aki az én postjaimban elmondja a véleményét és a véleményük fontos nekem. Mert ők maguk fontosak nekem. Próbálok inkább erre az utóbbi érzésre koncentrálni, de nem mindig sikerül és akkor megint nagyon de nagyon sajnálom magam. xDD
Még mindig vannak kétségeim. Ide tartozom-e? Tartozom-e valahova egyáltalán. De az az álombeli lépcső egy valamit biztossá tett nekem. Nem akarok eltűnni. És azt sem akarom, hogy mások tűnjenek el az életemből. Nem akarom elveszíteni a számomra fontos embereket. Csak néha elhagy az erőm. Néha úgy érzem, nem számít, hogy én mit akarok, mert nem csak rajtam múlik. Vagy igen? Hmm, volt tumblr-en egy idézet, mindjárt megkeresem.
I hate feeling unimportant to people that are important to me.
Ennyi.
Szeretek álmodni. Szeretek itt lenni. És szeretlek titeket. :)
Muszáj ezt is leírnom. Mert… csak muszáj. Nem tudom, mit érzek és rá akarok jönni. Talán sikerül. :)
Vasárnap délután gyanútlanul felléptem LJ-re és másfél percen belül szembetaláltam magam a pletykákkal. Megint.
Mért mindig a Csöpi?
Teljesen összezavarodtam. Mint mindig, amikor az ájdolról kiderül, hogy csak ember. Aztán teljesen kétségbeestem. Mert az én szép kis világomba betette a lábát a pletyka. Sőt, nemcsak betette, de szét is taposta. Búcsúzóul meg még bele is rúgott és én ott zokogtam a lerombolt világom kellős közepén, és időnként meg-megtörölve a szemem felnéztem, hogy de hát mi a fenéért sírok? Nem is a világ dőlt össze, csak én.
Miért fáj?
Miért fáj az, ha valaki, aki tízezer kilométerre lakik tőlem és még csak nem is sejti, hogy létezem éli a saját életét? Talán éppen ezért? Mert neki van élete az Arashin túl is, nekem meg - néha úgy érzem - nincs, nélkülük? Nélküle?
Miért érzem azt, hogy elvettek tőlem valamit? Hiszen soha nem is volt az enyém?
Annyi minden járt a fejemben. Hogy miért egy modell? Mit adhat neki egy modell? Hogy attól, hogy pletyka, lehet-e igaz. És ha eddig titokban tudta tartani, akkor mafrancé’ nem tudta továbbra is. És ha igaz, akkor vajon szereti? Tényleg és igazán? És ha tényleg és igazán, akkor azért mert kiderült ugye nem fog tönkremenni a kapcsolatuk. Már ha van, ugye. xD De én nem akarom, hogy legyen. Hogy vele. De azt se, hogy bárki mással. De azt se, hogy egyedül legyen. Azt se, hogy ne szeressen senkit. De azt se, hogy igen. Nem akarom tudni, mit csinál. Tudni akarom mit csinál. Titta őrült voltam vasárnap délután. És a falra másztam azoktól a hozzászólásoktól itt meg ott, hogy "én attól vagyok boldog, ha Nino boldog". Nekem ez így nem megy. Próbáltam így érezni és nem megy. Én ennél sokkal önzőbb vagyok. Attól akarok boldog lenni, hogy én boldog vagyok. És különben is, amíg ő nem jelenti be, hogy boldog, addig honnan tudhatnám, hogy tényleg az? Ááááááh, utálom a pletykákat. Az igazságot akarom. Nem akarom tudni az igazságot. Teljesen, totálisan összezavart. Annyira, hogy nem tudtam és most sem tudom, mit érzek.
Jajj, hogy összekaptak a csajok tumblr-en, amiért egyikük csinált egy képes posot, hogy miért nem Yuriko? :) Mert milyen cute páros lenne. Hádde akkor meg már miért nem én? xD
Így telt a vasárnap délután:
Hanmichi sír. Abbahagyja, mert nem érti, miért teszi. Újrakezdi. Abbahagyja. Elkezdi. Abbahagyja. Közben olvas. LJ-n, tumblr-en, weibon. Sír. Nemsír. Sír. Nemsír.
Egyszer csak azt mondtam, elég. Akkor most megnézem magamnak Sasaki Nozomit abban régi HnA-ban.
Vicces volt. xD Nino kicsit túlpörögte magát, mint abban a VSA-ban, amikor Takeuchi Yuko volt a vendég. Aki nem mellesleg Nakamura Shido-nak az exneje. Nakamura Shido pedig a Letters from Iwo Jima nagy túlélője és a múlt heti VSA-ban Arashichimu-t erősítette. xD Azt a részt is vasárnap este néztem meg és utána valahogy minden a helyére zökkent. Szeretem, amikor egy kör szögletes. Amikor van eleje és vége de mégis kerek egész. xD
Azt viszont továbbra sem tudom, mit érzek.
Szomorúságot? Nem. Örömöt? Nem. Irigységet? Talán egy kicsit. Szeretem Ninot? Igen. Utálom Sasaki Nozomit? Nem. xD Kedvelem? Nem. Nem? És itt el is akadok. Mert nem tudok nem kedvelni valakit, ha Nino igen. :) Megint csak összezavarodom. Mert még mindig csak ott tartunk ugye, hogy pletyka. Nem tudom, mit szeretnék jobban. Ha kiderülne, hogy igaz, vagy ha kiderülne, hogy nem. Utóbbit egyre kevésbé tartom valószínűnek. És rohadtul zavar, hogy egyik pillanatban zavar, a következőben meg teljesen természetesnek érzem és aztán újra hol az egyik, hol a másik. Nin, rendesen kicsesztél velem. xD
Ja és továbbra is: Miért mindig a Csöpi?
Mikor lett Nino Arashichan No.1 playboya? A „scandal king”. xDD Attól tartok ezek egyike sem überelheti a „sexual powerhouse” címet. xDD Nin, ez nem visszalépés? xD
Nem tudom, mit érzek. Csak egyet tudok biztosan.
Szeretem ezt az embert és ezen senki és semmi nem változtathat. Még én sem. :)