Emlékek - Tizenötödik fejezet
*meow*
Cím: Emlékek (Memories)
Párosítás: One Piece Zoro/Sanji
Korhatár: 15+
Eredeti író: Stark Black
Az angol verzió: Itt olvasható
Happy Halloween! ♥
Előző fejezetek listája.
Tizenötödik fejezet.
Kaya vőlegénye vagyok.
Zoro bután pislogott, miközben megpróbált valami értelmes szót kinyögni.
Hát tényleg igaz? Kaya tényleg szakított Usoppal egy másik fickó kedvéért? Ezért a pasiért? Jó, azt meg kell hagyni, valóban baromi jóképű. Bronzszínű bőre és mandulavágású szemei igazán egzotikus külsőt kölcsönöznek neki, és a szűk pamut póló alatt jól kidolgozott izmok feszültek. De az ürge akkor sem Usopp volt! Nem az a fickó, akiért Kaya élt-halt! Mégis mi a frász történhetett?
Zoro érezte amint Sanji áthelyezte a testsúlyát, miközben egy gyújtatlan cigarettát szorított a fogai közé.
- Ez érdekes... - szólalt meg a szakács hűvösen, miközben zsebre csúsztatta a kezeit. - Mégis mióta?
Chaka rezzenéstelenül állta a tekintetét.
- Tizenkét éves korunk óta.
Sanji kétkedőn vonta fel a szemöldökét.
- Te tizenkét évesen lányokat jegyeztél el és még komolyan is vetted? És én még azt hittem, hogy csak én csináltam ilyesmit.
- A szüleink egyeztek meg egymás közt. Nekünk nem volt hozzá közünk. - ráncolta össze Chaka a szemöldökét és rosszalló pillantást vetett Sanjira.
Zoro is zsebre vágta a kezét. Bármire játszik is a szakács, valószínűleg nem segítene neki azzal, ha beleártaná magát a dologba. Csendesen álldogált hát tovább, csupán csak teste egy-egy rezdülése árulkodott a benne felgyűlt feszültségről.
- Akarod őt egyáltalán, vagy csak a családod miatt teszed? - Sanji tekintete már szinte lángolt.
- A szüleim tudták, hogy jó parti lenne. - A másik férfi is kezdte lassan elveszíteni a hidegvérét. - Tudták, hogy valakinek a családból még jó felesége lesz egyszer. Közismert és mindenki szereti. Ráadásul tőlem megkaphatja azt a támogatást, ami az iskolája befejezéséhez és egy saját kórházhoz kell majd. Megértettem a szüleim álláspontját és elfogadtam a döntésüket!
Sanji egy lépést tett előre. Szinte érezni lehetett a belőle áradó dühöt.
- Tudod, ez majdnem úgy hangzik, mintha megvennéd őt! - mordult fel. - A családja nemes egyszerűséggel eladja őt neked, amit te elfogadsz. Megvásárolod a lányt!
Chaka is fenyegetően Sanji felé lépett. A válasza leginkább kurta mordulásnak tűnt.
- Őt nem lehet csak úgy megvenni!
- Hát persze!
- Mégis mi a frászt tudhatsz te erről? - A férfi kezei lassan ökölbe szorultak, miközben lassan reszketni kezdett a visszafojtott dühtől. - Nem csak egyszerűen „elfogadtam”, mint ahogy állítod! Már kiskorunk óta barátok vagyunk! Ne próbáld meg félremagyarázni a dolgokat! Számomra megtiszteltetés, hogy a férje lehetek! Kaya egy csodálatos nő és sosem gondolnék rá úgy, mint valami tárgyra, amit csak úgy birtokolni lehet! Mindig kedves és önzetlen volt. Fogalmad sincs róla, hogy mi mindent adott fel csak azért, hogy másokon segíthessen!
Zoro nézte, amint Sanji hosszú másodpercekig csak tanulmányozza a magas férfit, akiből szinte sütött a düh és a megbántottság. Vajon mi minden járhatott a szakács fejében? A szőke fürtök közül kilátszó fél szem ízekre szedte és kielemezte Chaka minden rezdülését. A kardforgató nem egyszer látta már tőle ezt a tekintetet. Bizonyára észrevett valamit és most ezt elemzi, de vajon mi lehetett az? Mi lehetett az, ami elkerülte Zoro figyelmét?
Sanji tekintetéből hirtelen eltűnt a küzdőszellem. A védekező állásból egy kényelmesebb, lazább tartásba helyezte át a testsúlyát, lehunyta a szemét, lehajtotta a fejét és a cigarettát kivéve az ajkai közül puhán felsóhajtott.
- Tehát szereted? - suttogta.
Chaka is szinte azonnal felengedett, majd hátrált egy lépést és keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt. Zoro meglepve tapasztalta, hogy a férfi enyhén zavartnak tűnik.
- Igen. Nagyon is.
Na, várjunk csak egy percet, mégis mire játszik Sanji?
- Ő is viszont szeret? - kérdezett rá a szakács, félig lehúnyt szemekkel.
Chaka pár másodpercig tétovázott, de aztán lassan bólintott.
- Igen, azt hiszem.
Sanji felsóhajtott, majd feladta a dolgot. A tekintetéből, melyet Zorora emelt, megadás tükröződött. Lassú mozdulatokkal a füle mögé tűzte a cigarettáját, a kardforgató pedig erős késztetést érzett rá, hogy megüsse. Szóval csak ennyi volt? Az ipse csak annyit mond, hogy Kayával szeretik egymást és akkor már minden oké is? Na és mi lesz Usoppal? Mégis mi a frászt képzelt az a rohadt szakács?!
A zöldhajú már mozdult volna hogy megragadja Sanji karját, de a fölöttük lévő erkélyről felcsendülő hang megállásra késztette.
- Sanji? Sanji Black?
A korlátnak dőlve, egy negyvenes éveiben járó, még mindig gyönyörű, szőke nő mosolygott le rájuk. Pont olyan volt, mint Kaya. Ugyanaz a szőke haj, sápadt bőr és ugyanaz a visszafogottság. Csak egy kicsit idősebb kiadásban.
- Ó, egek, hát Zoro is eljött! Már olyan régen nem láttalak titeket együtt! - a nő visszahajolt az erkélyről és elindult lefelé a lépcsőn, hogy üdvözölhesse őket.
Sanji viselkedése és hangulata szinte azonnal megváltozott. Az arca felragyogott és hatalmas mosollyal elsietett, hogy Kaya édesanyját a lépcső alján fogadhassa.
- Merri asszony! - turbékolta, és a nő kezéért nyúlt. - Micsoda öröm, hogy újra találkozunk! Hogy érzi magát? Káprázatosan fest, mint mindig! - Zoro enyhe féltékenységgel figyelte, amint a szakács gyengéd csókot lehelt a felé nyújtott kézfejre.
A nő édesen felnevetett és végigsimított Sanji arcán.
- Még mindig olyan jóképű és elragadó vagy, amilyennek emlékeztem rád. - Minden szavából gyengédség áradt. - Hallottam a balesetedről, remélem, már jól érzed magad. Mindenesetre remekül festesz!
Zoro inkább visszafordult Chakához, nem akarván látni, hogy Sanji másra pazarolja a kedvességét. Megint. Egy sötét pillantást vetett a magasabb férfira és összefonta a karjait maga előtt.
Chaka rezzenéstelenül állta a tekintetét, de valami mégis megragadta a kardforgató figyelmét. Nem látszott bizonytalanság, sem félelem a férfi a szemében, Zoro pulzusa mégis megugrott és ez a tény enyhe zavarral töltötte el.
- Óóóó nem, nem, nem, asszonyom! Sajnos nem maradhatunk! Még sok mindent el kell intéznünk, de köszönöm a meghívást! Nagyon kedves öntől!
A kardforgató igyekezett nem figyelni Sanji túlságosan is zavaró hangjára és megpróbálta megérteni, mit is akar Cahaka a tudomására hozni.
Enyhén megbillentette a fejét oldalra „Mi az?”
Chaka biccentett és jelezte, hogy nézzen fel.
Az erkélyen egy késő negyvenes, vagy kora ötvenes éveiben járó ismeretlen nő állt. Az asszony keresztbe font karokkal, szigorú arcán zord tekintettel nézte a lent zajló jelenetet. Ahogy a Merri asszony és Kaya közti rokoni szál azonnal látszott, erről az ijesztő nőről is azonnal tudni lehetett, hogy Chaka édesanyja. Ugyanaz a sötét bőr és egzotikus szemek. És ugyanaz a rosszalló tekintet. De Chaka talán kevésbé tűnt… kegyetlennek?
Zoro visszakapta a pillantását a másik férfira, miközben elkeseredetten próbálta megérteni, hogy mit is akar mondani. Villámcsapásként érte a felismerés.
Az anyja miatt nem tud beszélni? De vajon mit rejtegethet?
- Annyira sajnálom, hogy nem szóltunk előre - turbékolta Sanji. - Kár, hogy épp elszalasztottuk Kayát, de azért örülök, hogy a vőlegényével legalább megismerkedhettünk. Bizonyára nagyon büszke rá.
- Ó, hát Kaya azt mondja, őt boldoggá teszi - válaszolta az asszony. - Én csupán annyit kívánhatok, hogy a lányom boldog legyen. Azért szólok majd neki, hogy kerestétek. Talán valamikor a héten ismét ellátogathatnátok ide.
- A legnagyobb örömmel! Készítsek majd ebédet is önöknek?
- Ó! Az mesés lenne! Majd szólok a szakácsnak, hogy engedjék át a konyhát! Biztosan nagyon izgatottak lesznek, hogy ilyen hírességgel dolgozhatnak majd!
Zoro még egy gyors pillantást vetett Chakára annak reményében, hogy indulásuk előtt talán még sikerül kihámoznia valamit a viselkedéséből, de a férfi ismét begubózott. Sanji közben megragadta a karját és a kijárat felé kezdte húzni, még mindig Kaya anyjával bájologva.
Már a küszöbön túl voltak, mikor Zoro megdöbbenve tapasztalta, hogy Chaka is követi őket. A férfi kezet nyújtott neki, ő pedig automatikusan elfogadta a jobbot és érezte, amint a másik egy apró papír fecnit csúsztat a tenyerébe. Rezzenéstelen tekintettel vette a lapot és enyhén biccentett Chakának.
- Köszönöm, hogy eljöttetek - búcsúztatta őket a férfi olyan hangerővel, hogy a szavait az erkélyen is jól hallhassák. - Örülök, hogy végre megismerhettem Kaya barátait is.
Zoro időközben elengedte a felé nyújtott jobbot, majd zsebre vágta a kezét.
- Viszont. Biztos vagyok benne, hogy még összefutunk majd.
Sanji harsány búcsúzásától kísérve és persze további ígéretekkel gazdagon, miszerint Sanji a közeljövőben újra eljön majd és készít valami finomat a háziaknak, a páros végre újra visszaért az autóhoz, Sanji pedig bepattant a volán mögé.
- Ó, istenem… - sóhajtotta a szakács. - Hát ez érdekes volt.
Zoro pillantásától követve Sanji előhúzta a füle mögé raktározott cigarettát és rágyújtott.
- Aha… de te mi az ördögöt műveltél? Visszatáncoltál! Gyakorlatilag az áldásodat adtad rájuk!
Sanji leengedte az ablakot és kifújt rajta egy hatalmas füstfelhőt, majd a gyújtáskapcsolóba csúsztatta a kulcsot és felpörgette a motort.
- A fickó szereti Kayát - válaszolta egyszerűen - és ha Kaya is viszontszereti, nincs jogunk, hogy közbelépjünk és tönkretegyünk valamit, ami meghozhatná számára a boldogságot.
- És mi lesz Usoppal!? - vicsorgott Zoro Sanjira, miközben előre dőlt ültében.
A szakács megragadta a vállát és gyengéden visszakényszerítette a helyére.
- Mégis mi értelme lenne az egésznek, ha Kaya már valóban nem szereti? - mélyet szippantott a cigarettájából és állta Zoro tekintetét. - Azzal csak ártanánk mindenkinek.
- De… - a kardforgató érezte, amint kifut alóla a talaj. - De Kaya… - csalódottan visszahanyatlott az ülésbe és kibámult az ablakon. Tudta, hogy Sanjinak igaza van, de akkor sem hagyhatta ilyen könnyen annyiba a dolgot.
- Akkor most mit teszünk?
- Nos… - Sanji hangja megváltozott és Zoro a csengésből tudta, hogy mosolyog - először talán megmutathatnád, mit csúsztatott Chaka a kezedbe.
Zoro szemei tágra nyíltak a csodálkozástól és a szakácsra bámult.
- Mégis hogy a faszba…
- Csak muti.
A kardforgató előhúzta a zsebébe csúsztatott cetlit és kihajtogatta. Egy cím volt rajta és csupán egyetlen szó.
Holnap.
- Mi a franc? - képedt el Sanji. - Holnap mikor? Bármikor?
- Fogalmam sincs... - rántotta meg Zoro a vállát. - De eléggé… zavarban volt… de nem úgy, mint aki dühös ránk, vagy a pokolba kíván… Sokkal inkább…
- Mint aki mondani akar valamit, de nem teheti - fejezte be Sanji a mondatot.
- Aha…
- Na, ezért nem tudtam pontosan, mit tegyek… - bólintott Sanji - és a cetli alátámasztja az elméletem.
Kiengedte a kéziféket mielőtt kigurult volna a mini körfogalomból. A kapus intett nekik, miközben elhagyták a Merri birtokot.
- Életemben nem volt még ilyen nehéz, hogy tegyem a szépet valakinek. Legszívesebben csak azt bámultam volna, hogy néztek farkasszemet a Fáraóval.
Zoro megmosolyogta a becenevet. A fickó tényleg úgy nézett ki, mint ha a Stargate mozifilmből lépett volna elő, és egy lett volna azok közül a sakál sisakos, templomi harcosok közül.
- Mindent elkövetett, csak hogy felfigyeljek az erkélyen álló nőre. Tuti, hogy a mamája volt.
- Aha, szerintem is - bólintott rá Sanji, miközben kihamuzott az ablakon. - Olyan volt, mint az a gonosz, mostoha, boszorkány anya, „A 13. harcos”-ból
- Az a banya jóval fiatalabb volt, és némi fürdés után talán még dögös is… már ha levágja a rasztáit.
- Nem, nem, én az öregasszonyra gondoltam, amelyikhez elvitték a szobrot, és azt kárálta, „öljétek meg az anyát”.
- Aha… Most, hogy említed… - kuncogott Zoro és megrázta a fejét.
Sanji fura képet vágott.
- Nem szereted a raszta frizurát?
- Uhh... Még szép, hogy nem - legyezett Zoro a kezével. - Egyszer volt egy rasztás csajom. Messziről jól mutattak ugyan a fürtök, de sajnos közelről már elég büdösek voltak. Ami elég kár, mert amúgy tényleg menőn nézett ki vele. Néha még gyöngyöket is fűzött bele és párat zöldre is festett.
Sanji felkacagott, Zoro pedig kivigyorgott az ablakon.
- Miért is beszélünk mi erről?
- Csak kíváncsi voltam, mert azt mondtad Amy Winehousera, hogy számodra kissé mocskos, erre most meg kiderül, hogy egy raszta csajjal lógtál. Fogadok, hogy tele volt olyan tetkókkal meg piercingekkel, amiket rejtegetnie kellett a mamája elől.
Zoro mosolya még szélesebb lett.
- Talán.
Sanji hátra dőlt, fél kezét az ablakban nyugtatva. A cigarettájának parazsa felsziporkázott a menetszéltől.
- Szóval akkor vagy nem vagy elég következetes, vagy fogalmad sincs, mit kedvelsz.
- Pontosan tudom, hogy mit kedvelek. - Zoro is lazított kicsit a tartásán, és az ablaka mellett elfutó örökzöldeket bámulta. - Csupán csak elegem lett a „rossz kislány” típusból… kinőttem belőle, asszem. Olyasvalakire volt szükségem, akivel emelt fővel mehetek társaságba… Akire a szüleim is büszkék lennének…
Érezte magán Sanji tekintetét. Tudta, hogy mi jár a szakács fejében, de hagyta, hogy felkészüljön lelkileg és maga tegye fel a kérdést.
- Mi történt a szüleiddel?
Zoro továbbra is a mellette futó tájat bámulta.
- Anyámat soha nem ismertem. Még nagyon kicsi voltam, mikor meghalt. Az apám… - mélyet sóhajtott kissé megborzongva a gondolattól, hogy egyszer régen már lezajlott ugyanez a beszélgetés kettejük közt. - Az apám velem is volt, meg nem is. A bácsikám nevelt fel. Ő tanított a kenjutsura is. Tisztában volt vele, hogy valamivel le kell foglalnia és hogy ki kell adnom a bennem felgyűlt energiát. Csak idő kérdése volt, hogy rossz útra térjek: anyuka halott, az apa sehol, egyik szülő sem tart vissza, hogy hülyeségeket csináljak.
Zoro hosszú másodpercekig szótlanul ült. Hallotta Sanji öngyújtójának kattanását és erővel kellett visszatartania magát, nehogy megfogja a szakács kezét, miközben felidézi a régmúlt emlékeit.
- Apám balesetezett és a műtőasztalon halt meg, mikor még középiskolás voltam… Mikor nagybátyám elmondta, még csak nem is voltam szomorú… Csak az járt az eszemben, hogy talán jobb is így. Legalább nem kell dühösnek lennem rá, amiért sosincs mellettem…
Sanji lassú sóhaját hallva Zoro végre felnézett, csak hogy lássa a szakács gondolataiba merült tekintetét.
- Nálam is hasonló volt a helyzet… - suttogta a férfi.
A kardforgató visszafordult az ablakhoz és figyelte, amint az elsuhanó fák lassan utat engednek az épületeknek és kisebb üzleteknek. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a tekintetet, amit Sanji a kezének szentelt. Nem tudhatta ugyan, de abban a pillanatban a szakács épp úgy szerette volna a karjaiban tartani őt, mint ő a szakácsot.
Egy darabig mindketten csendben, az elmúlt életek és rég elveszett családok emlékén merengve utaztak. Mikor elérték a Sound fölött húzódó hidat, Sanji a lent csillogó vízre bámult.
- Ma dolgoznod kell, igaz?
Zoro bólintott.
- Már akartam hívni Ace-t emiatt. Az elmúlt pár hétben amúgy is összevonta a csoportjainkat, szóval talán túléli, ha ma még bevállalja a kölyköket. Nem igazán van kedvem dolgozni menni.
- Biztos vagy benne?
A kardforgató csupán újra bólintott.
- Hát jó… - bámult vissza Sanji a víztükörre. - Lenne kedved ma korábban vacsorázni? Reméltem, hogy még be tudunk ma ugrani a Baratie-ba, mielőtt hazamennénk.
Zoro gyomra újra görcsbe rándult és hirtelen rosszullét lett rajta úrrá. Nem felejtette el mi vár még rá, de magával ragadta a jelen, Sanji és hogy közösen próbálják meg megoldani az előttük álló rejtvényt. A mellkasa összeszűkült és lehunyta a szemét. A legkevésbé sem volt éhes, de tudta, hogy az étterem meglátogatása elnyújtja a napjukat, és ezzel együtt az esti beszélgetés időpontját is késlelteti.
- Aha - válaszolta halkan. - Jól hangzik. Biztos, hogy szívesen látnának viszont.
Sanji rámosolygott, és útba vette a következő lehajtót.
X x X x X
Zoro az étterem mögötti sikátorban álldogált, a Sanji által készített sztéktől és tepsis krumplitól jóllakottan. Megnyomta a "hívás" gombot a mobilján és a Barratie hűs téglafalának dőlt, miközben hallgatta Ace hívásvásvárakoztató dallamát, a Going The Distance-ot a Cake együttestől. A napok épp lenyugodni készültek. Egyik, az égi, a hegy mögé bukott le, a másik pedig a víz felszínén tükröződve veszett el a horizonton. A vörös és narancs színek összefolytak és lassan lilába fordultak, amint egyre kevesebb és kevesebb lett a fény. Lágy fuvallat kélt és összeborzolta a mohaszín üstököt, a kardforgató pedig mélyet szippantott a tenger sós illatából.
- Hé, Zoro... - a lánglovag hangja készületlenül érte. - Mizújs?
- Szia Ace - válaszolta csendesen. - Bevállalnád helyettem ma este a kölyköket? Esküszöm, a jövő héten már bemegyek melózni és többet nem teszek veled ilyet, csak... csak most, még utoljára...
- Hát persze, haver - kuncogott Ace. - Nem gáz. Mit nekem pár tucat kölyök?!
- Köszi... - Zoro lehunyta a szemét, és fejét a falnak koccantotta.
Ace valamit mormogott, és egy ajtó csukódása hallatszott. A háttérzajok elcsendesedtek és mikor Ace hangja újra felcsendült, sokkal tisztábban hallatszott, mint korábban.
- Rendben - mondta - kint vagyok. Van még más is, igaz? Hallom a hangodon.
A kardforgató változtatott kissé a testtartásán, és a földre szegezte a tekintetét, miközben láthatatlan ákombákomokat rajzolt a cipőorrával a járda betonjára.
- Zoro?
- Öhh... - szólalt meg végül reszketeg hangon. - Maradhatnék nálatok éjszakára?
- Mi? - nyikkant fel Ace. - Miért? Mégis mi a frászt műveltél!?
Zoro lehunyta a szemét, és egy közeli ládára rogyott. Szabad kezével a hajába túrt, majd a tenyerébe temette a homlokát. A koponyája lassú ütemben lüktetett és érezte, amint a szeme égni kezd. De nem sírt... sosem sírt... ez csupán a hosszú nap miatt volt… csak a fáradtság miatt…
- Megcsókoltam… - nyögte ki végül.
Ace jó ideig nem reagált a kijelentésre, Zoro fejében pedig megfordult, hogy talán megszakadt a kapcsolat, de aztán a vonal másik végén lévő férfi újra lendületbe jött és beszélni kezdett.
- Na, várj csak egy percet. Az most baj? Mégis mi a frászt akarsz ezzel mondani? Ha megcsókoltad, az jó, nem? Én ezt nem értem!
A kardforgató pár mély lélegzetet vett, és visszakényszerítette a szemébe szökő nedvességet. Hiába is próbálta meg szépíteni a dolgot, nem tudott úgy fogalmazni, hogy kevésbé rosszul hasson a mondandója.
- Dühös volt rám - mormogta végül. - Elutasított, és én nem tehettem ellene semmit. Ott volt egy karnyújtásnyira tőlem, kipirultan, és pont úgy beszélt, mint régen. Csak bámultam, és csupán arra tudtam gondolni, hogy mennyire élettel teli és vibráló, és én csak… - lehúnyta a szemét, a mondat vége pedig suttogásba fulladt.
- A francba is, Ace… olyan gyönyörű volt, és nem tudtam… nem tudtam visszafogni magam…
A lánglovag pár másodpercig emésztgette magában a hallottakat, majd puhán felsóhajtott.
- Hogyan reagált rá?
Zoro újabb mély lélegzetet vett csak hogy megbizonyosodjon róla, hogy a tüdeje még mindig működik. A szorító érzés elkezdett lassan a gyomra irányába gyűrűzni, és úgy érezte, bármelyik pillanatban szétrobbanhat a feszültségtől.
- Jól viselte… nem rendezett jelenetet, és megölni sem próbált.
- De mégis mit csinált?
A kardforgató lassan hátradőlt, és az ég felé emelte a tekintetét. Már nem fojtogatták a könnyek, de még a korábbinál is rosszabbul érezte magát. Mintha belülről feszítené valami, ami szét akarná tépni. Talán mégis segítene, ha sírna… de lehet, hogy azzal csak még jobban rontana a helyzeten.
- Azt mondta, ma este megbeszéljük a dolgokat… miután meglátogatjuk Usoppot, és megpróbálunk megoldást találni a problémáikra.
- Chopper egészen jól nézett ki ma - tette hozzá Ace. - A műszaka előtt beugrott, hogy elhozzon pár cuccot. Már majdnem olyan volt, mint előtte. Szóval… legalább ennyi jó hírrel szolgálhatok.
Nem, a sírás még soha nem oldott meg semmit…
Zoro bólintott, majd mikor rájött hogy Ace nem látja, hozzátette.
- Igen, ez is valami.
A fenébe a bőgéssel!
Ace ismét beszélni kezdett hozzá, de Zoro nem igazán fogta fel az elejét. Pislogott párat, és kihúzta magát ültében.
- Sajnálom, megismételnéd? Egy kicsit elbambultam.
- Csak annyit mondtam, hogy maradj nyugodtan éjszakára - jött a válasz. - Majd szólok Vivinek, hogy jössz.
- Kösz, haver - suttogta a kardforgató.
- Nincs mit. Vigyázz magadra, jó? Akkor később találkozunk.
- Aha, viszlát később.
A kardforgató bontotta a vonalat, miközben a vizet bámulta. A nap utolsó sugarai ezüst fénybe burkolták a hegyet, és az ég színei lassan kékeslilává tompultak, majd feltűntek a csillagok is, Zoro pedig hirtelen érthetetlen késztetést érzett arra, hogy kimondja azt, ami a szívét nyomja.
Egyszerre jelentéktelennek és védtelennek érezte magát a sötétedő ég alatt. Csupán csak egy apró porszemnek, a mindent körülvevő végtelen… űrben. Zoro soha nem volt költői, és nem volt kenyere a választékos beszéd sem. Nem írt verseket, sem dalszövegeket, de valami a csillagos ég látványában arra késztette, hogy átértékelje ezt, és azt kívánja, bár jobban ki tudná fejezni önmagát. Azt kívánta, bár szavakba tudná önteni a lelke mélyéből feltörő érzéseket és a múltjának nyomasztó kétségeit, melyek szinte csápokként nyúltak utána.
Megijesztette az ismeretlen, melyet nem tudott szavakba önteni és nem örült annak sem, hogy ennyire elcsapongtak a gondolatai. Felkelt hát, és a konyhaajtó felé vette az irányt, de az utolsó pillanatban, a küszöbön megtorpant. A légzése egyenetlenné vált és bizseregni kezdett a bőre.
Még egyszer az ég felé fordulva Zoro olyan csendesen suttogott, hogy még az is nehezen hallhatta volna meg, aki közvetlenül mellette áll, és fülel.
- Ha… valóban… odafenn vagy… kérlek, segíts át ezen az éjszakán…
Újabb lágy fuvallat borzolta végig a tarkóját, Zoro pedig lassan visszaindult az étterembe. Meggyőzte magát arról, hogy a szél ugyanolyan illatú, mint eddig. Sós és friss.
És még véletlenül sem ismerősen nőies, acél illatú, mint egy bizonyos kardforgató, akit valaha ismert…
XxXxX
Sanji nem volt a konyhában. Zoro pár pillanatig zavartan állt, mielőtt bekukkantott a kétszárnyú lengőajtón keresztül az étkezőbe, de a szőke férfit ott sem látta. Végül az előkészítő pultnál serénykedő, vékony répaszeleteket vágó fiatal nőtől kért segítséget.
- Merre van Sanji?
A csinos arcú lányka felnézett és rámosolygott, majd a fekete lépcsők irányába intett.
- Felment a másodikra - tájékoztatta. - Meg szerette volna nézni a régi szobáját.
A kardforgató bólintott, és egy gyors köszönet félét mormolt, mielőtt útba vette a feljáratot. Élete nagy részében a Baratie második emelete volt Sanji otthona. A félköríves folyosóról nyíló ajtókon kabinablakok voltak, hogy hajó jelleget kölcsönözzenek a helynek. Zeff, Sanji nevelőapja, hosszú éveken át tengerészkedett, mielőtt elvesztette volna a fél lábát egy szerencsétlen balesetben, amit egy hajó kötélzete okozott. Mivel így már nem volt képes folytatni a korábbi életét, bármit tett is azelőtt, hazatért hát, és megnyitotta a saját éttermét. Sanji ekkor még csak kölyök volt.
A szakács szobája előtt állva Zoro megdörzsölte az arcát, majd végigfuttatta ujjait hajának tüskés, zöld szálai közt. Mielőtt belépett volna, kétszer is kopogott az ajtón. A szoba aprócska volt, stílusra pedig leginkább egy régimódi vitorlás, vagy fregatt kabinjára emlékeztetett. A berendezés csupán egy egyszerű faágyból állt, aminek az alsó részébe fiókokat szereltek és egy asztalból, amihez egy aprócska szék is tartozott. Meg persze ott volt a hatalmas, tengerre néző ablak. A „kabin” képekkel volt teli: a gimis Sanji Namival a karján, fotó a kétoldalt rajta csüngő Luffy-Chopper-Usopp trióval, az enyhén illumináltnak tűnő Sanji, a nyakát átölelő Ace-szel közösen. Több száz kép volt ott, képek barátokról, családtagokról, táncmulatságokról, az érettségiről, fősulis játékokról és partikról.
Zoro szeretett volna pár pillanatig elidőzni a falakat beborító, parafa táblára tűzött emlékeken. A szoba sarkából felhangzó halk szipogás készületlenül érte. Belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. A cigarettafüst és a fűszeres hús illata szinte azonnal megcsapta az orrát, ezért kicsit beljebb kukkantott, hogy belásson a szekrényen túli részre is.
Sanji, fél lábát kinyújtva, másikat pedig szorosan a mellkasához húzva, a földön ült. Egyik karja a felhúzott térdén nyugodott, ujjai között pedig lazán lógott egy cigaretta. A szakács felemelte a tekintetét, Zoro pedig meglepve tapasztalta, hogy a szőke fürtök mögé rejtett szemek vörösen és nedvesen csillognak.
- Sanji? - suttogta a kardforgató.
A férfi az ajkai közé vette a cigarettát és mindkét lábát kinyújtotta, majd puhán felsóhajtott, és összefonta az ölébe ejtett ujjait.
- Jól vagyok - mondta csendesen.
Zoro kissé beljebb óvakodott a szobába, és a szekrény ajtajának dőlt.
- Akkor meg miért… vagyis, hogyhogy… ott üldögélsz…?
Sanji lassan körbenézett a szűkös helyen, és mélyet szippantott a cigarettából, majd kivette az ajkai közül és elnyomta a csípője melletti hamutartóban.
- Olyan… - kezdte enyhén elcsukló hanggal - olyan, mint… ha meghaltam volna…
Zoro szíve olyan erősen rándult görcsbe, hogy szinte rosszul lett. A hét folyamán olyan sokszor gondolta ő is pontosan ugyanezt… Az ő Sanjia, a régi Sanji meghalt, és már soha többé nem tér vissza hozzá. Annyira maga alá temette az önsajnálat, hogy meg is feledkezett arról, Sanjinak is meg kell küzdenie az új önmagával. A szakács ébredése óta, most először szégyellte el magát.
- Az életem… két évvel ezelőtt megszűnt létezni - folytatta a férfi. - Az újra nem emlékszem… de akkor is az enyém. Annak köszönhetően vagyok, aki most vagyok, és meg kell birkóznom ezzel… én csak… azt hiszem… gyászolom azt, ami elveszett …
Zoro elfordította a tekintetét, és kibámult az ablakon. Remélte, hogy még nem ez lesz AZ a beszélgetés, amikor Sanji közli vele, hogy nem akarja, hogy bármi kapcsolat legyen kettejük közt. Nem viselte volna el, bármilyen gyengéden fogalmazza is meg, ha itt adják ki az útját. Szüksége volt a motorjára, hogy aztán elmehessen Ace-hez. Innen kizárt, hogy eltaláljon oda. Szüksége volt a heverőjére, a dodzsójára, bármilyen biztos dologra, miközben a szakács darabokra töri a szívét. Azt kívánta, bár a saját, jól megszokott dolgai vennék körül, nem pedik fotók, amik Sanjit csupán arra emlékeztetik, mi mindent is vett el tőle Zoro. Szüksége volt a sarokablakra, az ágyára, szüksége volt… szüksége volt…
Villámcsapásként érte a tudat. Nincs szüksége semmire. Nem számít, milyen tárgyak veszik körül, vagy hogy hol van. Az egyetlen ami számított az, hogy Sanji ne hagyja el.
- Ó - szólalt meg mögötte a szakács. - Nézd, mit találtam.
Zoro megfordult és látta, amint a szakács egy fényképet tart felé. Átszelte hát az aprócska szobát, és átvette tőle a fotót. Majdnem felnevetett, mikor megnézte.
- Azt hittem, nem jártál bulikba - kuncogott fel Sanji csendesen.
Régi kép volt, még a másodikos középiskolás korukból. Ace és Sanji egy heverőn ültek, és a kezükben tartott kupicával tisztelegtek a fényképésznek. Nami keresztben feküdt az ölükben, és csupán egy boxeralsó és egy melltartó volt rajta. Zoro szívverése felgyorsult mikor rájött, hogy a heverőn ülő harmadik személy ő maga. Nami feje az ölében nyugodott, és gonoszul vigyorgott fel rá, ő pedig gyilkos tekintettel nézett vissza a lányra.
- Szent szar… - nyögte. - Ez Ace érettségi bulija. Elvesztettem egy Namival kötött fogadást, és az volt a büntetésem, hogy legalább két órát töltsek el ott.
- Tudom - suttogta Sanji. - Emlékszem rád…
Zoro meglepve kapta fel a fejét. Sanji a távolba bámult, arcán fénylő patakokként csorogtak le a könnyek, hogy aztán az álláról csöppenhessenek alá.
- Emlékszel… rám? - Zoro szíve bezárt madárként csapongott a bordái közt.
Sanji bólintott.
- Ace azt mondta, hogy egy barátja is eljön, és mindenkit megesketett, hogy kedves lesz veled, mert félénk vagy. Még onigirit is készítettem neked, mert azt mondta, szereted.
Zoro bámulta a szőke férfit és ott, abban a pillanatban csupán pislogni volt ereje. Elképzelése sem volt, mi mást tehetne.
- Igen… - szólalt meg végül. - Emlékszem… megkérdeztem, hogy ki csinálta őket, és Vivi mondta is, hogy te, de olyan népszerű voltál, hogy nem jutottam a közeledbe… soha nem tudtam megköszönni neked.
Sanji felnevetett, és megdörzsölte a szemét.
- De azért ízlett, igaz?
Zoro is elmosolyodott, és bólintott.
- Hát persze, hogy ízlett.
A szakács is biccentett, és megdörzsölte a szemét a tenyerével.
- El sem hiszem, hogy emlékszem rád… mindazok után, hogy ennyit keresgéltem valami után az emlékeim közt… végre… - Sanji furcsa kis hangot hallatott, ami lehetett akár mosoly, de szipogás is - emlékszem rád…
Zoro nem volt biztos abban, hogy még tovább elviselné ezt a beszélgetést. Úgy érezte, a szíve milliónyi darabra törik, és forogni kezdett vele a világ. Összeszorította hát az állkapcsát, hogy legalább ezzel visszaszorítsa a kitörni készülő könnyeit. Tudta, hogy értelmetlen dolog az elkerülhetetlen elől menekülnie, még akkor is, ha ez a Sanjival közös életük végét jelenti.
Kinyújtotta hát a kezét, és halkan csak ennyit mondott.
- Gyere, szaros szakács, menjünk haza.
XxXxX
Tizenötödik fejezet vége~>
Ismételten bocs a várakozásért. Igyekszem karácsonyra végezni a következővel...
Ja, és még nincs bétázva, szóval a változtatás jogát fenntartom... ^_^;
Pusza: Nob~>
*