Olyan mint akkor, csak jobb. - Visszatérés a kedvenc kísérletemhez.
És most Budapesten újraélem a nyolc-kilenc hónappal ezelőtti felemelő konstans lebegést. Igaz, nem egy squat, narancssárga falai közt elmélkedve, kissé kedveszegetten optimista gondolatokat magamra erőszakolva, hanem a kismemóriájú kattogó számítógépem elött ülve, lelkileg és érzelmileg kikupálódva, elégedetten reszkető, már-már undorítóan kéjesnek nevezhető mosollyal az arcomon.
Persze néha megcsap a bűntudat angyalának pici szárnycsapkodásainak szele a jobb vállam környékén, de rendszerint lepöckölöm és örömködve, büszke, felpeckelt fejtartással bámulom tovább a monitort, és bárgyú mosollyal elmélkedek arról, mennyire nagyon is jó most nekem.
Nincs 'mi lenne, ha...', 'de jó lenne, ha...', 'ó bárcsak...' és ehhez hasonló fancsali, citromba harapott gondolatfoszlányok, amik aztán alvásba siratnak, persze csak csöndben, úgy, hogy én magam se tudjak róla.
Most kéremszépen még gondolatban is elhallgatott -hát ugyan el ne kiabáljuk már- hosszútávú tervek sorozatos diaképek formájában vetülnek le több tíz évre előre. Szokatlansága miatt akár ijesztő is lehetne kicsit, de leginkább meleg borzongással tölt el, mert tudom, hogy nem lehet másképp, csak úgy, ahogy.
Node visszatérve az elejére. Egymagamban, a saját életutamat boncolgatva, és a jövőképemet skiccelgetve tűnődöm azon, hogy hát valóban mi miből következik, hogy az adott történésnek igenis megvan a folyamatja, ok okozat, és hát 'ennek így kellett lennie'. Namármost ha mindennek megvan az oka, akkor vajon most miért ennyire csipicsupicsudijó most nekem, mikor így jobban belegondolva a nem is annyira régmúltamba, -magamnak jól megmondva az őszíntét- akkor oktalannak érzett sanyarúságomnak valójában nem csekély alapja volt -a részletekről nem beszélünk- és ugyan a mai napig nem tartom magam feddhetetlennek, valljuk be, a régi énem mocskossága megszilárdult sártömbökben potyog le rólam az évek múlásával. Na végre! Tehát mindezt a húsz évet figyelembe véve, nem fér a fejembe, mivel is érdemeltem ki pont most, pont így, az egyik napra a másikra besétáló boldogságot. Nem értem, na persze nem mintha panaszkodnék, sőt, mellet kidüllesztve mintha átsuhanna egy langyos, 'na talán akkor a nagy valamindenség mégsem vet meg teljesen, és tán jó embernek is vél' érzés.
És most nyugodtabban csinálom azt amit a narancssárga bűnbarlangban csináltam, bűntudat és rosszérzés nélkül, a tavaszi, élet fájdalmát szenvedő, saját könnyeit titkon kedvtelve szemlélgető mártírt felváltotta egy őszi, kimértebb, egyenes háttal ülő, gyanakvó, ámbár megfontolt, az érzelmi hullámvölgyeit felismerni, kezelni illetve kicselezni tudó, telhetetlen de maximálisan elégedett én.
és végre, megértük azt is, hogy a tükörbe nézve még a büszkeség is elfog nagy ritkán.
Persze néha megcsap a bűntudat angyalának pici szárnycsapkodásainak szele a jobb vállam környékén, de rendszerint lepöckölöm és örömködve, büszke, felpeckelt fejtartással bámulom tovább a monitort, és bárgyú mosollyal elmélkedek arról, mennyire nagyon is jó most nekem.
Nincs 'mi lenne, ha...', 'de jó lenne, ha...', 'ó bárcsak...' és ehhez hasonló fancsali, citromba harapott gondolatfoszlányok, amik aztán alvásba siratnak, persze csak csöndben, úgy, hogy én magam se tudjak róla.
Most kéremszépen még gondolatban is elhallgatott -hát ugyan el ne kiabáljuk már- hosszútávú tervek sorozatos diaképek formájában vetülnek le több tíz évre előre. Szokatlansága miatt akár ijesztő is lehetne kicsit, de leginkább meleg borzongással tölt el, mert tudom, hogy nem lehet másképp, csak úgy, ahogy.
Node visszatérve az elejére. Egymagamban, a saját életutamat boncolgatva, és a jövőképemet skiccelgetve tűnődöm azon, hogy hát valóban mi miből következik, hogy az adott történésnek igenis megvan a folyamatja, ok okozat, és hát 'ennek így kellett lennie'. Namármost ha mindennek megvan az oka, akkor vajon most miért ennyire csipicsupicsudijó most nekem, mikor így jobban belegondolva a nem is annyira régmúltamba, -magamnak jól megmondva az őszíntét- akkor oktalannak érzett sanyarúságomnak valójában nem csekély alapja volt -a részletekről nem beszélünk- és ugyan a mai napig nem tartom magam feddhetetlennek, valljuk be, a régi énem mocskossága megszilárdult sártömbökben potyog le rólam az évek múlásával. Na végre! Tehát mindezt a húsz évet figyelembe véve, nem fér a fejembe, mivel is érdemeltem ki pont most, pont így, az egyik napra a másikra besétáló boldogságot. Nem értem, na persze nem mintha panaszkodnék, sőt, mellet kidüllesztve mintha átsuhanna egy langyos, 'na talán akkor a nagy valamindenség mégsem vet meg teljesen, és tán jó embernek is vél' érzés.
És most nyugodtabban csinálom azt amit a narancssárga bűnbarlangban csináltam, bűntudat és rosszérzés nélkül, a tavaszi, élet fájdalmát szenvedő, saját könnyeit titkon kedvtelve szemlélgető mártírt felváltotta egy őszi, kimértebb, egyenes háttal ülő, gyanakvó, ámbár megfontolt, az érzelmi hullámvölgyeit felismerni, kezelni illetve kicselezni tudó, telhetetlen de maximálisan elégedett én.
és végre, megértük azt is, hogy a tükörbe nézve még a büszkeség is elfog nagy ritkán.