Az élet színei
Egy kis röpke, amit sikerült összehoznom :) Tudom, a téma nem új, de ez van :) Talán egyszer sikerül lefordítanom angolra is.
Az élet színei
A sötétség öleléséből zuhansz, nem félsz; tudod, dolgod van. Karjaid széttárod és mosolyogva élvezed az utazást, mikor helyed megtalálva az hirtelen véget ér, körülvesz a néma csend. Az űr lassan távozik, ahogy a fény egy ponton áttöri az örök éjszakát, megvilágítva téged az Univerzumban, ahová érkeztél. Érzed, az egyre növekvő fénynyaláb - az időtlen idők óta tartó fénytelenség után először furcsa, majd lassan emlékezeted homályából ismerőssé váló melegségét; érzed, ahogy körbevesz, átölel, dédelget, tested ad. Végül az utolsó cirógatás után szemed kinyitva figyeled a körülötted zajló változást. Mert a fény nem csak testet adott neked, hanem körülötted mindent körbevett színekkel, igaz, először csak szürkét és barnát adott, de létezőt, ezt meg is tapasztalod, mikor újra felfedezett ujjaidat megmártóztatod a meleg és hideg színekben, érzékelve az érintésed által kiváltott kavarodást. Kíváncsian a távozó és még mindig növekvő fénysugár után nézel, mosolyogva az általa hozott színkavalkádon. Zöldek, barnák, kékek, sárgák, fehérek, feketék, pirosak - foltok tömkelege kavargott nyomában, egész tested érezi a lüktetést, a várakozás izgalmát. Majd engedsz a sürgetésnek és felállsz, lépteid nyomán a barnák és szürkék földdé és sziklává szilárdulnak, a kékek és zöldek hol kis vízfolyássá, hol nagyobbacska tóvá, hol tengerekké válnak, míg néhány kék a barnákkal karöltve egymás vállára állnak. De te csak lépdelsz tovább, követve a fénynyalábot, míg végül már nem látsz mást csak a végeláthatatlan pusztákat, magas hegyeket hófödte csúcsokkal, felettük kavargó hol rikító, hol csak élénk, hol pedig halvány színfoltokkal. Elmosolyodsz, mert tudod, most jön a kedvenc részed. Újra nekiindulsz - immár szilárd és sík talajon lépdelve. Találomra választasz először a zöld pacákból, behinted velük a talajt, hogy mihelyst földet érnek derékig érő smaragdzöld fűtengerré váljanak. És te belépsz a lágy szellő keltette ragyogó zöld hullámok közé, ujjaid gyengéden végigsimítanak a fodrokon, majd kedved szerint egy-egy színfoltra mutatsz, amik a fűszálak közt földet érve ezernyi pompás virággá nőnek. Addig folytatod játékod, míg el nem telsz a színek tobzódásától és végezetül tovább sétálsz a dombokhoz, hogy újabb zöld és barna foltokból végeláthatatlan erdőket növessz, lombosakat, tűlevelűeket, páfrányokat, bokrokat, ezernyi variációval eljátszadozva; úgy belejössz, hogy még a kék égboltig érő hegyek oldalára is jut belőlük.
Végül elérsz a tengerhez és lassan belemerülsz a kékségbe; de a víz más mint a talaj, folyton változik, így mozdulnod se kell, csak vársz, hogy tested az élet apró csodájával ajándékozza meg a víz összes molekuláját. Csak vársz és figyelsz, ahogy az első csírákból megjelennek az első többsejtűek, majd egyre bonyolultabb és bonyolultabb organizmusok - az aprótól az óriásig - megszámlálhatatlan változatban lebegnek körülötted, minden mozdulatuk téged köszönt. Mikor látod, munkád itt véget ért, újra a szárazföld felé veszed utad, mosolyogva érzékeled, páran követnek, veled tartva következő utadra. De te csak lépdelsz tovább, újra és újra bejárod a közeli és távoli tájakat, időtlen időkig csak figyeled a változást, néha közbelépsz, néha csak hagyod, hogy megtörténjen; a végső lépést a végtelenségből felmerülő emlékeid által hozott fájdalom miatt halogatod. Pedig tudod, meg kell tenned azt. Még egyszer körbejárod az eddig óvott és nevelt bolygódat, végül nagy sóhajtással - miközben felveszel egy marék földet és egy merítesz egy marék vizet - így szólsz:
- Légy te a férfi, a biztos talaj, amire támaszkodni lehet, a szerető - majd rálehelsz a maroknyi földre. - És légy te a nő; óvd, gondoskodj róla, mosd el bánatát, hozz neki örömet, és ne add fel önmagad. - majd rálehelsz a markodban tartott vízre. Végezetül mindkettőt visszarakod társai közé és várakozol. Körülötted a táj lassan megváltozik; a síkságból dombok, a dombokból hegyek, a hegyekből síkságok lesznek; a föld néha helyet cserél a vízzel, a csillagok új alakzatokat rajzolnak az éj mélykék kárpitjára, mígnem várakozásod ideje lejár. Ekkor megmozduló ujjaid hívó mozdulatára a földből alakot ölt a Férfi, míg a tenger habjaiból partra lép a Nő. Reméled, ezúttal másképp lesz, mint már annyiszor megtörtént, a víz nem mossa el a földet és a föld nem nyeli el a vizet. Nem volt sok remény, csak egy picike - egy sejtnyi - a sikerre. Végignézel rajtuk - hasonlítanak rád és mégse - az eredmény láttán elégedetten sóhajtasz; újra tökéleteset alkottál. Végül ellátod őket a szokásos tanácsokkal, majd a két figyelő szempár kíséretében lassan felemelkedsz, alattad a talaj egyre zsugorodik, mígnem csak egy barna folt lesz némi zöld pacával, aztán már csak egy kék golyó barna pacával. De nem mész messze, csak a Holdig, onnan figyelsz egy ideig. Végül a Földre vetett búcsúpillantás után az éppen felkelő Nap felé fordulva lassan feloldódsz a sugarakban és hagyod, hogy az ismerős sötétség újra magához öleljen, ahol már eonok óta várják visszatérted Teremtő társaid.
Az élet színei
A sötétség öleléséből zuhansz, nem félsz; tudod, dolgod van. Karjaid széttárod és mosolyogva élvezed az utazást, mikor helyed megtalálva az hirtelen véget ér, körülvesz a néma csend. Az űr lassan távozik, ahogy a fény egy ponton áttöri az örök éjszakát, megvilágítva téged az Univerzumban, ahová érkeztél. Érzed, az egyre növekvő fénynyaláb - az időtlen idők óta tartó fénytelenség után először furcsa, majd lassan emlékezeted homályából ismerőssé váló melegségét; érzed, ahogy körbevesz, átölel, dédelget, tested ad. Végül az utolsó cirógatás után szemed kinyitva figyeled a körülötted zajló változást. Mert a fény nem csak testet adott neked, hanem körülötted mindent körbevett színekkel, igaz, először csak szürkét és barnát adott, de létezőt, ezt meg is tapasztalod, mikor újra felfedezett ujjaidat megmártóztatod a meleg és hideg színekben, érzékelve az érintésed által kiváltott kavarodást. Kíváncsian a távozó és még mindig növekvő fénysugár után nézel, mosolyogva az általa hozott színkavalkádon. Zöldek, barnák, kékek, sárgák, fehérek, feketék, pirosak - foltok tömkelege kavargott nyomában, egész tested érezi a lüktetést, a várakozás izgalmát. Majd engedsz a sürgetésnek és felállsz, lépteid nyomán a barnák és szürkék földdé és sziklává szilárdulnak, a kékek és zöldek hol kis vízfolyássá, hol nagyobbacska tóvá, hol tengerekké válnak, míg néhány kék a barnákkal karöltve egymás vállára állnak. De te csak lépdelsz tovább, követve a fénynyalábot, míg végül már nem látsz mást csak a végeláthatatlan pusztákat, magas hegyeket hófödte csúcsokkal, felettük kavargó hol rikító, hol csak élénk, hol pedig halvány színfoltokkal. Elmosolyodsz, mert tudod, most jön a kedvenc részed. Újra nekiindulsz - immár szilárd és sík talajon lépdelve. Találomra választasz először a zöld pacákból, behinted velük a talajt, hogy mihelyst földet érnek derékig érő smaragdzöld fűtengerré váljanak. És te belépsz a lágy szellő keltette ragyogó zöld hullámok közé, ujjaid gyengéden végigsimítanak a fodrokon, majd kedved szerint egy-egy színfoltra mutatsz, amik a fűszálak közt földet érve ezernyi pompás virággá nőnek. Addig folytatod játékod, míg el nem telsz a színek tobzódásától és végezetül tovább sétálsz a dombokhoz, hogy újabb zöld és barna foltokból végeláthatatlan erdőket növessz, lombosakat, tűlevelűeket, páfrányokat, bokrokat, ezernyi variációval eljátszadozva; úgy belejössz, hogy még a kék égboltig érő hegyek oldalára is jut belőlük.
Végül elérsz a tengerhez és lassan belemerülsz a kékségbe; de a víz más mint a talaj, folyton változik, így mozdulnod se kell, csak vársz, hogy tested az élet apró csodájával ajándékozza meg a víz összes molekuláját. Csak vársz és figyelsz, ahogy az első csírákból megjelennek az első többsejtűek, majd egyre bonyolultabb és bonyolultabb organizmusok - az aprótól az óriásig - megszámlálhatatlan változatban lebegnek körülötted, minden mozdulatuk téged köszönt. Mikor látod, munkád itt véget ért, újra a szárazföld felé veszed utad, mosolyogva érzékeled, páran követnek, veled tartva következő utadra. De te csak lépdelsz tovább, újra és újra bejárod a közeli és távoli tájakat, időtlen időkig csak figyeled a változást, néha közbelépsz, néha csak hagyod, hogy megtörténjen; a végső lépést a végtelenségből felmerülő emlékeid által hozott fájdalom miatt halogatod. Pedig tudod, meg kell tenned azt. Még egyszer körbejárod az eddig óvott és nevelt bolygódat, végül nagy sóhajtással - miközben felveszel egy marék földet és egy merítesz egy marék vizet - így szólsz:
- Légy te a férfi, a biztos talaj, amire támaszkodni lehet, a szerető - majd rálehelsz a maroknyi földre. - És légy te a nő; óvd, gondoskodj róla, mosd el bánatát, hozz neki örömet, és ne add fel önmagad. - majd rálehelsz a markodban tartott vízre. Végezetül mindkettőt visszarakod társai közé és várakozol. Körülötted a táj lassan megváltozik; a síkságból dombok, a dombokból hegyek, a hegyekből síkságok lesznek; a föld néha helyet cserél a vízzel, a csillagok új alakzatokat rajzolnak az éj mélykék kárpitjára, mígnem várakozásod ideje lejár. Ekkor megmozduló ujjaid hívó mozdulatára a földből alakot ölt a Férfi, míg a tenger habjaiból partra lép a Nő. Reméled, ezúttal másképp lesz, mint már annyiszor megtörtént, a víz nem mossa el a földet és a föld nem nyeli el a vizet. Nem volt sok remény, csak egy picike - egy sejtnyi - a sikerre. Végignézel rajtuk - hasonlítanak rád és mégse - az eredmény láttán elégedetten sóhajtasz; újra tökéleteset alkottál. Végül ellátod őket a szokásos tanácsokkal, majd a két figyelő szempár kíséretében lassan felemelkedsz, alattad a talaj egyre zsugorodik, mígnem csak egy barna folt lesz némi zöld pacával, aztán már csak egy kék golyó barna pacával. De nem mész messze, csak a Holdig, onnan figyelsz egy ideig. Végül a Földre vetett búcsúpillantás után az éppen felkelő Nap felé fordulva lassan feloldódsz a sugarakban és hagyod, hogy az ismerős sötétség újra magához öleljen, ahol már eonok óta várják visszatérted Teremtő társaid.