Arms in War 2/1

[evilnobara]

*meow*

Cím: A háború szele (Arms in War)
Párosítás: TMNT Raph/Mikey, Leo/Don
Korhatár: 12
Eredeti író: DarkClosure
Az angol verzió a regisztrálás után Snee oldaláról tölthető le.

Egy karácsonyi, (kezdetben szomorú ám végül mégis szívmelengető) történet. (Tudom, kicsit elkéstem, vele...) Ja, és nem kell a megértéséhez ismerni a teknőcök univerzumot. Egyszerűen csak olvassátok el. ;) Remélem, nektek is annyira fog tetszeni, mint nekem. Sajnos a mérete miatt két részre kellett szednem, de amúgy egy fejezetes történet. ^^ Jó szórakozást hozzá!

Vajon létezik még a szeretet egy olyan világban, ahol olyan nyersanyagokért harcolnak, amiket valószínűleg soha nem fognak felhasználni, egy világban, ami elfelejti a névtelen hősöket? Vajon a teknőc, aki  ebbe a háborúba csöppenve megtalálja végre önmagát, vajon az elfeledett szerelmet is megleli?

A háború szele
Kint a csatatéren nincs rá időd, hogy hétköznapi dolgokon tűnődj. Mikor a két fél összecsap, a halálos kavarodásban nem tudsz a múlton, vagy épp a jövőn töprengeni. Nem rágódhatsz azon, "mi lett volna, ha". A "bárcsak"-ok eloszlanak, és az egyedüli, ami marad számodra, az a fegyvered csöve előtt gyűlő, ellenséges csapat. Nincs időd gondolkodni, mert ha leállsz filózni azon, hogy balról, vagy jobbról támadj, nagyon hamar halott ember leszel. Vadállati ösztönök, és az edzett test az, ami életben tart. Egyedül az határozza meg, hogy ki maradjon életben, és ki nem, hogy kinek volt jobb tanítója, ki okult többet a harcokból.

Végül... kiürül a csatatér. Csak a szellemek kísértenek csupán, és a tettek, melyeket már nem vagyunk képesek meg nem történtté tenni. Ez az a pillanat, amikor végül átszakad a gát és újra elöntenek a kétségek. "Mi lett volna, ha..." "Bárcsak..." Mi lenne, ha most nem itt lennék, hanem otthon? Bárcsak így lenne. Távol mindettől... az őrülettől. Nem lenne több harc, nem kellene többé pengeélen táncolni. A pokolba is, még az előttem álló, otthoni vitáknak is örülnék. Az ordítozás és kiabálás, legalább a szívből jövő törődésből fakadt... bár lehet, hogy ezzel a felfedezéssel már elkéstem egy kicsit. A csapatszállítóba kászálódva eltöprengek, hogy az otthonom mennyivel hívogatóbb és békésebb, mint ez a hideg, kietlen bolygó, ahol a csupasz sziklák egyhangúságát, egyedül csak a kék és fekete, hóként szállongó hamu töri meg.

Elfoglalom a helyem és a hajótest paneljének dőlök, miközben felpörögnek a hajtóművek. Az eltelt évek viszontagságai, a fülkéjéből előkászálódó pilótánkon is meglátszik. Hátra jön hozzánk, megérinti a páncélt a vállamon, majd óvatosan átlép a sérült társunk fölött, aki a lábaink előtt, a földön hever... túl sok sebet szerzett ahhoz, hogy bárhol máshol legyen. Felsóhajtok, és követem a pilótát a folyosóra. Páran csatlakoznak hozzánk, és őrt állnak, míg mi beletemetkezünk a panelek és kábelek kusza dzsungelébe, hogy megleljük a probléma forrását. Előrángatok egy nagy marék vezetéket. Halványan szórakoztat a gondolat, hogy két évvel ezelőtt, még fogalmam sem lett volna róla, hogy mit is kell csinálnom. De most... vajon, ha Donnie látna... büszke lenne rám, vagy csak egyszerűen szánna? Szánna, hogy katonává kellett lennem ahhoz, hogy megtanuljak valamit, ami számára csupán gyerekjáték.

Lecsatolom a combomhoz erősített kést, és megtisztítok vele pár égett kábelt. Néhány csavarintás kell hozzá csupán, hogy újra összekössem őket, melynek eredményeképp szikraeső hullik alá. A pilótánk megütögeti a hajónk szélvédőjének üveg kupoláját, és jelez a segédjének, hogy próbálja újra beindítani a hajtóműveket. Megint üresen pörög fel a gép. Most sincs szerencsénk, hát újra visszatemetkezünk a munkába. A társam egy darabka olvadt fémet rángat elő, ami úgy tűnik, beakadt a fogaskerékszerű izék közé. Még mindig nem tudom, hogy hívják ezeket a masinákat. Csak azt tudom, hogy kell megjavítani őket. Vajon Don is így kezdte? Összekötöd a bigyót a hogyishívjákkal, aztán bekábelezed azzal a másik izével, melynek eredményeképp újra kap áramot a szoba. Persze akárhányszor csak Donra gondolok, a többiek is eszembe jutnak. Végül a hajtómű felzúg, a fém alkatrészek összesúrlódnak, és gépezet ismét életre kel. Feltartott nagyujjal jelezzük egymásnak a sikerünket, majd a sisakba épített kommunikációs rendszer továbbítja az oké jelezést a kint lévőknek, hogy szálljanak vissza a hajóba.

Újra visszaülök a helyemre, miközben a testemet borító régi sebhelyek, ismét lassú lüktetésbe kezdenek. Odahaza egész más volt minden. Harcoltunk a Lila Sárkányokkal, a Talpas klánnal, de akkoriban minden olyan egyszerűnek tűnt, a mostani életemhez képest. Soha nem sérültem meg igazán, miközben azokkal a huszadrangú senkikkel harcoltam. Itt azonban minden más. A problémák könnyen jönnek, és gyakran nagy nehézségek árán lehet csak orvosolni őket. A támaszpontunk roskadozik, mi pedig megpróbálunk bízni abban, hogy a parancsnokság végül állja a szavát, és egyszer csak küldi majd a régen várt ellátmányt, és a szerelő csapatokat. De már attól is boldogok lennénk, ha kifoszthatnánk végre egy ellenséges bázist, amikor az élelmiszer készleteink újra megcsappannak. Isten a tudója, hogy még állatok sem élnek meg ezen a förtelmes bolygón. Nincs itt más, csak a föld mélyén fekvő nyersanyag készlet, az, melyet mindenki a magáénak akar tudni, az, amelyért a harc folyik, és melynek a nevét még kiejteni sem tudom.

Lehunyom a szemem és lassú, mély lélegzetet véve, nekidőlök a hajótest falának. A többiek már alszanak. Túl fáradtak a harcoktól ahhoz, hogy nyitva tudják még tartani a szemüket. Nem hibáztatom őket, hiszen egy álló hétig a csatamezőn voltunk. Egy szemhunyásnyit sem aludtunk, mindig résen kellett lennünk. Ha szerencsénk lesz, pár napig megint hagynak majd pihenni minket, miközben a többi csapat őrzi a támaszpontot. De majd csak azután, hogy a parancsnokok leadják a jelentést, ellátják a sérülteket, és talán, ha elég szerencsések leszünk, még enni is kapunk. Nem tudom, hogy hogy állnak pillanatnyilag a bázison, de ahonnan eljöttünk... már napokkal ezelőtt kifogytunk a kajából. Újra felsóhajtok, és megpróbálom ellazítani a testem. Majd akkor aggódom ezek miatt, ha visszaérünk, de most, az lenne a legjobb, ha végre pihennék egy kicsit.

- Hééé, héé, ébredj!

Felmordulok, és csukott szemmel a kéz után csapok, ami az arcomat bökdösi. Habár félig még alszom, mégis tudom, hogy az, aki zaklat, szélesen mosolyog. Akkora vigyorral, amitől már akkor is a gutaütés kerülget, mikor még meg sem pillantom.

- Gyerünk már, ébredj!

- Miért? - dünnyögöm a párnámba.

- Mindjárt Karácsony. Nem maradsz fent velünk, hogy meglesd a Télapót?

- Az egyetlen dolog amit akarok az, hogy nyugodtan alhassak, Mikey. És a Télapó nem létezik!

- Dehogynem! És ma éjjel el is jön majd hozzánk.

- Nincsen Télapó! És most hagyj aludni, vagy megütlek.

A csapatszállító nagyot rándul miközben megáll, kiszakítva ezzel az emlékek álomképei közül. Szinte senki sem mozdul. Pár társam mordul csak fel kelletlenül, ahogy a hirtelen zökkenéstől újra belenyilall a fájdalom, a frissen szerzett sérüléseikbe. A pilóta csendben távozik, miközben megpróbálok lelket verni a csapatba. A csontjaimban szétáradó érzés amint a fém borítású bakancsom a kifutó betonján csattan, újra eszembe idézi az otthonomat. Azt mondogatom magamnak, hogy egyszer majd teljesülni fog az az aprócska kívánságom, hogy ismét a családom körében lehessek. Mindig sokat jelentettek nekem, és megpróbáltam gondoskodni róluk a magam módján, de a bakancsok koppanása visszarángat a valóságba, távol minden vágyálomtól. Vannak dolgok, amiket meg kell tennem. Majd csak aztán veszhetek el újra a keserédes emlékekben, ha már minden kötelességem letudtam.

Hordágyon tolják el mellettem a társunkat, aki már járni sem képes. Követem őket. Útközben megkörnyékezek három embert, hogy vegyék számba a fegyverzetünket és lőszerkészletünket, majd újabb három katonát találok, akikre rábízhatom a csapatszállítón, és a fémből és polimerizált szövetből álló ruházatunkon keletkezett sérülések felmérését is. Az anyag egyfajta pókhálóból készült, amit addig szőttek és préseltek, míg csak el nem érte azt a végleges formát, amire szükségünk volt. Tudván ezt, először még viszketett tőle a bőröm, de végül javított egy kicsit a rovarok iránt érzett ellenszenvemen, hiszen többször is ennek a fura ruhának köszönhettem az életem. Sajnos ha a felszerelésünk elszakad, vagy megrongálódik, nincs rá mód, hogy újat szerezzünk. A hiányzó részeket, csak az elesett társaink öltözetének darabkáiból tudjuk pótolni.

Egy gyors sprint a gyengélkedőbe. Nem kell nagyot kerülni, tekintve, hogy a fél támaszpont romokban áll. Öt test még mindig a törmelékek alatt hever. Az események újra felpörögnek, én pedig leveszem a sisakom, és hallgatom a sérült társam köré gyűlő, többi szanitécet. Nincs sok idő gondolkodni, hiszen ez is egyfajta csata. Idegen kifejezések töltik meg a termet, melyeknek a felét sem értem, de legalább tudom, hogy milyen mozdulatok kapcsolódnak, a kimondott szavakhoz. A fém csatok dermesztően hidegek, és nehéz őket kikapcsolni anélkül, hogy le ne nyúznám vele a kezem. Vékony bőrfoszlányokkal fizetek a segítségemért, de nem törődök vele. Meglepően nehéz levenni a páncélt. Sérült társunk szemei fennakadnak, és mikor az öltözék végül egy utolsó rántással leválik a testéről... mi is megértjük, hogy miért. A csapatom tagja, utolsó lélegzetvételével abba a szötymibe fullad bele, ami valaha a belső szerve volt... a páncél ami a mai napig védelmezte, volt az egyetlen dolog, ami még életben tartotta.

Mindenki elcsendesedik, csak én vagyok az, aki pár orvosi eszközt vág a falhoz, persze csak olyasmit, amiben biztos vagyok, hogy nem törik el, de mégis kellően nagy zajt csap. Nem várom meg, hogy bárki, bármit is mondjon, csak kiviharzok a gyengélkedőről. Egy újabb testvérünk hagyott itt minket, egy újabb, parancsnokságom alá tartozó katona esett áldozatul, csak azért, mert az a rohadt csapatszállító három nappal ezelőtt lerobbant. Már rég itt kellett volna lennünk biztonságban, de az a szemétkupac amivel dolgoznunk kéne, újabb áldozatot követelt. És miért? Egy rohadt háború miatt, amit olyan nyersanyagokért folytatnak, amiket valószínűleg soha nem is fognak felhasználni. Gyűlölöm ezt a világot, gyűlölöm ezt a harcot... és egy részem gyűlöli azt, aki miatt ide kerültem. Soha nem vágytam erre a felelősségre, soha nem akartam parancsnok lenni... Leo volt a vezér, nem én. Én jól elvoltam magányos farkasként, és nem... nem voltam soha csapatjátékos. Odahaza képtelen voltam követni az utasításokat, ideát pedig rájöttem... hogy a parancsaim képesek ölni.

A nagy csarnok előterében állok sisakkal a hónom alatt, és lassan masszírozom a homlokom, miközben Zebraxies átadja számomra a jelentést. Már hozzászoktam a fölém tornyosuló Triceratonhoz, lévén, hogy több időt is eltöltöttem a fajtájával azokban az időkben, melyeket ma már csupán a fiatalságom éveiként tartok számon. Valószínűleg Zebraxiesnak köszönhetem azt is, hogy képes voltam megőrizni a józan eszem, talán azért is, mert kommunikációs tiszt lévén, vele tudtam legjobban megértetni magam. Ő volt az, akitől megtanultam, mit, és hogyan kell megszerelni, az elsősegélyre pedig egy másik lény tanított, aki úgy nézett ki, mint egy túlméretezett varangy, és aki egy rókalyukban halt meg, miközben megpróbálta megmenteni valakinek az életét.

- Hogy viseled? - A hangja leginkább egy színészére hasonlít, még az otthoni időkből, Morgan Freeman-ére. Mélybarna pikkelyei láttán némiképp megnyugszom, és újra elővesz a honvágy, hiszen rajtunk kívül szinte csak egy maroknyi, sötétebb színű lény van még a támaszponton.

- Láttam már jobb napokat is - válaszolom a papírhalom fölé görnyedve, de szinte semmit nem fogok fel a rajta szereplő információkból. Ezek is csupán újabb, üres ígéretek a tervezett könnyítésekről, amivel a parancsnokság hiteget minket. Átfutom a további bekezdéseket is, hálát adva közben az embereimnek, akik voltak olyan rendesek, és lejelentették Zebraxies-nak a keletkezett kár mértékét, és hogy milyen kevés lőszerünk maradt. Vészesen kevés. Az elkövetkező harcban még képesek leszünk tartani az állásokat, de aztán... Jómagam talán még le tudok majd fegyverezni pár ellenséget a késemmel, de annyit nem, hogy 15 embernél többet megvédjek.

- Hallottam, hogy Jericho meghalt. Sajnálom.

- A szánakozás nem hozza vissza az életbe - sóhajtom. A dühöm, és ellenséges érzéseim már rég elpárologtak. A düh itt nem segít, csupán további életeket veszélyeztet. Leemelem a tekintetem a kezemben tartott papírhalomról, és egy kis időre még megpróbálok megfeledkezni róla. - Be kell még adnom a jelentésem. - Lassan megindulok a folyosón, és az iratokkal teli kezemmel hátraintek a fejem fölött. - Majd ha végezek vele, a kantinban tájékoztathatnál róla, hogy mi is történt ideát.

Nem szól utánam, de így is tudom, hogy ott lesz. Ő a legjobb barátom ezen a kopár sziklán, ráadásul ő a másodtisztem is. A többi szakasz sosem bízna meg egy kommunikációs tisztet ilyen feladattal, hiszen az elfogadott álláspont szerint, a másodtisztnek is a csatatéren lenne a helye. Ellenben én azt szeretném, hogy az embereimnek legyen esélyük, és hogy ne kelljen egy olyan parancsra várniuk, melyet aztán soha nem fognak megkapni. Én is így szereztem a rangom. Ahova áthelyeztek, a szakasz első és másodtisztjét körülbelül egy évvel ezelőtt, lemészárolták egy csatában. Senki nem tudta, hogy mit is kellene tenni, így kézbe vettem a dolgokat. Biztonságos helyre vezettem őket, új tervet készítettem. Így kezdődött az egész. És most itt vagyok, egy olyan beosztásban, amit hiba volt elvállalni. Kudarcokkal, és felelősséggel tele...

Belépek egy hevenyészve összetákolt asztalokkal teli terembe, ahol szinte minden szabad felületet különböző papírok töltenek meg. Térképek, melyeket minden bizonnyal kézzel készítettek, ellenséges és szövetséges objektumok tervrajzai, és a parancsnokság által szorgalmazott nagy halom jelentés, melyeket minden egyes alkalommal ki kell töltenünk, és meg kell írnunk. A teremben lévő gépeknek csak a fele üzemképes, és ezt is csupán a Zebraxies féle technikus zseniknek köszönhetjük. A legtöbb masina idővel tönkrement, de legalább alkatrészként szolgáltak. A jelentések többsége csupán arra jó, hogy számon tudjuk tartani a halottainkat, azokat, akikre emlékeznünk kellene, de tényként tudom, hogy ha majd egyszer tönkremegy a fűtés, ez lesz az első dolog, amiből tüzet raknak. A legtöbb papír persze értelmetlen szöveg, ami képes az őrülettel határos kétségbeesés szélére kergetni. Az sem segít a dolgon, hogy amit egyszer leírok, azt még két másik nyelven is újra kell körmölnöm, a Triceratont pedig nem túl egyszerű kézzel írni.

Mindig nehéz olyan zugot lelni, ahol dolgozni lehet, tekintve, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek helyre van szüksége. Sosem sikerült még üresen találnom a szobát, legalább két ember mindig van itt. Még egy kőből és palából készült, kis szerkezetre is ráakadok keresgélés közben. Egy halom üres lőszeres dobozt használok végül széknek, és nekiállok megírni a jelentést, visszajátszva magamban az elmúlt hét eseményeinek minden egyes óráját. Kevesebb ellenségbe futottunk bele, ami jó ugyan, de még nem jelenti azt, hogy lazíthatnánk. Ilyenkor mindig Leo jut eszembe. Ha még valaha is találkozunk egyszer, bocsánatot kérek tőle, amiért akkora seggfej voltam. Nem lehetett leányálom felvenni a kesztyűt, a lázadó magatartásommal szemben. Akkoriban úgy gondoltam, hogy senkire sincs szükségem, csak a saját fejem után mentem, és akkora pusztítást végeztem, amekkorát csak tudtam. Leo egy szent volt, hogy mindezt elviselte tűnődöm, miközben folytatom a munkát. Hiányzik, akárcsak a többiek, bár abban nem vagyok biztos, hogy Klunkot is hiányolom-e.

Merengés közben könnyebben jönnek szavak, de a jelentés, amit írok, mégis egyre szánalmasabb lesz. A képek elkezdenek összefolyni előttem, és egyre nehezebb nyitva tartani a szemem, a sűrűsödő pislogás közben. Hamarosan a termet betöltő furcsa, idegen nyelvű suttogás sem lesz más, mint egy távoli, nyugtató hang. Akárcsak az eső kopogása, a bádogtetőn.

- Hé, ne fordíts nekem hátat! - Érzem, amint Leo megragadja a vállam, hogy maga felé fordítson. - Mégis mi a frász bajod van?! Mindnyájunkat megölhettél volna!

- De nem tettem! - Kirántom magam a szorításból, miközben lassan kezd tudatosodni bennem, hogy mi is történt. Dühös vagyok. Dühös vagyok magamra, és legszívesebben tombolnék, hiszen csupán egy hajszál választotta el a haláltól azokat, akik a világot jelentették számomra.

- Miattad sérült meg! - Leo ínye dühös vicsorra húzódik. A nevét ki sem kell mondania, hiszen mindketten tudjuk, kiről van szó. Legszívesebben a közeli téglafalba verném a fejem, a történtek miatt.

- Mégis mit akarsz, mit tegyek?!

- Tanuld meg végre követni az utasításaimat, mert ha ez újra megtörténik...

Valami kiszakít az álomképek közül. Felkapom a fejem, hogy rájöjjek, mi is az. Zebraxies és Megarl - egy lény, aki majdnem úgy néz ki, mint az a rajzfilmfigura, Zim a Hódító - vannak itt.

- Sajnálom. Azt hiszem, kicsit bealudtam. - Felülök, és kézháttal megtörlöm a számat, ahol még érzem a kicsordult nyál nedvességét. A páncélzatom fémje nem segít ugyan túl sokat rajta, de még ez is több a semminél.

- Nem kell szégyellned - fonja keresztbe a kezeit Zebraxies, és mindentudón rám mosolyog. Bár mindig megpróbálom elrejteni előle a fáradtságom, úgy tűnik, ő mégis azonnal átlát rajtam.

- Hn, szerintem csak szégyellje - vakarja meg az állát Megarl az egyik pókszerű lábbal, ami a hátán lévő páncélból nyúlik ki. Az organikus, indaszerű tüske visszahúzódik, mikor újra felhorkan. - Tudhatnád, hogy nem kéne munka közben aludni.

Valószínűleg égnek emelném a tekintetem, ha nem lennék ilyen fáradt. Megarl egy másik szakasz tisztje, egy földönkívüli, akinek velem azonos a rendfokozata. Szerencséjére, őt anno kiképezték erre a tisztségre. Valószínűleg a legjobb taníthatta, tekintve, hogy az eredeti parancsnoki gárdából már csak ő maradt életben. A vörös szemű, zöld bőrű, bogárforma lénynek kissé száraz humora van, de attól még rendes tag. Sokat tanultam tőle a parancsnoki munkáról, bár még mindig ejtek néha egy-egy hibát. Ilyenkor eltöprengek azon, hogy vajon ő is elkövethette-e ugyanezeket a tévedéseket, de végül mindig rájövök, hogy nem érdemes ilyesmiken gondolkodni.

- Gyere, ennél már amúgy sem lesz jobb a jelentésed - lök egyet a vállamon a Triceraton, miközben elmasíroz mellettem.

- Igaza van. A nyáltól amúgy is olvashatatlanná vált az egész, bár amilyen rondán írsz, ez nem igazán számít. A parancsnokságon nem fogják majd észrevenni a különbséget.

Feltápászkodok a hevenyészve összetákolt székemről, és csatlakozom a társaimhoz. Mindig furcsa érzés fog el, ha egy Triceraton mellett sétálok, lévén, hogy csupán a derekáig érek, de az igazat megvallva, Megarl is csupán a csípőmig ér fel. Elképesztő, hogy lehet mégis egy ennyire aprócska lény ilyen halálos, csupán a taktikai képességeivel, és pontosságával felfegyverkezve.

Végül a kantinban kötünk ki. A szakácsoknál épp műszakváltás zajlik, amiből az következik, hogy még egy jó óráig nem kapunk semmi ehetőt. Az időt kevésbé szórakoztató témák megtárgyalásával töltjük. Átrágjuk magunkat azon, hogy mi is történt, mi legyen a következő lépés, és hogy mivel tudnánk megerősíteni a védelmi vonalainkat. Egészen addig, míg meg nem kapjuk az ételt, nem igazán van alkalmunk a lazításra. Meglepő módon Zebraxies az, aki a személyes téma irányába tereli végül a szót. Még soha nem beszélt korábban ilyesmiről, és soha nem mondott többet annál, mint amennyit szükséges volt, ha az otthont érintő kérdést tettek föl.

- Van valakitek, aki hazavár?

Eltátott szájjal bámulunk rá még a félig megrágott ételről is elfelejtkezve, annyira megütközünk a kérdésen. Én nyerem vissza először a lélekjelenlétem. Lenyelem a falatot, és gyanakvóan rábámulok.
- Mi ütött beléd, így hirtelen?

Úgy bámul rám, mintha állandóan ilyen témákról csevegne, ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy választ vár a kérdésre. Még soha... nem gondolkodtam el ezen, de...
- Nos... - kezdem, miközben a tányéromon lévő ételt piszkálom - van valaki, de... nem igazán tudom, hogy...

- Vár még rád?

- Így is mondhatjuk - vonom meg a vállam. - Mármint... még azelőtt besoroztak, hogy haza tudtam volna szólni. Aztán csak arra eszméltem, hogy se szó, se beszéd, itt rekedtem, több mint két sztellár ciklusra. Ráadásul... azóta valószínűleg... már talált magának valaki mást, otthon.

- Valójában már három sztellár ciklus is eltelt azóta - pörgeti meg hegyes ujjai közt a villáját Megarl, miközben egykedvűen rágcsálja tovább az ételt.

- Köszi, ez megnyugtató - viszonzom a kommentet, hasonlóan száraz stílusban. - És veled mi van?

- A fajtám nem igazán szaporodik worm bébikkel. A harcostársi köteléken kívül, minden más kapcsolati forma haszontalan.

- Óóó - cuppant Zebraxies, tőle szokatlan hangon.

- Hát nem édes?! - gügyögöm én is, miközben megpróbálom eltüntetni a vigyort a képemről. - És veled mi újság, nagyfiú?

A Triceraton halványan rám mosolyog.
- Senkim sincs... - A szeme szomorúan csillog. Nem kell gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy rájöjjek, valami történhetett azzal, aki egykor a világot jelentette számára. Úgy döntök hát, jobb, ha inkább témát váltok.

- És mi a helyzet, a kedvenc eseményekkel?

- Részemről semmi - pislant le egyik nagy, vörös szemével Megarl az ételére.

- Anno szerettem a "Nagy Játékot", mikor már nem élet-halálra mentek a küzdelmek - tolja odébb maga elől Zebraxies, az üres tányérját. - Meg persze az új köztársaság kikiáltásának ünnepét is. És te, kedvelsz valamit?

- Nem igazán... nos... talán csak egyetlen ünnepet, de ennyi.

- Ünnep? Az mit jelent? - bámul rám Megarl furcsállkodva. Néha elfelejtem, hogy nem ugyanazokat a kifejezéseket és fogalmakat használjuk.

- Az, uhh... egy... kijelölt nap, amin bizonyos dolgokat ünneplünk. Olyankor általában szabadnapot veszünk ki, és a családdal, vagy barátokkal töltjük. - A zavart pillantását látva, hessegető mozdulatot teszek a kezemmel. - Na, mindegy. - Feltápászkodom a kiürült tányérom mellől. - Inkább megyek aludni. Majd később.

- Miért aludnál később, ha most is megtehetnéd?

Ezúttal sikerül égnek emelnem a tekintetem Megarl kommentjére, hiszen tökéletesen értette, mit is akartam mondani. Búcsút intek nekik, és útba veszem a legénységi szállást, már ha lehet így nevezni azt a kócerájt. Valójában csupán szánalmasan összetákolt ágyak sora, a legnagyobb terembe bezsúfolva. De előtte még vissza kell mennem a leíró terembe, az ottfelejtett sisakomért. Soha nem fekszem le úgy, hogy ne legyen mellettem, elvégre biztosnak kell lennem abban, hogy vészhelyzetben is tudjak majd lélegezni.

Találok egy szabad helyet. A rozoga priccs akkor, és ott, olyan számomra, mint a legpuhább ágy. Az egyetlen dolog ami még ébren tart, az a megszokás. Egy aprócska szertartás, mely során kicsatolom a mellvértem, és a ruhába nyúlva előhúzom az utolsó aprócska dolgot, ami még az enyém. Bár tudom, hogy csak babona, de akkor is mindig a szívem fölött viselem. Tisztában vagyok vele, hogy egy egyszerű karácsonyi lap, melyen a Mikulás pipázgat, nem képes megállítani egy golyót. De akkor is... ez a legdrágább kincsem. Az összehajtott lapok közt egy fotó bújik meg. Rossz minőségű ugyan, de a lényeg az... aki képen van, az, akihez haza akarok majd térni. Egy részem reméli, hogy talált magának valaki mást, hogy az írott szavak "várni foglak" nem jelentenek számára olyan sokat, mint nekem. De azt is tudom, hogy a lelkem másik fele meghalna. Nem lennék képes elviselni azt, ha a háborúból hazaérve azt látnám, hogy már továbblépett, és hogy már nem maradt számomra semmi...

Végigsimítom ujjaimmal az aprócska fotót, miközben magamba iszom a vibráló kék szemek, és a szikrázó mosoly látványát, amely azt sugározza felém, hogy hiányzom neki. Lassan visszahajtogatom a képet a karácsonyi üdvözlő kártyába, és visszateszem oda, ahova tartozik, a szívem fölé. Pár csattanás, és a mellvért újra betölti korábbi funkcióját, védelmezi a sérülékeny szerveimet. Elheverek az ágyon, és lassú, mély lélegzeteket véve kényszerítve magam arra, hogy elgyötört testem ellazuljon.

Egy, kettő, három sóhaj, a negyedikre pedig már alszom is.

Első rész vége~

Második rész

Próbáltam rajzolni hozzá képet... A végeredményt itt találjátok.

^_^ ♥

Boldog Valentint mindenkinek!!!

Pusza: Nob~>

*